Somogyi Néplap, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
KÖSZÖN TJÜK AZ ÉDESANYÁKAT! ANYASÁG Gorái Gábor: Asszony a napon Gömbölyű rügy, tömény bonyodalom; magában ül és hallgat a pádon. Bombázza a nap, vad tavaszi fény, s megszelídül a szeme íriszén. Nagy örömében mintha szállana, bár meg se mozdul — boldog, hogy anya; s hogy anya lett, bentről vallatja már az a remény — ragyogás? vakhomály? — mit ösztöne méhébe fogadott, az eszméletlen, testtelen titok. És mosolyogva beszélget vele, gyermekével, ki még nem gyermeke, vele, ki — hiszen még nem szülte meg — akármi: szép, csúf, jó s rossz is lehet, de bármi lesz — már teste részeként issza mohón a létezést, a fényt; és bármi lesz, immár el nem szakad tőle: szabad lesz — s ő rabja marad. Majd enni kér, s ha járni megtanul, boldogan jár — vagy boldogtalanul apjára üt — vagy rá emel kezet?! Ö vár, szül és nevel — mást nem tehet. A nemlét zárját fölnyitotta — hát méltán remél egy testté lett csodát. Kosztolányi Dezső: Fényes koszorú Megsértették az én édesanyámat, azt mondták róla, hogy már öregasszony, ráncos a homloka, napja múlóban, s ily korba bizony látása homályos. Ö jaj, be megértik a bölcsek a végzet otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok. De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg. Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel izgága szátok a hű szereiéiről? Láttátok-e arcát és kék szeme tündérfényét a sötétbe, ha rémeket űzve hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén, s ágyamra hajolva körülötte csönd lett, fény lett körülötte? Láttátok-e aztán, hogy tűnt tova lassan, visszatekintve, az éjt aranyozva, rám hagyva a békét? Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen, és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő — csak édesanyám, akit angyali szó hív Szépen-csevegönek, Euláliának. Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott s mint egykor a gyermek, kis lovagod már öklét mutogatta, ha bántani mertek, úgy zördülök én most a vadkani-aljas életre, mi megtép disznóagyarával a porba alázva téged, te magasztos. Nem hagylak el sohasem, te legelső asszony a földön, a gyermeked itt var hogy védjen örökre és az időn túl fölrakja fejedre fényes koszorúdat. Bimbók, szirmok, akvarellek Tulipánfa virágzó ága a vázában. Bimbó és szirmok szoknyája. A »csendélet«, mely Kaposváron a kalinyini óvoda egyik szobájában fogadott, szimbolikussá válik a szememben. A felnőtté válás csodáját látom a virágnyílásban. Az udvaron, ahol viszont nem találtam az ághoz tartozói törzset, törpe asztalokon anyák/ napi virágok készültek, akva,- rellel. — Szép? — mutatja be "az elkészült képet az egyik ptici, Tóth Andomé óvónőnek, akivel egy kicsit félrehúzódva a gyerekekről, de róluk, ilöetve az óvónő munkájáról beszélgettünk .. Éppen a KISZ-btfeottság egyik munkatársára vártak, aki »-közvetít« az óvoefa és az közeftt. A brigádok az óvoda teljes kifestését vállalták. Az óvónő mindinkább egy nsigy család tagja, melyben a gyerek, a szülő, az óvónő és a djolgozók összefogása, egymásig utaltsága fogalmazódik meg. — Hogyan lett óvónő? — Pedagóguspályára készültem. Ügy alakult az életem, hogy érettségi után, képesítés nélkül óvodában vállaltam munkát. 1964-ben levelező úton végeztem el a soproni képzőt. — Nincs csalódás, hogy »csak« óvónő lett? — Az óvónő is pedagógus. Az oktatás-nevelésben az első láncszem az óvónő. Sajnos, olyanoktól is erős megkülönböztető hangot hall az ember, akiktől nem várná. A laikus emberek úgy gondolják, hogy ipari szakmunkásképaő iskola1 a gyerekek élete az óvodában a játék, a mi dfclgunk ügyelni rájuk. A középftő nagycsoportban megkezdt'/ik mi is a matematikaoktatás* előkészítését, természetese-/} játékos formában. Alacscíuy, magas, négyzet, kör, sz'inamé tria — ilyesfélékkel »jf Aszik« a gyermek, aki az iskolában kezdi csak használnisrazokat a fogalmakat, amelyekkel itt nálunk »dolgozott«. — A:ál hiszem, minden óvónő maii. Egy kicsit rányomja bélyegét a csoportra az, aki foglakozik velük. — / Óvodánkban mindenkit jól képzett, szív-lélek személyőr k, tartok. Mindegyik másképpen beszél a gyerekekkel, romosképpen látja el a munkáját. j — Milyennek tartja a saját /csoportját? —/Végtelenül közvetlenek a gye/rekeim, kedvesek. Bármit mf-gkérdeznek, nem egyszer ar/syukának szólítanak. — Érezte-e már, hogy anyának járó 6zeretetet kapott tófűik? — Néha az édesanyját látja bennem a gyerek, de nem pótolhatja egyetlen óvónő