Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-01 / 258. szám
Szalmazsákok és filléres vonatok Jubileumot ünnepelni mindig nagyszerű érzés. A jubileum határkő, mert magát a tartós, jó munkát tiszteljük a nevezetes évfordulóban. S mint a jó gazda, áttekintve az eltelt időszakot, az ünnep egyúttal felmérés is, számbavétele annak, mi, hogyan történt e korszaknyi idő alatt. De különösen jó érzés visszatekinteni akkor, ha a jubileümnyi idő egyet jelentett a születéssel, majd a szünet nélküli fejlődéssel, a rohamos gyarapodással. Megyénk idegenforgalmi hivatala, a Siotour az idén ünnepli alapításának huszonötödik évfordulóját. Ez az idő nem nagy, még egy emberöltővel is alig mérhető. S mégis, ami e negyedszázad alatt történt, akár a hivatal életében, munkájában, akár az általa megteremtett létesítményeket, szolgáltatásokat és a fejlődés hatalmas ívét tekintve, arra bízvást illik a történelmi jelző. Még akkor is, ha mindez alig egy karnyújtásnyira van tőlünk. Idézzük fel azokat a napokat, amelyeknek számtalan más gondja, tennivalója között megszületett az első szabályzat, az első, amely Közép-Eu- rópa egyik legjelentősebb fürdőhelyének egy sajátos tevékenységét akarta teljesen új alapokra fektetni, az első, amely előtt nem volt utánzásra csábító példa, s amelynek a munkáját immár az új igények és az emberi személyiséget, gondolkodást átformáló, hatalmas történelmi változások alakították. A kezdet cseppet sem volt rózsás. A második világháború hadigépezete többszörösen végigszántott a Balaton környékén, s különösen annak fővárosa, Siófok sínylette meg az ide-oda hullámzó frontok pusztításait. 1945. március 25-e után, amikor rögtön az első órában megindult az újjáépítés, bizony kevés embernek jutott eszébe az idegenforgalommal törődni. Az első években, a még csaknem jelenlevő háború pusztításainak láttán, sokan úgy vélték, Siófok ragyogóan indult »karrierjének« befellegzett. Még 1947-ben is azt írta a Kossuth Népe: »Siófokig a villák nagy része még kifosztva, gazdátlanul, ajtóT ablak nélkül szomorkodik, itt hullámzott hónapokon át a harc ... Most Lelle vette át Siófok szerepét, épp oly divatos és álmondén, épp úgy folynak a kártyacsaták, szól a cigány, a dzsessz, harsog a rádió és nyekereg a dizőz.« Kevesen hitték, hogy a háborúban porig sújtott falu — sajátos helyzetét és érdekeit legjobban megértve és felfogva — éppen a legtöbbet teszi azért, hogy a gyökeres fordulatnak megfelelő gyökeres változás következzék be. Ennek természetesen csak egyik részeként alakult meg 1947. július 1-én a Siófoki Idegenforgalmi Hivatal. A siófoki nemzetközi hírű fövenyfürdő, mely a háború előtt is ezrével vonzotta a turistákat, a fürdővendégeket, nemzeti kincs, amelyet nem hasznosítani egyenesen bűn lenne. Valahogy így gondolkodtak az akkori koalíciós idők vezetői, s elgondolásuk találkozott a hazánkban akkor körvonalazódó új szociálpolitika lényegével is, mely a korábbi szuperelegáns fürdőhelyek és nagypénzű turisták »csalogatásával« szemben a tömeges üdültetésre helyezte a súlyt. Legyen a dolgozóké és a diákoké a Balaton! Nagyjából ez volt a központi gondolat, amelynek nyomán egymás után érkeztek a fővárosból az egyes üzemek képviselői, s birtokukba vették és tatarozták az elhagyott villákat, penziókat. Ez az alapgondolat határozta meg az újonnan megalakult idegenforgalmi hivatal munkáját is. A hivatal első vezetője és egy személyben főpénztárosa, adminisztrátora és egyéb alkalmazottja dr. Bánki Sándor volt, s a falusi elöljáróság váratlan nagylelkűséggel 1000 forintot szavazott meg a fürdőhely propagandájára. A hivatal munkája sok részletre kiterjedt, ezek közül még ma is az idegenforgalmi munka alapját adja egyik-másik. Igyekeztek rendszeres kapcsolatot tartani az országos sajtó- orgánumokkal, a rádióval, javasolták, hogy a hétvégeken az ország különböző részeiből indítsanak filléres fürdővonatokat Siófokra. (A javaslatnak egyébként átütő sikere volt: később évente száznál is több vonat érkezett, s a fürödni vágyókat zeneszó és lelkes beszédek köszöntötték az állomáson.) A hivatal sportprogramokat szervezett, s már akkor (!) szervezték az elő- és utószezon meghosszabbítását, többek között szőlő- és gyümölcskiállítással, lovasversenyek rendezésével. Nagyszabású diáküdültetési akciót kezdeményeztek, amelynek eredményeképp ezrével érkeztek az ország minden tájáról a diákok. Napi 2,05 forintért szállást — szalmazsákokat a honvédség kölcsönzött, szalmát pedig a foki állami gazdaság —, világítást, vízhasználatot, fürdőbelépőt és egyszeri étkezést kaptak. Virá- gosítási akciót is indítottak, és munkaversenyt hirdettek a 3alaton-parti községek között. Érdemes felfigyelni a hivatal munkájának azokra a részleteire is, amelyek célja az volt, hogy felkutassák a környék nevezetesebb kirándulóhelyeit, feltérképezzék a fizetővendégszolgálatra alkalmas helyeket, és az első idegenvezető-képző tanfolyam tervezetére is. Űj színt hozott Siófok és a Balaton életébe, amikor megindult a légiforgalom a főváros és a Balaton fővárosa között. A kis, 21 személyes Douglas típusú gépek félóra alatt tették meg ezt a nem túl nagy távolságot, s a menetdíj oda- vissza 90 forintba került. Ezt a közlekedési módot annyira megkedvelték, hogy 1948 augusztusában naponta kétszer is érkeztek gépek a kiüti »légikikötőbe« ... Még ebben az évben — az idegenforgalom kezdődő nagy- korúsodásának jeleként — kezdjék megszervezni a fizetővendég-szolgálatot, amelynek legnagyobb akadálya volt, hogy a tulajdonosok jövedelmére 60 százalékos adót vetettek ki. Létrejött a Balatoni Népfőiskola is, vezetője az a Molnár István lett, aki ma érdemes táncművész és koreográfus. A hivatalban megkezdték az idegenforgalom akkoriban elengedhetetlen feltételének tartott bőröndcímkék, sö- röspohár-alátétek kiadását, és összeállítottak egy siófoki prospektust is három: magyar, cseh és lengyel nyelven. A pezsgő, ötletektől teli munka, bár nagyon szerény keretek között folyt, és alig haladta meg az egyszerű propaganda kereteit, mégis elismerést kapott: 1949-ben Siófok az országos idegenforgalmi munkaversenyben első helyezést szerzett. A munka teljes lendülettel folyt tovább 1953-ig. Erre az időszakra jellemző még Bor- sitzky Lászlónak — aki 1950 óta vezette a hivatalt — az a cikke, amely 1952-ben jelent meg az Idegenforgalmi Tájékoztatóban. Siófok gondjairól szólva ezt írja: »Szükséges lenne egy nagy befogadóképességű kultúrterem felállítása, amelyben rossz időjárás esetén a nagyobb rendezvényeket tarthatnánk...« A hivatal ekkorra már kinőtte az eredetileg rászabott ruhát. S '1954-től, hasonlóan az ország több megyéjéhez, átszervezték, megyei hatáskörűvé fejlesztették új, még nagyobb ívű korszak kezdetét jelezve. (Folytatjuk.) Csupor Tibor YUGBlJASO: A z a néhány pad, amelyik a városi parkban a délelőtti nappal szembefordul, ilyenkor ősszel a nyugdíjasok tanyája. Ott ülnek vastag felöltőben, sállal a nyakukon, s ősz hajuk csak azért nem látszik, mert a kalapot fázósan behúzzák a fejükbe. Ülnek és hallgatnak. Néha elhangzik egy-egy kérdés; a temetőben egy friss fejfa névadójára halkan emlékeznek, aki valamikor egy padban ült velük az iskolában, s ilyenkor szomorúan bólogatnak, hogy az ember nem él örökké. Az ősz letép a hervadó fákról egy csomó sárga levelet, s valami láthatatlan seprűvel odasodorja a padok vaslábához. Egy újabb öreg érkezik a pádhoz. Reszket a keze, ahogy megtörli a szemüvegét, és leül közéjük. Itt már mindenki ismeri egymást. Az új jövevény fakó arcával és sasorrával olyan, mint a varjú, de a természete is olyan. Egész nan tipeg-topog a városban, összeszedi a rossz híreket. aztán csak telekárogja á barátai fülét, hogy el ne feledkezzenek róla; a nagy kaszás itt suhogtatja szerszámait az Hedten lapuló bérházak fölött. A szemüvegest nem szeretik a többiek. Nem is marad sokáig, csak előbb elmondja legújabb hírszerzeményét: — Hallottátok? A Decsi Jöska agyvérzést kapott. Teljesen eszméletlen. Aligha éri meg a hét végét! — Az ügyvéd? — Az, az. — Hiszen az még csak 56 éves volt! — Hát aztán? Mindig csak mi kerüljünk sorra? — vág bele a szóba egy piros arcú nyugdíjas. Lassan kezdi kigombolni a kabátját, mert tíz óra felé jár, s a nap elfeledkezett róla, hogy szeptember utóján nem illik ilyen nyáriasan sütni. — ötvenhat év! Veszedelmes életkor! Aki a hatvanat megússza, i az ma már reménykedhet, hogy hosszú élete lesz! — bölcselkedik tovább a piros arcú, s a többiek is egyszerre megpezsdülnek, mintha valami életelixirt fecskendeztek volna az ereikbe. — Vigyázni kell ebben a korban! Ez úgy hangzik, mintha nekik már nem kellene vigyázniuk. Az öreg varjúnak ez nem tetszik, hamarosan föl is kel, és elindul újabb hírvadászatra. A többiek egyszerre fellélegeznek. Vidámak lesznek, már tréfálkoznak is egymással. Nincs itt semmi baj! Az élet szép, a nyugdíj elsején megjön rendesen, s a parkban csinos nők ülnek a padokon. A szomszéd padra például éppen most telepszik le egy barna kosztümbe öltözött asz- szony. Már nem fiatal. Nagy, fekete kontyában néhány ősz hajszál csillan meg. De a lába karcsú és fiatalos. Könyvet vesz elő a táskájából, és olvasni kezd. A két nyugdíjas összesúg a pádon. Az arcukra kaján mosoly ül. Arról beszélnek, hogy ha ők ketten olyan nagy legények, akkor meg mernék-e szólítani a pádon ülő asszonyt. A pirospozsgás visszasúg. — Engem még most is megnéznek a nők! No, nem a lányok, de a negyvenévesek. Van köztük még harmincöt is! — Hát akkor menj oda. — Azt hiszed, nem merek? — Azt! A pirospozsgás szótlanul fölkel, megigazítja a felöltőjét, és merészen átül a padra, a nő mellé. Cigarettát húz elő a zsebéből és tüzet kér. A nő mosolyog. A táskájából öngyújtót vesz ki, és fclkat- tintja. — Mit tetszik olvasni? — Mikszáthtól a Fekete várost — A tévében látta, ugye? Újjávarázsolt gyermekparadicsom Zamárdiban Egymillió forintot költöttek a zamárdiak az óvoda csinosítására; az épület tatarozására, belső dekorálására. A kis lakók örömmel vették birtokukba az újjávarázsolt gyermekparadicsomot. Tizenkét lakáskulcs A fogyasztói társadalom »csodái« közé tartozik többek között a nevető masina, vagy mondjuk inkább így: röhögőgép. Egyszer a televízió is készített egy igen szellemes és vitriolos rövidfilmet erről, alaposan megfricskázva a kon- zervkacajt. Valóban szörnyű találmány, az ember először elképed, amikor hallgatja, aztán, ha nem rendelkezik különösebb lelkierővel, akkor maga is átveszi a nevetést. Persze van mindennek egy igen érthető magyarázata — s itt a humor olyan klasszikusait hozhatjuk fel, mint Arany János vagy Henri Bergson —, s ez pofonegyszerű dolog: szeretünk nevetni. Mindennapjainkhoz hozzá tartozik a mosoly, a kacagás, a somolygás, a bájkacaj és valljuk meg: a kárörvendő röhej is. Ezernyi fajtája és ezernyi oka lehet annak, amiért nevetünk. És a művészet sem titkolja azt, hogy szeret megnevettetni bennünket, sőt a könnyű múzsa egyben a leggazdagabb is. A leggazdagítóbb is — szó szerinti értelemben. — De ez a szeretet néha elgépiesedik, itt is jelentkezik a gyártási utasítás, a konzerválási előírás, a garantált geg-sorozat. A vitriol helyett ecetet is — Igen. — Én is rögtön elolvastam. Sokat járok a megyei könyvtárba. — Én is beiratkoztam — mondja az asszony. A pirospozsgás föllélegzik. Ügy érzi magát, mint húszéves korában, amikor valami lánnyal ült itt a pádon. Tele van optimizmussal. Az asz- szony barna kosztümszoknyájából ingerlőén domborodik ki a térde. A pirospozsgás átkacsint a barátjának, aki szájtátva nézi a jelenetet. Aztán hirtelen hersegni kezd a kavics. Megjelenik egy fekete ruhás, erőteljes férfi. Autókulcsot pörget a kezében. Már messziről odaszól az asz- szonynak. — Mehetünk, Giziké! Ez csak a férj lehet. A pirospozsgás hirtelen feláll, megköszöni a tüzet, és fürgén átül barátja mellé a padra. Onnan néz az asszony után sóvárogva, aki a férje karján távozik. — Miért nem mutatkoztál be? — mondja peki a barátja kajánul. A pirospozsgás gőgösen felveti a fejét. Nincs itt semmi baj! A nap melegen süt, a nyugdíj elsején szépen megjön. és az asszony térdének emléke megmelegíti a szivét. — Ugyan. Még csak az kellene. hogy ez a pasas otthon féltékenységi jelenetet rendezze n az asszonynak! Tari Jás>M használnak, azt is hígítva, sőt néha kölnivel illatosítva. Ez a fajta színházi »nevető masina« mostanában a kabaré meg a zenés vígjáték. Természetesen vannak csodálatos művészi kivitelű »gépezetek«, kitűnő és elsőrangú — nyugodtan mondhatjuk — maradandó élményt adók. És van- 1 nak gépezetek, amelyek néhány órára próbára teszik rekeszizmainkat, viccözönt zúdítanak ránk, csipetnyi pikantériával ... Nem, azért ez nem légiesein könnyű áru! Néha nehézkes, fondorlatos poénelőkészítés is felfedezhető benne, kiizzadt zenei betétekkel. Nos, mindez egy vonulat a színházi műsorokban, évadokban, kasszatöltő. Jól illik e sorba a Piros jaguár, a Ne szóljatok bele ... Most beilleszthető a sorba a Tizenkét lakáskulcs is. Azt előrebocsátom, hogy ez a darab jobb az előző kettőnél. Többek között azért jobb, mert több benne az irónia, bár itt sem elég. Igaz, mondhatná valaki, a színlapon az áll, hogy bohózat. Lehet, hogy a színlapon bohózat áll, a színpadon mégsem teljesen az. És ezt nemcsak azért állítom, mert a bohózatnak immár klasszikus ismérvei vannak, jól kitaposott útjai, jól felfedezhető határai... Nagyon sokban az úgynevezett francia házassági bohózat mintáját követi, de igen jelentős eltérésekkel, lemaradásokkal. Ha bizonyos lennék abban, hogy nem találják ezt sokan sértőnek, azt írnám inkább: egy maii operett, bohó- zati elemekkel, a zenés vígjáték vonzáskörében. A helyzetnek kell előtérbe lépnie í— ha a jellemeket olyan banális, agyonírt kabaréfigurák hordozzák, mintegy anyagbeszerző, vagy az igazgató a titkárnőjével, a fiatal OTP-gyámság alatt álló házaspár és a házmestemé. Sajnos a komikus helyzet oldalára sem billen döntően a mérleg ... Néhol kiválóan szellemes a darab, de aránytalan, s túlpoentírozott. Szóval szórakoztunk is, bosszankodtunk is. És hogy többet szórakoztunk, mint bosszankodtunk, az annak köszönhető, hogy Laczkó Mihály rendező megpróbált jó arányú darabépítést követni, erőteljes vonallal megrajzolta a jellemeket, és minden erejét a színpadi helyzetekre fordította. Ahogy mondani szokták, ez hozza fel valamelyest a darabot Mégis éppen az anyag kevertsége és aránytalansága miatt eltérő játékstílusok keveredtek. A fiatalok, Horváth Zsuzsa, Réti Erika és Kiss Jenő könnyed, színes játékához jól idomult Farkas Anny minden korábbi operettszerepet teljességgel feledtető, nagyon rokonszenves, hiteles házmesteméja, és Kom- lós István háziúra. Csorba István stílusa más fogantatásé, rendkívül sok látványos burleszkelemet alkalmaz, némelyikbe szinte belehajszolja a közönség, és meglehetősen nagy erőpróba ezt a játék végéig tartani. Azt tegyük hozzá, hogy a »ktsz-vezér« kissé giccses figurájához mindez jól illett. Tetszett Fontos Magda kacér és csapodár kisiparos- nagyvilági úrhölgye, de az nem tetszett, hogy övé marad az erkölcsi győzelem. Kancsa- lítana a könnyű múzsa? Kellemes epizódfigura volt Forró Pál és Mészáros Joli. A darab zenéje — bár nagynevű a szerző / igénytelen; ma már elöregedett slágerekké váltak ezek a számok, és hiába lestük, nem örökzöldült ki egy sem. Sokkal jobb viszont a koreográfia és a táncosként is kitűnő Horváth Zsuzsa. Tröszt Tibor Tanácskozás az űj rendszerű munkás-továbbképzésről A kormány múlt évi határozatának megfelelően még novemberben megkezdődik a munkások új rendszerű továbbképzése. Célja, hogy a munkások — s elsősorban a szakmunkások — meg tudjanak felelni a gyors ütemű műszaki változásokból, a társadalmi fejlődésből adódó követelményeiknek, s továbbképzésük együttjárjon általános és politikai műveltségük állandó emelésével is. A továbbképző tanfolyamok szervezésével megbízott vállalatok, továbbá a SZOT és a szaktárcák képviselőinek részvételével tegnap tanácskozás volt a Fáklya Klubban. Az új rendszerű továbbképzés fráwfzeté.sébiaa és k&erjesztésében a kormányhatározat — a feltételek biztosítását is figyelembe véve — fokozatosságot írt elő. Az idén —• első lépésként — hat iparág 50 vállalata és — a szövetkezeti vállalatok részére — az QKISZ hat központban kezdi meg szakmunkásainak to- vábhképzését ismeretfelújító, korszerűsítő jelleggel. A nép- gazdasági és ágazati igényekre alapozva 14 szakmában mintegy 1600 szakmunkás — kezdi meg szakmai ismereteinek a legfejlettebb technikához igazodó bővítését, korszerűsítését 5 Somogyi Néplap
