Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 238. szám

Érvek és ellenérvek — egy témáról Mit játsszon a vidéki színház ? ...el nem hanyagolható különbségek vannak ü kérdés nem is olyan fö­löslegei, mint talán az első pillantásra látszik, sőt már megfogalmazásán is lehet vitatkozni. Szabad-e, érde- mes-e vidéki színházakat emlegetni? Nem helyesebb-e n Rádió módszere, ahol egy kedves, szellemes műsorso­rozatban adtak teret a vidéki színházak vidám bemutatko­zásának, de — talán tapin­tatból, talán a tréfa kedvé­ért, talán, hogy a vidéki jel­ző rossz mellékzöngéjét elke­rüljék — állandóan a »nem budapesti* színházakról be­széltek. Az elnevezés azonban lé­nyegtelen. Így is, úgy is an­nak a kilenc városnak a tár­sulatáról van szó, ahol Bu­dapesten kívül állandó szín­házi együttesek dolgoznak. A címadó kérdésnek tehát a tartalmi része a fontos. Mert válasz ugyan azonnal és sok­féle akad, de továbbra is fennmarad a kérdés: Melyi­ket vagy melyeket kell elfo­gadni? A vidéki színház (marad­junk most ennél a jelölésnél} játszón mindent — mond­hatlak a színházzal rendel­kező városok vezetői. Itt egyetlen társulatnak kell ki­elégítenie mindazt a közön­ségigényt, amire Budapesten olyan elütő jellegű színházak vállalkoznak, mint a Nemze­ti. az Operaház. az Operett­színház vagy a Huszonötödik Színház (hogy csak a leg­végletesebb példákat említ­sük). Ezért tehát játszani kell prózát, zenés darabo­kat. vígjátékot és tragédiát, klasszikust és mai szerzőt, külföldit és magyart egya­ránt. Ez olyan »vegyeskereske­dés« — mondhatják erre so­kan. amiben egyenletesen jó színvonalon sohasem lehet a közönséget kiszolgálni. Azután olyan példa is van, hogy egy aránylag, kis vá­rosban — Veszprémben — 'több mint tíz éve megél a színház, pedig csak próbát játszik. Csak olyasmit szabad be­mutatni. amit a társulat el­bír, olyan darabokat, ame­lyeknek ki lehet osztani a szerepeit, mondogatják gyak­ran a rutinos színházi szak­emberek. S valóban: nem ritka gyengéje a vidéki elő­adásoknak, hogy egy-egy da­rabra csak két-három jobb képességű, úgynevezett veze­tő színész jut, a többi fon­tos szerepet már jóval gyen­gébb erőkkel kell megolda­ni ... De hát hová jut egy tár­sulat, ha a kezdő színészek­nek soha nincs alkalmuk megmutatni, mit tudnak, mert mindig csak a vezető művészek számára választa­nak darabokat? Meg egyéb­ként is: lehet vendégművé­szeket hívni más városból vagy éppen Budapestről. Üj darabokat kell játszani, ősbemutatókat tartani, mai magyar szerzőket színre vin­ni vágj' klasszikus magyar darabokat átdolgozni. Érre odafigyelnek. Erre »leutazik Bencze József: Cigányderes Csiri-biri csadé mezítláb a hóban mentek fagyalóban, Kutyát csöditettek S maradékot ettek. Csiri-biri csadé a cigánybibliát Kártyavetőzsoltárt jól ismerem pajtás! Dolgoznak a földön s mint bátyus sok ördög, keregetni mennek, s holdat fenekeinek. Cígányülésf ormán Bogdán Ferkét látom, alkuszik anyámmal cukros forgácsfánkon. Tolja a köszörűt az agg Kés-Messiás, szakálla kőporos nyögése késsírás. Hej, napfényű éld a gondba elvásol. csillagot az égre köszönj varázsol. a fővárosi sajtó«. Erről írnak, így neve lesz a színháznak, a színésznek, és akkor még sa­ját városában is jobban becs­ben tartják. — Ez az érvelés sem ritka, különösen a színé­szek körében. Ám, az ellenérvek sem je­lentéktelenek. Minek kell fö­löslegesen kísérletezni ? Mi­nek kell a közönséget elri­asztani bizonytalan értékű művekkel? A pesti színhá­zaknak módjuk van kísérle­tezni. Ami ott beválik, azt vidéken nyugodtan el lehet játszani, a helyi közönségnek egy fél évvel, egy évvel ké­sőbb is újdonság. Még örül­nek is, hogy ők is láthatják azt, amiről eddig csak hal­lottak vagy olvastak ... Klasszikusokat kell játsza­ni, a színházművészet vita't- hatatlan értékeit. Ez népmű­velői feladat is, meg az ifjú­ság nevelésének — színházi és morális nevelésének — egyik legkitűnőbb eszköze. Körülbelül így vélekednek a vidéki városok pedagógusai. Ám hová jut egy éló szín­ház, ha nem tart kapcso­latot a mával? Ha a színpa­dán csak közvetve — legjobb esetben is csak áttételesen — esik szó olyan gondokról, gondolatokról, amelyek a né­zőtéren ülő mai közönséget foglalkoztatják?... Nagyjá­ból így hangzik a pedagógu­sokkal szemben az ellenérv, amit többnyire a kritikusok ismételgetnek. Lehet persze címbeli kér­désünkre általános, elvi sí­kon is választ keresni, s ak­kor még vitának sem nagyon marad helye. Ez a válasz va­lahogy így hangzik: a színház azt játsszon, amivel legin­kább hatni tud a közönség szocialista közgondolkodásá­ra, olyan darabokat, amelyek újat tudnak mondán; az em­berről és társadalmi viszo­nyairól. Olyan darabokat vi­gyen színpadra, amelyek a színházművészet fejlődését szolgálják és reprezentálják. Mindez persze jogos igény, vagy inkább: jól körülírt cél­nak nevezhető. Ám ettől még teljes bizonytalanságban él­het a színház, hogy végül is’ milyen darabok felelnek meg leginkább ezeknek a célok­nak és milyenek nem ... Fölmerül hát az újabb kér­dés is: lehet-e egyáltalán meghatározni, hogy mit játsz- szanak a vidéki színházak? Általánosságban valószínű­leg nem lehet. Egy régi, ma már semmiképpen nem indo­kolt szemlélet vehette csak egy kalap alá a nem buda­pesti színházakat, éppen az­zal, hogy »vidékiek«. Ez a gondolkodás azonosnak tekin­ti a színházi viszonyokat Bé­késcsabán vagy Miskolcon, Veszprémben vagy Debrecen­ben. Márpedig , nyilvánvaló, hogy milyen — el nem ha­nyagolható — különbségek vannak a vidéki városok kö­zött. Ezek a különbségek nemcsak külsődlegesek, ha­nem speciálisak is az élet különböző területein. Így pél­dául igen jelentősek a szín­házzal kapcsolatos differen­ciák. Nemcsak a társulatok létszáma, minősége, a szín­házépület állapota és befoga­dóképessége tekintetében, ha­nem mindenekelőtt o váro­sok lakosságának szerkezeté­ben. Nyilvánvalóan más ka­raktere, más összetétele van Kecskemét lakosságának, mint Győrnek... Az sem el­hanyagolható, hogy egy-egy városban milyen hagyomá­nyos gyökerei vannak a szín­háznak, mennyire . mélyek ezek a gyökerek, az ott lakó emberek mennyire tartják önművelődésük és szórakozá­suk fontos részének a szín- házbajárást. A helyi, sajátosságokat va­lószínűleg lehetne sorolni még, de a lényeg az, hogy egy-egy vidéki színház mű­sorának összeállítása megkí­vánja a város alapos analízi­sét. Ám rossz következtetés az, amely az analízisből ki­zárólag az operettigényeket hajlandó kiolvasni, s nem veszi számba azokat a — lét­számban talán kisebb — ré­tegeket, amelyek minden ér­demleges újdonságra reagál­nak, odafigyelnek. Ennek a színházlátogató rétegnek a felfedezése, megkeresése, ki­szolgálása legalább olyan fon­tos, mint az, hogy egyetlen színház se szakadjon el tar­tósan a pénztáránál jegyet váltó legszélesebb közönség­réteg támogatásától. Ez az az egyensúly amely­re minden vidéki színház tö­rekszik, s ez lehet a mérce is, amely egy-egy évad da­rabjainak sora mellé állítva megmutatja a színház valódi értékeit. S persze arról sem lehet megfeledkezni, hogy ez a mérce nem állandó, mert nemcsak a színházművészet van mozgásban, hanem a kö­zönség különböző rétegei is. Ezek a rétegek nem különül­nek el statikusan, és nem maradnak meg örök kategó­riákban. A szabály tehát — némi túlzással — az, hogy nincs minden városra, minden együttesre érvényes szabály. Közös célok vannak, amelye­ket a város és a színház erőinek elemzésé alapján ki­dolgozott műsorokkal lehet csak eredményesen szolgálni. Bernáth László BERTÓK LÁSZLÓ VILÁGA QYÖ l< E R E E tmélyülni egy szuverén világban, kutatni a titkot, — hogyan szü­letik a valóságból az a so­rokba öntött, a valóságnál is igazabb költői valóság — nem recenzori feladat. Nyo­mozói inkább? Nem. A nyo­mozó az objektivitás nagyí­tóján át vizsgálódik. Én pedig nem evvel a módszerrel aka­rok az első kötetes Berták László emberi, költői világá­hoz közeledni. A »rokon« örömével, az ismeretlenül is ismerős iránt érzett tisztelet­tel. Mert előttem — és so­kunk előtt — régóta nem volt titok: Bertók Lászlóban me­gyénk olyan költőt adott az irodalomnak, aki méltó örö­köse koszorús költőink ha­gyatékának. Ez a kötet — a Fák felvonulása — bizony­sága ennek. Maradjunk a rossz kifeje­zésénél — nem tudok jobbat — a nem pártatlan »nyomo­zásnál«. Az első fázisban könnyű a dolgunk. Leemeljük a könyvespolcról azt a né­hány antológiát, amelyek a Dunántúl, Dtközben, Magunk kenyerén címen jelentek meg. S tudunk a hármas kö­tetről, a Lengő fényhidak- ról is. Bertók László versei ott találhatók valamennyi­ben. Lehetetlen volt nem észrevenni:' a vele egyivá- súak egyik legtehetségesebbi- ke bontogatja szárnyait. A szubjektív »nyomozás« második fázisa volt a nehe­zebb. Versek zenéjével a fü­lemben, gondolataival ben­sőmben járom a költőt adó falut, Vesét A csoda szüle­tését akarom »tetten érni«? Van-e, ennél nehezebb s ugyanakkor szebb feladat? Igazán csak ezekből a ver­sekből ismerem meg Vesét. Pedig jártam . itt már jó- nóhányszor. Mégis: a lelkét nem éreztem. Csak a versek olvastán érezhettem rá. S fordítva is igaz ez: a falut, járva, emberekkel szóba áll­va ismerhettem meg igazán e verseket s írójukat. Platánfákra találtam az iskola és a volt kastély udva­rán is. Gyökereik mélyen le­nyúlva kapaszkodnak a föld­be. Így kapaszkodik Bertók László is — bárhol élt, bár­hol él — ide, a szűkebb pát­A ria éltető nedveket tartalma­zó talajába. Ide tér vissza időnként. Ahogy ő fogalmaz­za: »Birodalom, melyből ki­jöttél, / s csodálatosan benn maradtál...« A »birodalom«, melyben »úgy született a szó, ahogy a fű a kövek közül ki­nő«. Lehetetlen innen elszakad­ni. Itt érték — versei, vallo­másai — tanúskodnak erről azok a benyomások, csalatá- sok,1 melyek emberré érlelték a gyereket, költővé a fogé­kony irodalomszeretőt Az egykori tanárnő — akiről éppen a még iskolás, de már a Történelem bugyrában ma­tató gyerek derítette ■ ki, hogy egyik őse is itt igyeke­zett tudást töltögetni a XVIII. században a mezítlá­bas pulyák koponyájába — sokat tudna mesélni azokról az első, ritmikus, verseknek még alig nevezhető sorokról. De csak annyit: az iskola előtt faggyal, októberi ha­mar hideggel dacolva nyílik egy bokor rózsa. z utca hány versbe író­dott vajon be? A há­zak? A kopottak, az épek, az újak, a vaskerítés mögött dölyfölők? Antennafa öt ága, mely a kémélybeli gólyái őszekkel gúnyolódik. Az út pora meg a járdával perlekedik errefelé. S az ab­lakok! »... villogó faluvégi I jelek az utazóknak J ... né­zem a régi házak f falán, mint ezüst érmét / széles, plafonig lázadt ] egetek hety­keségét* — melegedik fel a költő hangja. Az ősi porta — ahová csak a Bertók famíliákat egymástól megkülönböztető »varázsszó« segítségével ju­tottam el — mintha egyene­sekből teremtődött volna. Suhánfák, vonalai, földre merőleges fenyórakéták, egyenes út a szelídzöld fű ten­gerig. *Szeretem az egyeneseket: ...a sorba tűzdelt villanyoszlopok hetykeségét a falun végig, .. ,és az egyenes tekintetet, ... s a szép egyenes szavakat.* Volt kitől tanulnia. Szüleinek arcában ott sej­tem az egykori ősök vonásait. A kötet a Magvető Könyv­kiadónál jelent meg. »Megerőltetett kasza-nya­kak« népe a költőé. Érzé­kenységüket,. egyenességü­ket, lobbanékonyságukat örö­költe, »gének pásztortás­káiból« markolta. Gúnya nyí- •lai sohasem feléjük irányul­nak- Prózaverseiben a kissze­rűek, a látszatok leplébe bur­kolózó érzéketlenek, a bádog- gérincűek ellen protestál. Nézem ott, a nyáron is hű­iét magába záró szobában a’ arcképét. Szemében az ég. szája sarkában a dac. Ott vanhak ezek a verseiben is. S a megszenvedett, desztillált bölcsesség. ' Foglalkozások, tiszteletreméltó botladozások kilométerköveivel is egyenes út az övé. A napról Írja: »Hadd le­gyél te is példaképem /örökös tevékenység­ben; / másokért vállalt szol­gálatban*. Váci Mihály-i emberségű cél ez. Csak innen, ebből a talajból táplálkozhat ez az ars poetica. Városba-szakad- tan is itteni rezgéseket felfo­gó szeizmográf. S egyre in­kább az övé a város, az or­szág gondja is. Pedig mindig magáról ir. De akiben ilyen otthonos a világ, az sohasem csak magáért énekel. A Sülé Zoltánokért, a Bozsóki Lász­lókért, a Simon Gézákért, a Farkas Katalinokért, a Sza­bó Péterekért Értünk. Meri a keze bár tollat fog, nem fe­lejtette a kapái. »Szivem küldőm, ez 6 frigyládát.. .* Lesko László A kert hátsó részében, a ribizlibokrok mögött ve­teményes rejtőzött Anyám paprikát és paradi­csomot nevelt az ágyásokban. Gyakran bízta rám a locso­lásukat. Apám a hosszú ágyások végéhez öt talicska homokot hordott. Még tavaly nyáron. Itt raktuk össze a bontásból vett téglákat is. Ezek mögött bújtam el, a ho­mokkupac lett a birodalmam. Nyáron éppen odasütött a nap. A fejem alá nagyobb halmot kapartam össze, majd elnyúltam az átforrósodott homokágyon. Cingár lábam már elérte az ágyások ned­ves végét Heteken át hever­tem itt Apám általában éjszakás műszakot vállalt, hogy minél többet keressen. Egy újabb szobával szerettük volna megtoldani a házunkat Anyám két műszakban dol­gozott, a közeli lenfonóban. Amikor délelőttösnek osztot­ták be, senki nem ügyelt rám otthon. Ezek voltak a legcsodála­tosabb napok. VARGA CSABA : NYÁRON A HOMOKAGY Ilyenkor korán keltem, pe­dig nagyon szerettem aludni. Vékony lábaimra gyorsan fel­húztam a halásznadrágot Lány létem ellenére ugyanis mindig fiúsán öltözködtem. Anyám a konyhában hagyta az elkészített reggelit. Vilá­gos tejeskávét, vajas és nvt kanyaréi. Hamar bevágtam, közben bekukkantottam a kisszobá- ba, ahol apám szuszogott Mire én kilenc óra felé föl­keltem, ő már régen aludt » csak dél körül riadt íöL Sza­bad voltam. A konyhában ócska, fara­gott lábú sezlon állt Alatta jókora bőrönd feküdt. A bar­na bőröndöt kihúztam, majd felnyitottam. Apám két esz­tergályos szakkönyve mellett sárga fedelű, kis méretű könyvek sorakoztak benne. Ez volt a könyvtárunk. Anyám két évvel ezelőtt szo­kott rá a könyvvásárlásra, pedig ő ritkán olvasott, de amikor fölvette a fizetését, hazafelé mindig bement a könyvesboltba, és találomra kiválasztott egy háromforia- tes, olcsó könyvet. Két tenyerem majdnem be­fedte a könyvek borítóját. A sárga címlapon embléma hirdette, hogy Olcsó Könyv­tár. A bőröndből egyszerre két könyvet vettem ki, hogy ha az egyiket megúnom. a másik kéznél legyen. A re­gények cselekményét, szerep­lőit gyorsan elfelejtettem, csak az olvasás hangi ltot* éü bennem tovább. Hevertem a téglahegy mögött a homok­ban, a hátam égette a nap, én pedig kitartóan olvas­tam ,.. A hatodik osztály befejezé­se után, egy meleg júniusban olvastam a legtöbbet. Reggel­től estig feküdtem a homok­ban, s a yüág kincséért sem búj tam elő rejtekhelyemről. Gyorsan feketére sültem, és anyám varrta bugyim kifa­kult. Akkor már a jonatán- almaíák is megerősödtek de a lombjaik árnyéka még nem ért el hozzám. Ha megun­tam az olvasást, hanyatt fe­küdtem, és fölbámultam az égboltra. Nyugalmat és biz­tonságot éreztem. Sokszor a szemem is becsuktam, és to­vábbálmodtam a könyvek történetét Csodálatos kalandokat ta­láltam ki Erdész lettem, er­dőket irtottam, beteg állato­kat ápoltam Királynő vol­tam akinek hősi háborúban meghalt a férje és így ő irá­nyítja az országot Egyszer elképzeltem, hogy lovon illők, yjgtatok a prérín, az ellensé­get üaom Akkor mondtam anyámnak, hogy vegyen ne­kem nadrágot, . mert én fiú akarok lenni Aki lovagol... Apámmal viszont nemegy­szer igazi háborúba kevered­tem. Nem nézte jószemmel, hogy ilyen sokat olvasok, és emiatt anyámnak keveset se­gítek. Apám délben különben is morcosán, éhesen ébredt föl, anyám pedig csak két óra után ért haza, de az elő­ző este főzött ebédet másod­percek alatt megmelegitette. A másfélszobás házunk ud­varán, a szabad ég alatt eaé- deltünk Anyám mindig kék térítőt tett a tányérok alá, s kerek, fehér tálban hozta a gőzölgő levest Én még ol­vastam Apám elkiáltotta magát: — Kész az ebétf! Csak néhány pillanattal később válaszoltam: — Még biztosan forró a te­vés ,.. S hevertem tovább. Apám nemsokára újra üzent a "tég­lahegyen túlról. Ingerülten, parancsolva: — Gyere márt Anyám kérlelve hossáíeá» te: Nem mozdultam Mindad­dig, amíg nem hallottam hogy apám kirúgja maga álól a széket és értem indul. Erre felpattantam, és eléje léptem a téglarakás mögül. Hogy haragját lecsillapítsam, elsőként szólítottam meg. — Pont olyan emberekről olvasok, mint te... Erre elmosolyodott. Egyszer aztán váratlanul rácsapott a fenekemre. Fel- jajdultam Fájt az ütés. — Hányszor akarsz még becsapni? — kiáltotta. Hangosan sírtam. Már azért is, hogy ezzel bizo­nyítsam : nem akartam be­csapni De már nem hitte el. Szótlanul ette a tevést Befejeztem a bőgést. de még mindig nem nézett rám. A második fogás alatt sem Aztán ebéd után megsértőd­ve szaladtam a téglák mögé A homokágyra vetettem ma­gam, és keservesen felsír­tam, Boldogságom szerte­foszlott — Én »ess ilyen emberek­ről olvastam..,-, — szipog­tam. __ Apám ebkor sem Jött oda hozzám. Napokon át kerül­tük egymás tekintetét Ez mindennél jobban fájt­Somogyi Néplap m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents