Somogyi Néplap, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 11. szám

AZ ÉN UTCÁM

Pipt

Czinkota! Prices festmény«.

Sass Ervin:

Kétszer öt sor

öt óránk van még inkább harsog a part

ne szólj gyöngyöket szűr az ég

csak hagyd itt — _ ,

a mosolyod, drága, Te ^ enrutt

öt óránk van még ®ál anszag közöttünk

az örökkévalóságra és hét ország remény

Giovanni Giudid: .......

E

gyetlen dolog

Egy, csak egyetlen dolog. * Egy kép kell, hogy fennkölt csodákat életre hívjak — vagy talán a napnáí fényesebb—r~ igazságok közül elég feltárni egyet, s már minden készen áll, hogy zengő verset írjak?

Több kén egy dolognál, talán egy mocsarat.

De előbb mértékhez szabja a pillanat, s a messzi holtakat esdeklő szívvel kérem: amíg nem érzem: az idő alkotni küld, hogy — amit akarok — szép stílusban írjam.

Kell, hogy a harcot költő módjára vívjam — és közben a téma elrepült.

Szlrmay Endre fordítása

E együtt léplek ki az

üzem kapuján, egy irányban mentek a villamosmegállóhoz. Addig száz-százötven lépés az út.

Kristó ezúttal gondosan ügyelt arra, hogy együtt végezzenek az öltözőben, r forró zuhany alatt is Nage- lin tartotta az egyik szemét.

Szembe fújt a szél, pirosra csípte a fülüket. A Halásztanya előtt Kristó igy szólt:

— Megihatnánk egy po- - . .

fa sört.

Nágeli a zuhanyozás után Dékány Kálmán: rendszerint megszomja- , zott, de őn- megtartózta- tóan ellenállt a kívánságnak, ámbár a napi. egy egy po- ■ hár sör beszátetnek, ha kapnak. Viszik

a gyümölcsösrekeszeket,

mint a cukrot. Sose elég, amit gyártanak. Csakhogy messze még a tavasz, az akciót meg csak az egész részleggel együtt kezdhetik el. akkor maradhat titokban.

Fehérsapkás kukta lépett az akváriumhoz, s parányi merítőhálóval benyúlt a vízbe. Az egyik hal szinte besétált a hálóba. Későn kapott észbe, kint a levegőn

Nágeli szemöldöke összevonódott, alsó ajkát beszívta.

— Miért kell erről titokban tárgyalni? — szólt.

Kristó megint a gégéjét kapirgálta.

— Előbb felelj! — mondta.

Nágeli résen volt, óvatoskodott:

— Miről van szó?

— Hát ide figyelj — Kristó előre tolta repedezett körAz ember más, mint a hal

mított a zsebpénzébe. Hó végén dicsekedve tette azt is a családi spórkasszába, a többi közé, az új konyhabútorra. Egy hete nem öblítette le a torkát.

— Nem bánom — egyezett bele.

Kristó egy kissé meghajolva lépett a járdaszint alá süllyesztett helyiségbe. Társa kiegyenesedve is befért a szemöldökfa alatt.

Az akvárium mellé ültek. Kristó szerette elnézegetni a kivilágított vízben úszkáló halakat meg a buborékokat.

A pincér megrakott tálcán hordta a sört. Mindketten az asztalhoz koppintották a poharukat ivás előtt.

— Ez jólesett. — Kristó a keze hátával megtörölte a

C7Q intNágeli bólintott.

— Mért sajnálod magadtól? — kérdezte Kristó.

— Nem sajnálom.

— Látom én — mondta Kristó. — Nem jó az, nem kell mindent megvonni magától az embernek. — Magában rákészült, hogy nehéz lesz megértetni Nágelivel az ügyet. Tavaly a tüdőgyulladását lábon hordta ki, hogy ne vonjanak le a keresetéből. Hiába henceg a vasszervezetével, átlát 6 rajta,

át bizony.

Egy kicsit később így szólt:

— Embernek kell lenni.

A másik ránézett:

— Ezt most mire mondod? ''

— Csak úgy.

— Van valami differencia?

— Mi lehetne.

— Az más — mondta Nágeli. — Én nem herdálom a pénzt.. Sokan herdálják, azért van annyi differencia.

A vendéglő megtelt, erősödött a duruzs.olás. Kristó a világító akváriumot nézte. A hízott halak méltóságosan úszkáltak a vízben, - tátogó kopoltyújukból buborekfű- zért eregettek. Az öreg Bélának igaza, van, főidényben nem került volna szó a nyugdíjaztatásáról. Olyankor még kisegítőket is szerződfneg eszeveszettül csapkodott, dobálta magát.

— Nem szívesen lennék a bőrében — szólalt meg Kristó, hogy mondjon valamit.

— A halnak az a sorsa — mondta Nágeli.

A horgász beszélt belőle. Kristó kapott a szón,' szeme felcsillant, maga felé pördítette a söröspohár fülét.

— Hát az embernek?

N

ágeli a vállát vonogat- ta. Már megint okoskodik — gondolta. Elég azt az üzemben hallgatni, ez most privát hely.

— Élünk és kész — felelte kelletlenül.

Kristó karcosan fölnevetett

— Te csak élsz. Szeretsz horgászni meg a hegyeket járni. Passzióid vannak.

Elkomolyodva az asztalra könyökölt.

— Nézd, éppenséggel az ember is járhat úgy, > mirit a hal: egyszerűen benyúlnak érte a hálóval, és kiemelik az éltető eleméből. De az embernek vannak társai, és ez nagy különbség.

— Nem mondasz újat — dünnyögte Nágeli.

— Tudom, csak erről az akváriumról eszembe jutott Én nem járok horgászni. — Megemelte a poharát, s ittak. Kristó a pohár széle fölött figyelte Nágelit. Az orra mellett lencse nagyságú petty, szürke szőrszál nőtt ki belőle. Erre a szőrszálra valahogy nem emlékezett.

Lerakta a poharat, azt mondta:

— Áz öreget nyugdíjazni akarják, de ő nem akarja.

Nágeli gyanakodva rásandított :

— Megint valami gyűjtés? — Nem, nem gyűjtés — rázta meg a fejét Kristó. — Legalábbis nem zsebbe vágó ... Tudod, az öreg nagyon odavan. — Megvakarta a gégéiét. — Szeretné a jövő őszig kihúzni, úgy jobban járna. Szóval érted.

— Sajnálom az öreget — mondta Nágeli. — Ebben mi tehetetlenek vagyunk.

— És ha mégis tehetnénk valamit? Benne vagy?

mű középső ujját az asztallapon. Ha összefogunk, az időt ki lehet húzni tavaszig. Csak addig kell kihúzni. Hogy mindig legyen gazdátlan gép, ahova ember kell. A főszezonban meg már visszatartanák az öreget. Nyerhetne egy évet. Szebben kikerekedne a nyugdíja. Érted már?

— De hogy jövök én ide? — kérdezte pislogva Nágeli.

Kristó elmagyarázta, hogy csupán a szabadságidővel kell egy kicsit manipulálgat- ni, azt folyamatosan, felváltva veszegetnék ki. ö, Kristó még abban is benne van, hogy gyengélkedéssel kezdené. Kitörőiéiben van a náthája, rendes körülmények között ő sem szokott ilyesmivel otthonmaradni.

Erősen nézte Nágelit.

— Mikor a te neved is

szóba került — folytatta, — rögtön mondtam, hogy rád biztosan számíthatunk. Tőled nem kívánjuk, hogy maródi légy, csak a szabadságot hozd előbbre. '

M

ágeli ide-oda huzigálta a söröspoharat, összegyűrte vele az abroszt, összeráncolta.

Ráérsz — mondta Kristó sietve. — Ráérsz a válasz- szal holnapig. Aludj' rá egyet!

Nágeli előredőlt, a válla megereszkedett.

— Ne haragudjatok, pajtás — mondta. — Tisztelem, becsülöm az öreget, tudhatjátok. De a gyérek először jön velünk sátorozni, és csak vakációban jöhet. Lássátok be hogy a gyerek miatt nem hozhatom előbbre a szabadságot. Megígértem neki.

Kristó félrecsavarodott fejjel az akváriumot bámulta.

—r Ahogy gondolod —

mondta kásás hangon. — Te tudod, hogy neked mi a jó. Egyedül te.

Fölnézett.

— Na, én még maradok, nem tartóztatlak tovább. A cechet majd rendezem.

— Ne bolondozz — mondta Nágeli fakó mosollyal. — A vendége.m vagy, Jani. Én így gondoltam.

Hetek Óta külön aludtak már. Irma beletörődött, hogy valami véget ért közöttük. Károly egyre gyakrabban kimaradozött. Ha kérdezte, ingerülten felelgetett, hogy talán npki is joga van egy kicsit a saját életéhez.

— Rendben van, szívem,

de gondolkozz, hogy meddig mehet ez igy! — Ilyenkor mindig ezt mondta Irma. Ö rohant haza a Kutatóintézetből. A két kicsit a szomszéd- asszony hozta a bölcsödéből és az óvodából. A nagyobbik már egyedül járt haza a napköziből. Vacsorafőzés, mosás, takarítás. Irma is unta. »Hát mi vagyok én, rabszolga? Vagy kiöregedett csataló?« A fürdőszobatükör előtt nézegette a testét, Soha senki sem gondolta róla, hogy három gyereket szült. Egy csepp sulyfölösleg sem volt rajta. Alakját megirigyelhették volna a gimnazisták is. »És elvégre, mindössze 29 éves va- . gyök-.

Károly öt évvel volt idősebb nála. Amolyan strand- fiú. Az expander és a súlyzók éppúgy a programjához tartoztak, mint mostanában a kimaradozás. Ha hazajött,

Regős István:

i4 hashajtót este vuid be!

IS

Somogyi Néplap

csak úgy odavetette, mint

ma is:

— Szevasz! Van valami vacsora?

Irma tálalt. Károly evett. Rendszerint szótlanul. így ment már hetek óta.

— Valami bajod van, Karcsi?

— Nekem? Ugyan, fiam ... Este Károly az ágy szélére

ült.

— Irma, szóval... Figyelj rám — és a nő nyaka

alá csúsztatta a kezét. Az asszony oldalára fordult, a kezéhez törleszkedett. Puhán megcsókolta a tenyér fölött a férfi ütőerét. Károly érezte a szája nedvességét, s belezavarodott a mondatba. Csak érezte, hogy a vér szivattyúerős lökésekkel tör előre. Irma lehúzta Károly fejét, Károly a dereka alá nyúlt, és érezte, ahogy az asszony odaadóan megemeli...

Károly rágyújtott. Felhú- zószkodott az ágy támlájához. Lecsúszott róla a takaró is. Irma visszabújt az ágyába. Tekintete tisztán csillogott, s úgy érezte, most már képes tárgyilagosan gondolkozni.

— Nézd,. Irma — kezdte egy kis szünettel újra Károly.

— Tudod, hogy én szeretlek ... Tényleg. Meg a gyerekeket is. De ez már nem a régi.

Irma ránézett. Talán életében először gyűlölt. Üj, ismeretlen érzés. Megborzongott tőle. Mellette feküdt egy férfi. A férje. Nyolc éve. Mindennap együtt feküdtek le, együtt keltek. Most, ha ránéz, mégis annyira idegen. Egy más. Egy ismeretlen ember. Néhány perce még szinte extázisbán ölelték egymást, s Károly az első érintésre feledte a »nagy jelenetet-. Most hideg. Kíméletlen hangon rákezdi.

Károly nem nézett

sehová. Nagy gonddal fújta a füstöt, és Beára gondolt. Talán nem is jobb nő Irmánál. De mégis. Ahogy megszólal. Felhúzza egy picit a szemét. Es soha nem veszekszik. Pihenés mellette minden perc.

Irma megszólalt:

— Mi ner» a régi? — S meglepődött nyugodt hangjától.

— Hát ez az egész. A mindennapok. Az esték. A harminc rossz között egy jó. Nem előnyös ez az arány.

—Arányban gondolkozol?

Mit akarsz csinálni?

— Nézd, Irma .. . Arra gondoltam ... öööö ... Váljunk el!

— És a gyerekek? Rájuk nem gondolsz?

— De. Ügy szeretném, ha a fiú velem maradna. És a két lány veled. Neked is jobb lenne, hidd el.

— Ne győzz meg! És a lakás?

— Hogy hogy? Csak nem kívánod, hogy Gáborral albérletbe menjek? Ti meg ellehetnétek a mamánál.

— öten egy szobában? Ti meg ketten, a kétszoba-hall- ban?! ... Sose volt valami nagy szociális érzéked.

— Most kezded a cirkuszt? — csattant föl a férfi.

— Semmilyen cirkuszt nem kezdek. Azt meg sem kérdezted, én akarok-e egyáltalán válni. Csak a döntéseidet közlöd. Mit érdekel téged a más é'eíe ... Mindig megfutamodtál a nehézségek elől. Meg se próbáltad, hogy valami kiutat keressünk.

— Dehogynem. Próbáltam. Nem bírom, vagy nem akarom tovább.

Irmán végigfutott a remegés. »Nem bírja tovább, nem akarja tovább. Erre tényleg nincs mit mondani*.

— Hát jó. Azért egy nap gondolkodási időt csak kaphatok — és elmosolyodott.

Károly megkönnyebbült. Viharra, sírógörcsre is elkészült. Nyolc évig élt Irmával, és annyire sem ismerte, mint valamelyik munkatársát.

Károly korán kelt. Hétre ment a laboratóriumba.. Irma még meg is csókolta búcsúzóul.

— Szóval este válaszolsz, ugye?

— Persze — felete Irma.

Délután Károly egy levelet

talált az asztalon:

»Döntöttem. Igazad van, szivem. Ez így tényleg nem mehet tovább. A kicsiket hatra hozza haza Manci néni. Ma még a fridzsiderben megtalálod a vacsorájukat. Katinak adjál hashajtót, Zsuzsinak kend be az arcát a sárga ke nőccsel. (A fürdő rzobaszek rényben!) Gábornak csinálj valamit'vacsorára. Hogy mit? Találd ki! Hazaköltöztem a mamahoz. Hát jól van szívem — Váljunk el! Csók: Irma*.

— Te csak ne fizess! Senkinek se fizess.

Nágeli indult haza.

Goromba szél fújt, lecsapta a külvárosi kémények füstjét, szemetet söpört a zörgő járdán.

Nágeli a keríiéspailánkok mentán gyalogolt, a lefíttyedt, szakadt plakátokat súrolta a karja.

Az ember napról napra meglesz! a kötelességét — dünnyögött ma- gában. Ma is-------------------megtette. Mi

k

ell még? Megbotlott egy kiálló járda- kőben. Megeresztett egy cifrát a foga között, de ahogy tovább ment, különös érzése

_____________; támadt: mintha

m

ég-mebillent volna a járása. Figyelni kezdte a lábát, lépésről lépésre . szemmel tartotta. Nem látott azon semmi feltűnőt, legföljebb csak annyit, hogy egy kissé darabosabb volt az ütem, mint általában az ember minden — egyébként be- idegződiött — mozgása, ha megfigyelés alatt tártjaik.

Maszlag — ötlött eszébe hirtelen. Szó amá szó, csúnyán kibabrálnaik az öreggel. A főnökség beadta, hogy kell a hely a Kataloknaik, sürgetik már a jussukat. De akkor is csak maszlag van ebben az esetben... Az öreg nyilvánosan beolvasott a főnökségnek a lerobbant gaitter miatt. Az a fajta ember, aki a világért sem tenne lakatot a szájára. Hát itt kell lenni valami ösz- sízefüiggésnek... Együtt érez ő az öreggel, akármit gondol róla Kristó.

— A fenébe is! — hodcanit föL — Már megint.

Egész lényén átlengett újra az a különös, billenő érzés. Himbálódzik tőle a járása.

Bosszankodva megállt, aztán nekilódult, s újra megállt. A zubbonygombját fog- dosta, csavargatta.

— Az istenfáját! — csdkor- duit meg a foga. — Mit ma- oerálják a halakkal! Mikor 'állított ő olyat, hogy az ember nem más?

C

sengő hang riasztotta: — Bécsi, elvesztett valamit?

Pöttöm gyerekemfoer nézett bámészan líágeld ' arcába a lámpaoszlop fényud varában. Egyik kezében üresen csüngő bevásárló háló, a másikban cédula.

— No, nézd csak — dörmögött Nágeli valahogy megkönnyebbülten, hogy beszélhet. — Ismerős vagy ám, tudod-e?

— Lehet — mondta a gyerek. — Erre lakunk. Ilyenkor szoktam a boltba, menni.

— Derék — mondta Nágeli. Derék legény vagy, hogy segítesz a szüleidnek, — S mielőtt tudatára ébredt volna, mit tesz, hirtelen így folytatta: — Mondd csak, te mit szólnál, ha megígérnek valamit a szüleid, aztán csak úgy ukk-mukk-futók, visszaszívják. Teszem azt, egy sátoros nyaralást.

— Hát... — A gyerek

hosszan gondolkozott a különös kérdésen, amelyet minden előzmény nélkül tettek föl neki.

— Mondd csak bátram — biztatta Nágeli türelmetlenül a gyerek fölé dőlve: — Jólesne az néked?

— Hát, nem nagyon — válaszolta, s még mondani akart valamit, dé Nágeli közbevágott.

— Jól van, jól feléltél — hadarta kiegvenesedve. — Tudtam, hogy derék legény vagy, s már nyújtotta is a kezét, s ujjai között megcsillant egy pénzdarab. — Nesze, vegyél magadnak cukrot, ha már úgyis a boltba mész.

A gyerek megköszönte, aztán a hűét lengetve eliramo- dott.

Nágeli is elindult. Látszólag megbékélve balfagott egy 'arabor. Egyszer '■sak fölrém- lett az emléke*-».r•,». 3 gye- •ak bizonytalankodó felelete, 'akacsul vissza-visszatért fejébe a kellemetlen gondolat, hogy még akart neki va amit mondani. S elkezdett rajta rágódni, hogy az mi lehetett.