Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-01 / 283. szám

1 Mozdulatok művésze A túlterhelés közelről "■Nem szüntettük meg... a diákok túlterhelését, amely minden iskolatípusban és iskolai fokon jelenleg is nyo­masztó*! — mondta Aczél György elvtárs Június 14-én el­hangzott beszédében. A túlterhelés élő és egy­ben megoldásra váró problémája a közokta­tásügyünknek. Különböző megnyilvánulási formái az -ál­talános iskola első osztályától egészen a főiskolai és egyetemi diploma megszerzéséig köz­vetlenül és közvetve hatnak, és immár egyre erősebben gátol­ják az oktatás hatékonyságát. A tanulók és a hallgatók még ma is viszonylag magas köte­lező óraszáma, az időigényes “ajánlott-« foglalkozások, a kü­lönórák, melyek a szülők kí­vánságára a gyermek jövőjét hivatottak egyengetni, mind­megannyi közvetlen forrása a tanulók megterhelésének. Eh­hez járulnak még a tanítási órákon kívül a televízió mel­lett eltöltött, sokszor késő éjszakába nyúló órák, amelyek nemcsak az »információs anyag« befogadásának túlmé- retezettségére utalnak, hanem jelentősen befolyásolják a ta­nulók másnapi közérzetét és teljesítőképességét is. Útkeresés? Gyökeres tanter­vi reformok? Vagy talán a szaktárgyak óraszámában, kö­telező vagy fakultatív jellegé­nek kialakításában lenne a megoldás? A feladat világos, a kialakult helyzeten változtatni kell. A vita tehát arról folyik: ho­gyan? A különböző vélemé­nyek és álláspontok ismereté­ben elmondható, hogy sokan ma is egy-két adminisztratív intézkedés bevezetésétől vár­ják a »csodát«; a túlterhelés máról holnapra történő meg­szüntetését. Pedig a jelenség gyökerei sokkal mélyebbek, LASSAN elkövetkezik váro­sunk 100 éves jubileuma, ami­kor az elmúlt időszak, a fejlő­dés néhány érdekességére, számos jelentős eseményére emlékezünk. Ezek közé tarto­zik az idén 60 éves kaposvári Szépítő Egyesület megalakítá­sa. Tagjai fő feladatukul a vá­rosrendezési terv részeként, utcáink és tereink rendbetéte­lét, csinosítását és szakszerű tervezését tűzték. Az egyesület megalakítását széles körű társadalmi mozgo­lódás előzte meg. A megye- székhely három lapja, a So- mogyvármegye, a Somogyi Hírlap és a Somogyi Napló szinte egymással versengve számolt be útjaink és tereink állapotáról. A szép iránt érzé­keny kaposvári nőkhöz is for­dultak, majd a lelkes lokálpat­rióták figyelmét hívták fel az elmaradott, a múlt századinál is kétségbeejtőbb állapotokra. Különösen a donneri sétatér állapota volt igen szomorú, — hiszen ottmaradtak a hosszú semhogy egy-két szabályozó­val megoldást lehetne találni A reformtankönyvek egy része nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ami a re­form szellemének téves értel­mezéséből és a tankönyvírás dotálásának elavult módszeré­ből adódik. A régi tankönyv egyes részleteinek összeollózá- sa némi képanyagbővítéssel ugyanis még nem produkál modern szemléletű tankönyvet. Megoldatlan az iskolai oktatás audiovizuális lehetőségeinek kihasználása; a televízió nyúj­totta ismeretszerzés és az isko lai szemléltetés közötti peda­gógiai-pszichológiai és szakmai nívókülönbség az utóbbi évek­ben alig-alig csökkent. Ehhez persze hozzájárul az oktatás- módszertan többször szembetű nő elavultsága, nehézkessége és formálás jellege. A túlterhelés elleni küzde lem égisze alatt azonban olyan vélemények is elhangzottak melyek a követelményrend­szer szüntelen csökkentésében látják a megoldás kulcsát. Az ifjúság körében valóban nem népszerű a régebbi állapotok­ra való hivatkozás. Ez érthető is, hiszen mit mondhat a mai 18 évesnek az a tény, hogy 15 évvel ezelőtt nem négy tárgy­ból kellett érettségizni, hanem nyolcból vagy tízből? Vagy hogy a lexikális tudásanyag mennyisége a felszabadulás óta hány százalékkal csökken iskoláinkban ? »Ha szükségem van valami­lyen ismeretanyagra, felnyúlok a megfelelő könyvért a polc­ra ...« — vallotta az egyik egyetemi hallgató. Nem hiszem. kor akár egy jótékonycélú vagy sportfejlesztő bizottság alig tudott összeverbuválni tagjai közé 60—80 tagot!) Er­ről az időről írta Bemáth Aurél e sorokat: »Voltak íratlan szabályok, melyeket mindnyájan tudtunk. Az öltözetnek el kellett érnie, ha nem is az elegancia, de a rendesség bizonyos fokát. Nyakkendő, keménygallér nél­kül, vagy hajadonfővel az ut­cán megjelenni nem illett...« A kócos utakat, tereket így szándékozta helyére tenni az egyesület. És némiképp sike­rült is neki. Különösen a séta­tér, a Kossuth tér és a Petőfi tér esztétikus kialakítását em­líthetjük jelentős eredményeik közül. Elvégezték a mostani Hippi-Rónai tér első rendezé­sét is. Sokat cikkeztek az utcai szemetelésről. Ennek eredmé­nyeként jelentősen megjavult a helyzet különösen az állomás környékén. Újszerű kezdemé­hogy az emberi teljesítőképes- j ség annyira alacsony lenne, j hogy még az alapvető problé­mákra is csak »mankók« segít­ségével tudjon válaszolni. Csak,a csökkentések rendsze­re lenne az egyedüli megoldás a fölvetett kérdésre? Nem va­lószínű. Elsősorban azért nem, mert a túlterhelés jelenségé­nek nemcsak formai, szerve­zeti okai vannak, hanem tar­talmi vonatkozásai is. A jelen­legi szervezeti formák, iskola­típusok hibáik ellenére is alap­jában véve beváltak, közokta­tásunk szervezetében a közel­jövőben gyökeres változtatá­sokra nem kerül sor. A re­formoknak tehát belső, tartal­mi jellegieknek kell lenniük a túlterhelés csökkentését az adott szervezeti kereten belül kell megoldani. R csentek nincsenek, lehe­tőségek azonban igen. Tev a minimális és ma­ximális törzsanyag kiválasztó ■ sa, amelvhez a követelmény­rendszert igazítani lehet, és egvben objektívabbá válhat az 'rtékelés. A szülők és az is­kola fokozott egvütiműködésé­vel személyre lehet szabni a terhelést. Prnkt'kVis Ismerete két kell tanítani, az eddigin«" lényegesen korszerűbb mód­szerekkel. A még mindig ura' kodó tanári »előadásokat« vég re a tanulók ónál 16 munkáié nak kell felváltania. Még ak kor Is, ha ennek előkészítése időigényesebb, mint a hagyó mányos óráé. A felsorolt ötletek nagyon régiek. Elméletben jól ismer jük az elveket. Most a gyakor lati megvalósításon lenne a sor... A túlterhelést az »okos terhelésnek« kell felváltania. nyezésük volt, hogy a város­ban a villanyoszlopokat vasból készült, a kor ízlésének megfe­lelő virágkosarakkal, és abban mindig gondozott virággal dí­szítették. (Igaz az is, hogy szá­mos gyűlésen, cikkben panasz­kodtak az elharapózott virág­lopások miatt.) összegezve: a kaposvári Szépítő Egyesületet tekinthetjük a később ország­szerte méltatott és másolt »Vi­rágos Kaposvárért« mozgalom elindítójának. AMIKOR VAROSUNK száz- esztendős jubileumán régiekre emlékezünk, és a várös vezető­ségének nemes és szép terveit olvasgatjuk a haladó kaposvá­ri hagyományok föleleveníté- sével kapcsolatban, amikor a Hazafias Népfront és a Somo­gyi Néplap kezdeményezésére újra kezdünk a Virágos Ka­posvárért, egy boróstyánlevél- lel adózzunk az elsők emléké­nek. D. B. A fejéhez kapott mind­két kezével: /— Húsz perc! Az lehetetlen! Húsz perc a színpadon egy egész élet. Próbálj csak 10 má­sodpercig mozdulatlanul állni, szemben a publikummal. Tegez. Így egyszerűbb. A magyart ugyan már jól be­széli, de gyakran szólt közbe: lassabban mondjad! Két éve él Magyarországon Szergej Ku- repov szovjet pantomim-mű­vész. Ezért kerestem a lehető­séget, hogy beszélgessek vele. Kaposváron ugyanis ritkán láthatunk ilyen műsort, szin­te idegenül szemléljük. — Magyarországon még nem fogadták el érdeme szerint a pantomim játékot — mondta Izergej. Ezt bizonyítja, hogy legtöbben így mondják: pan- tomin, és nem úgy, ahogy kell: pantomim, m-el a végén. Amiért a fejéhez kapott, egy kérdés volt: — önálló műsorral fellép­jél Kaposváron? — Egyedül? Az nem megy Az emberek elfáradnak. Ne­gyedóra múlva már unják jgyanazt az arcot, csinálhatsz bármit. A kapcsolatnak pedig meg kell lennie a szereplő és a közönség között. Ez olyan Jelrendszer alkalmazását kö­A zánkal úttörővárosban el­ső alkalommal, a téli szezon­ban is indítottak őrsvezetőkép­ző tábort. Az október közepé­től -májusig nyitva tartó »téli táborban« egyhónapos váltá­sokkal, elsősorban tanyán és kisközségekben tanuló tehetsé­ges paraszt- és munkásgyere- kek vesznek részt. A táborozó vefceli, amelyet mindenki ért, és megengedi a magasabb szintű pantomim bemutatását. Szergej minden mondatának, kifejezésének mozdulatokkal ad hangsúlyt. — Aki nem ismeri a pantd- mim játékot, elfárad félóra múlva, akármennyire érdekli. Aztán ennek a művészetnek is vannak változatai. Klasszikus és modern, akárcsak a balett­ben. Az utóbbi értéséhez szük­séges a klasszikus forma ele­meivel tisztában lenni. Amit én csinálok, az nem a klasszi­kus pantomim. Sok benne az improvizatív elem, Franciaor­szágban, a pantomim őshazá­jában is megvan mindkét vál­tozat. Amit Jean-Louis Baron mutat be, az a klasszikus for­ma, de például Gille Sigall már sokat improvizál. — Talán ő a példakép? — Ha nem is az, de egyelő­re utolérhetetlennek látszik. Láttam egy számát... Szergej megint mesélni kezd mozdulataival. Sigall volt a marionettfigura, aki úgy jött be a Színpadra, mint akinek vékony zsinórokon rángatták minden végtagját. Ugyanak­kor ő volt az is, aki a zsinóro­kat mozgatta. Szergejnek kü­lön jár minden testrésze, az arcára pillanatonként ezerféle VI. országos úttörők és őrsve­zetőképző foglalkozások mel­lett korszerű eszközök alkal­mazásával tanulják az iskolai tananyagot, tanulmányi kirán­dulásokon megismerik a Bala­ton környékét. Jelenleg a tá­bor 200 lakója Hajdú-Bihar, Szabolcs, Békés és Szolnok megyei úttörő. kifejezést varázsol. Talán két percig tart az egész. — Szükségszerű velejárója a pantomimnak a humor? — Egylátalán nem, ezzel a téves nézettel csak Magyaror­szágon találkoztam. Itt is is­merik Marcell Marceuau-t, Nála sem lehet humorral ta­j lálkozni, sőt... Ami a nézőt megfogja, az, hogy a művész elhitet vele egy mesét, törté­netet. Nemcsak a mozdulatai­val, hanem tnimikájával, a szívével. Ehhez szükséges an­nak a bizonyos pantomim­ábécének az ismerete, értése. Sorsokat, tragédiákat is el le­het rtjesélni, a kisemberek örö­meit, vágyait. Szergej feláll az asztal mel­lől, és mozdulatai megint me­sélnek. Volt egyszer egy pla- kátragasztó. Megérkezett a fal­hoz, leszállt a kerékpárjáról. Először letisztogatta a falai, aztán elővette a friss plakátot. Széles mozdulatokkal kente a ragasztóanyagot, egy hatalmas ecsettel — szinte látni Szergej kezében. Felsimította a falra a plakátot. Hátralépett, összehú­zott szemmel tanulmányozta a •művet«. Valami nem tetszett, mert elővett egy vékony, fi­nom ecsetet, és — mint a fes­tők életük egyik főművének befejezéseként — apró ecset­vonásokkal, pontokkal kijaví­totta — a ragasztást. — El lehet ezen gondolkod­ni! — mondta Szergej. Ez az ember művész és tökéleteset alkot. Szergej hat évig tanult színiakadémiákon, míg szín­padra lépett pantomim műso­rával. Sajátos körülmény te­relte e művészeti ág felé: nem volt hangja a színpadra. A Szovjetunióban viszont egy színésznek mindent kell tudni, így oda ment, ahol nem kell megszólalni. — Az előbb Chaplint is em­lítetted. Talán volt kapcsolata a pantomlmmal? — Chaplin? Az fantasztikus! A legfinomabb pantomim volt, amit ő csinált. Hiszen mozdu­latain keresztül teremtődött meg egy lassan fél évszázada emlegetett emberalak. Pedig milyen keveset beszélt. Fan­tasztikus volt! — tette hozzá még egyszer Szergej a fejét csóválva. — Vele tudott á kö­zönsége beszélni — mozdula­tain keresztül. Nagy művész volt, követendő példakép. Én őt tartom a legnagyobb panto­mimistának! Mészáros Attila Dr. Vuics Tibor A kaposvári Szépítő Egyesület Téli szezon a zánkai úttörővárosban ATENYÉR ideig kitűnően működött, fá­ból készült nyári Színkörnek 1912-ben leégett maradványai. , Talán a sors iróniájaként ép- •>sn a sétatér ápolására és mdben tartására alapította jg 1885-ben Újvári apátplé- ános az ún. »Sétatér-egylet«- et, amely rövid ideig tartó, eredményes működésével pél­dáját adta az ilyen jellegű kezdeményezések létjogosult­ságának. Azonban az egylet 1912-ben már régen nem mű­ködött ...) A nemes gondolat kivitele­zője Scholz Gyula műszaki ta­nácsos, az államépítészeti hi­vatal főnöke volt. (A tízes évek Kaposvára több fontos ulturális és művészeti tevé­kenységének segítője, elindító­ja, vagy eszméjének ébren tar­kója Volt. Neki köszönhetjük a zúzád for dúló utáni évek első kaposvári képkiállitásait, majd az 1909-ben megalapított So- ogy megyei Múzemegyesiile- t. Sokat tett az önálló és , rilvános könyvtár megnyitá­sért is.) A K ■* TOV API Szépítő Egye­-üvri ‘ -d / vei és sikere­sen is : meg a működé­sét. Az alap " ást követő évben tagjainak száma már megha­ladta a 260-at. (Jelentős szám volt ez abban az időiben, ami­Ult az udvaron, mereven maga elé nézett, a rádiót hallgatta, s néha a lenyugvó napba pillantott. Ettől min­den sötét leit hirtelen. Boldog volt, amikor újra megvilágo­sodtak a tárgyak. A fekete­ségből, a csillámló mélység­ből előbújtak, s ő újra csak a napot akarta látni, a sej­telmesen vibráló, vakító izzó tüzet. Játszott. Mint mindig. A szemével, a kezével, a neve­tésével, a szomorúságával, egy marék homokkal az ud­varon, vagy két szál gyufával az asztalon. A gondolatai el­csatangoltak a múltba, ön­kéntelenül is a jelennel ha­sonlította össze az akkori viszonyokat. Elővette a zseb­kendőjét, nagyot szippantott, és belefújta az orrát... A nap már lebukott. Hű­vösödön, így hát visszavitte sozbájába a széket, de nem tudta elviselni az áporodott levegőt. A szeme elől félre­tűrte a haját, és kisétált az udvarra. A pince lejárata is innen vezetett a ház alá. Meg­indult a lépcsőkön, de a har­madikon megállt. Lábával egy kavicsotV rúgott le a sö­tétbe. Hangosan pattogott a kis kőgolyó a fokokon, aztán megállapodott a feketén tá­tongó helyiség előtt. — Nem merek lemenni. Nem merek továbbmenni, még ha aka­rom, akkor sem. Nem tudom magamnak bebizonyítani, hogy bátor vagyok, s ez nagy baj — mondta hangosan ma­gának. Mulatott a félszegségén. Ki­sebb korában sokszor félt éj­szaka a sötétben, de hol van az már. Mostanában újra tar­tott valamitől. Vagy valaki­től. Mosolygott magán, egy- gyel lejjebb lépett, aztán gyorsan vissza. Megint el­uralkodott rajta az a hata­lom, amely ‘miatt néha nem is mert hazamenni. Éjszaká­kat csavargóit éti egyedül, sarkokon toporgott, de messze elkerülte a házat. Hatalmas békatenyerek nehezedtek az agyára, s mélyen lenyomták a ki nem mondottakat, a meg nem valósítottakat va­lami tekervényes. kusza, át­láthatatlan mocsárba. Ez el­len küzdött, önmagát kény­szerítve olyan dolgokra, me­lyeket soha máskor nem tu­dott volna megtenni. Ügy érezte, ha győz, él. Ha nem, úgy elveszett. S ennek sok átvirrasztott. átcsavargott éjszaka, holtfáradt nappal volt az ára. Megpróbálta meghatároz­ni a mocsár valóságos létét. Felkutatni, kimutatni, hogy igenis él, létezik a békate­nyérrel együtt, s uralkodik gondolatvilága fölött. Azután a tenyér mozgatórugóit ke­reste. Már évekkel ezelőtt hozzáfogott a főrugó keresé­séhez, de az eredmény csak nem mutatkozott... A pince nem érdekelte töb­bé. Szégyellte magát, és fülig pirosodott. Zavartságában át­gázolt a virágokon, szinte menekült vissza a szobába. Bekapcsolta a televíziót, és belevetette magát egy fotel­be. A világoskékre mázolt fa­lat nézte, melyre három ké­pet akasztott az apja. Még régen. Amikor ő kicsi volt. Egy székre állt fel az apa, és ő segített neki. Két apró te­nyér markolta az apa lábát, hogy le ne essen. Két apró tenyér tűnt el az apa markos kezében, ha vele kezet fo­gott ... A világoskék falon három felkiáltójel. Furcsa, egyáltalán nagyon furcsa, hogy erre emlékezett, Milyen is volt az apa? Szőke, vagy barna? Talán fekete haja volt. Külön szobában lakott, az övé mellett. Éjszaka a hor­kolás • momáJtet is áthal­latszott. ö sincs már. Csak a lakás, a ház, az emlékek, a múlt, és a tenyerek, a zöld békatenyerek a hatalmas há­lójukkal, melyek ölnek és kí­noznak. Összeszorította a fo­gát. Ne nyavalyogj! Ne ess kétségbe, csak azt ne! Ügy érezte, elernyednek a rágóizmai, s megpróbálta fi­gyelmét másra összpontosíta­ni. Szemüveg... hull a hó .. i meg a szánkók, alma a szek­rény tetején, ... az anya ke­ze ... fagyos, mint a halál. Még a nyelve is fájt a hideg­től, és énekelte azt a dalt, hogy... hogy is volt? Recseg a padló .... recseg ... recseg .. csak arra figyelt. Figyelt, hogy felejtsen. Elhatározta, hogy aludni fog. Megegyezett saját magá­val, hogy megveti az ágyat. Megbeszélték ők maguk, ket­ten, hogy szüksége van az al­vásra. Saját magával beszélt, kérdezett és sokszor nem ta­lálta a feletet. A barátokhoz kellene el­menni. Egy üveg borral, s azt mondani, hogy^most van a születésnapja. A legrosz- szabb esetben taxival szállí­tanák haza, de most megérné. Moot wind— mogemó. Vota egy üveg bort, vagy rumot, vagy bármit, hogy ne is fáz­zon, ne erezzen semmit, az­tán elindulni valamerre, ki a városból, és nagyokat húzni az üvegből. Nyögni is fog és szállni az emberek között, kacskaringósan, és megmu­tatja nekik a mellét, a sebet, a forradást, a hosszú vágáso­kat. Az öltések, a cérna he­lyét. S egyszerűen beleüvölt majd az emberek szemébe egy szót, ... nem. .. nem ... egy hangot, ... vagy egy be­tűhalmazt, értelmetlenül, amitől ők is üvölteni kezde­nek és összeér a kezük . . . Határozott. Magára terített egy kabátot, a szürkét, ha­nyagul egy sálat kötött a nyaltába, a pirosat, és elin­dult. Nehéz léptekkel haladt előre, rúgta maga előtt a port, a leveleket, magába szívta a hideg levegőt, s csücsörítve fújta ki a száján. Két üveg bort vásárolt, a legdrágábba­kat, és folytatta az utat. Ment, végig a műúton, és érezte, hogy soha nem fog vissza­térni. Rőhrig Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents