Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-08 / 289. szám

SZÍNHÁZI LEVEL Polgári mosolyok A könnyű múzsának komoly gondjai vannak. No nem meg- oldhatatlanok. Inkább periodi­kusan visszatérő nehézségnek látszik, hogy a vígjáték, külö­nösen a zenés vígjáték vagy elsekélyesedik, vagy »-elkomo­rul«. Éppen ezért nem ■ vélet­len, hogy nagy teret kap az importvígjáték, talán arányta­lanul nagy teret is. Színházaink életében megle- hetősen kétarcú jelenség, mind­ez. Mert igaz az, hogy a hazai vígjáték — Illyés Gyula Böl­csek a fán című műve volt talán az utolsó igazán nagy si­ker — gondokkal küszködik, ám a mai kabaré szinte a Nagy Endre-i korszak fényét tükrözi vissza. Az ötéves Mikroszkóp óriási közönségsikerrel mutat­ja be új műsorát Tiszta vizet a fejekbe! címmel. Meglehető­sen oldattan, mai formanyel­ven, mai témákkal jelentkezik Komlós és Hofi műsora, bátran alkalmazzák a színpadon a bá­bot, a táncot, a képernyőt, a filmet is. És az import? Alapjában véve jól megírt, közönségsikert garantáló dara­bok ezek. Nem is túl szirupo­sak, józan humorukban helyet kap a valóság, ugyanakkor — igényes csomagolásban egy kö­zönségréteg, egy »irodalomfo- gyasztó« réteg gusztusa szerint megírva. S ez a gusztus meg­követeli azt, hogy kedvenc színészei, rendezői brillírozza­nak. Ezek az importvíg játékok — tipikus példája a Játék a sötétben (Black komedy), Ka­posváron is bemutatták — sze­repdarabok. Makacs sikerrel játssza a Katona József Színház a fővá­rosban az amerikai Neil Simon háromfelvonásos Vígjátékát Az utolsó hősszerelmes címmel. A főszereplő Besse­nyei Ferenc. A siker forrása egyben karakterfordulat is, ne­vezetesen az, hogy az olyan férfias színész, akit a közön­ség hadvezérként, uralkodó­ként, sőt az Űr hangjaként tisztelt, kitűnően formálja meg a férfikor delelőjén túljutott teremtés koronáját, néhány lé­pésnyire az öregség küszöbé­től. Utolsó fellobbanások ezek, de már gyermeteg és téveteg félszegséggel párosulva. Jó példa erre Arbuzovnak Az Ar- bát meséi című darabjában alakított Baljasznyikovja is, 'bizonyára sokak számára em­lékezetes. A Katona József Színházból közvetítette nem­rég a televízió. Az utolsó hősszerelmes ha­sonló korú, de nem bábmű­vész, hanem halkereskedő, akinek az a komplexusa, hogy halszagú az ujjhegye, ezért kis kölniszóróval a legkülönbö­zőbb helyzetekben spricceli és szagolgatja ... Ez a halárus el­határozza, hogy példás házas­élet után házasságtörésre vete­medik. No, nem valami lefoj­tott, perverz kéjvágytól zargat- va, hanem inkább a »rabszol­ga« öntudat lázadásakép­pen. Először egy kikapós hen- tesnét visz fel az anyja lakásá­ra — Váradi Hédi remek, ked­vesen malackodó és mulatsá­gos alakítása —, másodszor egy táncdaléneklésre vágyó hippi lányt — Dániel Vali fiatal szí­nésznő alakítja vitathatatlan tehetséggel —, végül felesége barátnőjét — Kohut Magda, egy hasonló korú, komplexu­sokkal küszködő, megcsalt fe­leséget teremt. A humor egyik forrása, hogy mindenki sejti: a felmenetelből egyszer sem lesz szerelmi beteljesülés, min­dig közbejön valami, egy tele­fon, egy emlék, egy komplexus. Végül a férj — rm mást te­hetne — felhívja feleségét az anyuci lakására — mint egy­kor. Függöny. Sok a nevetés, de a mosolyok mögött érezhető a szerző in­dulata is. Hőseinek mindent megbocsát, de művészkortár- sainak nem, akik »elhíresztel­ték« a világról, hogy abban ösztönök uralkodnak, ölnek, rabolnak. Szinte percenként történik valami bűntett e tár­sadalomban. Ez a szerző tud­ta, hogy a tisztesség álarcába, az ártatlanság álarcába öltöz­tetett, bűn nélkül is bűntuda­tos polgár a legnépszerűbb bi­zonyos közönségréteg körében. Nem tudom, hogy a rendező, Iglódi István ezt mennyire tar­totta importálhatónak — nem derült ki a darabból. Színpad ra állítása egyébként eredeti, és a rendezői ötletek több he­lyütt felérnek a megírt poé­nokkal. Vidám kísértet — ez a címe a Pesti Színház sákerdarabjának, szerzője Noel Coward. Ugyancsak jól felis­merhető a közönségigény, a West End-i ihletés. Ez a West End London konzervatív kö­zönségének »színházi kerüle­te«. Azt mindjárt tegyük hoz­zá, hogy nem ez a közönség tapsolt annak idején olyan lelkesen John Osborne, Arnold Wesker polgárvilágot robban­tó, dühös indulásának. Ez a közönség jobban sze­reti az ilyen, szinte önmaga rendelt darabot, amely termé­szetesen egy vidéki angol kas­télyban játszódik, természete­sen író a főszereplője — So- mogyvári Rudolf (hogy mit ír, az abszolút lényegtelen). A ki­mért, csinos feleség Bánki Zsuzsa, a konzervatív és ugyancsak kimért barátok Prókai István és Földi Teri. Ezen még nem lehet nevetni, megérkezik tehát csiricsáré nadrágkosztümben a spiritisz­ta asszony, Bulla Elma, aki transzba esik, emanációt ereszt ki magából, és sikerül meg­idéznie az író nemrégiben meghalt első feleségét, aki megjelenik — Ruttkai Éva — és kísért, cirkuszt csinál, meg­öli a második feleséget. Nagy­jából sablonos jellemek és eredeti helyzetek váltogatják egymást. Bulla Elma csodála­tos vígjátéki karakter és Rutt­kai is, mégis többet tapsol ta­lán a közönség a rendező Vár- konyi Zoltán ötleteinek, mint a szerzőének. A poénsor után rá­adásul »kifárad« a darab, nincs meghökkentő slusszpoén, hi­szen azt mindenki várta, tud­ta, hogy a második feleség ha­lála után együtt kísértik majd a mélabús férjet. De nemcsak külföldről, ha­nem a múltból is »importálha­tunk« darabot: ezt újrafelfe­dezésnek szokás nevezni. A fővárosban, úgy tetszik, Szo- mory-reneszánsz kezdődik, s ennek része a Vígszínházban bemutatott Bella is, Márton László rendezésé­ben. Nekem nem tetszett a Bella. Azért nem tetszett, ami­ért a Patika sem. Jóllehet itt is jó alakításokra figyelhet­tünk: Halász Judit címszere­pére, Tahi Tóth László, Bulla Elma, Tordy Géza egy-egy jó pillanatára, de úgy éreztem, a közönséget meglehetősen hide­gen hagyta Szomory szomorú­sága. Persze az ilyenre azt szokták mondani, aki nem tud »szomoryul«... De tanuljunk szomoryul, vagy szépernőül? Érdemes? Nem vagyok biztos ebben. A dunántúli színházak má­jusi találkozójának egyik rop­pantul szellemes felszólalása jutott eszembe. Dr. Poszter György szavaira gondolok, ö is idézett, ha jól emlékszem Te- rentiust, aki féltette darabját a kötéltáncosokat leső és pör­költ babot rágcsáló közönség közönyétől. S ez a veszély úgy vélem, mindig fennáll, ha nem azt látjuk a színházban, amiről beszélünk, ha nem arról akar bennünket beszéltetni a szín­ház, ami a levegőben van. És nem minden kajánság nélkül írom, de úgy érzem, élő a té­rén tiusi kérdés; nemegyszer gondoltam magam is a büfé­ben kapható sonkás-tormás molnárkára, amit nem bánnék ha a kaposvári színház büfé­jében is árulnának. . Tröszt Tibor Ma esti vendégünk: Gidon Krem er szovjet hegedűművész Az Országos Filharmónia terven felül Négyes mester­bérlet címmel hangversenyso­rozatot indít a kaposvári zene­iskoláiban. A hegedű- és a zongoramuzsika kedvelői bi­zonyára örömmel fogadják az európai zenei versenyek fiatal győzteseit. Az első koncerten a világhírű szovjet hegedűmű­vész, David Ojsztrah legkivá­lóbb tanítványa, Gidon Kre- mer mutatkozik be. A huszonöt esztendős rigai muzsikus szülei is aktív hege­dűsök voltak. Kremer első ta­nára édesapja volt. Hétéves korában első helyezést ért él a Lett Szovjet Szocialista Köz­társaság zenei versenyén. Ti­zennyolc éves, amikor Ojszt­rah moszkvai mester iskolájá­ba kerül, s ezzel kezdődik mű­vészi sikersorozata. David Ojsztrah dirigálta Kremer 1971. évi budapesti koncertjét, amely után Ojszt­rah így nyilatkozott az újság­íróknak: »Kremer salaktálan technikájú, nagy kifejezőerejű, szép hangú művész. Dinami­kus, és mindig kitűnik egyéni megoldásaival.-». Gidon Kre­mer számos nemzetközi zenei versenyen szerepelt. 1967-ben Brüsszelben harmadik. 1969- ben Montreálban második, Genovában és az 1971. évi nemzetközi Csajkovszkij-ver- senyen első díjat nyert. Az Izvesztyija írja róla: »Rendkívül okos művész. Fia­tal kora ellenére érett muzsi­kus.-» A nyugat-európai zene- kritikusok is kiemelkedő te­hetségű művészként méltatják Krémért. Gidon Kremer ma este a zeneiskola Bartók-termében ad hangversenyt. Műsorán Mo­zart; Bartók és modern euró­pai szerzők művei szerepel­nék. Kremer mellett a Mester­bérlet koncertjein hallhatjuk Vázsonyi Bálint, Lantos Ist­ván, Tusa Erzsébet és Lux Eri­ka zongoraművészeket, továb­bá Szirmay Márta operaéne­kest Árnyékáért becsüljük ÖREGEK napközi otthonát avattak tegnap Attalában. A kaposvári járásban a kilence­diket. Az új létesítményt Csek József, a járási hivatal elnöke adta át rendeltetésének. Szólt az öregek megbecsüléséről, el­mondta, hogy többféle szociá­lis intézmény van az öregek számára. Megemlítette, hogy nemrég avatták a patalomi szociális otthont — nagyon szép, modern, szállodának is beillik. Az attalai nem ilyen, nem is ez a célja, rendeltetése sem. És mégis ez a forma a jobb. Mert nem biztos, hogy ez az otthon pótolni tudja a megszokottat, — még ha ké­nyelmesebb, szebb is annál. — Ahogy idős fát nem lehet át­ültetni megszokott környezeté ­ből, úgy az idős ember is megsínyli, ha megszokott1 élet ritmusából kiszakítják, ha megszűnik számára mindaz, ami eddig az életéhez tarto­zott: a bútorok, az ismerősök, a szokások — mondta a járási hivatal elnöke. Többen jelentkeztek az öre­gek napközi otthonába, mint ahány hely volt; már a meg­nyitó napján intézkedett a ta­nács, hogy a tervezett huszon­két idős ember helyett har­minc járhasson ide. — Attalában jóval több a magányos öregember, mint más községekben — mondta Tóth János tanácselnök. — Talán azért, mert sok volt az egyke, aztán volt aki elköltö­zött, mások meghaltak. Most. hogy anyagi segítséget is kap­tunk, gyorsan tudtunk venni és átalakítani egy házat, megva­lósítani egy régi tervet. A házban társalgó-ebédlő 'egyelőre egy helyiség, de ha­marosan kettő lesz), tálaló, fo- ’yosó, fürdőszoba van. Nagy dvar, kert is tartozik hozzá Az avató ünnepélyre minden leendő otthonlakó eljött. Meg- illetődötten hallgatták a meg­nyitót. Egymás mellett ültek az asztaloknál: külön a férfiak, külön az asszonyok. Nagy Sándor 70 éves nyug­díjas mondta: — Szívesen jöttünk. Tudja, az öregeknek is megvan a ma­ga gondja, amit maguk között szeretnek megbeszélni. So­kan élünk úgy, hogy egyedül vagyunk egész nap. Nappal még csak elzsurmol, eldolgoz­gat az ember, de este ... Olyankor meg már nem szí­vesen megy senkihez. Még szomszédba sem ... Ezért örü­lünk a napközinek. A többiek rábólintanak. AMIKOR VÉGE VAN a megnyitónak, mondják az öre­geknek, hogy akkor holnap jöhetnek. Hivatalosan tízkor nyit a napközi, de jöhetnek ' amarabb is. Agg fát árnyékáért becsül- ük — tartja a közmondás ... Simon Márta író—olvasó találkozók a város peremén Vitatkozni lehet azokkal a véleményekkel, hogy az író­olvasó találkozók már elvesz­tették a vonzerejüket, mert a televízió és a rádió naponta su ­gározza’— magas művészi fo­kon — a különböző irodalmi műsorokat. A könyvtárosok bizonyít­hatják a legjobban, hogy mennyire megnő az olvasók érdeklődése egy-egy tévé-ben látott, vagy rádióban hallott irodalmi mű iránt. G&lsworty 4 kötetes Forsyte családja évekig porosodott a polcokon, de a tv-ben látott film bemu­tatása után csak előjegyzéssel lehetett a könyvtárakban hoz­zájutni. Mikszáth: Fekete vá­ros című könyvét már az első vetítések után tömegesen köl­csönözték a könyvtárak olva­sói. Végtelen hosszú sorát le­hetne közölni azoknak a könyveknek, amelyekre a tv -.-agy a rádió irányította rá az olvasók figyelmét. Az é’.ő szó erejét, a szemé­lyes találkozás élményét sem a rádió, sem a televízió nem tudja pótolni. Az Olvasó né­pért-mozgalom céljait kívánta szolgálni a városi könyvtár, mikor a nemzetközi könyvév jelszavát — »Legyen a könyv — Ne legyél teljesen meg­szédülve, időtlen időkig nem. maradhatsz pártában! — mondta Zsazsa, jó barátnőhöz illően. — Addig menjél férj­hez, míg egyáltalán kinézel valahogy. Ha sokat vacakolsz, itt maradsz talpig vénlány­ként. Aztán majd esz a fene, hogy hol szúrtad el. Valami hirtelen az eszébe jutott, de még nem akarta kimondani. Margó — neve pontosan il­lett kissé molett alakjához — elkeseredve nyalta meg vas­tagon rúzsozott szája szélét. — Hiszen te tudod, drágám, hogy már mindent megtet­tem. A múltkor annak a ke­szeg hapsinak reggel még teát is főztem. Erre lelépett az átkozott. — Szóval teát főztél neki. dörzsölte össze kezeit Zsazsa. Egyszerűbben: főztél rá! — Nagyon jó nagyon jói — ismételgette. Margó egészen belelendült: — Ügy szórta le a cuccait, mint a rongyokat. Mindent a helyére raktam, az ingét- szé­pen a karfára terítettem, a nadrágját a saját szekré­nyembe akasztottam. Tudod, mit mondott reggel? — Ne vacakolj, mondjad már! — Na, maga sem lesz olyan hűséges teremtés, mint »ott „Voálá, egy íranciakrémes“ Izabella királyné, aki fütyült az ilyen göncökre, mint az ing, meg a gatya, mondta. Azt hittem összeesek. Nemhogy megköszönte volna, hanem még valami királynőkről kez­dett nekem mesélni. Meg sem tudtam szólalni. Akkor meg valami konzekvenciákat em­legetett, aztán elment. Csak akkor jött rám a bőgés. — Miért, hűséges tudnál maradni a férjedhez? — Ha már egyszer valaki elvett, hát ki az a hülye, aki még egyszer ilyesmire adja a fejét? — Szóval hűséges... Na­gyon jó, nagyon jó! — mond­ta megint Zsazsa. — De mi a fenének kezdtél el bőgni? Ha egyszer már elment az a ke­szeg hapsi, még csak meghat­ni sem tudod. Jaj, dtágám, egyszer, amikor én . .. — kezdte Zsazsa mesélni. Ez háromnegyed óráig tartott. — Mindig csak bőgni, meg bőgni! — fejezte be. Aztán hirtelen megint felélénkült. — Mennyi ideig bőgtél? És keservesen? — Azt hittem ,kisírom a szemem. Amikor az a fekete hapsi azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy szélesvász­nú görög kancsó, akkor bőg­tem annyit utoljára. — Na, a hasonlat nem egé­szen rossz — jegyezte meg felvidulva Zsazsa. — Csak az a furcsa, hogy mindig min­denki meglép mellőled. — Hiszen még te sem men­tél férjhez, pedig már har­mincöt vagy! — A harmincöt az te vagy drágám, én csak harminc­négy. Másrészt pedig nekem elvem a függetlenség. A füg­getlenség az kincs! Azt nem egykönnyen szerzi meg az em­ber. Te is független vagy meg, de ki tudja, mit hoz a jövő hét? Apropó! — bökött a homlokára — függetlenség. Nagyon jó, nagyon jó! — ju­tott megint eszébe a terve. — Ne haragudj, drágám, de én arról mesélek, hogy mennyi ideig bőgtem., te meg egyre azt hajtogatod, hogy nagyon jó, nagyon jó. Nem ezt vártam tőled, ráadásul paradoxon is. — Micsoda? — kapta fel szőke fejét Zsazsa. — Paradoxon, ellentmondá­sos! — vágta ki Margó. — Ügy, paradoxon. Hon­nan a fenéből szedsz ilyen kifejezéseket? — Volt egyszer egy egyete­mistám, az azt mondta, hogy a derékbőségem, meg a han­gom, hát az kész paradoxon. Ö egy intelligens fiatalember volt. Mindig csak rumot ivott, mert az a világot látott em­berek itala, és közben ilyen szavakat szokott mondani, hogy antropomorf, meg voá­lá. Engem Dinónak meg Sza- urusznak hívott, néha együtt is mondta a keltőt. — És ö miért ment el? — Utálta a süteményeket, nálam meg mindig csak az volt itthon. Akkoriban min­dennap sütöttem egy tepsivel, vagy vettem a presszóban húsz franciakrémest. — Te szoktál sütni? Na­gyon jó, nagyon jó! — dör- zsölgette megint a kezeit Zsazsa. Margó szomorúan sóhajtott egyet, aztán gyorsan utána­kapott az ellebbenő asztal­terítőnek. — Sütöttem, sütöttem, de minek? Senki sem élvezi a tésztámat. — Hát ez az! — csapott egy nagyot az asztalra leg­jobb barátnője. — Most vé­gére járunk a dolognak. Fel­adunk egy apróhirdetést, azt még nem próbáltuk. Majd csak ■ jelentkezik egy rendes férfi. Margó megbabonázottan engedelmeskedett. Hívták a felszolgálót, fizettek. — Volt húsz franciakrémes és két limonádé. A többi a magáé! Bementek az első hirdető­be. Zsazsa kigombolta a ka­bátját, úgy ült le megfogal­mazni a szöveget. Végül be­adta a papírt a kis üvegab­lakon. »Fiatalos, kissé molett, egyedülálló, független nő há­zasság céljából megismerked­ne hozzá illő intelligens fér­fival, 25 és 40 között. Jól fő­ző, házias, rendszerető va­gyok. Kalandorok kímélje­nek. »Voálá, egy franciakré- mes« jeligére kérem a fény­képes válaszokat a hirdetőbe. Lakás, tepsi van.-» Mészáros Attila mindenkié« — kívánta meg­valósítani. E célok érdekében ebben az évben Kaposváron, a peremkerületekben levő fiókkönyvtárakban 15 író-ol­vasó találkozót rendeztünk. Ezeken a találkozókon több mint 1200 ember vett részt. Nagyon sok munkásnak jelen­tett maradandó élményt, ami­kor megismerkedett az élő magyar irodalom egyik-másik alkotásával, kérdéseire felele­tet kapót az íróktól, költőktől. November 23-án este sza­kadt az eső a találkozó órájá­ban. A könyvtáros kétségbe volt esve, hogy ilyen időben nem lesz látogató. Hat órakor a teremben csaknem száz em­ber várakozott. Egy másik esetben azt mondták, hogy a kezdést tizenöt perccél ké­sőbbre halasztják, mert a kö­zönség nem szokott pontos lenni. A közönség pontos volt, A minap a cseri könyvtár­ban a gyermekolvasók részére hirdettünk író-olvasó találko­zót. A kétszáz főnyi közön­ség közül több mint negyven felnőtt volt. A zsúfolásig meg­telt könyvtárban nagy érdek­lődéssel hallgatták Kiss Dénes költő élvezetes előadását. A jól szervezett, színvonalas találkozóknak mindig volt és lesz is sikerük. A szervezés­ben a városi könyvtár min­dig hathatós segítséget kapott a népfront körzeti bizottságai­tól és az iskolák tanáraitól. Most, az év vége felé járva megállapíthatjuk, hogy hasz­nosak voltak ezek a találko­zók. A fiókoknak háromszáz­zal több beiratkozott olvasójuk van a tervezettnél, és a kiköl­csönzött kötetek száma is meghaladja a 150 ezret. 1 Jövőre ünnepeljük Kapos­vár várossá nyilvánításának 100. évfordulóját. Ezt a neve­zetes évfordulót a könyvtárak dolgozói felhasználják arra is, hogy tovább növekedjen azok­nak a kaposvári családoknak a száma, akiknél a könyv: min­dennapi életszükséglet. Bánki Gyula, a városi könyvtár vezetője. Sornogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents