Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-06 / 287. szám

Marci a Lumumba utcában Gyár — kémények nélkül. Gyár — ahol mindig mást «•gyártanak«, a pesti periféri­án, a Lumumba utcában. Biz­tosan sokan tudják már — a MAFILM központjáról van szó; a filmgyárról. Színház az egész világ — mondta Shakespeare. Egy ren­dező ismerősöm ezt így ferdí­tette: filmgyár az egész világ; a körülöttünk való mindenség, minden, amit kamera megörö­kíthet. Mégis, a filmgyárban azt láttam: a világ egy stú­dióban is elfér. Például Ter- sánszky Józsi Jenő írói világa; a Kakukk Marci jól ismert, hangulatos -környezete«. A néző azt hinné talán, hogy bűvös-trükkös makett a szé­kely parasztudvar. Dehogy! Szépen fölépítették, eredetiben is jól elfért, valóságos sze­gényességével a filmgyári stú­dió hatalmas falai között. És biztosan otthonosan téblábol udvarán majd a Révész György rendezésében készülő film címszereplője, Koncz Gá­bor. Még borjúbőgés is hallatszik az istállóból — s nem magnó­ról! A trükk abban van csu­pán, hogy a pánvádli sínéin nem trágyahordó kocsi szalad, hanem a berregő kamera! Még tovább nézelődnék, de mond­ják, kint biztonságosabb, mert itt vihar készül! Villámok ci­káznak majd és nem veszély­telenek, azért is tessékelik ki a vendégeket. Felbúg a szél­kavaró masina. Jó óra múlva, amikor visszatérek, már ki­tisztult az ég, hamisítatlan tó­csák terpeszkednek a pitvar előtt. Csak az a szokatlan ta­lán, hogy ezeket nem a nap szárítja fel, hanem a stáb se­gédmunkásai merik vödrökbe, hiszen néhány perc múlva ra­gyogó napsütésben bukkan elő majd a Kakukk Marci őkópé- sága! A MAFILM egyik illetéke­se elmondta, hogy ők tulajdon­képpen -gyártó vállalat«. Rendszeresen forgat itt pél­dául a televízió is. A rendezők itt vannak alkalmazásban, a dramaturgiai, a művészeti irá­nyítás, a két önálló stúdióra — a Hunniára és a Budapestre — tartozik. Műhely a műhely­ben, mondhatnánk. De milyen ez a műhely? — kérdeztem magamban, a kívül­álló mohó kíváncsiságával, hozzátéve azt: milyen az a műhely, ahol évente átlagosan húsz új magyar film készül el, azonkívül koprodukciók is. Egy filmgyári séta során szinte áttekinthetetlen. Mégis, az ízelítőből összeáll a kép. Az új büszkeség a zenei stúdió — az európai filmgyárakban ke­vés ilyen korszerű létesítmény van. Jóllehet itt is a jövő idő érvényes, mert átadás előtt nézhettem meg! Akár a tv új stúdiója (valamivel kisebb ta­lán), szuperszigetelésű, a tor- nateremnyi központi helyiség: ház a házban. Abszolút biztos hangszigetelés, a terem köze­pén játszik a zenekar, elzárt üvegfalú kalickában a hang­mérnök ül, és a szemközti vásznon pereg majd a film — még némán. Itt keverik a ze­nét, a beszédhangot a képek­hez. Ahogy hallottuk, a »hang- versenyterem« után már ér­deklődik a hanglemezgyártó vállalat is! Lám csak milyen gyarló az ember. Simon Templar óriási pofonjaira gondoltam, amikor a szobrászműhelyben megnéz­tem a téglafalat. Pár kiló mindössze, habkönnyű mű­anyagból, és valóban nem kell különösebben vérmes horog­ütés ahhoz, hogy ezt átszakít­sa valaki, és a műanyag tég­lák valóságos házomlás látsza­tát keltve omoljanak le. A MAFILM büszke arra, hogy nem ad ki munkát »al ­bérletbe«. A filmgyárban va­lóságos gyár is működik, kat­togó, zakatoló esztergályosmű­hely, asztalosműhely, kárpito­sok, szobrászok, grafikusok. Azt megígértem kísérőmnek, hogy a trükkök világáról nem árulkodunk sokat, miért is. Higgyük el inkább ezeket, örüljünk az ötleteknek — hi­szen értünk, nézőkért vannak. A Gyarmat utcai kapu a sta­tiszták gyülekezőhelye. Több­nyire színházi segédszínészek ők, de szép számmal akad köztük fiatal diák, nyugdíjas is. A csoport nyomába ered­ve egy másik stúdióba érke­zünk, ahol hatalmas légópin- cét rendeztek be. Ismeretlen ismerőseink eltűntek, és né­hány perc múlva a második világháború idejét idéző hol­mikban tértek vissza. Szabó István forgatja egy hosszabb időszakot felölelő filmjét — a Tűzoltó utca 25. című alko­tását. A békés emberekből pillana­tok múlva keretlegények let­tek esőkabátban, revolvertás­kával, nyilas karszalaggal. Sá­ra Sándor operatőr még állít- gatta a felvevőgépét, és a né­hány perc alatt alkalom nyílt röpke beszélgetésekre. Statisz­tálni nehéz — ez gyorsan ki­derült. Ácsorgás, várakozás, százszori újrapróbálás meleg­ben, a zárt stúdió izzadságsza­gában. Egy idős ismerősre bukkan­tam, szintén keretlegényi mi­nőségben láttam már több ma­gyar filmben is. Sőt csak úgy! Pocakját körbe öleli a nadrág­szíj, tekintete vizslatja a bé­kés lakosságot — mindig a háttérben van, de mindig ki­keresi a vásznon a tekinte­tünk. Valóban ilyen vérszom­jas lenne? Mindig az erőszak oldalán? — Mit játszana legszíveseb­ben? — kérdeztem. — Mikulást! — hangzott a válasz. Nem, nem gúnyosan, őszintén. És elhittem a moso­lyából ... A vágószobák a központi épületben — akár egy kabin­sor. Itt nyílt alkalom arra, hogy a vágóasztal képernyő nagyságú »vásznán« néhány kockát, néhány dialógust meg­lessünk, meghallgassunk a Harmadik nekifutás című filmből. A színhely: Algyő. A rendező: Bacsó Péter. — Ez a film is mai témájú, hasonlóan a Jelenidőhöz, és aktuális kérdésekről szól. Al- győn a forgatással — úgy ér­zem — végeztünk, most egy fővárosi üzemben forgatunk tovább. Ebben is hivatásosak és amatőrök szerepelnek — mondta a rendező. A következő vágószobában — az Élet és Irodalomban nemrég bemutatott és rendsze­resen szereplő — Gross Arnold képeiről készült kisfilvn pereg. Gross mesevilága, egészen kü­lönös fülbemászó, de mégis groteszkül bicsakló muzsiká­val. A film zenéjét Vujicsics Tihamér szerezte. Néhány perc múlva ugyanitt a Macskajáték csodálatos, színes világú képei peregnek, Dayka Margit buk­dácsol a képen. A filmet Makk Károly rendezi. Végezetül és búcsúzóul — úgy gondolom — jó lenne el­oszlatni egy félreértést. Lehet, hogy a leírtak azt sugallják, amolyan csöndes medrű egy filmgyári délelőtt. Tessék ta­lán gyorsabban olvasni a cik­ket, és sorról sorra kapkodni a tekintetet. Ilyen az itteni munka ritmusa! Gyorsan fel­hörpintett kávék, vágtatások a laboratóriumba, telefonok, ki- és begördülő gépkocsik, vi­ták — nyíltan és »halkan« —, vagyis alkotóműhely az élet­ben. Az életért. Tröszt Tibor T (Mire viszi a gyerek ? — Ejnye, Józsika, hogy mondhatsz olyat a bácsinak, hogy téved?! Ha ő azt állít­ja, hogy harminchatnak a négyzete kilencszázhúsz, ak­kor az annyi is, és nem ezer- liétszázkilencvenhat, ahogy te állítod. Már ötéves vagy, fiacskám, és még mindig nem tanultad meg, hogy nem illik meghazudtolni a felnőtteket?! Én igazán nem tudom, mire viszed így az életben,.. Jaj, fiacskám, ne bámuld folyton az eget, amikor hozzád beszé­lek, hányszor mondjam még, hogy az illetlenség? És ne izegj-mozogj folyton azon a széken, és ne kalimpálj ál­landóan a lábaddal! Ülj egye­nesen! Állj egyenesen! Szé­pen, nyugodtan lépkedj az utcán, ahogy az egy jól ne­velt fiúhoz illik, ne futkározz mindig, mint egy kiscsikó ... Jé, mi az a pleesni ott a mel­leden? Világcsúcsot javítottál a százméteres futásban? Na­gyon örülök, kisfiam, de nyeld le előbb máskor a fa­latot, csak azután válaszolj! Hányszor kell ezt még el­mondanom? Hogy fogod azt a villát? Hogy tartod a kést? Jaj, hát sohasem tanulsz már meg rendesen enni? így az­tán. persze, soha nem lesz be­lőled semmi... Jó ég. Józsi­ka, hogy nézel ki már me­gint? Hát egy cseppet sem adsz magadra? Ez a kopott farmer, ez a nyakba lógó haj, ez a széles barkó! Rémes! Hát illik így járni az utcán? Nem gondolsz rá. hogy megszólnak az emberek? Na tessék, már megint az eget nézi, amikor hozzá beszélek. Csak tudnám, mi van azon annyi bámulni- való? Jaj, képzelem, mennyit vesződhetnek veled, szegény jó tanáraid is! Mi az, mit mondtál? Hogy éppen most kaptad kézhez a diplomádat? Summa cum laude végeztél? Gratulálok, kisfiam, szívből gratulálok. De megvárhattad volna, míg befejezem a mon­dandómat. Milliószor elmond­tam már, hogy nem illik köz­bevágni, amikor egy idősebb beszél hozzád .. . Ejnye. Jó­zsika. mit csináltál már me­gint? Mi ez a cikk itt a Tu­dományos Magazinban, a te neved alatt? Komoly, meg­fontolt, élemedett tudósok bi­zonyítják. hogy a Saturnusra nem lehet feljutni, erre te, a huszonötévps taknyos, képes vagy az ellenkezőjét állítani. Hát nem arra tanítottalak mindig, hogy ne feleselj az idősekkel, mert nem illik? De én hiába beszélek. Kíváncsi vagyok, mire viszed. így az életben! Most hova rohansz már megint? Miért nem hall­gatsz végig? Tudhatnád, hogy nem illik faképnél hagyni az idősebb beszélgetőpartnert! Hogy máris indul az általad szerkesztett űrhajó a Satnr- nusra? Kifonást, persze, min­dig tudsz találni, de az illen­dőségről folyton megfeledke­zel ... Már meg is lőttél, kis­fiam.. a Saturnusról? Nagyon örülök, hogy nem történt ott semmi baiod' De mondd csak. hol a virág? Milyen virág, milyen virág, hát amit a fe­leségednek hoztál! Te csak ne magyarázgasd nekem, hogy ott nincs semmiféle virág, és ne beszélj mellé, nagyon jól tudhatod, milyen nagy illet­lenség az, ha egy férj huza­mos távoliét után virág nél­kül állít be az asszonykájá­hoz! Istenem, istenem, hát sohasem tanulsz már meg viselkedni? ... Jaj, Józsika, hogy öltöztél fel már megint! Hányszor mondjam még, hogy egyszínű ruhához és inghez csíkos vagy mintás nyakken­dőt illik kötni! És te képes lettél volna odaállni a Nobel- díj átvételekor egyszínű nyak­kendőben. Képzelem, mit mondtak volna ott azok az urak: na, ezt se volt, aki il­lemre tanítsa! Egyébként a díjkiosztás után siess haza, Józsikám, kisfiam, és foglal­kozz egy kicsit a gyerekeddel, Pistikével. Én rám, sajnos, nem hallgat a drágalátos uno­kám, hát légy szíves te meg­magyarázni neki, hogy ne fészkelödjön folyton a széken, ne kalimpáljon a lábával, ne bámulja állandóan az eget, amikor beszélnek hozzá, mert az nem illik. És főként ne ha­zudtolja meg a felnőtteket! Tudod mit csinált ma is a haszontalan? Vitába szállt a szomszéd úrral azon, hogy mennyi harminchatnak a négyzete! Már ötéves az a gyerek, és még mindig nem Judja, mi illik, s mi nem. Fo­galmam sincs, mire viszi így az életben ... Radványi Barna Kosos kutatások A szovjet—magyar történelmi vegyes bizottság üléséről A SZOVJET—MAGYAR tör­ténelmi vegyes bizottság mun­kájáról beszélgettünk dr. Ba- kay Kornéllal, a Somogy me­gyei Múzeumok igazgatójával. — A szovjet—magyar törté­nelmi vegyes bizottság tizen­egyedik ülése — első ízben — a magyar és ezzel együtt a finnugor őstörténet kutatásai­nak kérdéseit tűzte napirend­re. A tanácskozást magas szintű és sokoldalú vélemény - csere jellemezte. A névsor is sóikat mond: a szovjet delegá­ciót A. P. Okladnyikov akadé­mikus vezette. Okladnyikov régész, a novoszibirszki akadé­miai intézet igazgatója és a finnugor őstörténet legkorábbi periódusának szakavatott ku­tatója. A szovjet delegációban részt vett több neves törté­nész is, így: Susarin és Janin professzorok. Az elmúlt hetekben került ki Moszkvában a nyomdából a háromkötetes Magyarország története, szovjet szerzők tol­lából — mondja dr. Bakay Kornél. A tudományos ülés magyar elnöke Pach Zsigmond Pál akadémikus, a Történelemtu­dományi Intézet igazgatója volt. Az ELTE több professzo­ra, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudo­mányi Intézete, Régészeti In­tézete, Néprajzi Kutató Cso­portja is részt vett az ülésen. A tudományos ülésen a szak­emberele áttekintették a finn­ugor és a magyar őstörténet szinte valamennyi főbb kérdé­sét, az újabb tudományos ku­tatások eredményeit is. Nyel­vészeti kutatások mutatták ki, hogy a magyar nyeltbe, az ősi időkben, iráni jövevény­szavak kerültek. (Az időszámí­tásunk előtti második évezred­ben.) Ez arra utal, hogy az ős­magyarság ebben az időben a sztyeppe északi határterületei­vel érintkező vidékeken élt, az Ural mentén, Kazany magas­ságában. IDŐSZÁMÍTÁSUNK előtt az első évezredekben és az időszámításunk utáni első év­századokban pedig jelentős tö­rök hatás érte nyelvünket. Ez a történelem nyelvére lefor­dítva annyit jelent, hogy őse­ink szoros kapcsolatba kerül­tek török nyelvű népekké1. Olyannyira éreztette hatását ez, hogy a magyarság európai elnevezése — Ungar, Hunga- rus, Vengri, Hongoria, Wenger stb. — is a bolgár—török ono- gur népnévből származik. Az újabb kutatások eredmé­nyeinek tükrében egyre vilá­gosabban látszik, hogy ebben az időben a Volga vidékén élt a magyarság. (Elsősorban a bal parti területen, Baskiria, a mai Tatár Autonóm Szocialis­ta Köztársaság földjén,) Az időszámítás utáni 7. szá­zad után őseink tovább vándo­roltak a Fekete-tenger északi vidékeire, a kazár birodalom területére. — Milyen tudományterüle­teken végezhetnek kutatáso­kat? — Minden nép őstörténeti kutatásának alapja a nyelvé­szet kutatás. Emellett rend­kívül fontos — különösen a modern komplex szemlélet mellett — minden más forrás­anyag. A legtöbbet tud mesél­ni az írott, forrás. A magyar őstörténet írott forrásanyaga azonban nem túl gazdag. Ezért — különösen az időszámítá­sunk előtti évezredek tekinte­tében — döntő, olykor kizáró­lagos szerepet kap a régészet. Mind a szovjet, mind a ma­gyar kutatók megegyeztek ab­ban, hogy őstörténetünk ho­mályba vesző szálait csak úgy 'tudjuk kibogozni, ha az arc­heológiái emlékanyagot is megszólaltatjuk. A magyar őstörténeti kutatás­nak legfőbb sajátossága, hogy a korábbi időszakok emlékei csaknem teljes egészében a Szovjetunió területére esnek. A szovjet régészkoll'égák ha­talmas mennyiségű adatot tár­tak föl az utóbbi évtizedekben, LEHETŐSÉG nyílik arra is, hogy múzeumi évkönyvünk fóruma legyen a finnugor és a magyar őstörténeti kutatások újabb és újabb eredményeinek. Már az 1973-ban megjelenő első kötetben is helyet kapnak ilyen jellegű hazai és külföldi tanulmányok — fejezte be I nyilatkozatát dr. Bakay Kor- j néL H. B. „Ember, nézz a tükörbe!” Leittier Sándor kaposvári kiállításáról Fiatal, pályája elején járó festőművész Leitner Sándor. 1946-ban született Kaposváron. A Táncsics Gimnáziumban éretségizett. A Balázs János Képzőművészeti Körben Ruisz György és Gerő Kázmér fi­gyelte és segítette első lépése­it. Szerepelt a kör kiállításain, és még gimnazistaként Vecsey Csabával közös kiállítást ren­deztek a kaposvári úttörőház­ban. A pécsi Tanárképző Fő­iskolán Soltra Elemér és Plat- thy György mestereknél ta­nult. Különösen szemléletük, friss szellemi környezetük ha­tott Leitnerre. Három ízben rendeztek önálló kiállítást mű­veiből. Főiskolás éveitől rend­szeresen szerepel a Somogy megyei képzőművészek kiállí­tásain. A főiskola elvégzése után hazajött Kaposvárra. Művészi alkotómunkája mel­lett tanít, a rajztanítás reform­jának előkészítésében kapott feladatot. Művészi alkotómunkássága — ugyanúgy, mint pedagógiai tevékenysége — az igényesség jegyében zajlik. Töprengő, kí­sérletező kedvű művész. Ko­rát mélyen akarja átélni és ki­fejezni. Nagy ütemű fejlődé­sünkben, eddig nem tapasztalt gyors léptű továbbhaladásunk­ban az ellentmondásokat, ki- életezett helyzeteket, állapoto­kat figyeli. Nem benyomásait, tűnő impresszióit festi, nem látványfestészet az övé. Táj­képein van valami kitárulko­zás, kötöttségektől mentesség. A természet tisztaságának, szépségének, logikájának tisz­telete. Nem lefesti a tájat, ha­nem tájélményeinek lényegét festi meg. Ha egy konkrét lát­vány, vizuális élmény készteti festésre, akkor is általános ér­vényűt tud elmondani. A Hódmezővásárhely kör­nyékén látottakat fogalmazza meg Tanyai emlék című mű­vén. Szétporlónak, enyészőnek, pusztulónak látja a tanyát. Festészetét talán lét- és ál­lapotfestésnek lehetne leghűb­ben nevezni. Jellemző, mindig valós emberi állapotok, élet­helyzetek megmutatását vál­lalja. Az emberség időnkénti hiányára, de ugyanakkor az idősek megbecsülésének szük- ségesésgére is figyelmeztet öregasszony című munkáján. Sok szeretet, megbecsülés van Szindbád. a festőben az elesett, magukra hagyott emberek iránt. Szá­nandó, de mégis szeretetne méltó Bohóca a kiszolgáltatott ember jelképévé válik. Az örökség, a Királyfi fehér lovon vagy a Várakozók című mű­vein megint csak állapotrajzot láthatunk. Az Örökség ember­alakja nemcsak jó, hanem rossz tulajdonságokat, beideg- zett szokásokat is örökölt. A világban jelenlevő erőszak ellen is fölemeli szavát Leit­ner. Egyik képén az áldozatok fölé magasodik az erőszak jel­képe: egy démoni, fekete só­lyom. Az Egy katona meghalt 1944. című műve emlékeztető. Egy arccal, és egy ember nyomtalan eltűnését igazoló sivár iratokkal hiteles képet rajzol sokak borzalmas halálá­ról.. A világgal, közvetlen kör­nyezetünkkel való kapcsolat- teremtések során elkerülhetet­lenek az összeütközések. De ezek elől nem lehet kitérni, ezeket vállalnunk kell ahhoz, hogy még igazabban élhessünk — vallja a festő. Bátran nyúl régi korok nagy mestereihez, hogy velük együtt még átfogóbb legyen a hangja. Van benne valami nosztalgia is ezek iránt. De nem bámuló, le­bénító csodálat ez, hanem tisz­telgő segítségül hívás inkább. Műveinek gondolatisága nem erőltetett, nem vezet a speku­láció kátyúiba. Egyre önállóbb vizuális formanyelv kialakítá­sára törekszik. Keze nyomán a táblaképbe szervesen épülnek be fémek, fémrészletek, a ne­gatívban való megmutatás vagy kiemelés eszközeiként. Hétköznapi használati tárgya­kat, nyomdatermékeket; pop­art elemeket is a minél álta­lánosabb, személytelenített megjelenítés érdekében hasz­nál föl. A tartalom megszabta formakezelése határozott, iz­galmas. Az első látásra talán össze nem illő, de képein egybetar­tozó elemek jelentik ezt az iz­galmat, melyek egymást erő­sítve kényszerítik képzettársí­tásokra a nézőt. Szindbád c. művén például a majdnem tovaforduló filmkockán két, fi­nomkodó pózba merevedett nőalak és Szindbád háttal álló figurája együttesen gúnyolja az avítt álszemérmet. A fölvetett problémák elle­nére hittel vallja a humanista alapúllású művész, hogy a vi­lág gyémánttengelyében a gon­dolkodva alkotó, cselekvő em­ber mozog. Képeit az esztétikai érték, a kifejezett tartalom, a gondolkodtatás igénye aktuá­lissá és mai-adandó értékűvé avatja. Sümegi György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents