Somogyi Néplap, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-20 / 116. szám
Városiak—vidékiek Urbánus öntudat, műveltség és emberi kapcsolatok Rét vidéki tanárnő látogatott meg nemrégiben. Testvérek, együtt jöttek »föl« Pestre. Nagyközségben él az egyik, megyeszékhelyen a másik. Azok közé a tanárok közé tartoznak, akik könyvekkel bélelik otthonuk falait, s akik el is olvassák, gondolattá is formálják a polcokat megtöltő köteteket. Kági barátaim, és mégis így állítanak, be: — No, megjöttek a falusiak ... Sértene a féltréfás mivoltában is komolyan ejtett szó, ha nekem szóina, ha nem tudnám, hogy előre felöltött páncél ez, csi- gaiház, ha úgy tetszik: önvédelem a város ekem De miért? Honnan ez az alig leplezett, s leleplezésével ■ is annál nyilvánvalóbbá váló »kisebbrendűségi érzés«? — Nem város és falu ezerszer megtárgyalt különbsége, eilentete, kapcsolata gomdol- koztatott el a hamar tova- röppenő mondat nyomán, hanem csupán az az életérzés, ami a fővárosi, és a vidéki (e szempontból közömbös, hogy falusi vagy kisvárosi) ember tudatát kétféleképp hatja át. — Mindenki falusi — vettem könnyeden a játékosan dobott kártyát —, kérdezzétek csak meg odalent az utcán a szembejövőket, hány született Pesten. És hánynak született itt apja-anyja? — Annál nagyobb az urbánus öntudat, minél újabb a városi lét Az »urbs« öntudata vagy a »polls «-e (ássunk még mélyebbre a hagyományba, egészen a görög városig!) — van-e ma ilyen? És kivált a »neofitákban«, az új bevándoroltakban? Valami büszkeegészen a görög varosig!) — inkább fölény, aminek az öntudathoz kévés a köze, lévén az »öntudat« mindig jogos, a fölény pedig hamis, csalóka önámítás. A régi városi ember magabiztossága abból táplálkozott, hogy jól szervezett közösség tagjának tudta magát, mely közösség éppen egymásba kapaszkodó fogaskerékerejével hozott létre saját képére es hasonlatosságára formált, ót magát kifejező kultúrát, 9 modern metropolis azonban oly naggyá nőtt, hogy átcsapott saját ellentétébe: közösségteremtő helyett közösségbontó erővé lett, sajátos kultúrahordozó helyett mozaikok sokféleségét összerázó kaleidoszkóp. A nagyvárosi ember egy személyben több féle csoport tagja, de közösségei csak a legritkább esetben kapcsolódnak a lakóterülethez — az »urbs« alapozó elvéhez! —, s előnye a vidékiekkel szemben Csupán a választási lehetőség, amellyel szert tehet a neki tetsző csoportra vagy csoportokra. A nagy világvárosokban már megkezdődött a »desur- banizációs« folyamat: a lakók kimenekülése a »suburbs« területekre, a perem kertvárosaiba. Ezek azonban mégsem rázódhatnak össze új, kis közösségekké, mert »alvó városok«. Ez a kivonulás a tér-' mészet utáni vágyat, a köten- ger1 szorítását biztosam jelzi, de a falu vagy a kisváros igazán bensőséges légköre hiányzók. A fölényt — s szintúgy a kisebbrendűséget — av.7ta.i Várady Szabolcs Ha hotlasz Törmelékekből összeáll, azutan megfutamodik arca, s megint visszatalál, itozel ]ön, szinte arcomig. 6 maga földön ül, nevet. — Ne nevess, olyan szép vagy úgy! Minek játszanánk eleve vesztésre ítélt háborút? — Billen az este. Egyre több sötét kuporog kezeden. Menj el. Vigyázna menj nagyon! Ba bottasz, elesem. szokás indokolni, hogy, persze1 Pesten annyi a kulturális lehetőség, de hát a szegény vidéki csak senyved a puszta parlagon. Aztán ha bogozni kezdjük a kérdést, kiderül hogy a központi fűtés meg a fürdőszoba is a kultúrába szá- míttatik, fogalomzavart akozva, hiszen itt civilizációs lehetőségekről volna szó. (Nem függetlenek egymástól, de nem is azonosak!) Aztán ölt- hatatlan olvasásszomjúságot ébresztő könyvtárakkal és kiművelt emberfők seregével vidéken s egészen apró településeken is találkozók az ember. A kultúra lehetősége még nem maga a kultúra. Viszont a nagyváros magában rejti a bőség zavarát, a szédítő sokféleséget, amelyben eligazodni roppant nehéz, s szinte csak évtizedes gyakorlattal lehet Akinek nem sikerül, kedvét veszti, visszariad. A túlzott »ingergazdagság« végül is ugyanolyan tompító hatású, mint az »ingerszegény« környezet, s a kettő között húzódik az a széles sáv, amelyen. az ember megvetheti a lábát a befogadás és feldal- gazás reményével. Nem is szólva az idegrendszer terheléséről. Egyes Urbanistik szerint az egyfolytában nagyvárosban élő családok legföljebb öt nemzedéket hoznak létre, azután eltűnnék, kipusztulnak, mert az idegrendszer hosszabb távon nem bírja a terhelést, A hipotézis bajosan bizonyítható, mert mind ez ideig aligha találunk »vegytiszta« állapotban urbánus családokat, amelyekbe vidéki felköltözők ne házasodtak volna be, vagy amelyeknek egyik-másik nemzedéke ne távozott volna vidékre, hogy aztán ivadékai újból visszatérjenek. II hajszolt életmód, a megviselt idegrendszer mindenesetre kedvezőtlenül hat az elmélyedésre, ami nélkül alapos műveltség elképzelhetetlen. A nagyvárosi emberek nagy átlaga nem »műveltebb« a vidéki (főként kisvárosi) embernél, csak annak látszik olykor; az emberi érintkezések sűrűsége szóbeli információk seregét zúdítja rá, ami bevonja a jólértesültség mázával, ámde azalatt nincs átfogó, átgondolt ismeretrendszer. (Más kérdés és főként mennyiségi, hogy aránylag több értelmiségi él a fővárosban — annak tudományos, kulturális centrum mivolta miatt — ez a tény azonban a többi százezrek műveltségi helyzetét alig formálja.) Nincs ok tehát a fölényre. A nagyvárosi lét állapot és nem érdem. Van azonban éllenfölény is. A vidék ellenszenve, zárkózott, elutasító magatartása a városiakkal szemben. Falumban, az északi Balaton-par- tan, alkotóház lett az egykori kastélyból. Szinte minden évben ugyanazok az írók, kutatók térnek vissza: a táj szerelmesei, akik az évék során már otthonossá lettek a szőlőkkel és várakkal koszorú- zott szelíd dombvidéken. Mégis, az őslakos nép keveset fogadott be közülük. Bizalmatlanság idegesség kíséri magányos sétáikat. Miért? Mert szigorúbb etikett a spanyol királyok udvarában sem volt, mint amilyen falun látszik. S akinek nem súgja meg a szive, hogy a kútnál nehéz vödörrel viaskodó anyóka kezéből ki kell venni azt a vödröt, az mindig idegen marad. Am aki tudja, hogy falun az emberek — ha nem ismerik is — köszöntik egymást, s e szokást az idősebbek esetében gyakorolja is, az egy szép napon észreveszi, hogy a fiatalabbak meg őt üdvözlik ' s előbb- utóbb ez is, az is megáll vele találkozáskor. Olyan könnyen fölolvasztható a »bennszülött fölény« jege! (Hiszen nem más az, csak önvédelem a lenézés ellen.) Csak egy kevéske figyelem, jóakarat kell hozzá. Szomszédasszonyom egy napon háborogva mesélte, hogy a közelben villát építtető új tulajdonos felvonulási épületnek nézte a házát. Pénzt lobogtatva nyomult be a konyhájába, hogy lehet-e vele okosan beszélni? Hajlandó-e szobát adni az építőinek? Hát nem volt hajlandó. Pedig jószívű asszony. A munkásokat is sajnálta. Be is fogadja őket, ha tisztességtu- dóan közelít a gazda Ha nem a pénzzel kezdi. Sok városi ember nem tudja, hogy falun nem adok-ve- szek ügylet az élet ezer aprósága. Ott még nem »idegene- dett« el az emberi viszonylatok világa, ott szívességből, emberségből fogják pártul a másikat, s az ilyesmit nagyon gyakran nem pénzzel, hanem alkalmasint hasonló szívességgel viszonozzák. Vidék és véros kulturális különbségeit előbb-utóbb megszünteti a fejlődés. A kultúra szolgálatába fogott civilizáció hozzásegít: a lakások növekvő komfortja időt szabadít föl, a gépkocsi a térbeli távolságot hidalja át, a tv, rádió és lemezjátszó az ot 1.1 ionokba viszi a világ szépségeit. Az eltérő életmód azonban sokáig konzerválhatja az oktalan fölényt, s az indokolatlan kisebbrendűség érzését, a fenmhéjázás és a zárkózottság egymás fölött elnéző magatartásformáit — ha le nem győzzük mindezeket. Az ösz- szetartozás, az egymásra utaltság erejével és tudatával. Bozóky Éva * ••• > ... .. .. ) v Részlet Kovács Margit keramikus, Kossuth-díjas kiváló művész szentendrei állandó kiállításáról. „Tetteink értékéhez kell mérni igényeinket” Sánta Ferenc kétszeres József Attila-díjas írót 1973- ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Vele készül az alábbi interjú. »Nekem vaj, tepertyű s a boldogság egy volt.« — írta Sánta Ferenc Emberavatás című novellájában. A szegénység »élményét« viszont nem ismerik azok a fiatalok, akik már ebben a társadalmi rendszerben nőnek fei. — Hogyan lehet eket hozzáseglteni ahhoz, hogy megtalálják az egyszerű hétköznapok közt is fellelhető boldogságot? — A szegénységinek volt egy törvénye, amely egyben legfőbb tani tóerejévé is vált: Segíteni egymáson — ez volt a törvény. Amikor egy fiatalember keresőkorba került, az nem azt jelentette, hogy megnőhettek az igényei. Ellenkezőleg: ‘'öbb feVlősséget kell vállalnia másokért, ezt jelentette az első 'cereset. Aki ezt a »törvényt« gyerekkorában megismeri, otthon vagy bármilyen kisebb közösségiben, az mindenkoron helyt tud állná a nagyobb közösségben, a társadalomban is. \ felelősségteljes élethez nem -uikséges átélni a szegénység. élményét«. Csak őszintén szembe kell nézni önmagunkkal, képességeinkkel,1 tetteink 'rtékévél, és ahhoz kell mérni az igényeinket. Azt tartották a "égi görögök — és én is hiszek •‘bben —, hogy az a boldogság, ha az ember a képességeinek megfelelő tevékenységet folytatja. Nos, tizenhét-tizennyolc esztendős karáig minden embernek megvan a lehetősége a későbbi boldogság megteremtéséhez. Tanulhat, megismerheti önmagát, olyan szakmát választhat, amelynek művelése örömet szerez számára Aki ennek a feladatának nem tesz eleget, kockáztatja a felnőttkor harmóniáját, és elveszíti a jogát is annak, hogy ezért akár a társadalmat, akár szűkebb körből adódó külső tényezőket tegyen felelőssé. A teljes igazsághoz hozzá tartozik az a tény, hogy a fiatalságnak égy szűk rétege, azok, akik egyetemekre készülnek, tizennyolc éves koruktól már nem egyedül felelősek sorsukért. A jelenlegi egyetemi fölvételi rendszer, sajnos, a »kis szorgalmasoknak« több lehetőséget biztosít, mint a nagyobb tehetségeknek, akik a tehetségigei törvényszerűen együttjáró negatív tulajdonságokkal is rendelkeznek. Jóllehet á társadalom ügyét a nagyobb tehetségek jobba®, szolgálják. — Az anyagi javak túlzott hajszolását sokan a nemzet évszázados nyomorúságának természe- tes reakciójával magyarázzák. Nem tarthatunk-e attö!, hogy túl könnyen hozzá lehet szokni az evés-ivás és hasonló örömök élvezetéhez és utólag már nehéz lesz fölkelteni az igényt a szelleroi javak megszerzésére?-» Ez a kérdés alapjaiban nem igaz. Nemzetközi statisztikai kimutatásokból tudjuk, hogy életsjzmvonaiunk a közepesen fejlett országok között is valahol középtájon áll Mi csak ahhoz képest élünk jól, amilyen szegények voltunk. Hogy megerőltetés nélkül tudunk ennivalót, ruhát vásárolni, ez természetes. Ezért dolgozunk. De annak, aki az elemi létszükségleteknél többet szeretne családjának biztosítani, annak még rettenetesen sóikat kell azért dolgoznia... Kérdezzen csak meg egy fiatalembert, akit nem tudnak szüléd anyagilag támogatni, hogy mikor tud magának lakást vásárolni! Ebből következik, hogy amilyen mértékben erősödik népgazdaságunk, emelkedik hazánkban az életszínvonal — ha nem kell különmunkáik sorát vállalni az egyénnek ahhoz, hogy lakást vehessen —, olyan mértékben nő majd az emberek igénye iis az önművelésre. — írásaiban következetesen az emberi sorsok, a társadalom bonyolult összességét ábrázolja. Hogyan sikerült megteremteni önmagában a tisztánlátás rendjét2 — Az élet alapvető dolgaiM it csinálsz, no! — nnór- gült meg Mátrofan nagyapó. — Lukas a kezed, vagy mi? Veszed fei! Mitroifán nagyapó megfenyegeti az ujjaival az unokáját. De az unoka, a kétéves Qlezsek még egészen cseppecske. Ott ül nagyapává! az asztalnál, és zsemlét eszik. És persze saétmorzsoí ja.. A morzsák a földre hullanak, de a gyerek nem érti, mit akarnak tőle. — Nem szabad a ikemyérkiét a földre ejteni — mondja a nagyapó, ás összevonja a szemöldökét. — Vedd fél! Nem, Olezsek nem érti. Ekkor nagyapa megfogja a kezét és nagyokat nyögve, mert fáj a háta az öregnek, a gyerekkel együtt lehajol a földre, és ráparancsol, hogy szedje össze a morzsáikat. A másik szobáiból ídelart J Anna, Olieg édesanyja. — Mit csanál, apa? — mól ká. — Van kedve hajlongan?.! Meg majd lobban megfájdul a háta. Nagyapa tanítja az unokáját, hogyan, kel! összeszedni a kenyérmorzsákat. Amikor kiegyenesedik, csak akkor válaszai Annának: — A loényérke előtt mag is kell hajolni. Most kell a gyereket tanítaná, kis korá- Hsn, hogy mindig emlékezzem Konsztantyin Ovecskin miniatűrjeiből A KENYÉR Mrtrofan nagyapó már nagyon öreg. Tavaly múlt nyolcvan éves. A mezőn már nem veszik hasznát, de az unokákkal még elvesakötódák. Ez már a hetedik, a legkisebb lányáé. Jő kis gyerek, csak a neve nem tetszik nagyapónak. Oleg — micsoda pév. Matvej, Jekor, Sztyepan — ezek igen, ezek nevek. De a fiatalok 'kitartottak. Oleg, és kész. Mitrofan nagyapának eszébe jutott, hogy a húszas években a partizámcsapatban volt egy városi fiú, az is Oleg volt. Vagy talán mégse Oleg, inkább Leonyid ... No, mindegy. Nem számít. Csak egészséges legyen a gyerek!! Nagyapó most azért szidja az unokáját, hogy elszórja a (kezéből a kenyeret: — Ej, Oleg, Olezsek! Nem érted te még, mi az a ker nyér... Megint eszébe jutnak a régmúlt idők. A kis partizán- osztag — mindössze tizenöt ember — derekasan harcolt a fehérekkel, de végül beszorult az erdőbe. A&iáa^a feaések körülzárták őket, s nem voit hová menniük. És éppen március vélt, amikor nem lehet találná az erdőben semmi ehetőt, Mitrofan Drozdov a faét legelszántabb gyereket elküldte a közeli faluba valami élelmet szerezni Teltek-múltak a napok; semmi. A tizenkettedik nap estefelé megérkezett Sztyopka Okolotov. Alig vonszolta magát, a lábán, sebesült meg. — Ivánt, a társamat megölték — lihegte cserepes szájjal. — Az élelem az 6 dákjában maradt.... — Aztán kihúzott az ingéből egy ke- nyérvéget. és átadta a parancsnoknak: — Ennyi az Mitrofan reszkető 'kézzel kezdte darabolná a kenyeret. A torkát fojtogatta valami. Mindenkinek vágott egy szeleikét. S álig hallhatóan mondta: ■— Tegyétek ét? Sötétedés- ,or elindulunk. Észak felől kerüljük mug • fehéreket. Sztyopka azt mondja, arra kevesebben vannak. Mitrofan nagyapa gyöngéden néz az unokájára, ölbe veszi, s megsimogatja a fejét Ő egéjsz életét a mezőn töltötte. Ott roppant meg a háta is. — A feenyérfce, nézz csak ide, itt kezdődik a küszöbnél. Ügy is van. Mindjárt mellettük, egészein ameddig az ég földet ér, éretten zizeg, hullámzik a búzatenger. M itrofan nagyapó odaviszi az unokáját, s letép egy kalászt. Szétmorzsolja a tenyerében. Sűrű szakálla lengedez, öregségtől elhomályosult szeme fiatalosan felragyog A tenyeréről a szájába szórja a búzaszemeket, lassan, élvezettel megrágja. és néz az unokájára. Olezsek ugyanazt szeretné csinálni, amit nagyapa, ö is tép egy kalászt, szeretné sajét- morzsolmi a tenyerében, de nem sikerül. — Nem baj, majd megtanulod — mosolyog Mitrofan nagyapó. — Fontos, hogy a kalászt már tudod tartani. Már megérted, hogy ami a tenyereden van, az a kenyér. Hasas Ervm éemáttémaról — munkáról, becsületről, tásztességról — úgy hiszem, megvan a kialakult véleményem. Egy ember életében sokféle változás történik, de ezeknek a fogalmaknak értéke állandó, az állandóság pedig egyben biztonságot is ad. Az ember, amikor megszületik, nem tud járni. De két lábbal született! A járás lehetőségével! Ugyanígy magában hordozza a jó, tiszta emberi tulajdonságokat is. Amikor már járni tud, tudja hova lép. így azt is tudnia kell, amikor rosszat cselekszik. Szókratész »daimonja« is dörömbölt ha rosszat tett és megnyugodott, ha ő jó volt... A szülők, az iskola összességében a társadalom, mindenki számára lehetővé teszi a becsületes életet. Aki gazemberré válik, magamagát okolhatja csak. — A szándékaiban tisztességes, de tétova, gyenge emberek milyen fogódzót találhatnak az elveszített Isten helyett? — Ügy hiszem, erre a kérdésre is válaszoltam az előbb elmondottakkal. Ahhoz, hogy az ember eligazodjon az életben, ©lég, ha a lelki ismeretére hallgat. “ Kik voltak azok az emberek — kortársai vagy történelemből ismert személyek —, akik az ön életében példaadók voltak? — Példaképet soha nem választottam. Ha elfogadnak tőlem egy tanácsot a fiatalok: ne egy emberben keressék a példaképet.! Tökéletes ember nincsen. Tudósok, műveszek, egyszerű munkálkodó emberek példaadó életéből válasszák ki azokat a nemes, jó tulajdonságokat, amelyekről úgy érzik, hogy azok megteremtik számúikra is a tisztességes élet alapjait. Ez ugyanis a legtöbb, amire törekedni érdemes, — Köszönöm a beszélgetést.