Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

IIP éves a kaposvári újságírás A iapalapító Roboz István »szeOeml munkásakat« alkal­mazott a lapjánál. L&palap ításának időszaká­ban számot Tetett a »hata­lommal« behozott német la­pok hatásával és térhódításá­val is. Tapasztalta, hogy a Neue Freie Pressét, a Frem­den Blattot, az Über Land und Meert több példányban fizették elő Somogybán, mint a magyar lapokat Szenvedé­lye* hangon ítélte el a német lapok nemzeti érzésben tett pusztításait: Még ba munkássága «*­leavtmondásos is, ő volt So­mogy megyében az első lap­vállalkozó, aki a polgári fej­lődés lehetőségeit meglátta, és minden tényezőt számba vett, hogy tervét siker koronázza. Ebben a körültekintő szerve­zésben is a kor feltörekvő polgár eszEoényét kell lát­nunk, ■ azt az embert, aki számolt azzal is, hogy állan­dó olvasótábort kell kialakí­tani a versenyképes újság megteremtéséért. A kialaku­lóban lévő kapitalizmust a verseny mozgatta. Egy ma­gyar vidéki lap nem tudta vállalkozását fenntartani 2— 300 előfizetővel — ez csak az éhemháLástól menthette volna meg szerkesztőit Számos példát látott Robo* a »provinciákon« új üstökös­ként megjelent lapokról, amelyek szórták a »frázis­helyzetet mutatja be, uszályokat«, s nem »világítot­tak, csak kellemetlen bűzt hagytak maguk után«. Hama­rosan ki is nevették és ott­Amikor az első újság jelent Kaposváron, az ország­ban három politikai napi­lap és négy vidéki hetilap működött Roboz István az »indulásra« 87 éves korában így emlékezett viasza: »Az első Somogy lapot 1863. év október 1-én alapítottam. Én Knezovics nyomdájában állítottam ki a lapot ki a ra­bokkal a megyeházának dol­gozott Midőn ugyanis a ha­sábok ki voltak szedve és formába téve, 4—5 rab fel­emelt egy óriási káposztás­követ és rá tette; kivették az egyik oldalt aztán a másik­ra megint rátették, éa pá­dig izzadva néztem a mmsy- nyes nyomást« Az 1826-ban Kötésén szü­letett Koboz István a vidéki újságírás úttörőjének tekint­hető. Tevékenységében, ma­gatartásában a feltörekvő polgár minden jellemző vo­nása megtalálható. Átlátó­képesség, mozgékonyság, alkalmazkodási készség és nagy dinamizmus jellemezte munkásságát A kor ízlésének megfelelően cikkeiben, tár­cáiban, tudósításaiban éa publicisztikai verseiben eny­hén patetikus hangvételt használt Egyéni erényei kö­zé tartozott, hogy n társada­lombíráló verseket publi­cisztikai rangra emelte. Új­ságírói tevékenysége azt a gazdasági, társadalmi, kul­turális amely a feudalizmus és a ka­pitalizmus metszőpontján alakult ki. A társadalom elő- remozgott ugyan, de tradíci­ók még késleltették a fejlő­dést, és az átmenet minden problémája, gondja tükröző­dik Roboz István publiciszti­kájában. Életútja sok kerülővel ve­zetett a Somogy című lap alapításáig és szerkesztéséig. 1848—49-ben még Noszlopy Gáspár kormánybiztos tit­kára volt, 1849-ben Adandón megírta Kossuth Lajos neve­zetes »imáját«, 1856-ban már a kaposvári törvényszék vizsgálóbírói székét töltötte be, majd vármegyei tiszti főügyésszé nevezték ki. A po­litikai helyzet, a megalkuvás és az érvényesülési vágy vé­gül a volt »szabadságimádót« a kiegvezés hívei közé vezet­te. Az első lap melyet 6 ala­pított, nem bizonyult élet­képesnek; két év múlva ér­dektelenség miatt megszűnt Körültekintő szervezés után csak 1866. március 6-án je­lent meg az »új« Somogy el­ső példánya. Rövid idő alatt Roboz lapja nagy népszerű­ségre tett szert. A Somogy nem volt politikai hetilap, de a Deák-párt szellemében »társadalmi közlönyként« hirdette a humanizmus igé­it.« A lapnak neves írók és közéleti férfiak is adtak cik­keket. Időközönként Jókai Mórnak, Reviczky Gyulának, Somsich Pálnak, Vas Gere­bennek, Bekits Gusztávnak. Zichy Antalnak, L&nyay Menyhértnek is megjelentek írásai az első somogyi újság­ban. Roboz képzett, jó tollú bel­ső munkatársakat alkalma­zott. Irodalmunk vidéken cí­mű írásában az újságírók béréről a következő gondola­tokat fejtette ki: »Senki sem követelheti, hogy a mennyei jászol mellett étien virrasz- szon a szellemi munkás. A munkabért meg kell fizetni minden téren, s jól fizetve várhatunk csak jó munkát. A í'uscherek petákos munká­ja már nem illik be ebbe az időszakba ... « Roboz tudatos munkával, reális koncepció alapján fogott a lapalap ításhoz. Először az újságírás személyi feltételeit biztosította. Tudta, hogy a -sajtó éhes gyomra« kézirato­kat kíván, s az igényeket »csonka szellemek napszám­ban« nem tudják kielégíteni. Nagy munkabírású újságíró­kat keresett, akik naponta nemcsak 5—6 órát dolgoztak, hanem — ha a szükség úgy kívánta — jóval többet is. Nem engedte meg, hogy mun­katársai kollegái itásból, elv- telenségből agyondicsérjenék valakit. A képmutatás, a »borzas hajat, a keféletlen ru­hát« nem tűrte meg. Nem kontárakat. hagyták őket az olvasók. Ro­boz István nem ilyen lapot akart létrehozni. Hivatásának érezte az újságírást, és nívós, Jó újságot szándékozott kiala­kítani. S a Somogyot rövid idő elteltével már az egész megyében olvasták és ked­velték. v A szerkesztő következetesen tartotta magát az induláskor megfogalmazottakhoz, mely­nek lényegét a következőkép­ben összegezte: »Hogy a lap fokonként haladást tarthas­son más művelt népekéivel, bel- és külterjileg, csak egy útja van: a meleg pártfogás, a tömeges részvét.« Mindezt a Somogy élvezte, s ennek kö­szönhette elsősorban népsze­rűségét A lapalapítás egyéb­ként jó üzletnek is bizonyult, Jövedelméből a szerkesztő jól megélt, 53 éven keresztül — az alapítástól 1916-ban bekö­vetkezett haláláig. Roboz István a polgároso­, dás kezdetén »a várossáfejlő- dés vízválasztóján« indította meg hetilapját Kaposváron. Küldetését a Somogy mind­végig teljesítette, s a feuda­lizmus felbomlásának, a ka­pitalizmus kialakulásának gazdasági, társadalmi és kul­turális ellentmondásait folya­matában tárta fel. Fölismerte és tudatosította a fejlődést gátló tényeket, bemutatta a gazdasági és társadalmi átala­kulás fontosabb és jelentő­sebb állomásait Bóra Ferenc '«V \vr'tj Hippi-Rónai rajza Kobozról. E gyik délután apám meg­csókolta anyám arcát Április volt, emlékszem, eső utáni fülledt délután. Mentem volna ki játszani, de anyám nem engedett — Sár van — mondta. — Meglepődtök, olyan hí­rem van! Meleg volt a konyhában és zsírszag. — Mondd! — ««Sít anyám, s megpendítette a levegőben a palacsintát — Találjátok ki! — Rám kacsintott apám, s nevetett az arca. Ismerem az örömét. Ritkán csókolta meg anyám arcát. Csak húsvéthétfőn a locaol- kodásfeor és a születésnapo­kon. És most ezen az áprilisi délutánon. — Nem verem tovább a térdem. Anyám szeme megrebbent Csend lett, csak a zsír serce­gett — Tán Pordán is beadja az ipart? — kérdezte anyám so­kára. Furcsa, vékony volt a hangja. — Pordán? — Apám elmo­solyodott. Maga alá húzta a hokedlit. — Pordán nem. Toronnyá nőtt a kisült pa­lacsinta. — Menj innen! — szólt rám anyám —, majd aztán nem kell a leves. Elloptam egyet, és apám mögé szaladtam. Megvédett. — Had egye — mondta, s én megfújtam a palacsintát, és ettem. — Szóval Pordán nem — mondta anyám. — Képzeld: hívnak a ta­nácshoz. Érted-e, mit mon­dok, asszony? A tanácsházára hívnak, hivatalba! A pénz­ügyi osztályra. Felugrott, és újra megcsó­kolta anyám arcát. — Ugvan már — mondial anyám —, csupa izzadtság va­gyok... Aztán kettős terítéket tett apám elé, ahogy vasárnap szokta. Azon a jelentő* napon anyám kikészítette a fekete ünneplő ruhát és hófehér, ke­ményített inget húzott apám csontos testéire. — Holnaptól ezt a ruhát hordom — mondta apám. — \ barna kopott, nem járha­tok benne hivatalba — De nem bírok minden- -sp fehér inget adni —mond­ta anvám, s egymásba fonta ív’ 'diait A délután már szürkült, amikor hazaért apám. Bugyrot kötött az eny­ves kötényéből, a bugyorban a szerszámai zörögtek. Dúdo- rászott, s a csomagját beha­jtotta a kamrába. Aztán ezüst "iearettatárcát vett elő a zse­béből. — Pordán adta — mondta, és felnattintotta a tetejét. — Finom cigaretták vannak benne — mondtam, — Igen. Azokat a munka­társaimtól kaptam. A volt munka társaimtól. Anyám kezébe vette a d- ■’arettatárcát, forgatta. — Szép — mondta, és visi- szatette az asztalra. — Nagyon szép. — Nini! Éi meg micsoda? — böktem apám karjához. Hosszú nyakú palackot há­mozott ki a selyempapírbóL — Az ám — nevette el ma­gáit —, majd elfelejtem. Zöld- szilváni. Azt mondják, finom bor. — Zöldszilván 1. Az Jó bor, valóban — mondtam. DEREGÁN GÁBOR: Egy üveg zöld- szilváni — Bort hoztál? — csodál­kozott el anyám. Nyűt a szá­ja, hogy még mond valamit, de aztán mégsem szólt. — Bort Persze, hogy bort Apám leült a szokott he­lyére, és meglazította a nya­kán az ingeit — No, anyukám, két poha­rat! Keríts két poharat, ta meg, öcskös, dugóhúzót 1 A nyám két decispoharat emelt le a konyhaszek­rényből, s fényesre tö­rölte őket a konyharuhával — Nekem csak egy kortyot tölts — mondta, és figyelt* apám kezét. — Elég! Magának sem sokkal töb­bet töltött apám. Koccintot­tak. — Ilyen nap egyszer van ax ember életében — mondta, és magasra tartotta a poharát — Hát — mondta anyám —, sok szerencsét! Nagyon sok szerencsét... Anyám vacsora után a kecsketűzhely szélére rakta az ételes tányérokat, s még ma­radt az asztalnál. Apám nem vetette le magáról az ünneplő ruhát — Töltök egy kicsit — emelte meg a palackot — Nem! Ne... Már ittam, elég volt az nékem... ■— No ... Egv kicsit, éppeD csak egy kortyot, no! — Magadnak tölts — mond­ta anyám, de azért engedte, hogy az övébe is töltsön apám egy keveset Ültek, egymással szemben. — Adóügyi megbízott — szólalt meg apám. — Ez lesz holnaptól a címem Anyám az ölében pihentet­te a kezét, s közben a tűz­helyre lesett, gőzölög-e már a mosogatóvíz. — Adóügvi megbízott — ismételte apám, s kortyintott a borából. — Ma benn vol­tam a tanácsházán. Beszél­tem a főnökömmel. Kedves ember... Osztályvezető kar- társ, így szólítjuk. Hallgattak. Apám a palack oldalát pöccintgette a körmé­vel. Gondolatban a tanácshá- zán járt. $4i i előtt a reprezentáció könyvelési rovatelne­vezéssé alakult volna — magába foglalva a csésze feketét éppúgy, mint a száz­személyes medvevadászatot áfonyával —, egyszerűen kép­viseletet jelentett Aki repre­zentált, az képviselt, megtes­tesített valamit vagy valakit Mielőtt a protokoll minden­ki számára terhes ceremó­niaszabályzattá alakult volna — magába foglalva a pályaud­vari fogadóterem kókuszsző­nyegének hosszát éppúgy, mint a százágyús díszsortü- zet, motoros rendőrökkel —, egyszerűen jegyzőkönyvet je­lentett Aki protokolláris em­ber, annak köze volt vala­mely jegyzőkönyvhöz: vagy aláírta, vagy leírta — lúd tol­lal Szeretném visszahódítaná ennek a két szónak eredeti jelentését E jelentés szerint tudniillik én is reprezentatív és protokolláris személyiség vágyóit. Ügy valahogy, mint az anekdotabeli Kovács Já­nos, aki megnéz egy Ferenc­város—MTK meccset, és más­nap közli a feleségével: — Nézd, anyuskám, benne va­gyok az újságban. Azt írja. Faragó Vilmos: Protokollárisán reprezentálok labdarúgó-mérkőzés, huszon­ötezer néző« ... Benne va­gyok a huszonötezerben. Először akkor voltam pro­tokolláris személyiség, ami­kor a diákszervezet fegyelmi bizottságának tagjaként bele­írták a jegyzőkönyvbe, hogy jelen voltam a fegyelmi tár­gyaláson, ahol súlyosan el kellett ítélnünk egy diáktár­sunkat, mert »rosszul viszo­nyult«, már nem emlékszem, hogy mihez. Később aláírtam egy jegyzőkönyvet, amelyet az Állami Biztosító kárbecslője készített holmi beázott meny- nyezetrőL Protokolláris sze­repléseim legszebbike azon­ban az volt, amikor jegyző­könyvet készítettek a buda­pesti világiíj úsági találkozó záró nagygyűléséről, és meg­állapították, hogy a szónoko­kat százezer ember hallgatta. Benne voltam — mint az nnekdotabeii Kovács János — ebben a százezerben. Reprezentatív személyiség­ként pedig éj jel-nappal, min­szerepelek. Éjjel rendszerint azokat az embereket repre­zentálom, akik a föld sötétbe borult felén nyugovóra tér­nek. Nappal azokat, akik sze­rencséjükre fölébredtek, hogy munkához lássanak. Ja­nuárban buzgón reszketek, júliusban szorgosan törölge- tem a homlokom, reprezen­tálva az örök igazságot, hogy télen nagyon hideg van, nyá­ron nagyon meleg... Az étte­remben azokat az ínyenceket reprezentálom, akik jobban szeretik a csirkepaprikást, mint a kelkáposztafőzeléket. Ha mégis kelkáposztafőzelé­ket eszem, azokat reprezen­tálom, akiknek nem telik csirkepaprikásra... Villamoson a villamosuta­sokat reprezentálom — több­ször szerepeltem már repre­zentatív utasszámlálásban is! —, járdán a gyalogosokat, munkahelyen a munkavégző­ket, strandon a lustálkodó­ka t, moziban az érdeklődő­ket, értekezleten az unatko- ■ókat, külföldön as itthonia­kat, itthon a hazajőtteket. Ezenkívül pedig az emberisé­get reprezentálom. A leg­frissebb adatok szerint a föl­dön hárommilliárd-kétszáz- millió ember él. Nem hat talán szerénytelenségnek, ha úgy vélem, hogy ebben a számban — mint az anekdo­tabeid Kovács János — én is benne vagyok. Hárommilliárd-kétszázmillió reprezentatív személyiség! Közéjük tartozik persze az a néhány ezer — mondjuk: húszezer — ember is, akik­nek medvevadászaton vagy kókusz&zónyegen kell folyton toporognia. Valahányszor kelkáposztaíőzeléket eszem valami kellemes kis vendég­lőben, mélységes sajnálko­zással gondolok rájuk. Rep­rezentálva azt a hárommil- liárd-egyszázkilincvenkilenc- millió-kilencszányolcvanezer embert, aki akkor eszik kel­káposztát — díszsortűz és mo­toros rendőrök nélkül! —, «makor csak akar. Egyszer fSlrtéreCta — Töltök. Anyám befedte kezével * pohár száját — Ezt az üveg bort pedig ma meg kell igyuk — mond­ta apám. — Magadnak tölts! Egy csöppnyit töltött a ma­gáéba apám, s megemelte a poharát: — Egészségünkre! — Egészségünkre. A fazékban zúgni kezdett * mosogatóvíz. Anyám állt vol­na föl, de apám megszólalt: — Az osztályvezető meg­mutatta az irodámat Külön íróasztalom van. Délelőttön­ként rásüt a nap. — A nap — mondta anyám. — Az jó, ha rásüt — Könnyű munkám lesz. Az adókönyvbe bevezetem a befizetéseket, és felszólításo­kat küldök ki. — Felszólításokat? — Akik nem fizetnek, azok­nak. — S te írod alá? Apám gondolkodott: — Nem. Nem hiszem. A* osztályvezető... Anyám bólintott — Na — mondta —, elmo- sogatok. — Igyál még egy kortyot! — kérte apám, s kezébe kap­ta a palackot Anyám összezárta a szája- szélét, s felállt — Az nem lehet, hogy ne igyunk meg egy üveg bort — mondta apám. A fényhez emelte a palackot Alig hi­ányzott belőle valami. Körül­nézett a konyhában, hogy ki­nek töltsön. A sámlin ültem. — öcskös! Hozz egy poha­rat! Felugrottam. Bort én? Egy hordóval meg tudnék inni! A legnagyobb poharat emel­tem le a konyhaszekrényből. Aztán visszatettem. Egydecist tartottam a palack szájához. — Keveset, apu — mond­tam, s tényleg nem enged­tem, hogy sokat töltsön. Megcsókoltam, aztán lé­tünk. — Hét deci — mondta apám később, s ingatta a fe­jét. — Hét deci, s nem bír­juk meginni ... Visszaültem a sámlira. Anyám a tányérokat törölget- te. Egyszer csak földet- apám arca. — Átmegyek Szkladácsék- hoz — mondta —, ne marad­jon meg ez a bor. — Menj! Ügy vitte a palackot, mint egy zászlót. Vékony a fal, a hangosabb szó áthallatszik. Szkladács és a felesége örültek. — Nagy szerencse ez, szom­széd úr — mondta az ember — A szerencsét pedig fülön kell csípni! Marit elküldték a boltba, hogy hozzon még bort. K ésőbb fölcsavarták a rá­diót, és csárdásokat hallgattak. Aztán éne­keltek, magyar-nótákat. Én verset tanultam' más­napra, anyám meg stoppolta a pulóverem könyökét. Már ágyban voltunk, ami­kor Szkladács táncra kérte a feleségét. Kopogott a padló ... Apám éjfélkor jött haza. Fölriadtam; azt hittem, már reggel van. Magában dudo- rászott, élénél összefogta a nadrágot, és a szék karjára tette. Rám mosolygott. • * • Szeptember végén megver­tem Muharit az iskolaudva­ron. Pontosan emlékszem; le­hajoltam egy kőért, és a fe­jére csaptam. Csúfolt, hogy az apám végrehajtó, s hogy kijár azokhoz a parasztokhoz, akik nem teljesítik a beszol­gáltatást, és iesöpri a padlá­sokat. »Hazudsz, hazudsz, ha­zudsz Muhart!« Tovább csúfolt. Utólértem. Ijedtség volt a szemében — láttam, amikor a fejére csap­tam a követ Otthon az apám sokáig for­gatta a kezében az ellenőrző­könyvet. Kérdezett. Az arcá­ba néztem. Fáradtnak láttam és fehérnek... Megpofozott, nagyon. Nem sírtam. Egy pillanatra meg­fordult az eszemben, hogy puha a tenyerén a bőr. — Kisfiam — mondta csen­desen —, kérj bocsánatot a barátodtól... Nem értettem, sokáig nem értettem, hogy miért

Next

/
Thumbnails
Contents