Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-30 / 282. szám
KISKUNSÁGI PEZSGÉS Petőfi szellemében Az őszi napsütésben villognak a fogadó falai. A kocsiállás fehér oszlopai mögött ek- hós szekér, XIX. századi kocsik idézik a letűnt világot. Az ivó kecskelábú asztalai, karcsú nyakú üvegei a mészárszék komolyabb hangulatát oldják derűssé. »Nagyon szép itt minden. Csak az a kár Szalkszent- mártonon, hogy nem lehet már elbeszélgetni Petőfivel egy kancsó bor mellett« — olvassuk a vendégkönyvi bejegyzést. Igen, Petőfit és a korabeli valóságot varázsolja elénk itt, az emlékházban minden szöglet — a költő pályájának egy részét áttekintő rangos irodalmi kiállítás, a konyha korhű cserépedényei, a feketén ágaskodó szabadkémény. S a kicsiny, udvarra nyíló szoba, amelyben a Petőfi-ereklyék megható egyszerűséggel intik áhítatos csendre a látogatót. A derűs őszi napon azok gyűltek itt össze tanácskozásra, akik az ország Petőfi-em- lékhelyeinek őrei, gondozói, odaadó támogatói. A lelkes tenniakarás, az őrzés helyett a mindenki kincsévé avatás szándéka vezette őket, amikor I eljöttek a szalkszentmártoni találkézóra. | „Hogy élő legyen“ A tanácskozáson Madarász László, a Bács-Kiskun megyei Tanács elnökhelyettese így kezdte előadását: — Talán soha vissza nem térő alkalom a százötvenedik évforduló, hogy Petőfi a magyar kultúrán nevelkedő nemzedékek számára élő erő legyen. A feladat igen sokrétű. Van, akinek a fetisizált nagyságból az emberi arcot kell megmutatni. Akinek a »nemzeti büszkeség-“ papírmasé-me- revségéből a lírikust kell megidézni. Akinek a szerelmi és bordalok írója mellett a lángoló forradalmár portréjával kell kiegészíteni az eddigi Pe- tőfi-képet. Minden akció célja, hogy Petőfi élő legyen, a szellem erjesztője és fejlesztője. Az egész ország így válhat a kultúra őrhelyévé a Petőfi emlékhelyek mellett. Bács-Kiskun megyének is sok a tennivalója, hiszen Petőfi megyéje vagyunk. Bács-Kiskun Petőfi megyéjének vallja magát, s joggal. Hiszen ott a szülőhely, ott küzKati néni estéi így élek én itt ebben a konyhában. Itt fűtök csak, látja, fiam. Egyedül vagyok, mint az ujjam. A buszvezetők, kalauzok elmentek; nekik szoktam kiadni a szobát. De nagyon hidegelték, hogy megjött az ősz.’ Hát elmentek. Most már csak a pék alszik itt minden másnap. Meg akit itt ér Lakócsán az este. Menjen csak Kati nénihez — ezt mondják neki az emberek. Tudják, hogy nálam mindig szállásra lel mindenki. Jó szót is kap. Majdnem egyidős vagyok ezzel a századdal. 1901-es születésű vagyok. De sok idő ez, és mégis: de kevés idő, higgye meg! Sok minden megtörtént velem, az igaz. De olyan hamar elröpült! Két férjem is volt. Mindegyik nagy indulatú ember. Egyik sem volt jó hozzám. Az elsőtől elváltam, amikor a nagy indulata miatt börtönbe került. A második sem volt különb férfi. Jaj, bizony de sokszor kellett a padlásra menekülnöm, bozse moj! De sokszor. Csak a vadászás meg a kocsma. Itthon meg nekem kellett a jószágokkal bánnom egyedül. Mondták neki egyszer: »Te Vince! Miért hagyod, hogy az asszony vágja a fát?« Csak megrántotta a vállát: »Nem törik le a keze!« Nem tört. Csak megfáradt, eres lett. Most már huszonegy éve magam vagyok. Kosztosokat fogadtam! Volt, hogy még az udvarra is kellett tennem asztalt, székeket. Híre lett a főz- tömnek. Még tanítónő is étkezett nálam. De eljött az idő, hogy neki is ezt kellett mondanom: »Sztána! Ne haragudj, lányom, de már nem bírom. Szaggat a derekam, a kezeim elnehezültek.« Azóta csak magam vagyok. Néha — mint maga is — betéved hozzám egy-egy utazó. Nem kérek sokat a szállásért. Híreket hoznak a világból, ez is fizetség nekem. Igaz, hogy van rádióm, de az emberi szó, mely közvetlenül előttem születik, meieret ad. Nem kér egy kis tejet? Nem íjnzért adnám. Meleg is, jót tesz ilyen hideg időben. Látom, nem ment el este a kocsmába. Volt olyan lakóm, akinek két kupica pálirika volt a reggelije a legerősebb fajtából. Hiába pirongahtam. Mert az ital de sok szép fiatal életet tönkretett már! S nemcsak azét, aki iszik; a családét is. De sok asszony sírt már éjjeleket miatta! De sok készítette nappal a kis matyót a padlásra. Mire’.:? Iln é"?l az ura elől menekülnie kell hát meg ne vegye a? öten hi lege odafönt. De — s k ezek. Beszó'jiink i 'LA "iatalok- ról. Jaj, m: . i szíp lá-y van itt is. Nehéz óm manapság a férjhez menés! Mert a fiúk tanulnak, katonáskodnak. Előtte meg nem nősülnek. A lányok meg csak sóhajtoznak. Mennének, de kihez? Élek itt egyedül. Néha elmegyek egy kicsit segíteni a rokonsághoz. Most is — ha maga nem jön; mentem volna babot válogatni. Néha meg esténként a komámasszony — így hívjuk egymást a ház első részében lakó asztalosnéval, igen jó emberek — behív televíziót nézni. De amikor a híradónak vége, én már készülök. Megszoktam a nyolcórai lefekvést. A fiam disznóölésre mindig hazajön. Pesten élnek. Az unokáim is megnősültek már. Jaj, de szerettem, ha itt voltak, míg kisebbek voltak. Sokat gondolok rájuk, néha álmodom is róluk. Pécsen dolgozik mind a kettő. De sűrűn elgondolom: most volna jó fiatalnak lenni. Most lehet igazán csak élni. Nem szűkölködni semmiben, fessen járni. Nem úgy, mint mi egykor. Abban a gürcölős időben, amiben mi voltunk fiatalok. De hát este van már. Odakint .,, L. L. döttek sorsukkal a szülők, onnan indult az álmokat beváltani a költő, s az életmű jelentős darabjainak ott volt az ihlető forrása. 1972-ben megyei emlékbizottság alakult. Leglényegesebb feladata az Országos Petőfi Emlékbizottság terveinek koordinálása mellett a különböző rendezvények tervezése, számon tartása, összehangolása. Nem kizárólagos helyi dömpingre törekszenek, hanem aktív részesei akarnak lenni az ünneplésnek. Emlékszámok, sorozatok, szobrok A tájékozódást közös mű sorfüzet kiadása segíti, melyben minden szintű megemlékezés összefoglalva szerepel majd. Kiskőrösön »Megszenteli küszöbe címmel Petőfi tanulmánykötet készül. A megye öt emlékhelye anyagának kiegészítése a honismereti körök feladata. A dunavecsei emlék szoba helyreállítása már megtörtént, Kiskunfélegyházán is emlékszoba és Petőfi-könyvtár megteremtése a cél. Igen nagy hangsúlyt kapnak a Petőfiről szóló előadások, hogy a tárgyi és írott emlékek tudományos feldolgozásban is minél szélesebb rétegekhez eljussanak. A szellemi örökség továbbadása, élesztése a célja a TIT és a Magyar Zenei Társaság különféle rendezvényeinek is. A Petőfi Népe már ebben az évben sorra közli vasárnapi számaiban a megyében fogant Petőíi-verseket, elemzéseikkel. A megyében megjelenő folyóirat, a Forrás, külön Petőfi- számmal jelentkezik majd, melyben tanulmányok, dokumentációk, vallomások idézik a nagy elődöt. A megye képzőművészei pályázat keretében emlékeznek a költőre munkáikkal. Pálfy Gusztáv, a fiatal szobrász Pe- tőfi-portrét mintáz, melyet Kecskeméten szándékoznak fölállítani. A Kiskunfélegyházán élő Bodor Miklós grafikus »Petőfi Kiskunsága« témájú művekkel készül önálló kiállí- í tásra. A forradalom és Petőfi lángjai izzásba kell hozzák a lelkeket. Kell, hogy hevítsen a két- j tős évforduló: ne csak idéz-1 zük, hanem megtartsuk Petőfi szavait, igazát. Tóth Piroska ris akkor megszólalt a Pj legfiatalabb, Titusz. Illedelmesen kivárta, amíg elfáradt a nevetés és a jókedv makrancos csikaja. Titusz — merőben ellentétben a társaság nyakára telepedett, harsogó sztoriorgiával — halkan, csendesen kezdte mondandóját. — Volt időt amikor úgy éreztem, hogy kívül rekedtem mindenen, ami körülvesz, ami értelmet ad. S nemcsak én éreztem így, hanem mi, mindannyian, a IIIlB-sek. Akkor egy csapásra, egyik percről a másikra lettünk sorstársak és jártunk szégyenkezve, lesütött szemmel, napokig. Talán két fiú, ha akadt, aki csak vigyorgott, flk már többet tudtak nálunk, sokkal többet... S mindezt egy, egyetlen mondat miatt. Értitek ezt? Égy hitvány kis mondatocska, hát nem elképesztő? Tulajdonképpen semmi sem változott, minden a megszokott, a régi »bit. S mégis kiszorult körülöttünk a levegő. A gimnáziumban éppúgy nem volt akkor munkánk a politechnikai órán, mint máskor. Üj tantárgy volt akkortájt, és a tanárok egyszerűen ■'em tudták, mit kezdjenek időnkkel, kezeinkkel. S aztán egy pokoli ötlet, máig sem tudom ki ötlötte ki: levezényeltek bennünket az alagsorba, a kazamataszerüen sorakozó kis lyukak egyikébe, ahol még sohasem jártunk, a felhalmozott dohos papírkartonok, rothadó ládák, nyirkot izzadó falak és minden elképzelhető lim-lom közé. Lyukasztani!!! Nem követ törni, nyögve, verejtékezve cipelni, s nem is ragadás, cuppogó trágyát szórni, hogy csak a legrondábbakat említsem, s amelyeket talán mégis szívesebben csináltunk volna. Ha másért nem, dacból. Nem, mi papírokat lyukasztottunk. El tudjátok képzelni, mi az? Ültünk nyugodtan, jól fésülten, az ajtónál dtilleszkedett, Hólyag, a felügyelő tanár, s mint valami éltes kotlós vigyázott ránk, gurgula szemekkel, szigorúan, morcosán. S mi lyukasztottunk. Némán, teljesen érzéketlenül. Be a papírt, csitt-csatt, kliccs- klaccs, kész, ki vele. Három mozdulat az egész, nyomorult, ostoba három mozdulat, méret nem volt, mindenki ott lyukasztott, ahol akart, úgy, ahogy kedve tartotta. Csak lyukasszon, csak teljék már az a csigalassúsággal vánszor- gó idő. Sejtette mindenki, végül is nem voltunk felesznek, hogy milyen remek begyújtás, kitűnő fidibusz lesz majd ezekből a lyukas papírokból, amelyeket sorozatban munkáltunk meg. Két óráig így ment a munka, óno* csattogással telt az „Éljenek a somogyiak /“ Ot nap — millió emlék... Látogatás a Videoton gyárban — Találkozás a város vezetőivel Egy kicsit fáradtnak látszottak. A szemük is erről vallott, Néha cinkosan összemosolyogtak, fejükben még kavarogtak az élmények, az átélt, a pillanatok tört része alatt felszínre kerülő események, amelyekre olyan jó emlékezni. Mesélni a barátoknak, az osztálytársaknak, beszámolni a végzett munkáról, felidézni a még friss, szinte jelennek tűnő múltat. Hajdú Gyöngyi és Pok Katalin megyénket, városunkat, Iskolájukat — a Berzsenyi Dániel és a Gárdonyi Géza általános iskolát — és úttörő- csapatukat képviselték a nemrég befejeződött IV. országos úttörő parlamenten. — Csütörtökön délelőtt indultunk Székesfehérvárra. Még ismeretlen volt a város, soha nem jártam ott. Kellemes meglepetések vártak ránk. Mindenhol plakátokkal köszöntöttek bennünket, egyenruhába öltözött úttörők jöttek eL Délután öt órakor már megkezdtük az első tanácskozást. A plenáris ülésen minden megyét külön úttörőcsapat fogadott, utána az országos úttörővezetőség elnöke köszöntötte a képviselőket. Volt, aki elmesélte iskolájának egy napját, úttörőcsapatának működéséről, életéről beszélt — mondta Hajdú Gyöngyi. — Milyen programot állítottak össze a vendéglátók számotokra? — A délelőttök tanácskozással teltek el, hat szekciót alakítottunk, hogy egymás munkáját ne zavarjuk. A délután szinte teljesen kötetlen volt. Érdekes, sokrétű, színvonalas előadásokon, programokon vettünk részt. Megismerkedtünk a város nevezetességeivel, régi híres épületeivel, múzeumával, s elmentünk a néhány éve felépült, modern városnegyedbe is. — Jártatok-e valamelyik gyárban? — Természetesen oda is elvittek bennünket. A Videoton gyárat azóta sem tudom elfelejteni. Csak éppen rosszkor mentünk, műszakváltás volt, csaknem ötszáz ember özönlött ki a hatalmas kapun, megértük kivárni.., Láttuk ahogy a televízió készül. A legapróbb munkafolyamattól kezdve egészen a befejezésik. No és az utca! A járókelőik sokszor nem tudták mire vélni egy-egy »megmozdulásunkat«. Sok-«ok dalt tanultunk, és azt hazafelé menet is énekeltük. Harsogtak a terek meg a parkok, az utcán még a forgalom is megállt néha, az ének elnyomta az autók tülkölését. Az autóbuszokon ingyen utazhattunk, csak föl kellett mutanunk egy jelvényt. Ebből gyakran származott kényes, nekünk viszont nagyon humoros eset. A kalauzok bátortalanul mondták: kislányok,.. maguk. „ szóval a jegy... de.,. — nem tudtuk a jókedvünket leplezni. Egymás szavába vágnak. Csillog a szemük, az élmények újra és újra »•megtörténnek« — élnek. — Kétszáznegyvenhárom úttörő hömpölygőit végig az utcán, egymás nyakába csimpaszkodva .., nagyon boldogok voltunk... — mondja Pok Katalin. — Hallottam, a megyék küldötteit más-más iskola fogadta. Ti melyik székesfehérvári úttörőcsapattal ismerkedtetek meg? — A Táncsics Mihály Általános Iskola hívott meg bennünket, s ami különösen jólesett, hogy »Éljenek a somo- gyiakh kiáltással fogadtak. Az úttörőszobában vendégelték meg kis csapatunkat, ahol az irodalmi színpad és a néptánc- csoport mutatkozott be. Ajándékokat cseréltünk, utána táncoltunk, ismerkedtünk. Nem akartunk hazamenni, annyira jól éreztük magunkat. Vasárnap Fejér megye és Székesfehérvár vezetői fogadtak bennünket, és az úttörőparlament küldötteit. Találkoztunk az ezermester- és úttörőboltok képviselőivel is. — Mire emlékeztek vissza a legszívesebben? — Mindennap ünnep volt. Azt sem tudtuk, hogy milyen nap van. Most, hogy újra itthon vagyunk, egy órának tűnik minden, ami Székesfehérváron történt. Minden pillanat élmény volt, nem lehet egyiket különválasztani a másiktól. A parlament záróülésén a szekciók vezetői beszámoltak á végzett munkáról, ahol jelen volt -dr. Gosztonyi János művelődésügyi miniszter is. A búcsúzás feledhetetlen... a noteszünk tele van aláírásokkal, címekkel. Ha mindenkinek írnánk, akkor nem lenne elég a nap huszonnégy órája sem. Sajnos, mi már nem veszünk részt a következő parlamenten ... csak mesélni tudunk azoknak, akiket majd meghívnak... Rőhrig Gábor Reggel az óvodában Étkezés előtti kézmosás a kaposvári Szántó Imre utcai óvodában. ODILÖPERA idő. Senki nem szólt egy árva szót sem. Mint a birkák, amikor türelmesen és bambán sorakoznak a vágóhídon. De nem, még'sem, mert azok legalább az életüket menthették volna, a bőrükről volt szó. De nekünk akkor ott annyira kisszerű és unalmas volt az egész, olyan megalázóan ostoba és hangsúlyozottan jelentéktelen, hogy még egy letolást sem volt érdemes kockáztatni a Hólyagtól. Egyébként nem féltünk tőle: tizenhét éves korában kitől fél az ember? Gépiesen járt a kezünk, s az alagsorban tökéletesen hiányzott minden zaj, egy sugárnyi természetes fény, csak a légypiszkos kövér búra kedélyeskedett a falon, és a kézi lyukasztók kattogtak olyan hangon, mint egy krokodiloperában. Undorítóan. Még tíz perc. Hólyag a hájas hátát vakarja az ajtó durván megmunkált szárfájánál, még öt perc, Hólyag nagyot ásít... örökkévalóságnak látszott az idő! Akkor megnyílt az ajtó, és két keménykötésű férfi tolakodott be raiia, sortban, izmos válluk dagadt az át izzadt pólóingben. Valami szekrényt cipeltek, láthatóan ügyet sem vetve Hólyagra! de ránk sem, azok módján, akiknek másutt mondják meg. mit tegyenek, s akiktől távol áll az iskola mindenféle előírása. Határozottan, függetlenül, felelősséggel mozogtak, hiszen megbízást teljesítettek, S ehhez a megbízáshoz nekünk semmi közünk sem volt. Hólyag közömbösen húzta arrább a potrohút, amint a szekrénnyel farolni kezdtek befelé, de aztán busa homloka mögött valami kapisgálni kezdett. Unalomtól elflttyedt, gyűrt arca zsírosán kigömbö- lyödött, vastag mutatóujját sebesen a szája elé kapta, s mint amikor a parlamenti őrség leinti az illetlenül hangoskodó turistákat, mert odabenn a minisztertanács ülésezik, úgy súgta a két férfinak: — Pszt! Uraim! Csendesebben az égre! Ne ingereljék őket! Egy elhibázott lépés, egy csikorgó cipőtalp és vége ... Törvek-zúznak — * a kezével félreérthetetlenül mutatta, hogy hol van nálunk a hiba. — Ssshhn mi-’d! A két férfi érdeklődve nézett bennünket, mintha csak Zulfikárt, a híres tigrishímet bámulnák a ketrecben, óvatosan, nehogy a kis Lacika közel menjen a félelmetes mancsokhoz. S közülünk alig hiszem, hogy bárki is fel mert volna nézni. Szorgalmasan kattogtattuk lyukasztóinkat, s gyanítom, hogy ezzel éppen Hólyagot igazoltuk, Bűvös kör volt ez, amelyből kitörni nem lehetett: ha fel- álUz, kikéred magadnak, s földhöz vágod a szerszámod, rád ugrik a két izomkolosz- szus, és becipel a diliházba. Maradt tehát az undorító meló, pedig zúgott a fejünk, hogy mivel cáfoljuk meg Hólyagot, hogyan bizonyítsuk be, hogy normálisak vagyunk? Görcsösen kattintgattuk a lyukasztót, millió gondolat keringett agyunkban, míg csak a két ember szépen, óvatosan be nem tette maga mögött az ajtót, s az alagsori folyosón máris elkezdték fennhangon tárgyalni a látványt. Hólyag pedig sunyin mosol-!-ott, mint a jóllakott kandúr. M it mondjak még? Én például sokáig szégyelltem kimozdulni még a házból is. Két hét alatt osztályfőnökit kaptunk húszán. Kettőt egyenesen a rendőrök kaptak el, egyik pedig komoly srác volt, országos matematikaversenyen helyezett. Ki'Jatómínöknek készült. A'litó'ag lányokkal erőszakoskodtak ... Csend lett Titusz elbeszélése után. A nevetéstől s az italtól piros arcú társaság szemében a megbotránkozás vert tanyát: az'elbeszélő végképp elrontotta a’ hangulatot! Csupor Tibor
