Somogyi Néplap, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-24 / 19. szám

VÍZVÁR, 1973 Vallomás a vízparton Estébe hajlik az idő ... Előttünk sötétbe, ködbe bur­kolózva kanyarog a Dráva. A közeli sziget mellett ezer­nyi vadkacsa, hápogásuk kel­lemes esti zene. Hallgatunk. A folyó zúgása, s közben a va­lamilyen ismeretlen veszélytől megriadó állatok fölrebbenése, menekülése leköti figyelmün­ket. A szomszédos, folyóparti vízházból halászlé illatát so­dorja felénk a szél. — Itt születtem Vízváron, szinte a folyó partján nőttem fel. Apám ötven esztendeig dolgozott a vízügynél. Alig lát­szottam ki a földből, már én is lejártam vele a partra ha­lászni, evezni. Megszerettem á vizet, annyira a szívemhez nőtt, hogy én is ideszegődtem, s ma sem tudnám elképzelni, hogy másutt dolgozzam, Bár­hol vagyok is, mindig csak a folyó jár az eszemben. Arra gondolok, vajon mi történhet ott, milyen meglepetés vár rám, ha visszamegyek. Már messziről, a zúgásáról is föl­ismerem, ha változik a víz ,.. Ez a keresetlen vallomás is azt bizonyítja, hogy Plecskó Mihály, a Dél-dunántúli Víz­ügyi Igazgatóság barcsi sza­kaszmérnökségének építésve­zetője, nagyon szereti a Drá­vát, s azt a munkát, mely a folyóhoz köti. — Nem voltam még tizenöt esztendős, amikor kubikosnak jelentkeztem. Társaimmal emeltük a töltést, erősítettük a gátakat, védtük a környező fal­vakat, az itt élő embereket. Azután vízmesteri tanfolyamot végeztem, majd építésvezető lettem, s ma is ez vagyok. Ez a néhány mondái a* ban nem adhatja vissza, mi minden történt az elmúlt 38 esztendő alatt, amióta Plecskó Mihály édesapját követve a vízügy, a Dráva szolgálatába szegődött. Árvizekről, hetekig tartó védekezésről, pihenés nélküli muknáról beszél. Arról, amikor a vízvári folyóparton 400 ember dolgozott erejét megfeszítve, hogy a vasúti töltést megvédje az ártól. Vagy amikor Drávasztára és Zaláta lakóit egy hónapon át védték az ártól, s ez idő alatt haza sem juthatott családjá­hoz. — Elhanyagolták á folyót, pedig régen hajózható volt, egészen Barcsig. Most folyam­szabályozással, igen nehéz munkával kell elérni, hogy Barcsig ismét hajózható le­gyen. Nagy feladat lesz, sok évig tartó munkát jelent. — Kevés embert ismerek, aki ennyire szeretné a mun­káját, s ennyire ismerné a fo­lyót. Amit tudni kell róla, tud­ja, ismer minden bokrot, pa­takot, Szolgálatban, pihenőna­pon is, ha keressük, mindig a j u'avan találjuk meg Misi bá­csit — mondja róla Jámbor I János, a szakaszmérnökség ve­zetője. De Plecskó Mihály nemcsak a Drávát szereti. Amikor vé­dekezni kellett, az 195Ji-os j nagy téli dunai árvíznél, ott i* ! készségesen segített. Ottani munkájáért kapta meg a Szo- | cialista Munkáért Érdemérmet, kétszer kapott Árvízvédelmi Emlékérmet, s kiérdemelte a Vízgazdálkodás kiváló dolga- | zója kitüntetést is. — Szeretni kell a folyót. Itt nincs és nem is lehet a nyolc­órás munkaidőt betartani. Éj­szaka, ünnepen is dolgozni kell. Mert akad munka akkor is, ha sok, akkor is, ha ke­vés a víz. A folyó olyan, mint egy makrancos csikó. Sajnos, egyre kevesebb a vízügyi szak­ember, a mai fiatalok közül alig akad, aki ezt a munkát — a folyóparton dolgozni, tá­vol a községektől — elvállalná. A családban azonban nem szakad meg ez a hagyomány. Tizennyolc éves fia, Misi, Ba­ján mast végzi a vízügyi szak- középiskolát, a nyáron már mellette dolgozott az árvíznél. Látni: ő is szereti a folyót, a Drávát. Ezt tapasztalni kiseb­bik fiánál, a tizenhárom éves Pistánál is. Neki szintén az a szándéka, hogy bátyját, édes­apját követi, ő is a vízügyi szolgálatot választja élethiva­tásul. Éjszakába hajlik az idő ... Sötétbe, ködbe burkolózik a Dráva. Elnémult a közben már újra letelepedett vadkacsasereg. Bú­csúzunk a folyótól, Plecskó Mihálytól, akinek életéhez, mint egy jó barát, úgy hozzá tartozik a szeszélyesen ka­nyargó víz... Szalai I,ászló Vért Vietnamnak! Nem TALÁN VÉGE LESZ. Ta­lán már ma vagy holnap világgá röpül a hír. Ta­lán már nem kell sokat várni sipsiiló forrás Új magnó az új évben A Budapesti Rádiótechnikai Gyár kecskeméti gyáregységé­ben elkészült a kazettás magnetofonok legújabb típusa, az MK 25. Sokoldalúságára jellemző, hogy diktafonként is használható. a napra, amikor egyetlen bomba sem hullik, s amikor a frontvonalakon nem fogal­maznak hadijelentéseket az újságírók — frontvonalak sem lesznek már. Talán közel a béke. A lövedékszaggatta kórhá­zak ‘betegei közül sokan nem tudnak a reményről. Az elnök gyilkos karácsonyának sebei­vel birkóznak — az életért. Vér kell Nagyon sok vér. Adtunk eddig is gyógyszert, kórházi fölszerelést, takarót, pénzt, mindent, amire szük­ség volt. Annyiszor elmond­ták, de talán most érezni a legjobban: a mi segítségünk eredménye is, hogy él, harcol az ország, amelynek történel­mében nem volt század, hogy ne kellett volna fegyvert ra­gadni. De, hát ezek már nagy szavak, ha megannyiszor iga­zak is. Az ember ritkán fo­galmaz így magában. Segíteni akar. Később, talán egy tévé­híradó alatt lesz bizonyos ró­la, hogy életet mentett. Tegnap reggel találkoztam a kórház véradó állomásán egy asszonnyal, aki pontosan hatvanadszor nyújtotta a kar­ját. Hatvanszor telt meg vé­rével az üvegedény. Jött, mert akkor is adott, ha itthon nyúltak féltőn a véréért, ha szétroncsolt testű autósnak, vérző gyomrú betegnek volt szüksége rá. Biztatgatta munkatársát, a fiatalasszonyt, akitől először vettek vért. Az asszohyka re­megett egy kicsit, de rámoso­lyogtak, dehogyis fog fájni. Megkérdeztem tőlük, hogy miért jöttek. Meglehet, tiszte­letlennek, fölöslegesnek tar­tották a kérdést. Hiszen is­merjük a felhívást, ők is hal­lották, olvasták a kaposvári Delta ktsz-ben. örülnek, hogy őik az elsők a megyében, de mindjárt hozzá is teszik, hogy biztosan a vé­letlennek köszönhetik. A Vö­röskereszt nyilvántartja, sor­rendbe szedi a jelentkezőket, kérik is a közösségeket, hogy időben szóljanak, EGYELŐRE csak találgatni lehet, hogy az országos felhí­vás nyomán hány ezer somo­gyi ember vére jut Vietnam­ba. Honfi lstvánné, a Vörös­kereszt megyei titkára tiszte­lettel, szeretettel beszél a 453 alapszerúezetröl, a soha ki nem apadó segítőkészségről. Tudja, hogy most sem fogunk csalódni, Igen, talán elhallgatnak a fegyverek, talán nemsokára elnémulnak a szirénák. A kö- I zeledő békének azért is örül­hetünk majd, mert teszünk érte. hogy minél többen meg­érjék a győzelmet. Segítünk, ahogy eddig. Most a vérünkkel. P. D. Tárgyak, emlékek, történetek Fiók, melyben nyolc-kilenc év »ereklyéi« gyűlnek, kusza rendetlenségben. Olló, no­tesz, díszzsebkendő, görbe hegyű toll. Limlomok. Ideje, hogy kihajítsuk valamennyit! De egyhez-egyhez emlékek fűződnek. Egy levél piszkozata. Sok­gyerekes fiatalasszony írta a férjének a börtönbe. Elhozta hozzám, a tanítóhoz; »ten­ném tisztába az egészet«. Ak­kor. Hat évvel ezelőtt. A piszkozat nálam maradt. »Kedves Férjem! Mielőtt a levél írását megkezdeném, ez a levelem a legjobb egész­ségbe talál jon. Mihál la is­tennek . egészségesek va­gyunk. Mi jól vagyunk de nem olyan jól mint mikor te itt voltál köztünk. Járok dolgozni és abból tartom el őköt. Kedves férjem csak gondolj vissza hogy hány szór és hány szór mondtam térj észhez gondold meg mit csinálsz látod ezt nem ón ha­nem a gyerer.eid hogy megér­zik. Ha rám hal’gattál volna akkor most nem ke Vene te se én se kesereggyünk itthon lennél köztünk, Ibiké máso­dikos, Marika ötödikes lett. Az ősszel megy Margit és Zsuzsi azt se tudom hogy ho­vá tegyem a fejem. Drága férjem sajnos de nem tudok pénzt küldeni mert nincs. Küldök csomagot. 2 db sajt 1 .vaj 1 cs cukorka szalonna zsír. Maradok sok szeretettel feleséged családod■« A levélen fekete pötty. A könnycsepp helye egy idő után megfeketedik? Egy gomb. Matrózegyenru­háról. Péterke! Vörös hajú, szeplős kisfiú. A faluban azt mondták rá: »nyavalyatö- rős«. »Eskolába« — ő mond­ta így — nem járhatott gya­kori rohamai, fejletlensége miatt. De azért egy-egy órá­ra beült, hallgatott, mintha templomban lett volna. Pén­ze nem volt, hát ezt a fényes rézgombot hozta a takarék­ba. Az egyetlen »kincsét«! A rézgombról Péterke — szá­momra különleges — szavai jutnak eszembe. Anyja, apja hozta ezeket Bukovinából, mikor a falu lakosságának háromnegyed részével Tolna megyében települtek le. Pé- terkén krecsány volt és kiej­titek. Azaz: szvetter és pa­pucs. A kedvenc étele, mely­nek említése is »száraz korty« nyelésére ingerelte: a palanéca volt. A zsírban sült, reszelt krumplit hívják így arrafelé. Péterke néha cigá- rozott, máskor — ha meg­sértették önérzetében — ku­nokkal verekedett. Azaz az öklét használta érvként. Meghalt. Húsvétkor öntöz­ni ment a lányokhoz. Kínál- gatták itt is, ott is pálinká­val. Az első kupica után már járt útja volt a második tar­talmának. Felmászott a tehe­nek szállításánál használatos »felléptetőre«, és olyan sze­rencsétlenül esett le róla, hogy két nap múlva meghalt. A siratóasszonyok szépért el­siratták. Amikor kifelé jöt­tek a halottasháztól, az egyik azt mondta: »Csúnya halott.« Egy fénykép. Színezett. Műemlék templomról ké­szült. Román stílusban épí­tették ezt a gyönyörű épüle­tet. Vakító fehérek a falai. Minden vaskos rajta. Akár egy erődítmény. Valahol, ta­lán a másik oldalon még ló- rések « vannak. Nem vol­tam azelőtt ott, ahol épült, de tetszett a kép; hát eltettem magamnak. Tavaly nyáron aztán el is jutottam abba a városba. A műemlék fala nem volt hófehér. Turisták rajzai, ákombákomjai rondí­tották. A vakolat nem volt mindenütt hiánytalan. A kör­nyezete mintha elnyomni ké­szült volna. Mégis: így szebb volt, mint azon a színes ké­pen. Egy gyufáskatulya. Miért tartogattam vajon? Ahá! A hátára tintával jegyzett so­rok. Talán valami lexikonból. A szabatos meghatározás mégis egy kerek kis novella. Talán Tragédia lehetne a cí­me. >>Kelet-afrikai szájköltő hal: az apa étlen-szomján belsejében hordja az ikrákat. A kifejlődött kis halak a szájnyíláson át távoznak. Veszedelem esetén mindig visszatérnek. Égy idő után kihuny az ivadékgondozó ösztön. A visszatérő kis ha­lakat az apa felfalja.« Tárgyak, emlékek, történe­tek. Nehéz lesz kiüríteni ezt a fiákat, LeiJáo I ászló Gond és gondolat A napokban sokat beszélgettem egy tsz-éln ölekéi. Az ő gondja és gondolatai kapcsán mondanék et néhány ap­róságot a vezetésről. Azt hiszem, érdemes figyelni rá, mert jelzései másutt is megtalálhatók. Következtetései mór ritkábban, módszerei méig alig. Túlzásnak tűnhet, mégis meg­vallom: csodáltam őt. Mert nem tudományosan, és nem a ve­zetés összefüggéseinek hangoztatásával, hanem nagyon is egy­szerű, személyes tapasztalatra támaszkodó népi bölcsességgel beszélt. Megéreztem: a gond nem elkeseredést, nem lemon­dást, hanem gondolatot és ambíciót szült benne. Tanítani kellene okfejtéseit — Tudja, kérem, a mi gazdaságunkban sohasem voltak kerékkötők a tsz tagjai, mindig csak a vezetőtársaim. Nem értettem. Bármilyen új módszert akartam bevezetni, bármi­lyen változtatásra készültem, az elején valahogy mindig megfeneklettem. Pedig hát nekik kellett volna a legjobban érteni, segíteni az újat. Nem vállalták, Talán ők sem tudták, hogy miért. Vigyáztam arra, hogy sose döntsék egyedül, ti­zennégy éve vagyok elnök, megtanulhattam. Lelkűk mélyén — érzem —, becsülnek is az emberek, csak hát manapság szidni szokás a vezetőt. Megteszik. Nem haragszom érte. De gondolja meg, milyen érzés: javaslok valamit a vezetőségi ülésen. Mondja mindjárt az egyik emberem: Az nem lesz jó. Kérdezem, hogy miért? Csak. Nem tudja. Mondj hát jobbat, hogyan képzelnéd? ö bizony nem tudja. Ez a hullám végig­vonul a vezetőségen. Azt mondom: Na, emberek, akkor men­jünk haza, ne pocsékoljuk a drága időt. Gondolkozzatok. Az­tán majd összeülünk megint. Miért nem akarnak gondolkodni az emberek? Miért nem akarják imitálni a döntés felelősségét? így kényelmesebb. ■— összeültünk még egyszer. Azt hiszi, változott valami? Csak ültek, és mondták, hogy ők ehhez nem értenek. Egy- kettő azért akadt a vezetőségben, aki közelített a gondolat­hoz, de milyen számításin, Képzelje, azt mondták: Te tudod. Ha olyan erős vagy, meg bízol benne, hát csináld. Nem úgy, emberek! — mondtam én. Vezetőség van itt, nemcsak vezető. Egyedül mit kezdenék? Hát akkor csináljuk, egye fene — mondták. — És nem mentünk semmire. Furcsa dolog ez. A következmény törvényszerű. Azt mondta később az elnök: — Azokat szeretem meg becsülöm is, akik legalább megmondják a véleményüket, Tudom, hogy van nekik. De akiit nem szólnak, meg nem vitatkoznak, csak rám hagyják, azok bizony veszélyesek. Kerékkötők. Eljutot­tam odáig is, hogy ezek aligha valók vezetőknek. De nem ve­szítettem el a türelmemet. Amikor a gépesítésben akartuk bevezetni a három műszakot, másképp kezdtem. Azt mond­ják ezt manapság: csák úgy félvállról »bedobtam a köztu­datba«, hogy mire készülök. Hallom ám a visszhangot a tsz- tagokitól: nem lesz az jó. Kevesebbet keresünk, meg ilyene­ket. Hagytam, hadd érlelődjön a gondolat. Pár hónap is el­múlt, nem beszéltem róla, Aztán újra előjöttem vele. Akkor már kezdett befészkelődni a fülekbe. Még várok, mondtam. A vezetőséggel még nem beszéltem róla. De már előfordult, hogy megállítottak a határban: Na, elnök elvtárs, hát nem lesz semmi abból a dologból? Volt ebben gúny is, de én in­kább biztatást láttam benne. — Hívtam a vezető tálasai mat meg a gépesítési szakembe­reiket, Hát akkor mi a véleményük? Semmi. Hallgatás. Élez­tem, hogy megint egyedül vagyok. De csak a vezetőségben. Odakint már piszkálta valami az embereket. Mondom, ide figyeljetek. Erre a dologra visszatérek két hét múlva, de én igazán nem akarom, hogy ingyen gondolkodjatok, Kibírja a tsz, ha fizetünk érte. • Fölajánlottam 1000 forintot gondolko­dásra. Hogy hogyan, milyen módszerrel csináljak. Amolyan pályázatképpen. Gondolkodjanak pénzért, talán üVv jobban mesv. Azt hiszi, sikerült? Megmaradt az ezres, nem kellett senkinek. Akkor aztán nem tehettem mást, valahogy keresz­tülvittem a három műszakot. Mert hiszek benne, tudom, hogy helyes ez az út. Háborognak még, új és szokatlan nekik. De már nemcsak én hiszem, hogv jó,.. Miért nem akarnak gondolkodni az emberek? Így kényelmesebb? E gy ipari vezető azt mondta nekem: Sok embernek több az esze. Ezzel akarta bizonyítani a kollektiv vezetés, a közös gondolkodás és töprengés hasznát és fölé­nyét. Van ebben sok igazság, így mégsem jó az »elmélet«. Sok embernek ugyanis valóban több az esze, ha fölül tud emelkedni önmaga kicsinyes érdekein, ha túl tud nézni sze­mélyes vágyain, törekvésein, ha eszét, gondolatát a közös ügy szolgálatába tudja állítani. Ehhez azonban meg kell terem­teni a feltételeket önmagunkban. A személyes érdekeken túl- tekinteni nem is olyan könnyű, mint ahogy azt elképzeltük. — Olvastam valahol — mondta a tsz-elnök —, hogy »Aki gyenge, nem tud őszinte lenni.«. Hogy mennyi bajt okoz ez nekem! Hogy mennyi hibától, tévedéstől óvnának meg engem is, a gazdaságot is, ha mindenki őszinte lenne. Ha azt és úgy mondanák el a földeken, az istállók tájékán, a kocs­mában is, amit szemtől-szembe mondanak! Ha mondják egy­általán. Persze nem mindenki ilyen ám. Az én népem — amely látja a tisztességes szándékot — el óbb-utóbb úgyis kiveti a handabandázókat. Csak türelem kell hozzá, okos be­széd meg gondolkodás. Mert jók az emberek, érték van bennük. Csak hát nehéz vezetni. Hadd idézzek most a XVII. században élő La Roche­foucauld-tól, aki az aforizma talán legnagyobb klasszikusa volt: »Könnyebb méltónak látszani arra a tisztségre, amit nem viselünk. . .«. S ez sok bajnak az okozója. Többek kö­zött ettől van az egyre burjánzóbb, s az esetek nagv többsé­gében teljesen indokolatlan, értelmetlen »főnökszidás«, ettől a — futballnyelven szólva — «*betartás-sorozat«, ettől a sok nehezítő körülmény, amely ugyan nem állíthatja meg a fej­lődést, de igencsak nehezíti azt. »Beosztott vagyok, de bizony én másképp csinálnám, mint a főnök.« Hányszor hangzik el, hányszor ver gyökeret ez a gondolat. De alig van példa rá, hogy — ha igaz úton jár a gondolkodó — föltárja elképzelé­seit, és felelősséget vállalva segít megvalósítani azokat. így pedig csak mendemonda, csak bajkeverés, csak felelőtlen szó­szátyárkodás az egész. De hadd térjék vissza mai témánk főszereplőjéhez. Azt mondta a tsz-elnök beszélgetésünk végén: — Sokat kell gon­dolkodni, nagyon sokat. Az elnöktől elvárják a tagok, hogy többet tudjon, mint ők, hogy okosabb legyen, hogy sohase legyen hiánya a jó elképzelésekben, melyele a közösség és az egyén boldogulását szolgálják. Azt mondom én: okosabb le­gyen a vezető, mint a nép, de ne nagyon... Vagy legalábbis ne mutassa annyira. Nagy távolság nem lehet köztük, mert akkor nem tudják követni, lemaradnak. Akkor meg minek a gondolat... A d hiszem, ezt az embert az teszi erőssé, bátorrá és ‘ánitoríthatatlanná, hogy »szereti népét«, hogy bízik bennük a hibák, a kudarcok, a lelki sérültek és Ászán- f nlersék bajkeverése ellenére is. Szigorú, de nem embertelen, hisz tudja, hogy nélkülük senki. Hogy képességei, hogy évti­zedes tapasztalatokra épülő eredeti, paraszti bölcsessége is értéktelen adottság társai, a »népe« nélkül. Az ő gondja és gondolatai kapcsán mondtam el néhány apróságot a vezetésről. Mert úgy érzem :aiz elméleti tudomány ismerete nélkül is professzor módjára vezet és tanát S hogy milyen, óriási szükség van erre? Vezetni naigyon nehéz. Javon Béla \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents