Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-15 / 269. szám
Hosszti szenvedés útin 1972. november 12-én elhunyt XJuJbcr Ferenc elvtárs, a párt és a munkásmozgalom régi harcosa. Temetése ma, 1972. november lS-cn, délelőtt 11 órakor lesz a nagyszakácsi községi temetőben. Naponta 60—62 vagon kukoricát szárítanak a vállalati berendezésekkel Klujfeer Ferenc 1908. január 29-én Nagyszakácsiban született, agrárproletár—napszámos családban. A hat elemi elvégzése után szülőfalujában asztalosszakmát tanult Korán, az ifjúrnunkások között ismerkedett meg a szocialista tanításokkal, és haláláig kitartó harcosa volt. A gazdasági világválság éveiben Budapesten került kapcsolatba az illegális kommunista mozgalommal, és a párt megbízásából hamarosan Somogybán tevékenykedett. 1932 elejétől a marcali járásban, Marcali, Kéfhely és Nagyszakácsi környékén végzett párfcmunikát. Az ő szervező munkája nyomán létrejött illegális kommunista sejtek a legerősebb vidéki szervezetek közé tartoztak. 1933 nyarán letartóztatták, és harcostársaival együtt bíróság elé állították. A csendőrkínzások ellenére bátran vállalta forradalmi tettét és 1935-ben, a kiszabadulása utáni zaklatásokat A fasiszta rablóháborü idején szervezte a járásban az antifasiszta ellenállást A német megszállás után azonnal letartóztatták, később 1944 novemberében a nyilvántartott kommunistákkal együtt Németországba, Dachauba deportálták. Erős akaraterejéből, rendíthetetlen hitéből tellett annyi, hogy megérte a felszabadulást 1945 augusztusától szülőfalujában megalakította a kommunista pártot, és annak majd két évtizeden át a párttitkára volt. Közéleti szereplése korábban a megyei pártbizottsági, majd 1959-től a marcali járási pártbizottsági tagságban élete végéig nyomon követhető. A hosszú börtönévek és a deportálás aláásták egészségét, és 1964. évi nyugdíjazásától betegeskedett, amíg körünkből el nem ragadta a halál Kommunista munkáséletét a párt és az Elnöki Tanács több kitüntetéssel ismerte el. Többek között megkapta a Szocialista Hazáért Érdemrendet, a Munka Érdemrend arany fokozatát és a Felszahadulasi Emlékérmet Halálával harcos kommunista munkásélet zárult le. Emlékét kegyelettel megőrizzük! Tegnapi lapunkban beszámoltunk róla, hol tartanak megyénk termelőszövetkezetei az őszi munkákkal, s elmondtuk, hogy a vetést követő legfontosabb tennivaló most a kukorica mielőbbi betakarítása. A betakarítás alatt nemcsak az adapteres kombájnok, a csőtörő gépek munkáját és az emberek által végzett kukoricatörést értjük, hanem a gépek után elmaradt, elhullott csövek összeszedését és a táblákról lehordott termény gondos szárítását is, hiszen mindez együttvéve teheti csak elérhetővé, hogy a milliós értékű abraktakarmány minél kevesebb veszteséggel kerüljön a tárolóba. Minderre annál inkább is szükség van, mert a vetéstől mostanáig sok munkát, költséget öltek a gazdaságok ebbe a terménybe, tavasztól őszig gondját viselték és számolnak vele, az állatállomány takarmánymérlegének az elkészítésénél vagy az értékesítési előirányzat teljesítésénél. 20—21 százalékos vízelvonás A múlt hét végéig a kukoricának csaknem a 80 százalékát I takarították be a somogyi ter- I melőszövetkezetek közös és i háztáji gazdaságaiban. Folya- I matosan érkeznek a szállítmá- j nyok az üzemi szárítókba, s ! mint arról tegnap Tarkanyi j László, a Somogy megyei Gabonafelvásárló és Feldolgozó Vállalat igazgatóhelyettese tájékoztatott, a vállalati szárító- j berendezések ellátása is fo- i lyamatos. A vállalati szárítók együttes teljesítménye a múlt héten napi 55—60 vagon volt, most pedig a 20—21 százalékos vízelvonás mellett naponta 61—62 vagon terményt szárítanak. Ez a teljesítmény megmarad akkor is, ha a napjainkban tapasztalható esőzések miatt 2—3 százalékos ned- vességfölvótel következik be a kukoricánáL A múlt héten 90—100 százalékos kapacitáskihasználással dolgoztak a vállalati szárítók. A nagyobb teljesítőképességű berendezések három műszakban üzemelték, a kisebbek viszont a munkaerőhiány következtében kénytelenek voltak megmaradni a két műszaknál. Szükség van a forgatásra is Szókincs N em akarok nyeLvészkedni, nem is vagyok hivatott xá. De azt hiszem, egy érdekes, és imndannyiuxik száméra elgondolkoztató jelenségre uányíthatom a figyelmet, ha fölidézem egyik legutóbbi tapasztalatomat. S hogy korábban is sok hasonlóval találkoztam, ezt most nem akarom bizonyítani önöknek. Kérem, tartsanak velem gondolatban. Fontos dolgokról tanácskoztak a teremben, kommunisták fórumán ültem. Legutóbb ott nyilait belém ez a fogalom: szókincs. A tsz-pártszervezetben arról folyt a vita: hogyan lehetne aktívabbá tenni az embereket a vitában, a döntésekben. Nehezen indult a beszélgetés, ezért valaki megpróbálta elemezni, hogy mi lehet a passzivitás oka. Mondott sok okosat, sok eLvetendőt — mindannyian így vagyunk ezzel. A tévedhetetlenség nimbusza rég szertefoszlott már nálunk. Ő is tévedett Azt mondta ugyanis, hogy a fizikai dolgozókat voltaképpen éL kellene választani a szellemiektől, külön szervezetbe tömöríteni őket. Tudniillik a kétkezi munkásoknak nincs olyan szókincsük, nem tudják úgy kifejezni magukat. Ezért hallgatnak, ezért passzív oly sokszor a taggyűlés. A szókincs »elmélete« azután fölidézett még bennem néhány fogalmat, amelynek hallatán megborzong az ember. Olyankor például, ha a »kisemberekről« hall nyilatkozni, ha mindennapi szóhasználatunkban »egyszerű dolgozó« a munkás; ha az irodákban »odalent«-röl beszélnek a műhelycsarnokokat emlegetve, pedig ott van »odafönt«, s ha mindenáron mi akarjuk elmondani például, hogy mit gondol a munkás. De maradjunk még egy kicsit a szókincsnél. A fogalom — köztudomású — egy nyelvközösség szavainak összességét fejezi ki, s mi nagyon gazdagok vagyunk. A magyar nyelv szókincse meghaladja az egymilliót. S ha ehhez viszonyítok: nem feltűnő, hogy egy művelt ember mindennapi beszédében három-négy ezer szót használ csupán? De hát nem is erről akarunk beszélni. Igaz az is, hogy az egyéni szókincs nagysága függ az illető korától, műveltségétől, környezetétől, foglalkozásától, s hogy a mindennapi élet szavait kiegészíti a tájak, a szakmák, az egyes csoportok sajátos szóanyaga. De nem tudom, megfigyelték-e, hogy gazdag szókincs alkalmazásával mennyivel több az üresjárat, hogy nyolc-tízezer szóval mennyivel könnyebb semmit mondani? Pirosnyakkendősök parlamentje Ha a kaposvári városi tanács nagytermének falai beszélni tadnának, minden bizonnyal arról beszélgettek volna tegnap este, hogy régen hallottak ilyen vidám és hangos tanácskozást, mint a tegnapi volt (pedig ők már megértek egypárat), Arra sem nagyon volt eddig példa, hogy a részvevők úttörődalokat énekeltek volna. Tegnap ez is megtörtént, s hogy a »-rendhagyó« tanácskozás különlegessége teljes legyen, az elnöki székben egy kislány ült, akit Katinak hívtak. Ezen viszont nincs sok csodálkozni való, mai hosszú asztalok mellett is gyerekek ültek, piros nyakkendőben, fehér igenben — a megyei úttörőparlament küldöttei. Több mint százötven pajtás hozta magával csapata, őrse tagjainak javaslatait és ajándékait. Az úttörők készítette zászlók, a tablók, a kisebb-na- gyobb tárgyak azt bizonyították, hogy nem csak a parlament részvevői, hanem az ottmeg. így persze nem csoda, hogy ilyen feladatokért nem nagyon lelkesednek. Előfordul néhol az. adminisztratív szemlélet is, ami ugyancsak kedvét szegi a gyerekeknek. Volt példa arra, hogy egy-egy úttörő- csapatból csak a jó tanulókat vitték el táborozni. Már a közepes sem »fért be a keretbe« — mesélték a gyerekek. (Természetes, hogy amikor kétszeres, háromszoros a túljelentkezés, nehéz a pedagógus helyzete, kit vigyen és kit ne. A jó tanuló, rossz tanuló »kaszt« kialakítása mégsem helyes megoldás.) Arra is volt példa, hogy valakit szintén tanulmányi eredményére hivatkozva, nem engedtek motorszerelő szakkörbe. Pedig elképzelhető, hogy gyakorlati dolgokhoz több érzéke volt, mint a színjelesnek. Az úttörőparlamenten azonban nemcsak hibákról számoltak be a pajtások. Azt is elmondták, ami náluk jól megy, amit szívesen csinálnak. És nagyon sok hasznos ötletet is felsoroltak. Javasolták például, hogy az úttörő őrsöknek nagyobb önállóságot biztosítsanak. Azokat, akik valamilyen vétséget követnek el, a társaik büntethessék. Többet szerelnének a szabadban lenni, játszani, kirándulni. Ehhez mindjárt kérés is kapcsolódott: csökkentsék az úttörő- és sportfelszerelések árát. A közlekedés szabályait a gyakorlatban szeretnék megismerni, ezért KRESZ-parkok létesítését javasolták. (Ezt egyébként »házilag« is meg lehetne valósítani az iskolaudvarok egy részén.) A művelődési házakat is szívesen látogatnák — hangzott eL Erre pedig megvan a lehetőségük, csak nem mindenütt tudnak róla. A legéletrevalóbb javaslatok eljutnak az úttörők országos találkozójára, Székes- fehérvárra, ahol kilenc pajtás képviseli majd megyénket. Simon Már ta A vállalat igazgatóhelyettese elmondta, hogy naponta tájékozódnak a kukoricaszárítás menetéről, s ha valahol elakadást tapasztálnak a megyében, intézkednek a hiba elhárításáról. Ügy számolnak, hogy kedvező időjárás mellett, a berendezések folyamatos üzemelése esetén elérik az előirányzatot, vagyis azt, hogy legalább 3000 vagon terményt a kívánt nedvességtartalomra szárítanak. Most 1187 vagonnál tartanak. Miután a termelőszövetkezetek eljutottak a kukoricabetakarítás befejező szakaszába, csökken az adapteres betakarítás mértéke, amely némi feszültséget okozott a szárításnál; a csőtörők és a kézi törés üteme már inkább megfelel annak, amit a szárítók folyamatos üzemeltetése indokol. A vállalat felhívta a kukoricát tároló gazdaságok figyelmét a terményszárítást követő folyamatos, gondos kezelésre. Mivel a kukorica a tárolás időszakában jóval érzékenyebb, mint például a búza, éppen ezért a szárított kukoricát nem tanácsos magasan raktározni, és az »alászárítás« is indokolt a visszagyengülés elkerülésére. Nem szabad megfeledkezni az így tető alá hordott termény rendszeres forgatásáról, mert máskülönben nem áll el romlás nélkül hónapokon át. Márpedig nagy érték megőrzéséről van szó, hiszen a legtöbb gazdaságban meglehetősen magas hozammal fizet az idén a kukorica. H. F. Nos, hát ezt a semmitrnondást szeretnénk számon kérni a munkásoktól? Vagy az egyes csoportok kialakult — és jobbára elítélendő — sajátos zsargonjait? Es egyáltalán: miért akarjuk mindenáron bebeszélni a kétkezi munkásnak, hogy nincs elég szókincse? Hiszen ez egyszerűen nem igaz! Kutassanak csak egy kicsit személyi élménytárukban. És kérem, mondják el: találkoztak már az életben olyan munkás vagy parasztemberrel, aki nem tudta elmondani, amit akart? Ugye nem? Legföljebb meghökkentek attól, hogy milyen egyszerű szavakkal és közérthetően, sallangmentesen mondták él gondolataikat. És mennyi bölcsességet, mennyi felbecsülhetetlen értékű élettapasztalatot sűrítve egyszerű mondataikba! Mennyi népi hamvasságot, ízt és igazságot tükröznek fellengzősségtol megóvott szavaik. Jól tudom, a parasztember legföljebb azt mondja: »Nehéz lesz az őszi betakarítás«, és semmiképpen sem fogalmaz úgy, hogy »Súlyos gondjaink lesznek az őszi betakarítás vonatkozásában«. Vagy azt mondja a munkás: »Még nem mindenki dolgozik becsületesen«, de véletlenül se jut az eszébe, hogy »Szubjektív oldalról befolyásoló tényezők hátráltatják előrehaladásunkat«. Nos hát, miért akarjuk számon kérni tőlük értelmetlen zsargonoktól, idegen csengésű szavaktól terhes bőbeszédűségünket? Azt hiszem, nemcsak erről van sző. a közelmúltban láttam egy szovjet pártizánfilmet. Nem fogom elfelejteni egyetlen mondatát. Áruló volt közöttük, s az idős parasztember, aki most fegyverrel védte a hazáját, felháborodott. Nem értette, nem tudta fölfogni, hogy miben gyökerezik az árulók jellemtelensége. így fejezte ki magát: »Hiszen a fűszálnak is az a dolga, hogy egyenesen nőjön, hát akkor az embernek...« Egyszerű szavak, és milyen mély gondolat! A szókincs »elmélete« mögött — az a gyanúm nem a »zsargonóhajtás« és nem a szókészlet gazdagításának igénye, nem a kifejezési mód állítólagos »szegénységének« bírálata húzódik meg. Az »egyszerű dolgozó«, a »kisember« fogalma mögött sem csak a kialakult szóhasználatot lehet fölfedezni. Inkább egy rossz emlékű hagyaték még itt-ott felbukkanó nyomait, amelyek tulajdonképpen — mondjuk Ki nyíltan — a kétkezi munkás lebecsülését seitetik. Ezért írtam beszélgetésünk elején, hogy belémnyilalt a szókincs emlegetése, ezért mondtam úgy, hogy az ilyen megfogalmazások hallatán megborzong az ember. Gondolják csali meg: az előbb említett fórumon javarészt kétkezi dolgozók, parasztemberek ültek. És parasztokból, kocsisokból és pásztorokból lett agronómusok, néhai marokszedők lányaiból nőtt irodisták, a többiek munkája árán tanult vezető emberek. Mi okuk lenne lebecsülni oszhonrnardtak is készültek erre tályostársaikat ? a napra. És, hogy tegnap is gondoltak azokra, akik kérdéseiket, javaslataikat vitték Kaposvárra, bizonyította a sok köszöntő távirat. Az ünnepélyes megnyitó iitán szekciókban ülésezett a Dirjsnyakkendősök parlamentje. Hat csoportban beszélgettek arról, hogy kinek mi a véleménye az úttörőmunkáról, hogyan lehetne jobban, tartalmasabban végezni. Nehéz lenne mindenről beszámolni, ami javaslat, bírálat vagy dicséret formájában el- ’' H1"» gZOtt, Voltak azonban olyan témák, amelyek szinte minden csoportban felszínre kerültek. Az egyik ilyen az úttörőéletben fellelhető formalizmus, amit a gyerekek természetesen í nem így határoztak meg, de a példákból ezt a következtetést lehetett levonni. Még mindig akad olyan úttörőcsapat, melyben Ü miféle , feladatot adnak a gyerekeknek: — Gyere be délután kettőre úttörőegyenru- hában! De hogy minek, azt i délután kettőkor tésdjja! Új egészségház épül Tábori A környező községek tanácsai egymillió forinttal járultak az építkezéshez. A kétszintes, tó* munkahelyei fegésaséghástaJ a tahi nagyközség költségvetési üzemének építői a jövő évben fejezik be. Senki sem meríthet bátorságot ahhoz, hogy lenézze a munkásembert. Hiszen az ő munkája, akarata, szenvedélye és osztályhűsége az alap, amelyre építünk, ö vállalta és viszi ma is a legnagyobb terhet. De nézzük a másik oldalt. Kincseink kiktől származnak? A szókincs például nem a. nép ajkáról fakadt? És amit eszünk, amit életszínvonalnak nevezünk, művelődésünk és szórakozásunk bázisait nem ők teremtik meg? Miért »egyszerű« a munkás? Mert nem hábo- rog vélt igazságtalanságokon? Mert nem ócsárolja cikornyás szavakkal sikereinket? Mert becsülni tudja, amit két keze munkájával teremtett? Nem lehetne szóhasználatunkban tölcséréin! az »egyszerűt« a »nagyszerűvel«? Azt hiszem, igazságosabbak lennénk. Hallottam, egy intézetigazgató leereszkedett a falusi asz- szonyhoz, aki látogatni jött a gyermekét: »Na, asszonyság, akkor előkaparta a ládafiából az elemózsiát?« — kérdezte lenéző mosollyal. Pedig tudhatta otthonról: hűtőszekrény már az a ládafia, a kenyér meg vöröshagyma helyett esetleg rántott csirkének hívják az elemózsiát. Sértő volt a modor meg a múltidézés. A »csiszoltabb« műszaki vezető oedig így nróbálta eltántorítani az érdeklődőt eredeti szándékától: »Hiába menne az üzembe a munkáshoz. Az úgysem érti, nem látja, át- biztosítja a gyár az ö számára szabad idejének komplex, célszerű felhasználását «. Majd ő elmondja, hogy mit gondol a munkás. Bántó volt a lebecsülés, és a magabiztos vélemény is az érintett gondolatainak ismerete nélkül. Apróságok. JéLzésnyi példák csuoán. De ki ne találna ennél többet, kifejezőbbet is ahhoz, hogy elgondolkodíék, s hosv félretéve múltból szármám előítéletét, tisztelje és becsi f"'' a kétkezi munkást. S 'kincsről beszéltem, s talán nem veszik zokon, ha a mindannyiunk által nagvra értékelt nemzeti nyelv- kincset nem helyezem mindezek fölé. Mert úgv érzem. a legnagyobb kincs számunkra nem a szavak összessége, hanem a tetteké: s e tetteket felbecsülhetetlen értékű kincseink, az alkotó munkáskezek teremtik meg. Jávori Bei»
