Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
1 Példaképük, névadójuk életútja Egymást segítve, becsülettel dolgozni itt élem a fél életem »Küzdjünk emberül.« Egyetlen, aranybetűs mondat a brigádnapló vörös borítóján. S bont a naplóban név* adójuk, Angela Davis fényképe, akihek bátor helytállása világszerte kivívta a haladásért küzdők elismerését* — Amikor őt perbe fogták, éppen akkor határoztuk el, hogy szocialista címért küzdő brigádot alakítunk. Tizenegyen vagyunk egy brigádban. Az átlagos életkor nem éri el a 24 esztendőt, ezért választottuk az ő nevét, elhatározva, hogy életútja példakép lesz számunkra is. Bubori Antalné brigádvezető és helyettese, Héjjas Jázsef- né, a Somogy—Zala megyéi Élelmiszer- és Vegyiáru Nagykereskedelmi Vállalat kaposvári élelmUzérfiókjának dolgozói beszélnek arról, hogyan is született meg a brigád, g mi mindent tették az azóta eltelt csaknem három esztendő alatt. — Számlézók yagyunk valamennyien, egy-egy hónapban külön dicséretet kapott Or sós Kati, aki szorgalmas, jó tanuló. Figyeltem a csillogó szemű gyerekeket, Zsuzsát, Icát, Tündét és a többieket, akik végtelen szeretettel futottak a patronáló »nénikhez«, akik között húáz év alatti kislány is akadt- Filmet is vetítettek. Buboriné kezelte a vetítőgépet. Héjjasné pedig beöltözött Télapónak, hogy minden meglegyen, ami egy ilyen kis ünnepségen szokásos- Nem maradt él az ajándék és a vem dégül látás sem, mind*.’ i gyereknek egyformán jutott a szeretetböi is. Évek óta együtt jelentkeznek és vesznek részt politikai oktatásokon, a jelentősebb hazai és nemzetközi eseményekről brigádgyűléseken emlékeznek meg. Buboriné tagja a vállalati MSZBT-tagCSo- port vezetőségének. Novemberben a szovjetunióban járt s rengeteg élményről számolt be társainak. Kissgybrgy Éva ezer és ezer számlát kell elkészítenünk. Novemberben például 31,5 milliós forgalma volt a fióknak. Tudtuk, csodát nem tehetünk, ám elhatároztuk: munkánkat becsülettel végezve azon fáradozunk, hogy emberileg és eszmeileg is összekovácsoljuk kis közösségünket. Segítsük, becsüljük egymást, meg szeretetet nyújtsunk olyan gyerekeknek, akik ebben családi körülményeik miatt nem részesülhetnek eléggé. Ezért vették föl nem sokkal megalakulásuk utón a kapcsolatot a Zója állami nevelőotthonnal, vállalták egy első osztály tanulóinak patro- nálásét. Figyelemmel kísérik a . gyerekek sorsát, amíg az otthon lakód, s ha lehet, azt követően is segítenek. Ott voltam a Télapó-ünnepségen, ahol a brigád a fiók klubjában vendégül látta az apróságokat. Szómon kérték a tanulmányi eredményeiket, s a brigádon kívül még a tejiparral közös KISZ-szervezet vezetőségében is eredményesen dolgozik. Ha narancsot, citromot kell válogatni, vagy az udvart rendbe tenni, a Élők környékét parkosítani, a brigád akkor is együtt megy. Együtt voltak segíteni Héjjasné családi házának építésénél, s valamennyien ott lesznek az avatáson is. Nem feledkeznek meg a névnapokról, a férjhez menő leányok búcsúztatásáról, a nászajándékról — legutóbb Bank Antalné esküvőjén voltak ott —, s ha valaki beteg, rendszeresen fölkeresik. Elsők között gratulálnak, ha valamelyik brigádtagnak gyermeke születik, és az ajándék ott sem marad el. Hallgatom a két asszonyt, nézegetem a naplót. A szavak és a sorok, a képek, levelek. ■képeslapok, a házasságokat, a gyermekek születését, a névadó és más ünnepségeket megörökítő bejegyzések, s az, hogy elnyerték a zöldkoszo- rús jelvényt, arról vallanak: ez a kis közösség becsülettel teljesíti vállalásét. Erről győznek meg a fiók- igazgatónak, Hajdú Györgynek szavai is, aki ugyancsak elismeréssel beszél a brigádról- Hiszen többen, Bubori Antalné, Héjjas Józsefné. Keller Ldszlóné azóta érdemelték ki a kiváló jelvényt, amióta szocialista brigádban tevékenykednek. A Zója kis lakóinak látogatását most a brigád viszonozza. Karácsonyi ajándékot visznek, babákat, labdákat, melyeket a havonta, közös elhatározásból összeadott pénzből és a fióknál gyűjtött papírhulladék árából vásároltak, Szinte látom magam előtt az elérzékenyült, boldog gyermekeket. S látom azt, hogy Jövőre, nők napján — mint eddig is tetteik — Ők keresik föl majd a brigádot és írják be a naplóba ismét szívből fakadó, Őszinte köszönetüket a patronáló »néniktől« kapott szeretet viszonzásaként. Szalai László A GYÁRBAN mindenki Margit néninek ismeri. A fiatal fonónők tanítójukat tisztelik benne. Hányán kerültek KI a keze alól húsz év alatt, nem tudja. Több százan. Legtöbbjük a gyárban maradt, voltak, akik elmentek. Ahogy Iparosodott a város, egyre többen kerestek olyan munkahelyet, ahol nincs három műszak, és nem kell egész nap állni. Mert a fonónőnek bikony elfárad a lába az egész napos állástól, gyaloglástól. ő maradt. A gépek között, hol itt csillan meg szemüvege, hajol a gép fölé, hogy befűzze az elszakadt szálat, hol ott. Megmutatja, ha kell tizedszer, tizenötödször is a műveletet. Mindig türelme«, és mindenkit megtanít a munkára, a politechnikára járó gimnazistát — aki egyáltalán nem biztos, j hogy visszajön fonónőnek, ha leérettségizik — ugyanúgy, mint a szakmunkástanuló lányt, akinek ez lesz a kenyere. Eerenczi Istvánné 1951. május másodikén került a Pa- mufcfon ó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárába. — Én azelőtt soha nem láttam gyárat. Falusi lány voltam, de az édesapám iparcs- ember volt, 6 szokta mondogatni: milyen jó a gyári munkásnak, az ám az igazi. Otthon nagyon sokat dolgoztam, mindent, ami jött. Voltam kertészetben, ott erőltettem meg a kezem, azóta is meglátszik a nagy kosarak emel- getésének a nyoma. Akikor Indult a kaposvári gyár. Előtte elküldték bennünket három hónaora Újpestre, hogv megtanuljuk a szakmát. Ott már modern angol, meg orosz gépek voltak, Szelfaktor ia. Meg ts tanultuk a gépek kezelését. Pontosan emlékszem, október 4-én jöttünk vissza Kaposvárra. Itt még »javában építették a gyárat. Az egész fonoda a mostani bálaraktár helyén volt. Felállították a gépeket, először azokat kellett megtisztítani az olajtól, azután elkezdtük a munkát. Hót más volt, mint Újpesten. Nem volt légnedvesség* a földre öntözték a vizeit. Altkor meg bokáig jártunk benne. Nádpadlókon, köveken járkáltunk, és gumicsizmában dolgoztunk, El is mesélem a fiataloknak, dehát ők azt mér el sem tudják képzelni. Jó volt látni, ahogy épül az üzem. Amelyik terem elkészült, oda fel hordták a géneket és megkezdték a munkát. , Először kétszázan voltunk. I Ha meggondolom, hogy most Ilyenek vagyunk mi, emberek... B 9 » " __ K anizsa Bútorgyár felvesz yakorlott tűzre illeszt, villan férfi betau lyszereiőket, és női munkaerőket itott és seuédmunkára! ▲ Jelentkezés: Nagykanizsa, Szemere út 4. (10233) » ... az ember a katasztrófák idején igen gyakran lélektelen...« (Füst Milán) Kellemes ünnepeket! Hányszor elmondtuk napjában ezt 'a két szót, és hány képeslapra írtuk rá! Formaság csupán? Nem, bizonyosan nem az. Őszintén kívánjuk a jó barátnak, a futó ismerősnek, a, bolti eladónak, a trafikos néninek a boldog, békés karácsonyt. És mi is reméljük, hogy részünk lesz benne. Tervezgettük mér hetekkel ezelőtt, a kirakatok előtt szemlélődve, minek is örülne igazán a gyerek, az asszony, s hova dugjuk el otthon az ajándékot addig, amíg a fenyőfa alá tehetjük. S amikor már minden együtt van, és az apró kezek meggyújtjók a csillag- szórót, az ezernyi fénylő sziporka látványa elkápráztat — feledünk és emlékezünk egyszerre. Ami rossz, volt az évben, elhessegetjük: »Menj, te ünneprontó emlék, hagyd meg nekünk a békességet...« Hogyan lehet, hogy azokat a messziről, évtizedek távolából jövő, osonva előbukkanó, régi-régi emlékeket mégis szabadon engedjük, hadd jussanak el a jelenig? Mitől van, hoev érezzük az egykori föld- pallós kiskonyha rozmaringillatát, a vasárnapi szoba szekrényein sorakozó almák, a frissen fölstikált agyag sajátos szagát? flyepek vagyunk mi, emberek. Mert ezekre a mai karácsonyokra, eszekre az Igazán békességetekre és boldogokra is emlékeznek majd egyszer, bizonyosan. Akik ma közelebb vannak a negyvenhez, mint a harminchoz, akikor voltak gyerekek, amikor annyira fakó volt a szeiretet és békesség ünnepe, hogy szinte észre se lehetett venni. Mert a szeretetet és a békességet nem érezte akkor az ember, csak a háborút. Jött az este, és nem durrogtatott ostorával végig a falu utcáin a kanász, nőm kongatta kolompját n csordás, és nem küldte a feleségét, gyenekelt diót, tojást, bort ősz-1 szeszedül a gazdákhoz. Nem " já.rt senki az utcán, üresen ásítottak a kiskapuk. A betleheme? játék is elmaradt; a kócszakáll még a piros papírból kivágott püsnöksüveg a kamrában porosodott. Az öregek Krisztus születésénél jobban várták a hírt, azt a kártyát, amelyet úgy hívtak: tábori postai levelezőlap ... A kályhában pattogott az akác, a falon különös figurák fénytáncot jártak, az öregek mesével ütötték agyon az időt. Petróleum híján olajban ázott a kanóc, pislákoló lángját nyomasztó bűzkoszorú ölelte körül. Az éjféli misére elmenni nem volt merszük, féltették magúkat, és aggódtak a gyerekekért. Az egyik öreg kis kosárkába négy almát rakott, hogy átviszi a szomszédba, ahol délután gyerek született. Ajándéknak, gondolta, a fiatalasszonynak. Aki orvos nélkül. bábaasszony nélkül szült. De veszteg maradt a kosárkával, nem mert kilépni a házból ... Amikor ezeket a sorokait írtam, és arra gondoltam, hogy azok az idestova harminc évvel ezelőtti öregek már rég nincsenek, és hogy egyre meszebb kerülnek tőlünk azok a régi karácsonyok — megszólalt a telefon a szerkesztőségi asztalomon. Az egylet kaposvári vállalat KlSZ-szervezeté- nek a vezetőségi tagja érdeklődött: megmondanám-e, ki volt az az idős néni, aki a közelmúltban megjelent egyik írásomban szerepelt, mert szeretnének rajta segíteni. A név kellene meg a pontos cím, mondta a fiatalember, elmennének hozzá, és megnéznék, mit tehetnek. Tényleg, gondoltam, közeledik a karácsony, milyen nemes gondolat ezektől a fiataloktól, hogy egy magára hagyott egyedülálló idős asszony gondjain igyekszenek enyhíteni. Amit viszont mondhattam: mér dolgozik a kőműves meg a festő a nénd lakásán, rendbe hozzák. Akkor mi már nem is tehetünk semmit? — hangzott a következő kérdés. Mondtam, hogy egyelőre ezt tudom csak mondani, és köszönöm, az ő nevében is. a figyelmességüket... Szóval ilyenek vagyunk mi, emberek. És ezért hiszem, hogy őszintén kívánunk egymásnak kellemes ünnepeket. Mert békesség van és a szeretet sem hiányzik, s ezt érezni és éreztetni egyaránt jó. Vigyáznunk kell rá, hogy mindig részünk lehessen benne... Hern esz Ferenc \ÖTVEN EVES A SZOVJETUNIÓ Az orosz nyelv a híd Amikor a litván nép 1940tben csatlakozott a szovjet né- Ipek családjához, nagy segítséget kapott a testvéri köztársasagoktól. Megnyíltak előtte az •eredményes alkotó munka lehetőségei. A litvániai szovjethatalommal egyidős a köztársaság tudományos akadémiába, az állami filharmónia, a • képzőművészeti főiskola, a • litván állami ének- és tánc• együttes, az írószövetség és sok [más alkotói szövetség. Litvániában évente 5 millió [példányban jelennek meg népünk és más országok íróinak .alkotásai litván nyelven. A/, el* Jmúlt öt évben a szocialista or- Jszágol, íróinak 128 könyvét adlak ki, több mint 2,5 millió példányban. A litván szocialista irodalom ma nemcsak köztársaságunkban és a soknemzetiségű Szovjetunióban, hanem annak határain túl Is ismert, a . műveket 32 szovjet nép nyelvére és 20 külföldi nyelvre fordították le. És ebben nagy szerepe van az orosz nyelvnek, mely a szovjet népek kölcsönös kapcsolatának és egybeforrásának, a legnemesebb hazai és külföldi kulturális cserének a hatékony eszköze. A litván írók nesztora. J. Keliuotisz, aki nehéz és tévedésektől sem mentes utat végigjárva népével maradt, így utasította vissza a nacionalista litván emigránsok vádaskodásait: »Biztosíthatom Szovjet-Lit- vánla ellenségeit, hogy köztársaságunk soha nem volt any- nyira litván, mint ma. A litván népet szoros és eltéphetet- len barátság szálai fűzik az oroszokhoz és soknemzetiségű országunk más népeihez. Egy olyan kis népnek, mint a mienk, elengedhetetlen a második nyelv, ha ki akar jutni a világ elé. A litván sajtó a 30-as években mór sokat cikkezett arról, melyik nyelv legyen az. A nyelv problémáját a szovjet hatalom megoldotta, Az orosz nyelv lett a híd, | kétezren . .. Igaz, az éyek is | teltek, múltak közben, Azok közül, akikkel együtt kezdtem, i talán ha tizen-tizenöten vannak itt, Sokan elmentek, bár úgy látom, mostanában mintha nem vándorolnának annyira. Nem »okéig dolgoztam műszakban. 1952 óta tanítom a fiatalokat, 1959 óta vagyok Ipart tanuló-oktató. Miért foglalkozom velük szívesen? Szüleim mindig becsületre neveltek, munkára. Arra, ■ hogy ahova odaállítják az embert, ott helyt kell állnia. Én ezekből a gyerekekből igyekszem minél többet kihozni. Hogy megtanulják, szeressék a szakmát. Olyan jó érzés, amikor fizetéskor a két-három éve végzettek odajönnek hozzám: Margit néni, nem is gondoltam, hogy ennyit kapok ebben a hónapban ... SZERETEM ez a gyárat. Én nem mennék el Innen. 1978-ban megyek nyugdíjba, de ha rá- gondolok, már előre félek. Akkor huszonhat éve dolgozom itt. A gyárban élem fele életemet. Hatra járok dolgozni, de már fél hátikor itt vagyok, hogy pontosan kezdhessek. Fél ötkor kelek, a város túlsó végéből járok. Amikor a kislányom pici volt, őt is ide hoztam a gyári bölcsődébe, óvodába. Egy kicsit a gyár nevelte Őt is. Min változtatnék itt a gyárban, ha rajtam állna? Megszüntetném a három műszakot. Az éjszakai munka nagyon fárasztó. Azt nem lehet nappal teljesen kipihenni. Vannak asszonyok, akik kérik, hogy mindig éjszakások lehessenek, mert így több idejük jut a családra, de én azt mondom, hogy nem jó az. Ügy hallom. szó van arról, hogy ha nem is mostanában, de megszüntetik a három műszakot, Most már nagyon jók a szál- elszívó berendezések. nem érezzük a levegőben szálldogáló gyapotszálakat csak akkor, ha szabadságról jövünk vissza. Aztán egy' nap múlva már észre sem vesszük. Szeretek itt dolgozni. Hozzánőttem a gyárhoz, az meg hozzám. Simon Márta amelynek segítségével nemcsak a többi szovjet néppel érintkezünk, hanem amelynek a közvetítésével irodalmunk ismertté válik a világ sok országában.« 1 A litván írók, művészek idősebb korosztálya a burzsoá hatalom idején mélységesen fájlalta, hogy kultúránk oly kevéssé ismert külföldön. Ma a litván művészet képviselői határainkon túl is sikerrel szerepelnek. A Litvániai művész- együttesnek Finnország, Dánia, Chile közönsége tapsolt. A litván drámai színház Weimar- ban és az NDK más városaiban mutatkozott be. Pozsonyból két grafikusunk — Szte- ponavicsusz és Zsillte — áthozta a legjobb gyermek- könyv-illusztrációért járó Aranyalmát, két kerémiku- sunk, Baukauszkate és Sulgaj- tc munkált pedig Olaszországban aranyéremmel tüntették ki. Mindez arról tanúskodik, hogy a Szovjetunió soknemzetiségű szovjet köztársaságainak szocialista kultúrájával együttműködve milyen nagy-' szerű magaslatokat hódított meg a litván kultúra. Gcdlminasz Jokubonfor* Lenin-díjas szobrász
