Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-13 / 242. szám

AZ ORVOSNAPOK UTÁN ’ Azt hittük, sikerült, de... Korunk népbetegsége a cukorkái Nagy borítékot hozott a postás A cukorbetegek száma országosan és világviszonylat­ban állandóan emelkedik. Gyaikran társul más civilizá­ciós népbetegségekkel, elhí­zással, érelmeszesedéssel, ma­gas vérnyomással is. Gondot jelent a beteg egyénnek és a társadalomnak egyaránt, mi­vel egész életen át tartó dié­tát, gyógykezelést, gondozást igényel, és speciális szövődmé­nyek is felléphetnek. A civilizált országokban a lakosságnak már 2—4 százalé­ka cukorbeteg, és számukat a világon 45 millióra .becsülik. Somogy megyében ma négy­szer annyi cukorbeteg van, mint 10 évvel ezelőtt. Csak Kaposváron mintegy ezer, a megye területén pedig több mint háromezer beteget tar­tunk nyilván, s szűrővizsgála­tokkal legalább még ugyan­ennyi tünetmentes esetet talál­nánk. Hogy a oukorbaj népbeteg­séggé válásának okát megért­hessük, ismernünk kell annak lényegét is. Cukorbetegségben a szervezet inzulinhiány vagy hatásatlanság miatt cukrot sem raktározni, sem felhasz­nálni nem képes. A szervezet­ben cukorbőség van, és a sej­tek mégis cukorhiányban, ou- koréhségben szenvednek. Az inzulinhiány lehet teljes — amikor a hasnyálmirigy kép­telen inzulint termelni —, ez többnyire a gyermek- és fia­talkori sovány cukorbajra jel­lemző. A cukorbetegségnek ez a típusa ma is alig gyakoribb, mint régen. Lehet azonban az inzulin­hiány viszonylagos is, amikor a szervezetnek van inzulinja, csak az nem tudja hatását ki­fejteni, vagy azért mert hatá­sából veszít, vagy pedig azért, mert a szervezet inzulinigépye megnőtt. E nagyobb inzulin­szükséglet — amelyben első­sorban a megváltozott élet­módnak, táplálkozásnak és az elhízásnak tulajdonítunk sze­repet — meglévő hajlam ese­tén a hasnyálmirigy másodla­gos kimerüléséhez vezethet. Ma a cukorbetegeknek több mint nyolcvan százaléka ezek­ből a felnőtt és idős korban jelentkező, túlnyomórészt kö­vér esetek közül kerül ki. A cukorbetegek számának emelkedésében kétségtelenül szerepet játszik a magasabb átlagos életkor, valamint az, hogy ma már több beteget is­merünk fel, mint régen. A fő ok azonban mégis az emberek megváltozott életmódjában és táplálkozásában keresendő. Az embereknek csaknem egyne­gyede születik a cukorbaj haj­lamával, azonban, hogy közü­lük hányán és kik válnak cu­korbeteggé, az — a ma is rit­kább gyermek- és fiatalkori sovány cukobrajt kivéve — el­sősorban a külső környezeti tényezőktől, nevezetesen a mozgásszegény életmódtól, a helytelen táplálkozástól és az elhízástól függ. Az izgalmas, rohanó élet mellett a ma em­bere keveset mozog, szórako­zásai is az otthoni kényelmes székhez kötik. A mozgássze­gény életmóddal a kalória- szükséglet csökken, ennek el­lenére a kalóriafogyasztás mégis állandóan emelkedik. A mai kor táplálkozását a túl- táplálkozás és a cukorbőség jeilemz* A mozgásszegény életmód­dal csökken a szervezet cukor­égése, a cukrok pedig amel­lett, hogy hizlalnak, gyors fel­szívódásiak révén hirtelen és nagymértékben terhelik a has­nyálmirigy inzulint termelő sejtállományát. Az újabb ku­tatások szerint a szervezet in­zulinszükségletét a nagymér­tékű kávéfogyasztás is emelhe­Mesék — a meséért A csurgói művelődési köz­pontban megkezdődött az új »évad« a Művészportrék-soro­zat keretében. Első alkalommal Bánki Zsu­zsa műsoi’át láthattuk. A mű­vészi elgondolás címe: »Nincs mese?!-» »Azt akarom elmondani, hogy a mese az embert hogyan kíséri végig egész életén« — mondta az előadó. A díszlet csak jelzés: kis sámli a bal sa­rokban, jobbra magas karos­szék. (A gyermekkor és a fel­nőtt világ térbeli jelképei.) Elhangzik a mese meghatá­rozása lexikonból, tudomá­nyos, száraz objektivitással, hogy egy pillanat múltán rá­csodálkozhassunk az élő, meg­elevenedett mesére. (Milne— Karinthy: Micimackó.) A hu­szadik század felnőttje írta a mesétv^róknak. A sámlira kuporodó mesélő, finom eszközzel dolgozó elő­adóművész szépen feloldotta a felnőttgondolkodás görcseit. Játszótársul hívta a közönsé­get Zelk Zoltán—Dénes Mar­git: Akombákom című vidám kis dalocskájával is. Az éne­ket maga a zeneszerző, Dénes Margit kísérte. A gyermekkor tudományos értelmezése után játékosan la­zító tükröt kap a téma. Ka­rinthy: Mesék világa s a hát­terében feltűnnek az igazi gyermekmesék: Hófehérke, Hamupipőke, Jancsi és Julis­ka. Mese nélkül a gyermek vi­lága rideg. Ahol nincs mese, meghal a gyermek. A vacogó kisgyermek nevében ezt Kosz­tolányi mondja el Én öngyil­kos leszek című versében. Já­tékos iróniával oldja a »vég­letes válságot«. A megfigyelt, kifejezett elkeseredés már túllép önmagán. Az elrebe- gett imácskával véget ér a gyermekkor. Űjabb értelmezés és szituá­cióváltás után először az ifjú­kor szép, romantikus érzéseire hagolódtunk. (Petőfi: Négy- ökrös szekér), majd a mese, a szerelem, a párválasztás, a házasság témáit tükrözi. A já­tékos etikai példázat groteszk nyelvén szól a művész Ra- dicskov: Mese az oldalbordá­ról című művével. A műsor első részét — mint­egy hangulati összefoglalás­ként — a tragikusan megírt és intonált énekszám zárja. A második részben komoly­ra fordult a szó, József Attila szép versét hallhattuk (Tho­mas Mann üdvözlése) » ... hadd lássunk át magunkon itt ez estén.«. Ahogy az emberi egyéniség a társadalom felé fordul, úgy vezette a művészi szerkesztés a nézők figyelmét a tágabb kör egyes kérdéseihez. To­vábbra sem nyomta el a játé­kot. A mese (a művészet) iro­nikus felülkereskedésként szí­nezte további műsorát is. Mesteri átköltéssel (gro­teszk, a közéleti személyisége­ket meghatározó szótári szö­veg alatt térdre hullás) — törökülésben mondta el Bá­rány Tamás csípős írását: Ki lehet nagyvezír? Majd tovább tágította a horizontot a doku­mentumként felvillantott, lab­darúgásról szóló Népszabad­ság-cikkel, a kultúra tájai fe­lé: Bárány Tamás Omár és az ifjú költő című írásával, meg- csípkedve a valóságot — a va­lósággal. Ladányi: Song az ember nyomoráról című dala az est fénypontját jelentette. Mesék a meséért, arról, hogy mi a szép és mi a rossz. Jó­zsef Attila sorait idéztük ma­gunkban Bánki Zsuzsát hall­gatva: »Ne menj el, mesélj!« Terényi Zoltán | Hát ennyi a felvételi törté­nete — ahogy visszaemlékez­nek. Mert bármennyire fájó is a sikertelenség, most már csak emlék. — És most? Tart még az el­keseredés? — Már nem. Csak az a rossz, hogy az ismerősök még min­dig kérdezgetnek, és már un­ja az ember ismételgetni, hogy nem, nem sikerült. Meg az sem jó, hogy sajnálják az embert. Nekem az a módsze­rem, hogy amikor kérdezik, mi van,akkor mondom, hogy nem vettek föl, aztán elköszönök. A sajnálkozást nem várom meg — mondja Éva. Mindketten dolgoznak. Éva a Finommechanikai Vállalat­nál. — Egyelőre könyvelek, de amint lesz hely, a laboratóri­umba szeretnék kerülni. Az mégis »testhezállóbb« munka. Meg ott azért gyakorlatot is szereznék. Jövőre hasznát ve­szem ... Ági a Május 1. utcai gyógy­szertárban dolgozik. — Először nem nagyon bíz­tak rám semmit, de most már majdnem ugyanazt a munkát végzem, mint az asszisztensek — persze felügyelettel. Nekem nagyon tetszik ez a munka. Annyira, hogy jövőre nem is vegyésznek, hanem gyógysze­résznek jelentkezem. Itt a pa­tikában mindenki biztat. A kollégák közül sokan dolgoz­tak egyetem előtt, és mondják, hogy milyen sokat számít a gyakorlat. Az embernek leg­alább fogalma van arról, hogy milyen egy gyógyszertár, egy laboratórium belül. Abból, hogy mit csinálnak most, az is kiderült, hogy nem tekintik végleges állapotnak azt, ami a »nagy boríték után« kialakult. — Jövőre tehát újra meg­próbálkoznak. És ha (mert ez­zel a lehetőséggel mindig szá­molni kell) véletlenül jövőre sem sikerül? Csobod Éva. — Akkor a következő év­ben újra próbálkozunk — mondják egyszerre. Ági addig is beiratkozott a gyógyszertári asszisztenskép­zőbe, ami kétéves, és ha jö­vőre felveszik az egyetemre, abba kell hagynia. De akkor is nyer vele. Éva angolt tanul a TIT-ben, (Az egyetemen vizsgáznia kell belőle.) MIELŐTT találkoztunk, azt hittem, jobban elkeseredtek a sikertelenség miatt, hiszen tudták, hogy csak egy hajszál választotta el őket az egyetem­től. Persze az első időszak ne­hezén már túlvannak. Most már a »hogyan tovább« is ki­alakult. Éva mondta: — Jövő héten bemegyek a gimnáziumba. Már régóta készülök, csak ed­dig valahogy olyan nehéz volt rászánni magam. De most már feltétlenül benézek. Hiszen az ember tanárai megérdemelnek annyit, hogy elmondja, mi van vele... Akkor is, ha nagy borítékot kapott Simon Márta Megjelölik Petőfi egykori szálláshelyét Mohácson ti, az alkoholfogyasztás pedig zsírmájat okozó hatása miatt lehet káros. Feladatunk kettős. A meg­előzésben a több mozgást; ka­lóriában, cukorban, zsiradék­ban, alkoholban szegényebb, gyümölcsökben, főzelékekben, tejtermékekben gazdagabb ét-, rendet és az elhízás elkerülését kell javasolnunk. A beteggon­dozásban pedig arra kell töre­kednünk, hogy a cukorbetegek is az egészségesekhez hasonló körülmények és lehetőségek között élhessék le életüket. Mindezek a feladatok világ­szerte aktuálissá és szükséges­sé tették, hogy az egészség- ügyi ellátás is rugalmasan al- kalmazkodojon a megváltozott élet megváltozott betegségei­hez. A cukorbaj kérdésében me­gyénk és annak egészségügyi szolgálata hazánkban útmuta­tó és kezdeményező szerepet vállalt. Képviselőcsoportunk a cukorbetegek diétás problé­máit a parlament szociális és egészségügyi bizottsága elé vitte: területileg elsőként fel­épített cukorbeteg-gondozá­sunkat az egész országban is­merik, a cuikorbaj kialakulá­sának kutatásában pedig már az országhatárokon is túlmu­tató eredményeket értünk el. Megyénk orvosai évek óta eredményesen foglalkoznak a régebben még félve vállalt cukorbajos terhességgel, és szép eredményeket értek el a cukorbetegek műtétéivel is. Mivel ez utóbbi két problé­mával — emelkedő gyakorisá­guk ellenére — hazánkban még keveset foglalkoztak és a nézetek sem egységesek, kór­házunk vezetősége az idei so­mogyi orvosnapokat a Magyar Diabetes Társasággal karöltve szervezte meg, és témájául a cukorbetegek műtétéit és a cukorbeteg nők terhességét választotta. A kérdések leg­jobb hazai ismerői mellett szép számmal tartottak elő­adást megyénk orvosai is, kül­földi előadóink pedig a leg­újabb európai tapasztalatokat összegezték. Rendezvényünket igen nagy érdeklődd és szenvedé­lyes viták kísérték, és annak eredményéből sokat nyernek majd a betegeink is. Az elő­adásokból és a kereskasztal- megbeszélésből kikristályoso­dott és megadott irányelvek betartásával ugyanis a cukor­betegek műtété, terhessége és szülése ma már alig jelent na­gyobb veszélyt mint az egész­ségeseké. Dr. Angeli István AKI FÖLVL TELIZETT már főiskolán, egyetemen, az tudja, mit jelent a nagy boríték. Azt, hogy nem sikerült a vizsga. A kisboríték-tulajdonosok már az egyetemek, főiskolák »gólyái«. Akikkel beszélget­tem, felkészülésük alapján az elsősök között lehetnének. Csak nekik nem sikerült... Markos Agnes és Csobod Éva az idén érettségizett a ka­posvári Táncsics Gimnázium- oan. Kémia—fizika tagozatos osztályban tanultak négy évig. Éva megyei döntőt nyert a dunántúli ifjú kémikusok ver­senyén. Ági bejutott az orszá­gos matematikai verseny dön­tőjébe. A tanárok, a szülők, az ismerősök azt hitték, ha vala­kinek, akkor nekik sikerül. Éva az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem vegyész szakára, Ági a veszprémi vegyiparira jelentkezett. — Mindketten úgy jöttünk haza a felvételiről, hogy sike­rült. Ugyanazok a matekpél­dák voltak mindkét helyen. Markos Agnea. Itthon megbeszéltük, és meg­állapítottuk, hogy ugyanolyan a levezetés mindkettőnknél. Azután a szóbelin derült ki, hogy mégsem — emlékszik vissza Ági. — A szóbeli jó volt. Meg bíztunk a középis­kolából vitt pontokban is. Az­tán jött az értesítés... Nem én kaptam meg, mert kinn nyaraltam a Balatonon. Édesapám táviratozott, hogy jöjjek haza. Akkor már gon­doltam, hogy nem sikerült, mert ha igen, akkor az állt volna a táviratban, hogy föl­vettek. Még sírtam is ... Már annyira beleéltem magam, hogy egyetemista leszek. — Én elhatároztam, hogy nem fogok sírni, ha nem sike­rül. Hiszen mi, ötvennégyben születettek olyan sokan va­gyunk ... Baranya városaiban, falvai­ban is megkezdődtek az elő­készületek Petőfi Sándor szü­letése 150. évfordulójának méltó megünneplésére. Mohá­cson dombormű-emléktáblát — Schaár Erzsébet szobrász- művész alkotását — helyeznek el azon az épületen, amely Petőfi szálláshelye volt. A termelőszövetkezet a ne­vét viseli, róla nevezik el a község új terét és itt állítják fel a költő szobrát, amelyet Bocz Gyula szobrászművész készít. A Pécsett élő Martyn Ferenc Munkácsy-díj as festő­művész »Petőfi olvasása köz­ben« címmel rajzsorozaton dolgozik, amelyet könyvalak­ban is kiadnak majd. Madárijesztő présház előtt fortyog a gulyás. A birkahús el­merült a paprikás lé­ben, s egy-egy buborék úgy pattan szét a zsíros felszí­nen, mintha a jámbor állat utolsó lehelete merülne föl a bogrács fenekéről. Fönséges illat száll. S mindez a prés­ház hófehér fala, a rozsdabar­na levelű diófa, a rézgálictól kékpettyes szőlőtőkék koszo­rújában ... — Átkozott madarai — for­dul a szürkés ég felé Darai Pál. Hegyes botjával beletúr a parázsba, hogy a lángok körülnyaldossák a bogrács alját. — Hogy ezeket az isten se tudja távol tartani innen! Csak jönnek, jönnek, mint a setét felhő, és eszik a szőlőt. De ha még a Pongráczét lop­nák, hagyján. Annak másfél hold tűké je van, és ha most egy kicsit lecsípnek belőle, még mindig marad annyi, amiből bőven jut a barátai­nak a téli pincézéskor ... Morog az öreg, megbékít- hetetlenül. A seregélyvisitás- ra félrehajtja a fejét, a hang irányába sunyit. Még a kajla bajusza is meg-megrándul. Szemében egyre vadabb lán­got gyújt az indulat, míg­nem a kormos végű meggy­fabotot a szőlőtőkék felé ha­jítja. Madarat, persze, egyet sem talál, de fürtöt többe is. Hullik a mézsárga meg a kö­kénykék bogyó, a vastag hé­jú noha meg a vörösvérű otelló. Néhány kósza darázs ijedten tovarebben, aztán jó prédát találva a könnyező szőlőszemekben, visszatér. Az öreg Darai Pál azt mondja magának, hogy jót akart. És lám csak, a seregé­lyek sivítva megint lecsapnak. Lehet vagy kétszáz is egy rajban. Telhetetlenek, be­gyük akár a feneketlen zsák! — Csak sietnének már job­ban azok ott lent — motyog­ja az öreg, és fáradt szemeit a dombhajlat felé meresztge- ti. Ráncoktól körülszántott, mélybe süppedt, a szemöldök­szőrtől majdnem egészen eltakart szemek ezek. Sokat láttak, a nézésbe belerokkan­tak már. Hiába a hunyorítás, nem segít. Fölemeli csontvé­kony kariát, hogy kabátujjá- val kitörölje a párát a sze- máből. Nézi a kabát ujját. Az közelebb van, látja. Rongyok lógnak róla, a feketéből szür­kére vedlett ruhából fekete, kék színeket lebegtet a szél. — Most biztosan teleszedik még a puttonyokat, a kosara­kat meg a teknőket, és amíg nincsenek készen, addig nem hoznak szőlőt a darálóba — motoszkálnak a gondolatok az öreg agyában, és megint a birkapaprikás felé fordul. Arra gondol, hogy tavaly ilyenkor már vége volt a szü­retnek. Akkor még ő is segí­tett a darálásnál, a hordómo­sásnál, és persze neki kellett elmagyaráznia, hogyan is mű­ködik az a bálványprés. ami­hez csak ő értett. Eszébe jut, hogy mégiscsak neki lett iga­za, és megmaradt az az öreg jószág. Belül mosolyog is a si­ker emlékén, de kívül csak egy torz grimasz látszik. Ak­kor még az asszony őrizte a gulyást. Most hol az asszony? Az örek belefúj a sűrű pá­rába, melyet bogrács fölül fe­léje fordított a szél. Hol az asszony? Hát elment. Messzi­re. Tényleg, el kellenne menni a temetőbe, megnézni a sírt. Rövidesen itt van a mindenszentek, addigra szép­nek kell lennie a sírnak. Ak­kor novemberben, nagy volt a sár. De a menye az idén ta­vasszal azt mondta, sok szép virágot ültetett, ö még nem látta. Megnézi. Már holnap. Szól majd a gyerekeknek, hogy adjanak rá valami jobb ruhát. Talán megkapja a fia orkánkabátját, hiszen csak két órácskára kell, és majd nagyon vigyáz rá. A cipőre is hogy vigyázott! A fia csak egy évig hordta, s amikor újat vett, a régit ő kapta meg. Még most is azt hordja. Már három éve azt hordja, ami a fiának csak egy évig kel­lett ... Mustrálja a lábbelit, és elé­gedetten bólogat. Nem veszi észre, hogy egyik-másik gon­dolatát hangosan is kimond­ja, így aztán az is hallhatta volna, aki arra jár, amikor ezt mondja: — Hogy én milyen bolond vagyok! Hát isten a padláson ott van a kereplő! No, meg­álltatok csak... — és megy szaporán. Piciket lép, szinte tipeg, mint a vékony csontú kismadár. Hamarosan kezé­ben szorongatja a pókhálós kereplőt. Megpörgeti egyszer, kétszer. Sikerült! És nicsak, a madarak is odafigyelnek! Fölröppennek, s örvénylőén csapongva-suhogva húznak tova. És a Pongráczék szőlő­karóin telepednek meg... Az öreg egyenesen áll, és arrafelé néz. Arca moccanás- talan, ruhája reszket, s ugyan ki hinné: Darai Pált rázza a nevetés. gyalogúton ketten jön­nek, egy asszony a gye­rekével. A fiatalasszony kezében táskarádió szól, s lépteiket a tánczene ritmusá­hoz igazítják. A gyerek fölnéz az anyjá­ra, és azt mondja: — És amikor megint föl­mennek az emberek a holdra, megtalálják majd azt, amit legutóbb letettek ott? Mert ha erős szél lesz, befújhatja porral... — itt elakad, mert észreveszi az öregembert. Az pedig tudomást sem véve ró­luk, a szőlőtőkék felé néz, feje fölött valami furcsa dolgot forgat, amelynek olyan érde­kes hangja van. A gyerek iz­gatott, erősebben szorítja any­ja kezét, és felcsillanó szem­mel kérdezi: — Anyu, ugye az a bácsi ott a madárijesztő? Ugye, ő a madárijesztő? Jaj, de érde­kes ... Az öregember elhajtotta a seregélyeket. Boldog volt. Hern esz Ferenc Somogyi Nép/opj 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents