Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-26 / 279. szám
Petőfi tizenhét verse - ünnepi kiadásban Reich Károly illusztrációi Ütőn vagyok, s nem vagy velesm PetSfi ma is a legolvasottabb költő, népszerűségét jelzik azok a számok, mely verseinek kiadásait, példány- számait mutatják, A könyvé- szet és Petőfi lírája tehát törvényszerűen egymásra talált, a korokban együtt haladt Az 1973-as Petőíi-évre szánt ünnepi kiadású album áttekintése előtt vessünk néhány pillantást az előzményekre. Milyen rajzok készültek korábban Petőfi munkáihoz? Nemrégen vesztette érvényét az a képzőművészeti szándék, hogy »hiteles« Petőfit rajzoljanak. A kötetek tanúsága szerint szebbnél szebb portrék igyekeznek fokozni a múlt századvége szellemi hangulatát is, mely elszakítja Petőfit a földtől, s habkönnyű felhőkbe emeli a forradalom költőjét. Ezek a gló- nfikáló rajzok — micsoda vakság! — többnyire betegágyban szenvedő arcot mutatnak, s Petőfi »mennybemenetele« a témájuk. A betegágynál síró halandó emberek — akiket a költő lírájában fölemelt —, valójában nem azok, akik Petőfi szelleme fölött őrködtek. Ezek a síró-rívó emberek nagyon is élettelenek ahhoá, hogy véleményük '.egyen. Máshol kivont kardú huszárok, álmagyar parasztok jelentik« Petőfi világát Hamisak ezek a rajzok, de föl- étlenül a korszellem ütközik ci rajtuk. Ki kell emelni törheti visszapillantásunk lapuról Zichy Mihály illusztrá- ióit, melyek ma is igaz vi- ígot mutatnak. Talán Marry h Ferenc Bérzsenyi-Hluszt- ■ációinak ihlető szellemisége .s bennük búvik. rajzaira. Mert belülről, Petőfi verseiből indult ki, s azok hangulatához készített egyszerű vonalvezetésű, érzelemgazdag rajzokat. Petőfi arcvonásai is épp olyan játékosak, mint a madaraké, a fáké, a vándorút állomásaié, a napé, a csillagoké. Itt van például az Ütőn vagyok s nem vagy velem című vers kísérőrajza, a kötet egyik legszebb illusztrációja, melyben a vándor költő fölé magasodik a megjelenített szerelmes, lombbal körülvett, madaras arca. Ez, gondolom, elképzelhetetlen lett volna százegynéhány éve. A Szabadság, szerelem! talán még jobb példa Reich Károly átlényegitő rajzainak dicséretére. A nőalakban jelentkező szabadság-motívum noha nem új, — sőt nagyon is gyakorolt forma —, de ez nem von le Reich rajzának értékéből semmit Hiszen éppen az is szándékában van, hogy a már ismert motívumot elmélyítse az olvasóban. Ezzel a képi látásmód fejlesztését erősíti egyben. A tizenhét Petőfi szerelmes vers nyomdai megformálása és Reich illusztrációi együtt hatnak az olvasó ízlésére, érzelmére. Bizonyára sokan újra olvassák Petőfi műveit ezekben a napokban. E díszkiadás, noha ismert verseket nyújt át, mégis újat ad. Hórányi Barna Ehhez ma sem lehet hozzátenni semmit Éppen ez jelent új feladatot az élő grafikusoknak. Más oldalról is kapnak inspirációt, hiszen óriási mértékben változott a nyomdai technika a grafikái sokszorosítást illetően. Minden olvasó képzőművészeti alkotáshoz jut a könyvillusztrációk kézbevételével. Maga a könyvészet Is népszerű lett Gyűjtők sokasága foglalkozik a szépen tipogra- fizált művekkel. Petőfi Sándor tizenhét szerelmes verse, Reich Károly illusztrációival három különböző méretben is megjelent Miniatűrváltozatban, hagyományos és albumformában. A múlt század végi Petőfi illusztrációkról elmondott kritikák egyik megállapítása sem illik erre a kötetre, Reich Somogyi Néplap — Megcsalom m feleségemet, Annát — mondta Z. Bunyevácz Albert, amikor legutóbb találkoztam vele. — Elég rosszul teszed — mondtam —, hiszen a feleséged csinos, értelmes teremtés, nemigen találsz nála különbet. — Teljesen igazad van, nekem is ez a véleményem. Egy bajom van csak az asz- szonnyal féltékeny és veszekedős. Amikor egyszer indokolatlan féltékenysége miatt összevesztünk, elhatároztam: utólag alapot teremtek gyanújának, s megcsalom ... Mit mondjak neked? Majd egy hétig koslattam a nők után, hiába. Közben Annával is kibékültem, s nekem nem volt többé kedvem megcsalni. Pedig mintha az ördög incselkedett volna velem, szinte rajzottak körülöttiem a jobbnál jobb nők. Békésen éltünk egy darabig, majd megint összevesztünk. Na, gondoltam, most bosszút állok. Hamar a nők ^stésst Da ismét ftUIrr. —— Jegyzetek versről, versmondásról Ügy tetszik, otthonra lelt Győrben a vers, a költészet. A Radnóti Emlékbizottság, az írószövetség, a Népművelési Intézet és a megyei Hazafias Népfront támogatásával megrendezett verseny, melyen az elmúlt év legjob felnőtt amatőr versmondói állhatták a dobogóra, a dunántúli költők találkozója, melyet szintén évente kívánnak megrendezni, a versmondók könyvének eddig megjelent két kötete bizonyítja, hogy lehetőségek teremtődtek; keretek, melyeket, persze, jó vagy rossz tartalommal lehet megtölteni. Az ötven, országos és megyei szereplésük alapján meghívott versmondó, köztük a négy somogyi produkciója meghallgatása közben, el kellet tűnődnöm ismételten — versről, versmondásról. Mi a vers sorsa manapság? Viták zajlanak. Akik a verset Írják, akár öregek, akár fiatalok, panaszkodnak, hogy kevés a megjelenési lehetőség. Csakugyan? A magam részéről megjelenési fórumnak tekintek mindenfajta publikációt, nyilvánosságot — akár írásban, akár szóban. A magam részéről egyenrangúan fontosnak tartom az összes megjelenési fórumot, elvileg nem lehet különbség a Nagyvilág és a napilap irodalmi melléklete, Űj írás és vidéki folyóirat közt. Országos méretű amatőr irodalmi színpadi mozgalom, művelődési intézmények rendezvényei, író-olvasó találkozók, központi és megyei időszakos kiadványok, havonta több száz folyóiratoldal, legalább 20 ívnyi kulturális melléklet heti/ és napilapokban... Kevés? Aligha. Sőt, olyan tágas keret, amit képtelenség folyamatosan megtölteni eleven, színvonlas anyaggal! Az impozáns mennyiség — szürke áradat, amelyben elveszik az igazán jó is, már-már az írott-mondott szó hitelét veszélyeztetheti. Az írástudók felelőtlensége nem menthető semmivel. Tisztelik a legkisebb fórumot is? Ha hű az a kép, amely elénk tárul hónapról hónapra, akkor nem ártana időnként, ha egy-egy folyóirat — akár vidéki, akár központi — soron következő száma helyett közlemény jelenne meg: nem gyűlt össze érdemes anyag, talán majd a jövő hónapban ... Vagy talán a szerkesztők, rovatvezetők válogatnak rosszul ? Túlontúl kicsi szakmai s egyéb kockázattal, bátorsággal? A két versel a XX. századi magyar költészetből választhatták a versenyzők, de az egyiknek Illyés-versnek kellett lenni. Jómagam — a kétnapos versenynek szinte egyetlen hallgatója — soknak, egyhangúnak tartom az állandó, a különböző fórumokon mindig előkerülő versek arányát. Illyés és századunk magyar költészete sokszólamúbb, gazdagabb, mind gondolatban, mind érzelemben. Csupán néhány esetben éreztem, hogy az előadó személyesen érdekelt a versben, vall a verssel — önmagáról is. Mintha felvételi meghallgatás részese lettem volna. Sikerrel adtak számot — a zsűri értékelése szerint is — szakmai ismeretekről, fogásokról, jó a beszédkultúrájuk. Immár hat Radnóti-érmes versmondó van. A Rádió külön műsorban mutatja majd be őket. Fórumot biztosít nekik; fórumot, amely azonban, bár rangos, nem több mint lehetőség... A magam részéről több felfedező útra, kockázatosabb kalandra biztatnám mind a versmondókat, mind a műsorszerkesztőket. Papp Árpád Zelk Zoltán: RÉQIMÓDI Istenem be szépet alkotál — milyen szépek lányaid, a fák, kőmellű fiaid, a hegyek, gyíkfutású riadt csermelyek, hómezőid, hómezőkön a szarkák, varjak szirmos lábnyoma, meg a rigó, sárga, s fekete, a cinke ha feje fekete, s az a másik, az a kékfejű, meg a pucér nyakú keselyű, s ők is, az ártatlan gyilkosok, sasok, vércsék, héják, karvalyok, még a tövisszúró gébics is, s a tulipán, s a szamártövis, hát még a csillagszívű kutyák, macskák, özek, tevék, impalák, és a hal ha tóból fölbukik, vizet unván ha napfényt iszik, tücskök aranycéma szava és papcsúfoló békabrekegés, s be szépek fürtös záporaid, vülámlobbantó kanócaid, felhős eged, én mennyezetem —: mi dolgom hát a Holdon nekem? Megelőzés se bagóztak... Szó mi szó; most is bosszúlatlan maradt a veszekedés. — Tehát akkor mégsem csalod a feleségedet, ezt a csinos, értelmes, de veszekedős hölgyet? — Dehogynem — mondta Z. Bunyevácz Albert. — Kolosszális ötletem támadt. Fölfedeztem az előzetes bosszút. Hol van az megírva, hogy mindig a megbosz- szúlandó tettnek kell előbb bekövetkeznie? Az első adandó alkalommal megcsaltam Annát, s a naptáramba húztam egy strigulát... Ne félj, a bosszú nem maradt alaptalan! Alig egy hét múlva jött a veszekedés, és a strigulát át lehetett húzni.., — Később tókéletesítetta. — Előre dolgoztam s lelkiismeretesen könyveltem az eseményeket. Pontos voltam, semmi olyat nem tettem, aminek ne lett volna alapja... Jelenleg is döntetlenre állunk. A feleségem éppen tegnap egyenlített. Nekem még van időm, hogy ismét megszerezzem a vezetést, de azért biztos, ami biztos; hatkor találkám van Matilddal, aki számításba jöhet. Sokáig nem találkoztam Z. Bunyevácz Albertiéi. Majd csontig soványodva láttam legközelebb, amint egy nő nyomában loholt. — Kísérj el egy darabon! — lihegte. — Anna kibírhatatlan. Mindennap összeveszünk. Rémes! Agyonstrapá- lom magam miatta. «fa Mm* VycivmGYelts Kerülendő? Néhány hónapja egy szigorú levelet kaptam Pécsről. Az egyik szorgalmas rádióhallgató a következőket írta: »Nem kis meglepetéssel hallgattam — iskolás korú gyermekemmel együtt — február 27-én az Édes anyanyelvűnk című előadást, amelyben az előadó gátlás nélkül használta a nyelvi lomtárba helyezett -andó—endő végű szavakat. Ügy gondolom, igen rossz osztályzatot kapna dolgozatán ra az a diák, aki bármelyik iskolánkban megkísérelné hogy -andó—endő végződésekkel ékesítse igéit. Fel szeretném tenni a kérdést, vajon megrovás nélkül használhatjuk-e a helyesírásunkból száműzött igealakot, s ha igen, hol és mikor. Indokolt a kérdésem, annál is inkább, mivel a műsor hallgatói között nagy számban vannak iskolás korúak. Rajtuk segítünk elsősorban, ha végleges és egyértelmű választ adunk a felvetett kérdésre.« Az említett előadásban valóban elhangzott ez a jelzős szerkezet: a megírandó könyv. Olyan könyv, amelyet ezután kell megírni. Most már csak az a kérdés, hogy valóban kerülendő-e, üldözendő-e az ilyen -andó— endő, mi a teendő, mi a követendő szabály a jövendőre nézve. Először persze tisztázandó volna, ki és mikor helyezte lomtárba ezeket a nyelvi formákat. Meggondolandó ugyanis, hogy nemcsak én szegtem meg e szigorú törvényt, hanem velem együtt mások is vétkeztek és vétkeznek. Sőt, aligha tévedek, ha azt állítom, hogy levélírónk is állandóan vét saját szabálya ellen. És valószínűleg az ő matematika- tanára is gátlás nélkül mondott egykor ilyeneket: kisebbítendő, kivonandó, szorzandó, osztandó, levonandó stb. Meg talán a tisztelendő úrtól Is hallott illendő és maradandó tanításokat a múlandó világról, szánandó halandókról, veszendő lelkekről, esetleg arra is emlékszik, hogy kihirdette a házasulandókat. És hát akik forgandó szerencséről, romlandó vagy kelendő áruról beszélnek, azokat megvetendőnek tartja, vagy hajlandó elnézni esendő voltukat? Én bizony azt mondom, nem jó szabály az, hogy az -andó—endő kerülendő. Olyanféle babona ez, mint az, hogy kötőszóval nem kezdhetünk mondatot, meg hogy a fog-os jövő magyartalan, vagy hogy a -tátik, -tetik nem használtatik. De mi lehetett az oka, hogy ez a babona elterjedt? Először is az, hogy az írand, leend jövő idejű igealak és társai mai nyelvünkben valóban nem használatosak. Eltűntek nyelvünkből, sok más igealakkal együtt. Az persze, hogy »lomtárba kerültek«, túlzás, hiszen nincs miért megvetéssel, lekicsinyléssel beszélni róluk. A Biblia nyelve tele van velük, a mai embernek a tiszteletre méltó régiség hangulatát idézve. De klasszikusaink írásaiban is találkozunk ezekkel az igealakokkal, bár elég ritkán. Klemm Antal azt írja Magyar történeti mondattanában az írand, szeretend, meg- teendi, elhagyand és hasonló igealakokról, hogy ezek ma már nem fordulnak elő az élőbeszédben, csak Erdélyben a kalotaszegi nyelvjárásban találkozunk velük, s az irodalomban is ritkák. Álljon itt néhány az általa idézett irodalmi példák közül. »Ám kísértse meg valaki, egyhangúsággal gyötrendi (azaz: fogja gyötörni) a magyar fület« (Arany János); »Hadd mondjam el, a sors ezer malasztja Miként himzendi boldog életét« (Madách); »Ha fejem lehajtom sírhalmod felett, Föl- ébredendsz-e ekkor álmaidból?« (Petőfi) Hogy valamikor az élőnyelvben is igen gyakoriak voltak, mutatja a cikkünk elején levó mondatokban elrejtett — részben főnévvé vált — igenevek tömege. A hibáztatás közvetlen oka valószínűleg az, hogy — főként a hivatalos nyelvben — elég gyakori volt valamikor a célhatározói jelentésű -andó—endő ilyenféle latinos használata: Átadta a levelet, Budára viendő. A kérdést megbeszélendő, tanácskozást kell összehívni. Ezeket mai nyelven így mondjuk: Átadta a levelet, hogy Budára vigyék. A kérdés megbeszélésére tanácskozást kell összehívni. Nem szokás továbbá használni a mai nyelvben a szóban forgó igenevet névszói állítmányul. Nem mondjuk pl. azt, hogy az ügyirat átviendő a másik szobába; a cikk holnapra elolvasandó. Ezek helyett azt mondjuk és írjuk: az ügyiratot át kell vinni, a cikket el kell olvasni. De ez az átviendő, elolvasandó sem valami olyan szörnyűség, amelyet száműzni kell, hanem csak régiesség, amellyel alkalomadtán és módjával élni is lehet. Íróink, a nyelv művészei sajátos stílusárnyalat kifejezésére tudják felhasználni ezt a kihalóban levő igealakot. Illyés Gyula például így ír egyik kis remek tanulmányában: »Nekem ez a megalkuvás az egész »irodalom« teljes és tökéletes vereségét jelentette. Petőfiét és Berzsenyiét is. Mindazokét is, akikről csak aztán voltam tanulandó, akiknek eddig csak a nevét ismertem, Shakespeare-é t, Danfeét, Homéroszé t.« (Ingyen lakoma I. kötet, 19. lap.) Nemcsak kár, hanem botor vállalkozás is volna őket — a szavakat és használóikat — a vádlottak padjára ültetni. Az meg éppenséggel vétek volna, ha valaki jelzőnek sem merné megtenni az -andó—endő képzős igeneveket, s így terjengósítené mondandóját (ahogy valóban napról napra halljuk, olvassuk); a megrendezésre kerülő verseny, az előadásra kerülő színmű, a bemutatásra kerülő film. Mennyivel egyszerűbb, természetesebb emígy: a megrendezendő verseny, az előadandó színmű, a bemutatandó film! No és persze pz említett átviendő, elolvasar:,71 melléknévi igenévvel is bát ran alkothatunk ilyen jelzős szószerkezeteket: az átviendő ügyirat, összeg, az elolvasandó cikk, regény. Ezt bajos is volna másként kifejezni, hacsak nem akarunk »hivata- liasan« körülményeskedni. A fentiekből talán kiderül, hogy a nyelv sokkal finomabb. bonyolultabb szerkezet, mintsem egy-két szabállyal le lehetne írni. Ne akarjuk egyszerűvé, szürkévé, egyszínűvé tenni, ami gazdag, sokszínű. Mert különben — bármilyen jó szándék vezet is bennünket — nem művelői, hanem rongáló!, szegényítői leszünk nyelvünknek. Dr. Lőrincze Lajos Pincési Judit: ÜNNEP Ünneplem őt, mert jól-okos. Irigylem őt, mert csendet áhít. Kétcsonkú gyertyám láng-lobot. fafa faiwfcfa étvilágM.