sem az anyát, a családot. Viszont beleszólhat a család életébe a gyermeken keresztül is. széleseikben kitárulkozik előttem a családok élete, és ha »olyat« tapasztalok, egy »történettel« üzenek az anyukának, apukának... — Bizonyára ön is tapasztalja, hogy mennyire nőtt az óvónők megbecsülése. A szülök nem próbálják-e ennek fejében még inkább áthárítani a nevelési feladatokat? — Nézzen körül, a lakótelep is »gyerekcipőben« jár. Sok jól képzett ember lakik az új falak között, és hiszi-e, hogy sokan — és éppen a fiatalok — közömbösek a gyerek sorsával szemben? Nincs otthon folytatása annak, amit mi itt elkezdtünk a gyerekkel... A szülők többsége* azonban nem ilyen. Jó kapcsolatunk van velük. — Otthon mivél tölti szívesen az idejét? — A második műszakba sok minden belezsúfolódik. A felkészülés a másnapi foglalkozásokra, a háziasszonyi munka, a tanulás. Minden este olvasok egy kicsit. — Kikapcsolódása? — A szüleimnél, falun a 600 négyszögöles kertben dolgozni. — Hol könnyebb nevelni, otthon vagy a munkahelyen? — Otthon. Itt harminc gyerekkel szeretném elérni azt, amit otthon eggyel sikerült. Horan yi Barna A papírszív R égi holmik között matattam. Fakult levelek, sárguló fényképek, celofánban lapuló préselt virág. Azután egy rajzlapból kivágott szív, rajta gyerekes ügyetlen-ügyességgel rajzolt virágok, körben díszítés közepén gyöngyszem betűk: Anyák napjára Édesanyámnak sok szeretettel. Sokáig tartottam a kezemben. 1 A kis rajzlap-szív élni, dobogni kezdett a tenyeremben. Azzá váltam, aki akkor voltam, amikor nagy titokban — jaj, hogy meg ne lássa senki — rajzoltam a szívecskét, rászíneztem gyerekérzéseim szeretetvirágait, és közben valahol a torkomban dobogott a szívem; vajon szép lesz-e ez az ajándék, öröm lesz-e a meglepetés. És hogy vártam azt a vasárnap reggelt! Milyen izgalom volt kiosonni az udvarra, észrevétlenül néhány szál virágot szedni... Azután következett a nagy pillanat. »Édesanyám, anyák napjára naigyon sok szeretettel kívánok Neked minden jót, sok örömet, egészséget.« Valahonnan mélyről bugy- gyantak a szavak, és közben azt lestem, meglepetés-e az aiándékom, hogy a szándék elérte-e a célját, sikerült-e örömet szerezni. Sikerült. Azt a simogatást, azt a csókot, azt az ölelést most is — örökké érzem. Mert m,i volt a legtöbb, amit akkor adhattam? Egy szál virág a kertből, és egy magam készítette, díszes papírszív. Papírszív. Cserébe az igaziért, melyet én kaptam tőle. De ilyesmire csak később, csak felnőtt fejjel gondol az ember. És csak felnőtt fejjel érti meg igazán, hogy miért is a legszebb ünnep az anyák napja. Egy kicsit az élet ünnepe, vagy még annál is több: az életet adó ünnepe. Gyerekként hiszi az ember, hogy néhány szál virággal, egy titokban elkészített kis meglepetéssel köszönetét lehet mondani, ki lehet fejezni mindent. Felnőttként rájön, hogy kevés a szó, kevés a virág, tétova dadogás az ajándék — hiszen hogyan lehet megköszönni azt, ami a földön a legtöbb: az életet?! Hogyan lehet megköszönni a gondoskodást, az aggodalmat, a féltést, a lemondást, az álmatlan éjszakákat, a tettek, a csélekedetek láncolatának azt az útját, melyen a tehetetlen csecsemőből emberekké válunk?! Felnőttként érti meg az ember, hogy ez a májusi vasárnap csak szimbólum. Csak szimbóluma annak, amit ereznünk, tennünk kell az év minden egyes napján.. De vajon tesszük-e? Vajon! nem mulasztunk-e el nap mint nap valamit, amit azután sohasem tudunk bepótolni. Sem jóvátenni ... Néztem a kis papírszívet És eszembe jutott az is, hogy nekem még a legkedvesebb gyerekkori játékaim sincsenek már sehol. <5 megőrizte az én ajándékomat Erre is csak egy anya képes. Meg arra is, hogy fáradtan, öregedőn még mindig ő adjon erőt, amikor mi, »gyerekek« lankadunk, ő adjon hitet, amikor megmgung, ő adjon vigaszt amikor sírunk. Kiapadhatatlan forrás, amelyből mindig meríthetünk. Hogyan lehet ezt-----s zonni? A gyerek hiszi, hí ja fejezni érzését, d ását a felnőtt 1 Ezek jutottak eszembe, faikor visszatettem a megőrzött emlékek közé a papírse.ívet. Aztán sokáig ültem (fet, a múlt töredékei előtt/lehor- gasztott fejjel. Mer'ő’az én anyámat most fehér köpenyes emberek vészük körfii, a kórház csendje ringatj/fe, és simogató kezében már nincs annyi erő, hogy átvegye tőlem a szeretet piros virágait. M a anyák rfapja van. És én a fehf/r kórteremben fekvőkr/Zak, a lét és a nemlét kapufában állóknak elszorult torokkal, őszinte alázattal kcjfszönöm az életet. Vörös Márta Fotó: Gyertya* László
