Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-11 / 240. szám

IVYatirózbBúz A modell 300 g sötétkék és 50 g fehér fo­nalat igényel, mely 21/2-es tűvel egyrá- hajtásos pál­cával készül. A modell háta a karöltőig azonos széles­ségű. Munkánkat sötétkékkel kezdjük és folytatjuk, ki­véve a negye­dik és a nyol­cadik sort, amelyet fehér­rel horgolunk oda-vissza, az újlaknál is. Három lánc­szemmel for­dulunk, és ez kéoezi az első pálqát. Az ele­jét a hátával azonos módon horgoljuk, a szabásminta szerint, csak itt a nyakkivá­gás mélyebb, a karöltő fo­gyasztásának kezdésétől számított 5 em­uéi kezdjük az eleje-kivágást, és innen két részben horgo­lunk. Gallért szintén a minta szerint kezdjük sötétkék fo­nallal kb. 77 szemmel, 21 cm után a középső 35 szemet be­fejezzük, és krülön-külön foly­tatjuk tovább és 2x2 és 16-szor egy-egy szemet fogyasztunk. Ha kész a gallér, akkor a kül­ső szélén körülhorgoljuk két sor fehér, egy sor sötétkék és két sor fehér fonallal. A betétet 57 szemmel fehér fonallal kezdjük egy sor fe­hér és egy sor sötétkék fonal­lal horgolunk 15 sort és befe­jezzük. Ha kész vagyunk külön-kü- lön kitűzzük az egyes darabo­kat, átgőzöljük, majd össze­varrjuk. A betét mindkét ol­dalát patenttal zárjuk. Receptek SERTÉSSÜLT VIRSLIVEL Szép, sovány sertéscombot vásárolunk, néhány helyen fölszúrjuk, és bőrétől meg­tisztított virslit helyezünk be­le. Megtűzdeljük 10 dkg húso6 kolozsvári szalonnával; meg­sózzuk, megborsozzuk. Kizsí­rozott tálba tesszük, a tetejét meglocsoljuk három kanál tej­jel vagy tejföllel és lassú tűz­nél, sűrűn locsolgatva, ropo­13. Vígan jár a szeme végig rajtunk, adjonistent köszön a kis gnómnak, az meg egészen föl van dobva. Célzásokat tesz a lovaglásra, aztán ilyeneket mond: — Hej, ha én tudom, hogy a révhez mégy, hozhattál vol­na nekem is valami jót! — Mit Gazsi bá? — kérdi Miska. — Hát a kantinosnénak a ... — s a nagy röhögés, meg a lány ráripakodása közben így fejezi be: — a bugyellárisát! Ejha! S -kétszeresen is ejha, mert az öreg rögtön adja alá a szót: — Minek kéne neked az a bugyelláris, Gazsi? — Hát hogy legyen hová tenni az aprómat. No, ezen már muszáj nekem is elnevetnem magam. Arinál is inkább, mert Margit is ne­vet. Nem veszi föl a dolgot Pakol kifele a kosárból. Oda- sündörögnék, de közben inni kell. Ahogy letesszük a poharat, ugat a kutya, s bejön egy hó­ember, kucsmás, bekecses, de istentelenül befújva a vizes hóval. Ez szembe kanta a sze­let. Hosszú, langaléta ember. Legfőbb érték — a lakás? A tyúkok, a díszszobák és a gyerekek gósra sütjük. Burgonyapüré­vel, és salátával tálaljuk. BABSALÄTA A babot puhára főzzük, a levét elkészítjük ízlés szerinti salátaecetnek, még melegen. (Ecet, cukor, só.) Egy-két fej lila hagymát vékony karikák­ra vágunk, a babhoz kever­jük, és á salátalét melegen rá­öntjük. Ha kihűlt, keverünk hozzá egy deci tejfölt, s meg­hintjük egy kevés pirospapri­kával és borssal. Beretvált, a feje is olyan, mint egy uborka. — Agy isten! Rámondják: — Agyisten! Leül, megkapja a poharát s a borát. Mintha meg lett vol­na beszélve, hogy mikor jön be, hova ül, mit csinál. Akár egy színdarab. Fura világ van itt. A törpe, a Gazsi a központ. Csillog a szeme, sűrűn iszik, s mi vele. Mondja a szövegét, de olyan szavakkal, hogy ha- sadozik belé a deszka. Margit a tűzhelynél tesz-vesz, s a há­tával közli, hogy ő nem hall semmit a csúnyaságokból. Föl is kelek, odamegyek hozzá, de ahogy mellé érek, rám néz, s kimegy. Bumm! Igazgatom a pofá­mon a nyájasvigyorgást, hogy meg ne lássák a leégésemét. Így még nem jártam. Arra nem volt példa, hogy ezt ve­lem valaki megcsinálja. Mérgemben nagyot nyelek, s erre följön belőlem egy nagy böffentés. Jó, hogy senki se hallja. De már itt is a lány, s igen tüzelő szemmel, kezembe csap egy skatulya gyufát, közben a képembe sziszegi: — Hallja, ne hozzon engem hírbe!... Hülyén megyek vissza a he­lyemre. a gvufával. Ha odamegyek, azzal hírbe hozom? Meglátom Miska szemeit. Nagyon tágra nyitva. Azt mondja: — Ráfüstölünk? Ez más. Jól van, no, dehogy akarok én rosszat a lánynak! A barátom húgának. Épp jókor kínálok körül. Rágyújtunk, hát jön két újabb szomszéd. Az egyik valami pa­pirossal bevont faholmit ci­pel, a másik botra támaszko­dik. Nekik is poharak, bor, «•egészségére«. No, próbálok valamit: — Kedves megegészségese- -’ísünkre — mondom. Ezzel agr sikerem lesz a törpénél, Ne csodálkozzon az olvasó a zagyvának látszó cí­men: sok tyúkról, egy díszla­kásról és két gyerekről szól ez az írás. A tyúkokra voltam eredetileg kíváncsi, azért lá­togattam meg egy vidéki csa­ládot. Mintaszerű tyúkólat mutatott a háziasszony. Há­romemeletes ketrecekben 400 hibridtyűk. Aznap 360 tojást szedett össze, mégis egy kissé elégedetlen volt az asszony, s ugyancsak érdeklődött: ha hő­sugárzót tenne az ólba, vajon többet tojnának-e, s mit gon­dolok, etessen-e D-vitamint, tényleg erősíti-e az a tojáshé­ját? — Tájékozott, olvasott asszony, — gondoltam ma­gamban, s láttam rajta, na­gyon örül néhánv szakmai jel­legű tanácsomnak. Befelé indultunk a lakásba, hogy felírjam a szerzett ta­pasztalatokat. — Nem, ne oda menjünk! — irányított az asz- szony a nyárikonyhaszerű he­lyiségtől, ahová óhatatlanul indultam, mert ott láttam mozgást, világosságot, életet. Áz új kockaház nagy, üve­ges ajtaját nyitotta büszkén, és tessékelt befelé. — Iste­nem, micsoda lakásokat lát manapság az ember! Három hatalmas szoba, kettő között sokszárnyú üvegajtó, szőnye­gek, klöpli függönyök, képek a falon, plüss terítő a rekami- én, az asztalon, nagyképernyős tv, rádió, magnó, a szekrény­ben likőrös-, boros-, pezsgős-, kávés- és ki tudná számba- venni miféle készletek .. . Pál­ma és filodendron ... (S mek­korák! A szoba felét elfoglal­ják!) A makulátlan tisztaságú, semmi összevisszaságot nem mutató lakásban restelkedni kezdtem sáros cipőm miatt. Meg hová is lehetne itt ülni? Párnák, térítők tömege foglal­ja el a foteleket is. Mondtam hát a háziasszonynak: ne csi­náljunk itt rendetlenséget Könnyen ráállt, miközben még elmondta, hogv az egyik szo­ba bútorzatát teljesen ki akar­ják cserélni valami modernra. — Most: éppen annak az árát tojják a tvúkok — mondta nem is titkolt büszkeséggel, s áttessékelt a kis régi szobács­kába, ahol a család tartózko­dik, azaz; lakik. A tűzhelyen de talán még nagyobb őneki, mikor kerékbe töri a mondást. Nagy a kedvünk, a lány is ka­cag. Dühös vagyok: a púpos kö­zönséges tolvaj. Nem hagyom annyiban. Meglátok egy kék tálat, fölkapom: — De szeretném én ezt a káposztástésztás-tálat megká- posztástésztásítalanítani! Néznek rám. Várom, hogy röhögjenek — semmi. Egyre kényelmetlenebb a csönd. — No? Utánam tudja mon­dani? — fordulok a púpos­hoz. Csak akkor értik meg, hogy ez vicc. Próbálgatják, nem megy. No, ez nekem szolgál. Érzem, az öreg is fölengedett egy kicsit, s a lány is másként néz. Ahogy adja az ételt, rámne­vet. Eszünk mindnyájan. Sza- lonnás nehéz tészta. Van ben­ne krumpli is, sonka is. öt falat után eltelek. A szomszé­dok azonban kétpofá.ra fal­nak. Uborkát esznek hozzá, ragyog a szájuk körül a zsír, s a gazda kétszer-háromszor is tölt Az egyik nagy demi- zsonnak igencsak az aljára ér­keztünk. Kezd tetszeni az élet. Mit kellett nekem kishitűsködnöm itten! Ha emberek között va­gyok, mindjárt más a helyzet. Majd én szórakoztatom őket. Viccmesélés, ez, az ... Kez­dem ambicionálni, hogy a ma­gam oldalára állítsam a tahó- ságot. Ha engem kínpadra húznak, akkor is tagadtam volna, hogy ezt a rengeteg tésztát valaha is meg lehet enni, s íme, el­fogy! Főleg az a hosszú em­ber, a kucsmás, az zabáit ren­geteget. Néma jelbeszéddel fi­gyelmeztetném erre Margitot, de nem figyel rám. Miska pe­a disznók aprókrumplija főtt, a sarokban gubbasztó nagyapa kapcái a rácson száradtak. Két ágy állt egymás végében, amott ócska sezlon, fakult te­rítővei takarva. A tűzhelytől kis távolságra másfél éves for­májú gyerek üldögélt a járó­kában és egy tizenkét éves­nek látszó fiúcska az asztal mellett, körmölgetve a házi feladatot. Reá figyeltem föl először. Orra ugyanis, ahogy rótta a sorokat, majdnem a füzetét érte. Egész testtartásában volt valami furcsa Később vettem észre, hogy a magas hokked- liről nem ér földig a lába s a fényt is rosszirányból kanja. Fényt? 40 wattos volt a körte — megnéztem —, s magasan, a plafon alaít világított. — öcsikém, elrontod a sze­med, ha olyan közel hajolsz a füzethez — mondtam neki. csak úgy mellesleg, de elég határozottan, s aztán a követ­kező párbeszéd alakult ki az anyja és köztem: — Nem romlik már az el, kiskorától kezdve gyenge a szeme. — Akkor még inkább kell rá vigyázni, a szem: kincs. — Kincs bizony, hát még annak a sok cipőnek az ára. amit szétrúg. Egész nap kint szaladgálna, ha engedném, de beparancsolom. Amíg sár lesz, ki nem megy. A kicsi sem. Fölépítették a drága, óriási házat. — Dísznek. Telerakták, tömték mutogatnivaló hol­mikkal, amit semmire sem használnak. Közben egyraká- son élnek — ha jól számolom öten —, három korosztály, mit sem törődve azzal, hogy nyu­godtan szeretne tanulni a gye­rek, s hogy a kicsi számára nem alkalmas hely a gőzös konyha-szoba, nem egészen jó lakótárs a köhögés nagyapa. Miért vonja meg a csa­ládtól a normális világosságot, a kényelmesebb, egészsége­sebb életteret? Azért spórol, hogy további díszholmikat rakhasson a kulcsra zárt la­kásba? Hát nem azért építet­ték, hogy kényelmesebben, magukat jobban érezve, egész­ségesebb körülmények között éljenek? Minek a magnó, ha a gyerek nem nyúlhat hozzá; minek a tv, ha süketen áll a szobában? A gyenge látású gyereknek pedig sürgősen ve­gyen jó olvasólámpát, 60-as 100-as égővel. Jól tojnak a hibridt'yúkok: egy tojás árából egy jó lámpa heti áramfo-" gyasztását kifizetheti... Hány ilyen családi házban élnek még hasonló felfogás­sal, hasonlóan kényelmetlenül, egészségtelenül az emberek? Mert kímélik, sajnálják hasz­nálni a lakást, bútort, a ké­nyelmüket szolgáló berende­zést. De hát akkor valójában miért s mire valók mindezek? \ G. I. 11 betegség nem bűn Tájékozódni és minden lehetőt elkövetni — A gyereknek pedig ilyen­kor is feltétlenül szükséges, hogy mindennap a levegőn mozogjanak, a napon futkos­sanak. Most vettem csak jobban szemügyre a kisebbiket. Fo- lvik az orra, sápadt az arca (s' teremtőm, milyen görbe a lába!!. És milyen csúnyán kö- hécsel a nagyapa a sarokban is milyen áporodott az egész helyiség levegője. Amíg a hosszú főutcán bak­tattam kifelé a községből, rá­jöttem: nem tyúkokra vonat­kozó tanácsokat kellett volna adnom az asszonynak ... Va­lami ilyesfélét kellett volna mondanom: ne haragudjon, de nem jól teszi, amit tesz. Fö­lösleges holmikért gürcöl, s közben a kincseiről — a gye­rekeiről — feledkezik meg. dig megint a korábbi hangon j betegségnek« szól. Jól van, no, inkább {állította: »az igyunk egyet erre a sok étel­re! MINDUNTALAN találko­zunk szorongó emberekkel, akik valamilyen testi fogyaté­kosságuk, szépséghibájuk vagy betegségük miatt »bűntudatot« éreznek. Ez a jelenség értel­metlen és alaptalan ugyan, de mégis érthető. Miért érez kis- sebbséget a beteg ember? Egy­szerűen azért, mert sok-sok évezredre visszanyúló emlék­képek — akarva, akaratlanul — ma is tovább rezegnek az emberiség többségének gon­dolatvilágában. A nagy ókori orvos, Hipok- rátész már két és fél ezer év­vel ezelőtt rájött, hogy az egyes betegségeket a környező világnak a szervezetre kifej­tett hatása illetőleg a szerve­zetben magában létrejövő, az egészségestől eltérő folyama­tok okozzák. Könnyű dolga volt, ha pl. a kelés és a láz közötti összefüggést kellett ki­derítenie. Szinte látnoki ké­pessége volt azonban akkor, mikor az epilepsziás önkívü­letben görcsösen rángatódzó j betegről — akkoriban »szent hívták — azt a nézetem, hogy $ »a szent betegségnek« semmi |köze nincsen a túlvilághoz, ha- I nem ugyanaz az eredete, mint J a többi betegségnek ...« Pe- jdig Hipokrátesz az epilepsziá- ’ sok agyában nem talált semmi jelet, ami betegségre utalt volna, s nem volt tudo­mása az agy, az idegrendszer és az izomműködés összefüg­géseiről sem, amelyekről egyébként napjainkban már az általános iskolába járó gyer­mek is tájékozódik. S nemcsak Hipokrátész szállt szembe azzal az önkín­zó tévhittel, hogy a betegség valamilyen bűn büntetése lenne, hanem az emberiség történelmének számos nagy­sága is. A modern tudomány és a technika napról napra újjá­születő, szemkápráztató ered­ményei sem elégségesek azon­ban ahhoz, hogy a mai em­ber időnként ne tartsa bűn­nek betegségét, amit feltétlenül szégyelnie kell. Nap nap után kétségbeesett hangú levelek­kel fordulnak jelentéktelen és veszélytelen betegségben szen­vedők az újságok szerkesztő­ségeihez és más fórumokhoz. ♦ így például akadt olyan, aki tárcának foltos elfehéredése | miatt — aminek oka ártatlan íbőrf estékhiány — nem mert | emberek közé menni és két- Jségbeesésében már az ön- cito- | gyilkosságra gondolt. Hasonló gyakran azoknak a viselkedé­se, akiiknek foltosán vagy 7. Dohányzás közben rám te­relődik a szó. A »vitéz úrra«. Ez nincs is ellenemre. Be­szélek valamit a dolgaimról, aztán a katonaságról. Hogy igen, Miskával egy szakasz­ban, sőt egy rajban vagyunk, sőt egy ágyban is alszunk, csak éppen emeletesben. Meg hogy nem olyan veszélyes szolgálat, ha valaki ügyeske­dik. Lám, itt van az én eljö­vetelem. Jutalomra adják a szabadságot, én mégis eljöhet­tem. Miska azért kapta, mert jól célzott (s itt van feléje egy fintorom, hogy tudja, mire gondolok: Mohács, elvált asz- szony), én meg azért, mert jól fogok lőni. A haverom erre lehervad, de üsse kavics, a többieknek tetszik a dolog! Mesélem az akadálypályát, aztán egi'-két régebbi bulimat. Olyan vilá­gos a fejem, hoev csuda. Tor­lódnak bennem a témák, <■ más sarkát tapossák. Dolgo­zok keményen, ho'v mesrö- högtessem őket. Egyszeregy­szer iszunk is. Mikor lélegzetet veszek, közbevág az öreg: — Te, Fábján, nem a rát támasztottad oda az ajtó mellé? Vedd már elő, he! A »vedd már elő«-ről eszem­be jut egy jó vicc. Igaz, itt a lány, de hát mondtak őelőtte olyanokat... ♦ — Hallották azt a viccet, f Hat dkg zsírt,. 2 tojást, 20 hogy a skót házaspár fölül a | dkg porcukorral habosra ke­,7 .. ? verünk, majd adunk hozza y4 villamosra, aztán ... | liter tejet, 17 dkg őrölt diót, 2 Elmondom, s kiélezem a po- ♦ ovőkanál kakaót, egy csomag ént. Nevetek, de egyedüL Nem ? sütőport és 25 dkg lisztet. Jól értik. * | kikeverjük, és zsírozott tepsi­— Nem értik’ — és elis- |ben megsütjük. Ha kihűlt, ket­métlem. ftévágjuk. A két részt rummal | egészen kihullott a hajuk. Ha I »csodakenöcsök«, gyógyszerek serege nem hoz változást, két- | ségbeesnek, pedig alapjában véve makk-egészségesek. Mindössze egy paróka kell a fejükre, és máris ugyanolya­nok mint a többi ember. Szánalomra méltóak azok az emberek, akiknek látható bőr- elváltozása — pl. pikkelysö­möre vagy lábszárfekélye — van. Sokszor ők maguk is tud­va tudják, hogy pl. a pikkely­sömör jóindulatú bőrelválto­zás, és egyáltalán nem fertőző természetű, de a köröttük le­vő emberek mégis húzódoz­nak tőlük, mert téves elkép­zeléseik vannak e betegség eredete felől. Még rosszabb a helyzet a lábszárfekélyeseknél. Ennek oka közismertén a visszeres keringés romlása és a bőr elégtelen vérellátása. Az emberek sokasága mégis a fe­kély láttán vagy hallatára fer­tőző nemi betegségre vagy ép­penséggel bűnre gondol... Pedig szegény ártatlan láb- szárfekélyes (aki ráadásul so­kat szenved nyavalyájától) so­ha életében nem találkozott nemi betegséggel, hanem pl. borbélyként, sebészként vagy bolti elárusítóként állva dol­gozta végig életét, és ezért kapott visszértágulatot. MI HAT VÉGÜL a helyes szemlélet a betegséggel kap­csolatosan ? — Ha az ember maga szenved benne, lehetőleg igyekezzék az orvos segítségé­vel betegségének természeté­ről tájékozódni és gyógyulása érdekében minden lehetőt el­követni. Hamis képet feste­nénk azonban, ha azt ál­lítanánk, hogy az orvos ma már minden betegséget meg tud gyógyítani. Igen sok ártat­lan — és néhány súlyos be­tegség is — akad még, amely­nek eredetét és gyógymódját az orvostudomány ma sem is­meri. Ilyenkor a legbölcsebb — igaz, nem mindig a leg­könnyebb út — az, ha a beteg megtanul egy kicsit barátság­ban élni, megbékélni a maga betegségével. Így könnyebb neki, magá­nak és környezetének is elvi­selni a betegséget. Igaz, na­gyon sokat segítene a betege­ken az is, ha a környezetük­ben élő egészségesek nem mé­regetnék a betegeket bűnt szi­matoló gyanakvó pillantások­kal, hanem igyekeznének se­gíteni a betegeket abban, hogy sorsuk mostohaságát könnyeb­ben tudják — hol mosolyog­va, hol fogcsikorgatva — elvi­selni. Dr. Sz. Á. Rumos kockák (Folytatjuk.) •kevert gyümölcsízzel összera- i gasztjuk, és kockákra vágjuk. Minden egyes kockára rumos lekvárral egy fél gerezd diót ragasztunk, majd egy -tálca fölött a süteményszeleteket puncsmázzal leöntjük, és szá­radni hagyjuk. A máz: 4 evő­kanál vízből és 25 dkg porcu­korból sűrű szirupot főzünk, citromlét és rumot adunk hoz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents