Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-17 / 297. szám

Varázsos világ teremtője Látogatás a 70 éves Kovács Margitnál A HETVENÉVES Kovács Margit Kossuth-díjas kerami­kus — érdemes és kiváló mű­vész — olyan töretlen ívelé­sű pályát, hazai és nemzetkö­zi sikereket mondhat magáé­nak, ami csak nagyon keve­seknek jut osztályrészül... Budapesten, a Pozsonyi úti, negyedik emeleti lakásán be­szélgettünk a művésznővel az eltelt évekről, a pályakez­désről, európai tanulmány­útjairól, művészi hitvallásá­ról. A meghitt hangulatú otthon olyan, mint egy szép kiállítási helyiség. A mennye- zeljtől a padlóig szinte alig van szabad felület. Kerek plaszti­kák, faliképek, edények, sze­líd leányfigurík, komisz vénasszonyok, fény felé tá­ruló szobrok — mind egy al­kotásokban gazdag élet jelen­tős állomásait jelzik. A nyitott ablak mögött gyö­nyörű panoráma: a Duna üdítő kékje, a Margít-híd pillérei, s a Margit sziget, fáinak, bokrainak aranysárga, rozsdavörös foltjai. A város szívverése, a villamosok csi­lingelőse, a gépkocsik zaja megszűntén, pianóban száll föl Kovács Margit otthonába. Beszélgetés közben is szün­telen azon tű­nődőm, mi adott erőt, szí­vósságot ennek a törékeny te­remtésnek, hogy nyakába vegye a világot, s a régi mes­terlegények módjára végig­zarándokolja Európáit, éve­ket töltsön bé­csi, müncheni, koppenhágai, párizsi kerá­miám űhely ék­ben. — Nagyon szerettem raj­zolni már gim­nazista korom­ban. Azután egy időre vala­hogy elmúlt ez' a szenvedé­lyem, csak érettségi után támadt föl is­mét. Akkori- KemyérszegSk. bah " Győrött éltünk, a szüleim pedagógu­sok voltak. Középiskolai ta­nulmányaim befejezése után Budapestre jöttem; Jaschik Almos iskolájában rajzolgat- tam, s itt kóstoltam bele az agyaggyúrásba is. Jártam egy Ideig iparművészeti iskolába, de rettenetesen unalmasan tanították a kerámiát. Elvá­gyódtam' ónnari, s hamarosan Herta Bucher bécsi kerami­kus műhelyébe kerültem. Ott úgy kaptam kézbe az agya­got, hogy egy életre megsze­ressem ... A Bécsben töltött két esztendő után egy évig Münchenben tanultam kerá­miát és szobrászatét.- Csalá­dom közben Győrből Buda­pestre költözött, az én élet- utamnak pedig Koppenhága, pesten a Műcsarnokban, 1971-ben Győrött nyílt nagy sikerű gyűjteményes kiállítá­sa. — Melyik dijat becsüli a leg­jobban? — Természetesen a Kos- suth-dijat. Különös őröm volt számomra, hogy éppen 1948- barí kaptam meg, a magyar történelem dicső napjainak századik évfordulóján. — Könnyen alkot, vagy aokat ▼ivódik, sokáig hordja egy-egy alkotás gondolatát? — Van, amikor hamar tü­zet fog az ember, s olyankor gyorsan készül a mű. A meg­rendeléseknél is a teljes al­kotói szabadságod szeretem, amikor csak annyit monda­nak meg, hogy mennyi szabad felület áll rendelkezésemre. 1961-ben például kaptam egy meghívást Torinóba egy nem­zetközi tematikus kiállításra, »Az ember és a munka« jel­igével. Féltem egy kicsit, mert az idő rövid volt.. Az­után úgy meglendültem, hogy négy hét alatt teljesen elké­szültem. Olyan is van, ami­kor évekig a tudat mélyén lappang valami, felvillan a képzeletben, de hosszú időbe telik, amíg életre kel a mű. Nehéz a munka láza, de gyö­nyörű ! Azt szeretem az agyagban, hogy amikor a ke­zemben van, még annyi lehe­tőséget rejt magában, s tőlem függ, hogy végül is mi lesz be­lőle. Van időszak, amikor reg­geltől estig dolgozom. Köny- nyen, lendülettel. Máskor kínlódva, gyötrődve. De a lé­nyeg az, hogy az ember egy életen át azt csinálhatja, amit rajongva szeret... A munka nagy áldás, nem ismerek ná­la nagyobbat. De elkeseredés majd Párizs lett újabb álló- is. S az a szép benne, ha a mása. Párizsban egy kerámia­gyárnak dolgoztam. Azután úgy adódott, hogy egyik nyá­ron hazajöttem . Budapestre. Eredetileg csak rövid látoga­tást terveztem, de annyi min­den kötött ide, hogy végleg itthon maradtam. Kovács Margit 1928 óta ál­lít ki rendszeresen. Első gyűj­teményes kiállítása 1935-ben volt a Tamás Galériában. Két évre rá aratta első nagy nem­zetközi sikerét. A párizsi vi­lágkiállításon Diplome d’ Honneurrel tüntették ki. 1948-ban a Fényes Adolf Te­remben mutatta be műveit. E kiállítást, követte a Kos- suth-dij; 1953-ban a Nemze­ti Szalonban állított ki, s még abban az évben megkap­ta az érdemes művész címet. 1958-ban a brüsszeli világki­állításon Grand Prix-ve 1 tün­tették ki... 1968-ban Buda­pesten az Ernst Múzeumban volt gyűjteményes kiállítása, ezután nyerte el a kiváló mű­vész címet 1970-ben Buda­Somogyi Néplap lesújtott ember mindig újra­kezdi. — Elsősorban ösztönösnek. Magam is az első megfogal­mazás után kezdek korrigál­ni. A tudatos elemek ilyenkor dominálnak. — Mit tart a tehetségről, adott­ság vagy kifejleszthető ké­pesség? — Adottság. De ez nem elég. A tehetséget is szüntele­nül meg kell újítani, naponta kell frissíteni. Beszélgetés után átmegyünk a műterembe. Az állványon még frissen csillog az ag^jg. A kemence mellett bűbájos mázas figurák, nemrég hagy­ták el a tűz nászát. Körös-kö­rül itt is hatalmas fali kerá­miák. A népmesék, balladák hősei élik itt agyagéletüket. Itt van a Halotti Beszéd meg­rendítő szépségű kompozíció­ja és a híressé vált Kenyér- szegő. A MŰTEREMBŐL a pad­lástérbe nyílik egy, s abból újabb helyiség. A fekete ge­rendás, fehér falú helyiség in­tim világában egy teljes élet­mű van együtt. Csőrös kan- csók, népmeséi figurák, tálak, faliképek, portrék — a népélet megannyi üde színfoltját ' megörökítő kompozíció. \ Első pillantásra is feltűnik: mennyire együtt élnek ezek a figuf-ák. Mindegyik külön- külön is remekmű, de így, együtt sajátos, népmeséi vi­lág hangulatát árasztják. Akár fiatalokat, akár meg­fáradt, megrokkant életeket ábrázol a művész, alkotásán átüt a lélek derűje, optimiz­musa. Mennyi leleményesség, játékos báj, szelídség és tra­gikum, csipkelődő, csúfondá- ros kedv és megmerevítő fáj­dalom, elesettség meg fiata­los pajkosság sugárzik agyag­figuráiból! Minden mű egy- egy vallomás. Kovács Margit a lélek tüzes kohójából tépi ki szobrait, agyagtáblái izzó anyagát, s gyúrja, formálja életszerűvé. Kedvvel formál­ja, örökíti agyagba a felfoko­zott emberi indulatokat: örö­möt, bánatot, születést, dús virágzást és elmúlást. Hamar Imre N éhány színésznő és egy őszhajú intrikus tar­tózkodott a társalgó­ban, versengve és hangosan szidták a darabot, amit a házi főpróbán láttak délelőtt Negyedóra múlva teljes volt az egyetértés köztük, de mint­ha mégis sajnálnák, hogy ki­maradtak egy nyugati, devi­zás darabból. — Én mégis azt mondom — mondta Herczeg Antónia —, hogy a darab telt házak előtt bukna meg. Legalábbis a bér­leti előadásokon, ha Emmus- ka levetkőzne a második függöny előtt. — Mindnyájan elnémultak erre a váratlan ellenvetésre. — Emmuska? — kérdezte a fiatal szerződéses táncosnő. — Akinek se melle, se feneke? Herczeg Antónia elmosolyo­dott, s oldalról az ősz hajú epizódistára tekintett. — Én, szólalt meg az int- trikus — igazat adok neked. Olyan darabot, amelynek se sztorija, se aktuális mondani­valója nincs, csak az erotika menthet meg. És ez ilyen da­rab. — De drága Pityi bácsi — vetette ellen a fiatal táncos­nő —, láttad te Emmuskát le­vetkőzve az öltözőjében? — Cicám — válaszolta nyá­jasan az ősz intrikus —, más az öltözőben s civilben vetkőzni, és más a színpadon. Az egyikhez csak egy ruha és egy dívány kell, a másikhoz tehetség is. A fiatal táncosnő, aki a pletyka szerint az igazgató szeretője volt, * megbántottan elfordult a társaságtól, és hal- / kan odaszólt a lila hajú bü­fésnőnek: — Még egy konyakot, Len- kice! — Felírom, szivecském — válaszolta együttérzően a bü­fésnő, és egy gyűrött, lekávé­zott füzetet szedett elő. Eközben lépett be a társalgó­ba Emmuska bájos, szívarcú öltöztetőnője, karján egy bí­borszín estélyi ruhával. — A művésznő — kérdezte- zavartan — nincs itt? A fiatal táncosnő (egyedül ő hallotta ezt a félszeg kér­dést) mozdulatlanul, szinte dermedten, bámult az öltözte­tőnőre, akinek a szoknyájába egy feltűnően csúnya négy­ötéves fiúcska kapaszkodott. gyerek olyan csúnya volt, olyan meghök­kentően csúnya, hogy :i„inte elnémította a társaság többi tagját is. — Kit keresel, aranyom? — szólalt meg az epizódista nyájas, részvétteli hangon. — Emmuskát keresed? — Igen — válaszolta félsze­gen az anya. Hosszan hallgattak ezután, és nem néztek, nem mertek egymásra nézni vagy megszó­lalni, nehogy elárulják magu­kat, és ezzel megbántsák az anyát. — Azt mondta a művész­nő — szólalt meg újra az ól- töztetőnő —, hogy vetessem be a derekát, és ... aztán ... Herczeg Antónia kedvesen és kényszeredetten mosoly­gott a gyerekre. — A kisfiad, Rézike? — hajolt át a pulton a büfésnő is. — Igen, a fiam — válaszol­ta az anya dacosan s utána a társaság szemébe nézett, mint aki kész megvédeni a fiát bármilyen támadással szem­ben. — Akarsz egy szelet csoko­ládét Lenke nénitől? — kér­dezte a büfésnő. A kisfiú, aki eddig szótla­nul és mozdulatlanul csim­A m 11 át ilyen a frontátvonulás íatása az emberi szer­vezetre s az emberi lélekre? Nézzük, ml történik akkor, ha nincs frontátvonulás! Férfi érkezik az üzemi ebédlőbe. Leül egy asztal­hoz, ahol már ül valaki. Pár pillanat múlva megszólal: — Bocsánat, meg se kér­deztem, szabad-« a hely. — Persze, hogy szabad. Nyugodtan ideülhet. De mi történik, ha frontát­vonulás van? —r Bocsánat, meg se kér­deztem, szabad ez a hely. — Iagzán nem azért néz­tem önre, mert ideült! — Én meg nem azért kér­deztem, mert láttam, hogy ön idenéz, hanem azért, mert ilyen a természetem. — Hát éppen azért azt is megkérdezhette volna, amiért odanéztem, mert végered­ményben foglalt is lehetett drontálvonuiás — Az a fontos, hogy még­sem foglalt. — Honnan tudja ezt maga? Lehet, hogy én csak puszta udvariasságból nem mondtam önnek, hogy foglalt a hely, mert egyébként is annyira meglepett az, hogy ön csak úgy ukk-muk-fukk Idejön, és levágja magát a székre. Anél­kül, hogy megkérdezné, sza­bad-e a hely. — De hát ön mondta, hogy nem foglalt! — Persze, hogy mondtam. Mert mit mondtam volna? Mondjam azt magának, hogy foglalt, álljon fel maga vízi­ló, mert a hely foglalt, Itt ül a legjobb barátom, csak ép­pen kiment, mert telefonhoz hívták, és most maga miatt nem tudunk zavartalanul be­szélgetni? Ezt mondtam vol­— De kérem! Én fel is áll­hatok! — Ember, nem érti, hogy a hely szabad? De ennyi erő­vel foglalt is lehetne! Ha most feláll, akkor tudom, hogy át­koz engem, amiért fölállítot­tam. Na hát, én nem szere­lem, ha átkoznak, mert ak­kor nem tudok nyugodtan étkezni, és én nem szeretném, hogy az ilyen piszok alakok, mint maga, csak úgy átko- zódjanak! Én nem akarok gyomorfekélyt kapni... Már­pedig, ha állandóan arra gondolok, hogy maga most miket kíván nekem, akkor előbb, utóbb kilyukad a gyomrom, és ennek maga lesz az oka. Maga, aki ideszemte- lenkedett anélkül, hogy meg­kérdezte volna, foglalt-e vagy szabad-e ez a hely ... Gél Jómmt paszkodott az anyja szoknyá­jába, ide-oda kezdte csavar­gatni a törzsét és a lábait. — Nem szereti a csokolá­dét — válaszolta fia helyett az ölitöztetőnő, s áttette a bal karjára az estélyi ruhát, így próbálva eltakarni a fiú ar­cát a felnőttek szeme elől. — Helyes kis kölyköd van — szólalt meg az ősz hajú epizódista. — Helyre kis kö­lyök. Ez az ügyetlen és vigasztaló mondat épp oly üresen pukkant szét mint általában a hazugságok. — Emmuska nincs itt, Ré­zike — szólalt meg a táncos­Kamondy László: Szí nés; a ntő / társ alsó íban nő. — Azt hiszem, lement az öltözőbe. — Köszönöm — válaszolta az anya hálásan. — Majd megmondjuk neki, hogy kerested, Rézike. — Köszönöm, művésznő — mondta az anya, és indulni készült. De nem tudott, mert a fia közben keresztbe rak­ta a lábait egymás előtt és rá­lépett az estélyi ruha szegé­lyére. M ’g visszavette a másik karjára az estélyit, a -gyerek, akinek az uj­jait előbb le kellett fejtenie a szoknyájáról, előrelépett, és felmutatott a lámpára: — Lámpa — mondta. Csak most látszott igazán, hogy milyen csúnya kisgye­rek, most, amikor újra fel­nézett a lámpára. Nyúlszája volt, operált nyúlszája, s olyan tág orrlika, hogy akár az eső is beleeshetett, ha ma­gasra emelte a fejecskéiét. És hajszálai úgy meredte- előre a homloka fölé, mint a nyíl­vesszők. — Igen, kisfiam — vála­szolta az anya —, az ott egy lámpa. Olyan lámpabúra, amin lukak vannak. — Miért? — kérdezte a gyerek. Az anya felsóhajtott, és a háta mögé tekintett: — Azért, kisfiam — vála­szolta szelíden — hogy ne vi­lágítson a színészbácsik és a színésznénik szemébe a fény, ha itten társalognak. Ekkor robbant be Emmus­ka. — Rézike! — sisteregte a szokásos bemutató előtti hisz­tériával. — Hol lófrál maga? Már felkutattam magáért az egész színházat. Az egész szín­házat ! Fel s le rohangálok, fel s le futkosok, és maga se­hol ... Én futkosok, maga meg itt fecseg ezzel a ruhával. Ki­vetetett a derekából? Nem, látom, hogy nem vetetett ki. — Nekem azt mondta a művésznő — kezdte bíborvö­rösen az öltöztetőnő —, hogy a társalgóban tetszik majd ... — Kivetetett a derekából vagy nem? — kérdezte Em­muska, és körülnézett. — Nem! — Nem vetetett ki, mert maga is meg akar buk­tatni engem! Az öltöztetőnő elnémult er­re az igazságtalanságra. És el­némult Emmuska is, meri közben észerevette a gyereket, aki hisztériás indulata elől a büféspult oldalához simult. Hosszú csend támadt, de a társalgó egy másodperc alatt színpaddá változott, amikor Emmuska mosolyogni kezdett. Varázslatos mosolya volt Emmuskának. Olyan mosolya, mint a komikáknaik, derűt kel­tő, viszontmosolyt ébresztő. A kisfiú azonban — mint a csú­nya és megfélemlített gyere­kek — nem mosolygott visz- sza Emmuskára, mert gyanak­vó volt már az emberek iránt, és egyedül csak az anyjában bízott. — Zolika! — csapta össze a kezét a színésznő, mikor fel­ismerte az anyja szeméről a gyereket, és azt is megértette miért nem látta eddig a szín­házban. — Te fii« tőlem Hát olyan csúnya néni vágyó) én? Olyan csúnya? A gyerek közelebb lépett a anyjához, de úgy, hogy közbei súrolta a hátával a büsíés pultot. — Művésznő — szólalt mei az anyja és közben a gyéréi felé nyújtotta a kezét —, ki vetettem az estélyi dere .. • A színésznő aprókat legyin tett, és tovább nézte a kis fiút, aki lassan foglya let Emmuska gyönyörű szemé­nek. Ugyanolyan szép a szemec — szólalt meg a színésznő —, mint az anyukádnak Ugyanolyan szép és szelíd. Az anya szeme bepáráso­dott. — És ugyanolyan pici, ici­pici, pisze és vidám orrod van mint nekem ... Ugye, gyere­kek? — nézett körül. — Ugyanolyan szép, pisze és vi­dám orra van, mint énne­kem­A gyerek felnézett, és elmo­solyodott. Elmosolyodott, és mert itrl nem volt kiközösített, mint az óvodában, megszépült az ar­ca a mosolytól. — És a fogaid! — csapta össze a kezeti Emmuska. — Azok a pici tejfogaid! Hogy milyen szépek a te fogaid! — Mutasd! Ham-ham! Mu­tasd! — Ham-ham! — utánozta a gyerek. Hi-iii! — hisztériázott Emmuska és a gyerek felé ha­jolt. Hi-iii! — mutatta az ínyét a gyerek, s utána felmosoly­gott az anyjára. — Még egyszer! — vezé­nyelt Emmuska. — De most hosszabban, hangosabban, és gyere utánam, hiii ... i, hiiii ... i. A színésznő kanyarogni kezdett a társalgóban, mint az ostor, és a gyerek egyre fel­szabadultabban lépegetett utána­A többiek szótlanul figyel­ték a varázslatot. A színésznő már a fal előtt topogott, min egy őrmester. Egyszer csak hirtelen megfor­dult, ölbe kapta a fiúcskát, s kétoldalt az arcához szorította az arcát. A kisfiú átölelte a nyakát, és boldogan hozzá si­mult. — Ha tejfogaid vannak — mondta Emmuska —, akkor te biztos nagyon szereted a tej­csokoládét, ugye? — Szeretem — válaszolta a gyerek. — Lenkice, a legnagyobb tábla tejcsokoládét Zolikának! Lenkice átnyújtotta a nagy tábla tejcsokoládét a gyerek­nek s utána halkan odasúg­ta: — Erre csak a művésznő volt képes! E mmuska bosszúsan ösz- szeráncolta a homlo­kát, mint mikor idő előtt beletapsolnak a mono­lógjába, aztán letette a gye­reket a földre, és visszavezet­te az anyjához. — Puszi? — kérdezte, mi­kor leguggolt eléje. — Puszit nem kapok? — A gyerek kétoldalt meg­csókolta a színésznő arcát. — Ne haragudjon, Rézike, de ma olyan ideges voltam.. • — Köszönöm, művésznő — válaszolta az öltöztetőnő, — én mindig tudtam, hogy a művésznő... — Butaságokat beszél, Ré­zike! — szólt rá Emmuska. — És mars vissza az öltözőbe! öt perc múlva ott leszek. Az anya boldogan sietett vissza az alagsorba Eronviska meg fáradtan lezuhant egy székre. — Csodálatos voltál — szó­lalt meg Herczeg Antónia. — Délelőtt is­A színésznő mosolygott. — Szegény — mondta —, szegény Pityi bácsi! Én... meg fogok bukni pénteken! — Nem! szólalt meg a fia­tal táncosnő. — Te nem. Csak a darab. A színésznő elkomolyodott, és szó nélkül elindult a ki­járat felé. — örülök — nézett vissza a társalgó küszöbéről a fiatal táncosnőre —, hogy. •. sze­retsz engem. Egyedül te sze­retsz, itt senki más — tette honi, és j

Next

/
Thumbnails
Contents