Somogyi Néplap, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-17 / 113. szám

A jánlott levelet hanoit egy postásfiú. Mint '«- máskor rendesen, most is borravalót akartunk adni (egyrészt megszokásból no meg azért is. mert a máso­dik emeleten lakunk, megérde­melte volna), de csoda történt. Életeimben először utasították vissza a borravalót, a követ­kező szavakkal: — »Kerem, én «zt nem v fogadom el. min­denkinek a fizetéséből kell megélnie.« Ezzel el is ment. — Akaratlanul az jutott eszembe: mi lenne, ha mondjuk, a nála valamivel nagyobb fizetésű emberek is követnék a példá­ját. Mennyivel több maradna nekünk, akik sehonnan sem kapunk borravalót? — Joggal fölmerülhet a gondolat, hogy a borravaló adása nem kötele­ző. De próbálnánk csak az or­vosnak és a fodrásznak egy­szer is ne adni! En megpró­báltam. Azóta már másik fod­rászt kellett keresnem Orvos­sal nem is próbálkoztam mégis csak az egészségemről van szó.“ Eddig a levél, illet­ve még annyi, hogy ha érde­mesnek tartjuk, foglalkozzunk a témával. Kedves F. L.-«é! Levele he­tek óta nem hagy nyugton. A témát ugyanis alaposan elcsé­peltek, minden létező műfaj­ban megírták már, és annyira hiába, hogy első olvasásra ma­sam is készen voltam a cini­kus válasszal (persze, csak ön­magámnak): — örüljön, hogy önnel legalább egyszer előfor­dult. A, magyar állampolgárok túlnyomó többsége nem dicse­kedhet hasonlóval. Vagy: — Biztosan nagyon fiatal volt a nostásfiú. Majd elnövi ezt az önérzetet. De félre a tréfával! Komo­lyabb dologról van itt szó. Hi­szen mi is a borravaló? Ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen nem más, mint a vesztegetés egyik burkolt formája. Ha ugyanis én valakinek — mond­juk egy órabérben dolgozó sze­relőnek vagy akár pincérnek BORRAVALÓ — borravalót adok vagy arra utalást teszek (esetleg ismer­nek erről a szokásomról) ezzel a többi megrendelő, vendég sfcb, érdekeit sértem, akikre így kevesebb figyelmet, időt tud fordítani, mert az én kü­lönleges kívánságaimat telje­síti vagy egyéb előnyben ré­szesít. Ezzel tehát elkülönítem magamat az átlagemberektől, akik anyagi vagy etikai okok­ból — netán tájékozatlanság­ból — nem tudnak vagy nem hajlandók többet fizetni a tör­vényesen megállapított díja­zásnál. Ez a megkülönböztetés azonban jónéhány területen, szolgáltatási ágban — pincé­rek. fodrászok, taxisofőrök stb. esetében — nem lelhető fel; a borravalót ugyanis az ott dol­gozók rendszeresen elvárják, függetlenül a végzett tevé­kenység minőségétől. Így ha­gy ományozódott át az osztály­társadalomból, _ amelyben rendszerint a kisebb keresetű emberek végezték a szolgálta­tásokat a náluk többnyire ma­gasabb jövedelműeknek. Ma­napság azonban a jövedelmek jóval közelebb kerültek egy­máshoz. Így aztán rendszere­sen előfordul az a visszás eset, hogy az azonos vágj' éppen­séggel alacsonyabb keresetű ember kénytelen borravalót adni — gyakran naponta több­ször is — olyanoknak, akik láthatóan sokkal jobban élnek, és elősorban. abból, hogy leg­alább annyi (ha nem több) a borravalójuk, mint a hivatalos jövedelmük. E zt a fura, a szocialista erkölcstől idegen gya­korlatot egy időben megpróbálta államunk vala­miféle törvényes eszközzel, ha­talmi szóval, ráhatással meg­szüntetni, szigorúan megtiltva a borravaló elfogadását. Em­Ismerjük meg városunk környékét Kecskeháti-erdő, Kotormány, Pölöske lékszünk még — inkább csak a negyven felé közeledők — a borbélyüzletekben kifüggesz­tett táblákra, amelyek nagy betűiekéi hívták föl a figyel­met: Munkaversenyben dolgo­zunk, borravalót nem foga­dunk el. Ez a szólásmondás is járta: öntudatos dolgozó nem fogad el borravalót. Megval­lom, rám úgy húszéves korom­ban hatott is ez a felhívás, ko­moly an, vettem a tartalmát, és nem is adtam borravalót a fodrásznak. Restelltem volna a felhívás ellenére, meg az önér­zetem is berzenkedett ellene. Persze a felnőttebbek inkább viccelődtek e jelszavakon, mintsem komolyan vették vol­na. a fodrászok pedig szép csendesen el is tüntették a fal­ról. Amiben tulajdonképpen igazuk is volt. mert egy évszá­zadokon át beidegződött szo­kást nem lehet máról holnap­ra pusztán rendeleti úton, fel­hívásokkal megszüntetni. Per­sze a szemethunyással, a gya­korlat hallgatólagos tudomá­sulvételével sem. Talán ez is az oka annak, hogy az ötvenes években tapasztalt átmeneti csökkenés után emelkedett és Újabb területeket hódított meg a borravaló. Igaz. azóta meg­nőttek a szolgáltatások is: te­mérdek háztartási géo. eszköz, no meg génkocsi szolgálja ké­nyelmünket. ezeket javítani, gondozni kell. az értő szakem­ber meg kevesebb a szüksé­gesnél. S az emberek azt tart­ják: ha már ennyi meg ennyi ezer forint jutott a vásárlás­ra, fenntartásra, akkor az a néhány tizes vagy százas plusz kiadás igazán nem számít, csak jó legyen az a kocsi vagy tele­vízió. E bonyolult eszközöket hanyagul meg lelkiismeretesen is meg lehet javítani — anél­kül, hogy a legtöbb tulajdonos a munkát ellenőrizni tudná. A benzint viszont csak egyféle­képpen lehet betölteni a kút- nál. Hozzá legföljebb egy-egy udvarias mondat járulhat, de a 92 oktánszám és a mennyiség A Kapóstól délre elterülő dombos vidék nagy kiterjedésű erdőivel már rógóta vonzó a természetszeiető emberek sza­mára. Takáts Gyula Szülőföl­dem című versében így emlé­kezik meg erről a szép tájról: »S Kis nyegle városomtól délre az ezeréves vén Zselic remeg. Makkoló kondak, kanasz ­királyok szállták a földet ősidőben meg.« A Zselic ma nem makkoló kondáknak ad tanyát, hanem korszerű erdőművelésnek, vadgazdálkodásnak, illetve pi­henni, nyugalmat keresni vá­gyó természetjáróknak, kirán­dulóknak, vadászoknak. A Zselic egyik kedvelt része a Simonfa környéki Kecskeháti- erdő. Fél órát sem kell utaz­ni az autóbusszal, mikor az erdőbe vezető, az erdészeti őr­házat érintő földút melletti Innen indulva feltárul előt­tünk a Zselic egyik legroman- tikusabb tája: a ropolyi erdő. Mintegy félórás erdőszéli sé­tát teszünk a ház körüli pö- löskei erdőrészben, s utunkat folytatjuk nyugati irányban, Töröoske felé. Ez már a her- oegdombi terület — tisztások­kal. fiatal erdőrészekke!, szép állományú lomboserdő-szek- ciókkal. Nemsokára kiérünk a Töröcske fölötti gerincen dél felé vezető földútra. Előttünk a völgyben fekszik ez a kis, hegyközségre emlékeztető vá­rosrész, amelynek látványával bizony nehéz betelni. Messze északra, a Töröcské- től Kaposvár felé eső részen, nagy vízfelület csillog a nap­fényben: a töröcskei víztároló. Kellemes napot tölthetünk el itt. Bencze József. a »Kapos« Turista Sport­egyesület elnöke ettől nem változik. Mégis kö­telező erejűvé vált a borrava­ló. A frizura azonban egészen más. Különösen a hölgyeké. Sikere vagy sikertelensége vi­selőjének egész napi — egye­seknél több napi — kedélyál­lapotát is meghatározza. Höl­gyeink tehát mindent elkövet­nek, hogy mennél inkább meg­közelítsék az általuk elképzelt formát és minőséget. (Mert az csak természetes, hogy tökéle­teset még a fodrász sem alkot­hat!) A kényeztetés legkülön­bözőbb fortélyait találják ki, bőven szolgáltatva ezzel tómat a vicclapoknak. Másképpen vagyunk a gyó­gyítással. Degjendák keringe­nek az olyan orvosokról, akik bizonyos összegen alul vissza-1 adják a borravalót — amit in- j kabb nevezhetnénk Napóleon­konyákra valónak —, mert; megsértődnek az összeg cse­kélysége miatt. Mondom, én - ezt csak hallottam (lehet, hogy nem is igaz, vagy csak elvétve nagyon ritkán), mert én ma­gam még nem adtam SZTK-, illetve kórházi orvosnak pénzt. Bevallom, hálátlan azért nem maradtam. Egy-egy szép hím­zés — rendszerint családom munkája — jelezte köszöne- tünket. Őszinte érzéssel, min­denféle kényszer nélkül. Szóval én is! Mert ne is vé­dekezzek. ez is borravaló, na anyagi értéke nem is számot­tevő. Lehet, hogy ezzel a meg­alkuvás vádját zúdítom ma­gamra. és nem is járok el he- i Ívesen. De úgy érzem, a köszö- í net e csekély jelével nem ke­rültem tisztességtelen előnybe másokkal szemben. Óva sze­retnék inteni azonban minden­kit attól, hogy ezt valamiféle követendő példának tekintse. De levélírónk őszintesége ha­sonló megnyilatkozásra ösz­tönzött. Meg aztán viszonozni kívánom a jóindulat, a szíves­ség megnyilvánulását. így gon­dolkodás nélkül adtam borra­valót annak az idős pincérnek, aki a rendelt halászléről meg­súgta. hogy nem egészen friss, inkább mást ajánl, gondosan odakészitette a fűszereket, s | pillanatok alatt hozta a kért ecetet — de az utolsó tízfillórt is visszavártam attól a pincér­től, aki hidegen szolgálta föl a levest és langyosan az üdí­tő italt. Igaz, kínos várakozni a pénzcsörgetés hangjai mellett, de hát egyszer valahol el kell kezdeni. És elsősorban nekünk, akik a szolgáltatásokat igénybe vesszük. Még azt se monda­nám, hogy máról holnapra írt- j suk ki a gondolatát is — ezt ' úgy is hiába kívánnám, vagy akár követelném. De odáig ta­lán el lehetne jutni már, hogy | ne szégyepítsük meg pénzado­mányokkal a gyakran valóban igen jó körülmények között élő embertársainkat, akik erre az égvilágon semmivel, még j egy szíves gesztussal sem szoi- i gáltak rá, csupán kötelességü- j j két végezték, közepesen vagy I ennél is rosszabbul. N em tudom, nem elsősor­ban a munkáltatókat kellett volna-e említe­nem ebben az ügyben. Nem a tiltásra gondolok csupán. Ha­nem arra, hogy jobban ügyel- j hetnének a szolgáltatásokat végzők megbecsülésére, anyagi j jutalmazására úgy is, hogy ebbe az érintett közönséget is i bevonják, véleményét figye- | lembe veszik. Mert azzal egyetértek, hogy a jó minőségű munka elismerését biztosítani kell. De úgy, hogy az ossz- | hangban legyen a társadalom szociális és erkölcsi követel­ményeivel. \ 1 Paál László anekdota megállómé] kiszállhatunk Ke­letre a Kotormány erdőrész látszik, mely félkörben öleli körül délről az egyik kedves zselici községet, Zselicszent- pált. Nem nagy kiterjedésű ez az erdő; bármely irányba indu­lunk el, nem lehet' eltévedni. Egyik nyiladéka majdnem egy kilométer hosszú, s ezen az úton elérhetjük, keleti irány­ban a Nádasdi-erdőből kiveze­tő föld utat. Szép táborozási he­lyet lehetne itt kialakítani; a dombos rész lábánál a kies réten bő vizű forrás van. A sárga jelzésű út — mely része az úgynevezett kaposvá­ri turistakörútnak — igazi lombos erdőrészbe vezet, eny­hén emelkedve kísér egy ka­nyargós völgyet. Majd irtájsos részen nőtt fenyves váltja fel a hatalmas szálerdőt. Egy dél­re vezető út keresztezi a tu­ristajelzést, majd a Ropolyra vezető utat érintjük. Ha a sár­ga jelzést követjük tovább, meredeken visz le az út egy szép völgybe, magasra nőtt, j hatalmas bükkök között. Ka­nyarog az ütünk észak félé: is- | mét egy völgy, majd a sebe* folyású kislaki árok erdei szr kasza áldja utunkat. Átkeli, után világosodik az erdősae- gély, tisztásra, hatalmas lege­lőrészre érünk. Az erdőszegé­lyen alig kétszáz méterre tő­lünk, szép sárga falú épület áll: a ki6laki erdesahaz. Két A régi mdgyar falu külön­leges személyisége volt a ta­nító úr: egyszemélyes tanári kar, kérvénygyártó, kultúr- munkás és vasárnaponként a templomi orgona vagy harmo­nium működtetésével a kán­tori teendők ellátója is. Nem csoda hát, ha sokfelé és sok­féle történetet őriznek róluk egy-egy község öregjei. Ezek­ből idézünk föl most két vi­dám esetet. A füredi káposzta Űj tanító érkezett Füredre. A legényember étkezéséről eredeti — és az akkortájt szo­kásos — módon gondoskodott az egyházközség: • mindennap más háznál főztek neki ebé­det. A faluszéli házban kezdte a »menzát« a tanító úr, és a ház asszonya ki is tett ma­gáért: felséges töltött ká­posztát tálalt vendégének. — Kitűnő, Maris néni, a zdvenc ételem — udvarias- :odott a farkaséhes tanitó, és derekasan megrakta tányérját a dagadós káposztából. A gazdaasszonynak jólesett a dicséret, s azon melegeben elújságolta a szomszéd me­nyecskének is. akihez másnap volt hroatalos • -ftataimr-*. A szomszéd sem akart le­maradni, ő is a kedvenc da­gadós káposztával traktálta a tanítót. Természetesen itt is dicsér­te a főztöt, s jóllakott a fiú. Es nem is csodálkozott, hogy a harmadik napon is töltött káposzta párolgóit az ebéd­nél. S mint az étek illata, el­terjedt a faluban, hogy ez a tanító kedvenc étele. Egyszer aztán már ő is un­ni kezdte az egysíkú menüt, de nem volt menekülés a jó­asszonyok ebédjei elől. Eljött a varásnap. Az elcsi­gázott tanító gyomra előre rángatózott a délelőtti nagy­mise kórusában az orgona székén. A »benedikámusz« előtt felsikoltottak a sípok, fájdalmasan felcsengett a kántortanitó hangja; a szer­tartást végző tisztelendő ijed­ten fülelt föl a magasból hangzó szózatra: — Aludj, aludj, füredi ká­poszta! Nem vesz bé mar a tanító gyomra ... A jó pásztor Ez a történet egy — azóta -elcsatolt« — somogyi falucs­kában, Fakcson esett meg a tamitóval A hit- és erkölcstan órára magas rangú vendég látoga­tott el az iskolába: maga OZI esperes úr. A téma a katekiz­mus leckéje: »Jézus a jó j pásztor« volt. A tanítónak azonban minden példabeszéd lényegét s különösen a pász­tor szó áttételes jelentését; nem sikerült kicsiholni a fe- j jecskékből. A tanító úr újra próbálko­zott. A megszemélyesítés j módszeréhez folyamodva azt j kérdezte egy kisfiútól: — Hát ki vigyáz a legeién , a juhokra? — A juhász — felelte a le- j gényke. — Ki tereli a disznókat,' kisfiam? — faggatta tovább. — A kanász meg a kutyája — vágta rá a gyerek. Végső elkeseredésében más utat keresett a tanító. . — Én jó vagy rossz ember vagyok? — tette fel a kér- j Aést. — Jó. — És ha én a juhok közé j mennék, mi lennék? — Hát egy fő kot... Fóljegyemáe. Kínnak----------* Z alai motívumok A Nagykanizsai Ruhaipari Szövetkezet azon ritka szövetke­zetek közé tartozik, amely még ma is fa szövőszékeken ké­szíti a különböző termékeit. Szádák és szettek, törülközők készülnek zalai népi motívumok felhasználásával. Évente kétmillió forint értékű szőttest készítenek a belföldi keres­kedelemnek. Szervezésből elégtelen Sok a tanácskozás? Tény. A KISZ-<bizottságok is ren­deznek éppen eleget. Most azonban nem az értekezletek nagy száma ellen akarok szót emelni. Az a fórum ugyanis, amelynek kapcsán tollat ragadtam, azok közé tartozik, amelyekre szükség van. A nem körültekintő «rendezés vi­szont könnyen teheti csak kötelező munkatervi feladattá. A megyei KISZ-bizottság szombaton rendezte meg a Tanuló Fiatalok Tanácsának ülését. A különben népes fó­rum — ezen Somogy összes középiskolája és szakmunkás- képzője képviselteti magát — szombaton azonban határo­zatképtelen volt. Csak tizenhat diák jelent meg. Valószínű, így oldottabb hangulatú lett a beszélgetés, mintha zsúfolá­sig megtelt volna a terem. De nem hiszem, hogy egyedüli cél lehetett a családias hangúlat. Ha a szervezők előre meg­nézték volna az érdekelt intézmények programját, rögtön kiderült volna: máskor kell e fórumot megrendezni. A ta­nács tagjai között ugyanis akad jó néhány negyedikes. Ók pedig a tanácskozás időpontjában a matématika írásbeli érettségi példáival voltak elfoglalva. S mindenki előtt vilá­gos lehetett volna már a rendezéskor is, hogy az egy idő­ben zajló két esemenv közül melyiket fogják választani a negyedikesek. Régi gyakorlat az is a középiskolákban, hogy az írásbeli érettségik idején országjáró kirándulásokra indulnak az alsósok. S gondolom, senki sem maradt ki be­lőle szívesen, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy hó­napokkal előtte befizette már az árát. Ezek olyan tények, amelyeknek kiderítéséhez nyomo­zásra sem lett volna szükség. így viszont a munkatervnek ezt a pontját teljesítettek ugyan, szervezésből mégis kijár nekik az elégtelen. H. £. Henri Barbusse születésének 100. évfordulóján Bölöni György — Barbusse kortársa és harcostársa egy időben Párizsban közeli barát­ja — írta róla emlékezésében: -Akik ismertük, az örök har- cossagot, az örök tettrekészsé- get csodáltuk beteges, töré­keny testében. Magas növésű, vékonydongájú. hajlott hátú férfi volt Henri Barbusse. ... | Sugárzó, természetes jósága i mellett a szívósság lépett elő külső igénytelensége mögül. Kitűzött célja felé határozot­tan haladó ember volt; amit gondolt, azt akarta, és amit akart, azt lassan kitartóan meg is valósította-. Ki volt s mit akart megva­lósítani Henri Barbusse, aki­nek századik születésnapjára1 emlékezik ma a haladó világ? — Ismert, de hazájában sem különösen számon tartott pol­gári író volt az első világhábo­rú kitörésének idején. A há- J borúban — a háborúban, de a háború ellen — bontakozott ki írói és emberi nagysága. A roppant katarzis, amelyen az emberiség, Európa népe át­esett. felszínre hozta Barbusse igazi erejét. Akkor figyelt föl nevére a világ, amikor megje­lent A tűz című, máig nagy hatású regénye. E könyvben Barbusse lerántotta a háború­ról a hazaíiság leplét, amelyet am imperializmus, a francia reakció igyekezett rá teríteni; megmutatta, mi a háború, kik csinálják, kik húznak hasznot belőle, s kiknek az érdeke. A regényt olvasták a frontokon és a hátországban (rövid idő | múlva szinte valamennyi vi­lágnyelvre lefordították). Ha­tása óriási Volt. Barbusse nem volt pacifista. Nem a minden áron való fegy­verletétel mellett emelt szót. «*S0Mrt harca» — oí- ■ szántan, tudatosan, roppant szenvedéllyel —. amely lehe­tetlenné teszi a háborút; békés világért, amelyben a társadal­mat az emberi humánum esz­méi vezérlik. A francia értel­miségiek közül az egyik legel­ső volt — az alakuló tours-i kongresszuson —, aki belépett a Francia Kommunista Pártba, amelynek haláláig tagja ma­radt. Nekünk, magyaroknak kü­lön élményünk is van Barbus­se agitátori tevékenységéről. A fehérteiTor garázdálkodásá­nak éveiben látogatást telt Magyarországon — hosszabb ideig tartó kelet-európai uta­zásának egy i k állomása volt hazánk —, és Franciaországba visszatérve nagy hatású cikk­sorozatot írt a horthysta ál­lamvezetésről: a bebörtönzött szocialistákról, a »szájkosár­ral ellátott sajtóról“, a kizsák- mányoltságról. a kivándorlás­ról, a Földnélküli Jánosok szo­morú országáról. (Egyik cik­kének a címe is ez volt: »Föld- nélküliek országa«.) Henri Barbusse a cselekvő író típus egyik első — ha nem a legelső — nyugati képviselő­je volt: példája nyomán sok­sok tehetséges író, művész ke­rült közelebb a szocialista ta­nokhoz, a marxizmushoz, a kommunizmushoz. 1935. augusztus 30-án halt meg, A békeszerető emberiség, amely nagy harcok árán mar igen sokat megvalósított Bar busse céljaiból a világ haladó országaiban, tisztelettel emlé­kezik rá születésének száza­dik évforduló ján. T. X Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents