Somogyi Néplap, 1973. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-21 / 43. szám

PACSIRTA Kém tartozik a gyakran játszott operettek sorába Le­hár Ferenc Pacsirtája. Tegyük hozzá azt is: jóllehet címe alatt az áll: nagyoperett, még­sem az operettirodalom egyik nagyja. Talán azért sem, mert Lehár dallamai nem amolyan fülbemászó dalocs­kák, hanem nehéz feladatot jelentenek az előadónak és a zenekarnak is. Ha a szerzőt — próbálkozásai ellenére — nem is jegyzik az operaszerzők sorában, melódiái igényes épí- tésűek, kellemesek és sok ze­nei ötlettől dúsak, szinte kö­vetelik a jó koreográfiát. A Pacsirta — bár népsze­rűségében nem vetekszik a Luxemburg grófjával vagy A mosoly országával — sok él­ményt tartogat az operettked­velőknek, s nem maradt adós ezzel a kaposvári előadás sem. Lendületes sodrású, já­tékos muzsikát vezényel So­mosa István — a másik kar­nagy Dárdai Árpád —, és a két primadonna hangja nem­csak a játékban vetélkedik egymással: hanem valóságo­san is. A Pacsirta szerepét egyformán jól játssza és ének­li Imre Gabriella, tisztán, fi­noman, gazdagodott hangkul­túrával. Nem szendelgi és szenvelgi szirupossá ezt az operettkertbe »nemesített« falusi virágszálat, inkább ter­mészetes és visszafogott. Pál- fy Alice népszerűsége a ka­posvári operettkedvelők köré­ben töretlen. Teljes birtokosa mindannak, amit a primadon­na szerepköre megkíván. Rózsa Tibor visszajött erre a szerepre, forró tapssal kö­szöntötték. Játékát, előadás­modorát teljes egészében a bonviván hagyományos kel­léktárából meríti, hangja azonban kárpótol, és feledteti a rutint. Tiszta, szép szárnya­lásé, sikert teremtő tenor, olyan igényes és meggyőző, hogy azoknak is maradandó élmény, akik egyébként nem kedvelik az operetteket. A Pacsirta sikerforrásai még a komikus, jópofa figu­rák és a részben általuk írt, illetve általuk jól feldobott helyzetek, poénok. Vajda László egy kissé ide­gen, móriczi levegőt hozott a színpadra, és tegyük hozzá, egy pillanatra sem vált ez a darab hátrányára. Sőt aláhúz­ta a szerző nem titkolt szán­dékát, hogy 1918-ban, az ope­rett tomboló virágkorában be­széljen olyan dolgokról is, mint a kivándorlás kiábrándí­tó, és az operett csillogásától messze eső keserű valósága. A legtöbb taps Csorba Ist­váné, aki Sanda alakját és még jó pár figura arcát és maszkját ölti magára. Mind­ez mégsem amolyan önálló varieté attrakció, hanem jól illik a történet kissé lan­gyos, kissé naiv meséjébe. Még beilleszt egy kis »kora­beli« paródiát is: »csortossá- got«, »ikabosságot«. A bemon­dások szellemesek, a faviccek is jól hatnak. Nagyon tetszik — az egyébként mindig jól beváló — tükörkettős Somo­gyi Gézával, aki ugyancsak egy jó poénnal tetőzi meg a rövid epizódfigurát. Komlós István degenerált grófja és Réti Erika sürgölő­dő, pattogós táncú szubrett fi­gurája egyformán nagyszerű. Nem a teljesség, hanem né­hány ügyes színpadi gesztus miatt említjük meg a kapos­vári színház örök pincér-ala­kítóját, Tóth Bélát. A nagyoperett egyik fősze­replője a kórus. A kórus és a tánckar nagyjából azonos volt, de nem azonos mindkét tel­jesítménye. A koreográfia ügyesebb és élettelibb volt, mint a karvezetés, jóllehet nem mindig érvényesült. Rajka Péter nemcsak kitű­nően táncolt, hanem jól építi föl a iáncbetétet is. A dísz­leteit — ki tudja miért — annyira agyonzsúfolják a színpadot, hogy a táncosok­nak alig jut pár lépésnyi hely. Laczkó Mihály — ugyan­csak nem tudni miért — az utóbbi időiben csak operettet rendez. Ez a »csak« most egészen jól sikerült. Ha na­gyobb a színtér, talán még ő is több ötlettel építheti fel a játékot. Witz Éva jelmezei látványosak, de Sanda öltö­zékeit leszámítva nem külö­nösebben ötletesek. Túl sok a szalag, a hímzés, az »üde népi«. Pedig azt nem szabad elfelejteni — még ha az ope­rett felejtetni igyekszik is —, hogy a népművészet sohasem népies... T. T. NEVELÉSRŐL r Ábrázolás az óvodában Az óvodában folyó ábrázo­lás alapvető feladata, hogy az óvónő keltse föl a gyermekek­ben a ceruzával, festékkel, agyaggal és más anyagokkal való tevékenység vágyát. Jut­tassa a gyerekeket az ábrázo­lás élményéhez, keltse fel ben­nük a gyönyörködést (az eluta­sítást), a csodálkozást, a díszí­tő kedvet, az alkotás örömét. Fejlessze a gyermek emléke­zet, természet és elképzelés utáni ábrázoló készségét. Nem utolsósorban az esztétikai fo­gékonyságukat. Lassan kialakul a gyerme­kekben az a fölismerés, hogy az érzékelt valóságot, tárgya­kat, személyeket, eseményeket, érzelmeiket és elképzeléseiket az ábrázolás eszközeivel kife­jezhetik. A hároméves korban óvodába kerülő kisgyerek szinte az első nap barátjává fogadja a ceruzát. Szabad idő­ben és kötelező foglalkozáson az első naptól kezdve firkálgat kedve szerint. A madárfészek­től vagy a sokszor átfirkált apró, színes cukorkaformától hosszú az út a meseillusztrá­cióig. A kisgyerek, ha dicsé­rik a munkáját és sikerél­ményhez jut, szinte szárnya­kat kap. Ha sikerült egy há­zat lerajzolnia, melyet az óvó néni is háznak ismer föl, ak­kor azt képes tízszer, százszor is lerajzolni. Heteken át csak a ház található a papírján, míg végül a sok gyakorlás kö­vetkeztében valóban elkészül egy szép kis ház, melyet a töb­biek is megcsodálnak és meg­próbálnak utánozni. Amelyik gyereknek aztán otthon is ad­nak a szülei színes ceruzát, pa­pírt és festéket, ott még gyor­sabb a fejlődés. Középső és nagycsoportban képesek a gyerekek már egy­szerű események, mozgások ábrázolására is. Szívesen raj­zolnak megfigyelés után, de mégis közelebb áll hozzájuk a mesék világa, az elképzelés utáni ábrázolás. Fantáziájuk, képzeletük szinte nem ismer határt. És mindent meg tudnak magyarázni. Nem zavarja őket, hogy a lap kicsi, és min­den, amit szeretnének lerajzol­ni, nem fér rá. A nagycsoportban az óvó néni a »Kíváncsi nyuszi-mu- szi« című mesét mondta el a gyerekeknek. A mese befejez­tével asztalhoz ültek, és a ki­készített zsírkrétával lerajzol­hatták, ami nekik a mesében legjobban tetszett. Csodálatos volt, ahogy a vadász legtöbb papíron megjelent, kezében a remegő kis nyállal, vagy egy másik lapon, ahol a zsebéből álltak ki a nyuszi-muszi hosz- szú fülei. Volt egy kislány, aki a vadász gyerekeinek örömét rajzolta le. Az iskolára előkészítő mun­kában is nagy szerepet kap az ábrázolás. 'A díszítő elemek rajzolásával, a ritmikus ismét­lődéssel, a vonaltól vonalig való rajzolással megismerked­nek a kötöttséggel. Az iskolá­ban ezekből az álló egyenesek­ből, körökből alakulnak ki a betűformák, melyek remélhe­tőleg nem okoznak túl sok gondot az óvodába járt kis­gyerekeknek. Báli Györgyné A múlt hét egyik estéjén úgy nyolc óra körül szólt a telefon a lakásomban. Föl­emeltem a kagylót, de még a fülemhez sem értem vele, már hallottam az én fiatal bará­tomnak, Andrisnak a hang­ját: — Laci bácsi, most az egy­szer, jaj nekem ...! — Mi történt? Beszélj ér­telmesen! — vágtam közbe erélyesen, mert megijedtem kétségbeesetten jajgató sza­vaitól. A következő öt percben megtudtam Andristól, aki új­ságíró-gyakornok az egyik napilapunknál, hogy a rovat­vezetője »kitolásból« rábízta, hogy interjút készítsen John Cunfy-jal, a világhíró beat- akrobatával, aki este tiz óra tíz perckor érkezik a Feri­hegyre. — Húsz sort kell írnom — zokogta Andris —, és legké­sőbb tizenegykor be kell ol­vasnom telefonon. Hát ez még akkor se megy. ha pon­tosan érkezik a gép. Vagy ta­lán te meg tudnád csinálni, vagii akárki? iíjpa — Nyugi, Andriskám, nyu­gi! — csitítgattam a gyereket, s mivel gyűlölöm a közhelye­ket, így folytattam: — A ne­hézségek azért vannak, hogy leküzdjük őket. A feladat nem is olyan nehéz, mint gondolod. A cikket lényegé­ben megírhatod előre, csak néhány olyan ténynek hagyj helyet, amelyeket a röptéren észlelsz. Javasolom például, hogy add ezt címnek: Újra itthon. No, no! Az túlzás, hogy remek, de hatásos. Az­tán kezdheted — mondjuk — ezzel a képpel... Helyes, ha akarod diktálom. Tehát... khm... A végtelen magasság­ban száll az óriási gépmadár. Köröskörül a nagy sötétség, de hiszen, ha világos lenne, az utasok akkor sem látná­nak semmit, de semmit. Egy valaki azonban ebben a nagy semmiben is látja, azaz érzi, bogy**. úogj>—, idézőjel! itthon »Lenn az Alföld tengersík vi­dékin, ott vagyok honn, ott az én világom ...« Néhány perc alatt ledik­táltam a cikket, amely nem szentimentálisán, de halk lí­rával elmondta, hogy mit érez a Kunságról elszárma­zott hazánkfia, amikor »újra itthon« van. Andris boldogan hálálkodott, mert most már valóban csak azt kellett ki­töltenie« a megfelelő helyen, hogy mi volt a vendég első szava, hogy sapka vágy ka­lap volt-e a fején, és egy tő­mondatot, amit a lap olvasói­nak üzen. Bevallom, büszke voltam, és jó érzéssel tértem nyugo­vóra. Már épp alvásra csu­kódtak le szempilláim, ami­kor csörgött a telefon. — Baj van, Laci bácsi, nagy baj — jajveszékelt a kagylóba Andris. — Ez az átok Ejtaéaj nem maou/m. A postamester POStai bélyegzők, tinta, le­s ha valami bántotta őket, ne­kem is elmesélték. Ha nap­közben a munka alatt nem is, de ott mindent megtudhattam, ami a faluban történt. Jól­esett egy kicsit beszélgetni. Sokszor kitüntették. Jutal­maikat kapott munkája elisme­réseként, nem is tudja hány­szor. A közelmúltban a posta pécsi igazgatósága föellenőrré nevezte ki. Főként neki kö­szönhető, hogy a falu elnyerte a Kiváló takarékos község cí­met. A harminc év alatt sóikat fejlődött a település. Jóval több napilap és folyóirat ér­kezik, mint régen. — 1942-ben címszalag alatt jöttek a lapok, csak tiz év. múlva vette át a terjesztést a posta. Legnagyobb példány­számban a Szabad Nép fogyott, de nemeit nyelvű újságok sem voltak ritkaságok. A Somogyi Néplapnak ma kilencvenhá- rom előfizetője van. Sokan ol­vassák a Nők Lapját, még töb­ben a Képes Üjságot. Tíz tele­fon van a községben, és nőtt a nyitva tartási idő is. Szaporo­dott a munka, és ötvenkilenc évesen nagyon fárasztó kifo­gástalanul ellátni. Életében a ÍLegfőbb cél az emberek megismerése volt. Adódott rá bőven alkalom, a napó munka mellett kötelessé­gének érezte a hozzá forduló emberek segítését Most a na­pokat számolja. hiszen a nyugdíjba vonulás napjáig, március elsejéiig nincs már sok idő Röhrig Gábor A Szépirodalmi újdonsága Veterán volt-e Lantos András? VCÜJGUV, CCl U.ZJCUJV, Ul tCiHtVAIV. nyosulnak az asztalon. A kis helyiség enyhén áporodott le­vegőjét valamennyi ember is­meri, aki Hácson lakik. Na­ponta fölkeresik ügyes-bajos dolgaikkal a postamestert, Hernádi Jánost. Több mint egy évtizeddel ezelőtt kezdő­dött az ismeretségünk. Emlék­szem még a régi ház zöld szí­nére is, a zsaTugáteres abla­kokra, melyek mögött délben olyan jólesett elbújnia a tűző nap elől. A kerítésen postalá­da. Esős időben a sár olyan hatalmasra dagadt az úton, hogy sokszor lehetetlen volt átlébolni rajta. Két-háromszáz méterrel odább, a kocsma előtt kellett megkerülni, csak azon az útvonalon mehettek a postára az emberek. A kis zöld ház jelentette a kapcsolatot a külvilággal. Telefon is ott volt, egyedül ott. Ha valakinek sür­gős elintéznivalója akadt, vagy orvosért keltett szaladni, Já­nos bácsira mindig számíthat­tak. Az ajándékba kapott gyö­nyörű, faragott asztal mögött, a karosszékben ült, karjait összefonta a mellén, és meg­hallgatta a panaszt. Jókedvűnek ismeri minden­ki. Hátrafésült hajában már régóta megjelentek az első ősz szálak, keze ráncossá aszaló- dott az évek alatt. Beszélge­tünk, gyakran előkerülnek a régi élmények, a harmincegy munkában töltött év nehéz, mégis örömteli pillanatképei. — Itt születtem a község­ben. A féleségem is idevalósi, ő a falu másik részében élt. Ismertem már régóta, aztán megkértem a kezét. A len- igyelitóti járásbíróságon kezd­tem a pályámat mint gyakor­nok. Hirdettek, egy postames­teri állást Hácson. Megpá­lyáztam, sikerült, és azóta eb­ben a házban élek és dolgo­zom. Akkoriban egy községi telefon volt, de nem is csör­gött szüntelen, csak ha hiva­talos ügyben kerestek. Magán­beszélgetésre ritkán adódott alkalom. Elzárt község volt harminc évvél ezelőtt ez a te- lenülés. Hat kilométerre van tőlünk Lengyeltóti, mellettünk Béndék-nusizta és Gárdony. A háborús évek alatt érthetően «agv vött a osomaigforgalam. és makrán kellett alvam leve- ’ek«t kézbesítenem, melyekből dőlt a szomorúság és a bánat. Akkoriban mindent én intéz­tem. Kevesen tudták nontosan megcímezni a csomagokat, nem ismerték a médiát, és hozzám fordultaik segítségért. A nyit­va tartási idő három-négy órából legtöbbször öt vagy hat óra lett. Az adminisztrációval is én foglalkoztam, bár a fele­ségem kitűnő segítőtársnak bi- zonvult. Nemsokára enyhült a te­her. Kézbesítőt osztottak mel­lé, aki hatalmas bőrtarisznyá­val az oldalán végigjárta a falut. Hordta a leveleket, táv­iratokat, és üzenetet közvetí­tett. — Nem volt könnyű mun­kám. Igaz, több kedvezmény­ben is részesültem, így pél­dául a vasúti költségeimnek csak felét kellett fizetnem. A telefonbeszéligetések dijának negyedét. Estbe, amikor söté­tedni kezdett, átsétáltam az italboltba. Minden embert jól isimertem aki a faluban lakott, — Azt tudom, hogy nem magyar, de magyar volt, és ha ö nem, az apja. — Még a nagyapja sem! —■ De talán ... — A dédapja perui, a déd- mamája eszkimó, aztán van az ősei között japán, örmény, szingaléz, meg minden, de magyar ... magyar az nincs egy szál sem. — A felesége? — Nincs felesége, csak egy átkozott kutyája. Ügy bele­mart a bokámba, hogy mehe­tek oltatni magam. — Milyen kutya? — Milyen? Hát olyan bo­zontos vad, meg fekete és kutya. — Puli? — Az, puli, hogy a fene... — Ne szidd, ne szídd, ha­nem áldd azt a kutyát. Meg vagyunk mentve. Marad a cím, és marad a cikk szó sze­rint, ahogy megírtuk, csak a végére biggyeszd oda, hogy társaságában örömmel fedez­tük föl a világhírű beat-akro- batát, John Cunfy-t. 8dyMH »äniA Egy vadember Lantos And­rás, aki — ha hagyják — na­pok hosszat meséli nagy meg­győző erővel, igaznak ható élettörténetét. Olyan részletes­séggel, hogy nem kételkedhe­tünk igazában. Vagy mégis? Az illetékes helyen nem talál­ják az igazát bizonyító okmá­nyokat. S ebbe belehal. Veterán volt-e Lantos And­rás? Hazudozó volt-e Lantos András? Zimre Péter nem fe­lel erre a kérdésre Az orosz­lánsimogató című regényében, mely a Szépirodalmi Könyv­kiadónál jelent meg. Legalább­is nem közvetlenül — igennel, vagy nemmel — válaszol ne­künk, s — magának. Egy vadember Lantos And­rás. Gyalázkodik, csíp, rúg, harap, üt, tombol. Leszopja magát a sárga földig. Semmi sincs benne azokból a fegyel­mezetten viselkedő öregembe­rekből, akiket ünnepségekre hívnak, akiket az első sorba ültetnek. Bizonyos vagyok benne: ha Lantos András egy ilyen ünnepségbe »beszabadul­na«, rövidesen belebeszélne a szónok szavaiba. Ha,hagyják, mesél. A Ta­nácsköztársaság idejéről — amikor »Pogány Jóska jobb- keze volt« —, az emigráció éveiről. Csehszlovákiai, romá­niai, németországi epizódok­ról. Lehetett volna boldog is. Ha meghúzza magát. Ha lapit, amíg a vihar elvonul. Akkor talán nyájas marad hozzá a »kegyetlen porosz szajha«, a felesége. Akkor talán — az álom teljesedéseként — hozzá tért volna meg az egykori ked­ves, a tengeren túlra szakadt Mariska. De hazudhatna-e ilyen gyönyörű álmokat, szen­vedhetné-e így az igazságot? Aligha. Mint ahogy a környe­zetében élők is sokkal szegé­nyebbek nála. Ilyenek a hősök? Ha ilye­nek, akkor egy hérosz áll előt­tünk pizsamában, borotválat- lanul. Vagy csak egy háry- jánoskodó szószátyár ültet fel bennünket, aki megérdemelte magára maradását? Kocsmázik. De hol találhat­na emberekre, hallgatóságra" Csak a véletlenen múlik, hog. alá nem ír egy eltartási nyi- I iteüsngafcnjfci Mert ag egyed, ij. 1 lét öl. Lassú kínhalál ez, melynél a megalázó eltartott- ság is jobb, a naponta meg­újuló vitákkal, botrányokkal. Jobb, mert emberibb. Milyen nehéz a kapcsolatteremtés, a kommunikáció ember és ember között! Egy — vagányságot sem nélkülöző —, elbeszélé­seiben (vagy a valóságban) magát minden veszélyhelyzet­ből kivágó férfi sorvad el ak­kor, amikor végre megnyugod­hatna. De a cselekvésnélküli­ség citromsavanyúvá, süntüs- ke-szúróssá teszi, A magánélet »tantárgyából« megbukik. Szánnivalóan kisszerű, ahogy »térden állva« könyörög a raj­ta röntgenszemmel átlátó fele­ségének. Hazudik, huncutkodik egy jó szóért S mégis — úgy érzem — kevés nála valóságo­sabb emberrel találkoztunk az irodalomban, az életben. Mert magát megalázza, bohóccá te­szi, de az eszmét sohasem. A hite, meggyőződése nem áru­cikk. Zimre Péter válogatottan jó és megvalósított forgatóköny­vekkel — Nyár a hegyen, Fej­lövés, Jelenidő, Forró vizet a kopaszra! —, eddig megvalósí­tatlan filmnovellákkal (a Sér­tődött utazás című, Maár Gyu­lával közösen írt könyvére gondolok) és a Napágyú című könyvének kisregényeivel hív­ta fel magára a figyelmet. Hő­sei — s ez igen nagy érdeme — mindig valóságból gyúrtak. Most olyan regénye jelent meg, mely az eddigi nagy igé­nyű művei sorából is kiválik, s fontos mérföldköve pályá­jának. Hiszem, hogy az utóbbi év legjobb magyar regénye. Miért? Mert fájdalmat okoz. Mert figyelmeztet: emberek élnek közöttünk, akikre fi­gyelni kellene. Veterán volt-e Lantos And­rás? Nekem az. Ha nem való­ságos, akkor egy magatartás- forma veteránja. Ahogy Ar­thur Miller mondatja egyik hőséről: »emlékét... némi nyugtalansággal gyászolom«. Leskő László Somogyi Néplap! 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents