Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-04 / 234. szám
d szakma kiváló művelője Ifjú fazekasok versenye Kaposváron Könyvtári évad A KAPOSVÁRI agyagiparosok felavatásra váró új otthonában tegnap megtartották a HISZÖV által rendezett, a szakma kiváló művelője címért folyó országos versenyt. Budapésti, karcagi, mezőtúri fiatalok mérték össze eddig megszerzett szakmai gyakorlatukat, tehetségüket és elméleti felkészültségüket. (Kaposvári nevezettje is volt a versenynek, de betegsége miatt nem indulhatott.) A nyolc korongon változatos fazekasmunkák készültek, j Jobbára ismert lcancsók, edények formálódtak a képlékeny j agyagból. Amíg a zsűri a fe- I leleteket hallgatta, mi a készülő munkákat néztük. Fel- I tűnő volt, hogy milyen remeKépünkön a két helyezett: Trinylk István és Sz. Nagy István. Gálaest után Madarat lehetett volna fogatni velem... Ki gondolná, hogy neves fuvolaművész. Pedig még majdnem gyerek. Alig tizenhét éves. Három évvel ezelőtt hallottam először játszani Drahos Bélát, a megyei művészeti szemlén. Lenyűgözött, rabul ejtett a játéka. Magával ragadta a zsűri valamennyi tagját. Tehetséges fiú, igazi művész — mondogatták egymásnak. Tanulnia kellene, de hogyan? özvegy édesanyja keveset keres. Törtük a fejünket, latolgattuk, hogyan segítsünk? A mi gyerekünk — mondták a városi szövetkezeti bizottság tagjai. A? édesanyja, Drahos Jánosné a Kaposvári Szolgáltatóipari Szövetkezetben dolgozik. Drahos Béla ma is a szövetkezeti bizottság ösztöndíjasa. Édesanyja arcán barázdákat hasított az idő és a sok gond. Nem csoda, hiszen nem volt fenékig tejföl az élete. Most is egész nap ott áll, ott görnyed a haj mosótál mellett. Mélyen érző, okos, megfontolt asszony. A szemében fény csillan, amikor a fiáról és a zenéről beszél. — Én imádom, mindig is imádtam a zenét. De nem tanulhattam soha. Zalaszentmi- hályon születtem, ott volt egy jó hírű kórus. Nagyon szerettem énekelni. Árva gyerek voltam, úgy vágytam a szépre. Hiába, dolgozni kellett. Alighogy megtudtam fogni a kapa nyelét. Nyáron a földön, télen a gyárban. Nem járhattam énekelni sem. Később Barcsra kerültem. Tizenhat éves voltam. Háztartási alkalmazottnak szerződtettek. Egyszóval cselédnek. Majd Kaposvárra kerültem. Egy szemész főorvos háztartási alkalmazottjaként dolgoztam. Majd férjhez mentem. Férjem postás volt. Mint annyi más anya, én is dallal altattam el a gyerekeimet. Később elvittem őket a zeneiskolába. Egyiket vadászkürtre, a másikat hegedűre, a harmadikat zongorára taníttattam. A legkisebbét. a Bélát is magammal vittem. — Anyu engem is beíratott a zeneiskolába. Először csak annak örültem, hogy jó meleg volt a terem télen, hogy nem fáztam. Aztán gyönyörködtem a muzsikában, lebilincselt a zene. — Az első siker^? — A rádióban. Kéthetes fu- volista voltam, a Vikár Kórusról készített hangfelvételt a rádió. Fölvette azt a kis, könnvű dallamos művet is, ame’™t é-> látszottam. Madarat lehetett volna fogatni velem, annyira örültem. — Ez a sok sikerélmény nem szédítette meg? — Szó sincs róla. Nagyon jó érzés, ha látja az ember, hogy ér valamit. De nincs idő, nem lehet megállni, a siker kötelez is. Ledolgozom a »napi műszakomat-«, plusz az iskolai zenekar, a kamaraegyüttes, a koncertek, állandó készenlét. Másképp nem lehet, a rohanó élet falhoz szorítja az embert. Persze, örömmel megyek. Ha hívnak, »Drahos már ugrik* — mondja nevetve. — Mikor lép fel Kaposváron? — Nagyon örülök, hogy nem felejtett el a zeneiskola. Én is játszom azokon a koncerteken, melyeket az Országos Filharmónia rendez. Vasárnap este láttuk a televízió képernyőjén Drahos Bé- ‘lát. ö hozta el a pálmát, az első díjat a fuvolázók közül a zenei szakközépiskolások országos versenyéről. Sz. E. kül értik a szakma minden csínját-bínját, és ötletből sem volt kevés. Mégis, szinte az első perctől kezdve Sz. Nagy István mellett álltunk legtovább, aki először egy Miska- kancsót, aztán egy Juliska- kancsót készített. A nyúlánk fiatalembertől munka közben megtudtuk, hogy Karcagról jött, és Kántor Sándor neves népművész tanítványa. Égetett, kész állapotban talán fel sem tűnik a Miska-kancsó hasi részén a tekergő kígyó. — Mi a magyarázata annak, hogy éppen ez került az elejére? — Azt mondják — felelte Sz. Nagy István —, hogy a patikáit cégérét, az egészség szimbólumát »megérdemli a jó bor is ... Ebbe a Miska-kancsóba bizony talán tíz liter bor is beleférne. Mennyi aprólékos és nehéz fizikai munka fekszik ebben a remek darabban. Minden kis díszt külön kell megformálni, a kancsó pedig kecses legyen, anyagszerű és jól ko- rongozott, vékonyfalú. EZT TARTOTTA a legfontosabb szempontnak a zsűri is, melynek tagja volt Kántor Sándor. Először szemmel értékelte a készített tárgyakat, azután kézbe vette az alkotásokat, hogy meggyőződjön, elég könnyűek-e. Tanítványának munkájánál és Trinyik István mezőtúri fiatal edényeinél bólogatva summázta véleményét a mesteri korongozásról. (Egyébként ők az első helyezettjei a versenynek, Szabó István mezőtúri fiatal a harmadik.) — A korongozás a vártnál jobb. Szinte a fiatalók háromnegyede sokat ígérő tehetség. Az előbbi évek eredményét felülmúlta a kaposvári verseny. Szép reményekre jogosítanak föl az itteni tapasztalatok — mondta Kántor Sándor, akitől ezt hallani nem csak elismerés volt, hanem bíztatás is, hogy él és nem hal ki a fazekasmesterség. H. B. PSICHÉ Nem menekülhet a néző; kézen fogja a költő, ott lélegzik a korban, mit úgy nevezünk — elmúlt századelő. Átvesz- szük a versek ritmusát, pontos, pattogó metrumai lüktetését, a szépen ülő kádenciá- kat — és jól becsapódunk. Becsapódunk, ha azt hisszük a Gabónak, kisebbik édes öt- sémnek, a Patak partyán, és a Franczuz lecon közepette elhangzása után, hogy amolyan irodalmi kirándulásnak, játékos kedvtelésnek leszünk csupán tanúi és részesei. Weöres Sándor Psiché ciklusa; Hegyaljai évek 1808—1812, Bolyongás évei 1813—1816, Asszony évek 1817—1831 —sokkal több, mint archaikus irodalmi mulatság, feltámasztva valóságában, kor-közegében egy már örökre letűnt nyelvezetet, amely régiességénél fogva, s plasztikus erejénél fogva is — komikus hatású. Sokkal több mindez, mint elmerülés a múltban, egy poétikus leány-, majd asszonylélek gyötrelmeiben és örömeiben, bohóságában és vágyódásában, okos gondolataiban és izzó vágyakozásában, formavilágában és lélekmélységeiben. Természetesen az est hatása alatt nem szabad csak a költői módszert emlegetni; ott az előadó is, aki kétséget kizáróan bizonjutja: ez a múltba ereszkedés — nagyon is célzatos. Igazi, vérbő nőiességgel, igazi szerelemmel és igazi szellemmel — meg kiábrándultsággal — a koráról beszél, örök asszonyiság a fájdalmaival, derűjével, megalá- zottságával és a női vonzás mindenkori uralkodó képességével. Arról is, ami nemcsak a nő, hanem a magyarság sorsa »vala« — akkoriban. Weöres hallatlanul gazdag költészetében ott munkál a kiváló történelemérzék, s ez teszi Csernus Mariann gazdag érzés- és érzékvilágú előadását intellektuálissá is. Rendkívül összetett, sokrétű ez az est, ha még oly naiv témából is — egy leányzó, majd asz- szony őszinte eredésű poémáiból — növekszik naggyá. Típust teremt író és előadó a pódiumra, aki dalra fakad, aki áradozik vagy dühöng — mikor kihez szól. Mikor kiről dalol. Helyet kap a vaskos érzékiség, helyet kapnak asz- szonyi betegségek, búbánatok, irodalmi divatok és flörtök; ódákban, zettlikben, epigrammákban, epistolákban és egy terjedelmesebb beszélyben is; Ungvárnémeti Tóth László emlékezetére. Ismételjék csak az utóbbi sort. Csupa ritmus! Ilyen volt az egész est. Csupa ritmus. A megidézett Kazinczy sorai bújtak elő a hallgatóban, »íz, csín, tűz« — megkaptuk mindezt. Énekelt, verselt ízes szép beszéddel Csernus Mariann — és éppen ezért tűnt ki nagyon éles gro- teszkséggel minden idegenség tragikomikusán. A nyelvünket (és nemzetünket) bénító, rátelepedő idegen nyelvi kötődés, a német majmolás meg a »franouz divatok«. Erre nyitotta föl szemünket az est egyik kulcsa — az utolsó vers: Toldy Ferenc Űrhoz. Kecskés András zenei összeállítása akár a szöveg, kort idézett, és jó kötőanyaga, hangulati háttere volt az elmondottaknak; Fodor Tamás gitármuzsikája keltette életre — a megyei könyvtár pódiumán. T. T. Plakátkiállítás — idegenforgalomról Kétszáz plakátot és prospektust válogattak össze az Idegenforgalmi Tájékoztató Szolgálat kedden nyílt nagyszabású bemutatójára. Budapesten a Népköztársaság útja 55. alatti kiállító teremben felsorakoztatott plakátok, színes ismertetők seregszemléjén a hazai táj jelegzetességeit és az idegenforgalom számára érdekes látnivalókat mutatják be. A 33 idegenforgalommal foglalkozó hazai intézmény és vállalat plakátjai október 7-ig tekinthetők meg. A magyar országgyűlés 1872. decemberében törvényt hozott Pest, Buda, Öbuda és a Margitsziget egyesítéséről, Budapest néven. Ez a név tehát száz év óta szerepel az európai térképeken, a magyar főváros ilyen értelemben a legfiatalabb az európai fővárosok között. Ugyanakkor egyike a legöregebbeknek; mint lakott terület, sokak szerint, éppenséggel a legöregebb Európában. Föltártak itt 40—50 ezer éves neandervölgyi telepet. Valószínű, hogy a budai barlangok néhány, még meg nem állapított kori lelete a neandervölgyinél is sokkal régebbi emberi tartózkodásra utal. Föltárták egy bronzkori város nyomait, egy sor kelta település maradványait. Kétezer évvel ezelőtt Aquincum a Római Birodalom jelentős nagyvárosai közé számított. Az ember megtelepedésének és a város kialakulásának feltételeit a geológiai és a földrajzi adottságok kínálták: jó termőföld, bővizű források, vadban gazdag erdők, mészkő és agyag, mindenekelőtt pedig a Duna, melyet a »város anyjának« nevezhetünk. A Duna két szempontból is — mint észak—déli irányú szállítási és közlekedési útvonal, s mint e helyen több ágra szakadva, szigeteket képezve — ősidőktől fogva a legalkalmasabb keleti-nyugati átkelőhely. A történelmi időkben ez a sajátos pozíció szerencséje volt és szerencsétlensége is a helynek. Szerencsétlenség, mert a rév birtoklásáért megszámlálhatatlan sok harc folvt a római időktől a népA SZÁZÉVES BUDAPEST Három yáros — egy város vándorlás korán és a török időkön át az 1944—45-ös ostromig. Ugyanakkor szerencse, mert ennek a helyzetének tulajdonítható, hogy sok-sok pusztulás után a város mindig újjáépült, s általában egyre gazdagabban, egyre szebben. Elmondhatjuk tehát, hogy Budapestet a közlekedés hozta létre, s ezt a természet szabta így meg. Jellemző, hogy a múlt század derekán, amikor az Osztrák—Magyar Monarchia vasúthálózatát tervezni és alakítani kezdték, a Habs- burg-uralomnak egyáltalán nem állt szándékában, hogy itt csomópontot alakítson ki. Egyszerűen nem lehetett kikerülni Budapestet! S a modern kor érhálózata, a vasút, messzi területről óhatatlanul ide koncentrálódott. A városnak ez a kapcsolata a közlekedéssel az ipar kialakulásában is nagy szerepet játszott. Az eredeti manufakturális iparágaktól eltekintve, a modern nagyipar első jelentkezése Budapesten a közlekedési gépgyártás volt. Magyarország első nemzetközi sikert aratott produktuma, mondhatnánk világcikke, a Oanz-féle kéreg- öntéses vasúti kerék volt. Mindmáig exoortszemoontból is jelentős a budanesti haió- gvártás. És nemzetközi össze-' fogással itt alakult ki Európa legnagvobb. világviszonylatban második autóbuszgyára. Természetes, hogy a közlekedés kapcsán mindig nagy szerepet játszott a város életében a kereskedelem. Kereskedőváros volt Aquincum, kereskedőváros volt Buda a középkorban, az egész európai kereskedelem egyik fontos gócpontja, ahol fiókot tartottak fenn a nagy nyugat-európai kereskedő cégek és bankházak. A termények és állatok vásárának ugyancsak európai fontosságú központja volt Pest. Ezt a jellegét még a török megszállás százötven évében is megtartotta. Ma is: itt a pénzügyi élet központja, itt székelnek a magyar külkereskedelem intézményei, s az évente megtartott Budapesti Nemzetközi Vásár az összeurópai kereskedelemnek fontos eseménye. A három »alapító« város között a kapcsolat a magyar történelem ezer évében mindig szoros volt. Korábbi századokban még arra is akadt példa, hogy Pest és Buda »közigazgatási egyesítését« bizonyos értelemben megvalósítsák, a pesti tanácsot a budai tanácsnak rendelvén alá. Mindennél lényegesebb volt azonban a magyar közfelfogás szerepe: aki vidékről följött, az »Pest-Budára« jött, egyazon fogalomként kezelve a közigazgatásilag különálló két várost, a székvárost, Budát és a legnagyobb magyar várost. az egyre inkább főváros jellegű Pestet A sorsközösség, az egymásra utaltság és a köztudatban már régen kialakult azonosság tehát csupán a hivatalos szentesítésre várt. Erre az első kísérlet az 1848—49-es szabadságharcban történt. Az első felelős magyar minisztérium intézkedését az is ösztönözte, hogy befejezéséhez közeledett az állandó Duna-híd, a Széchenyi Lánchíd, amely immáron a jobb és bal part kapcsolatát az őszi és tavaszi jégzajlás heteiben is biztosíthatta. A szabadság- harcot követő elnyomatás azonban ezt a városegyesítést nem ismerte el. A Habsburgoknak nem volt szándékuk, hogy egy méreteiben és jelentőségében Béccsel versengő ellenfővárost hozzanak létre a rebellis Magyarországon. A Kamarilla programját akkor legérzékletesebben a Citadella megépítése jelképezte: egy erőd a Gellérthegyen, mely ágyúival mindkét várost »sakkban tartja«. Az egyesítés kérdése újólag már csak a kiegyezés után kerülhetett napirendre. Olyan időpontban, amikor az állandó híd és a kialakuló vasúti hálózat révén, a várost igazában várossá tevő első közművek elkészülésével az egyesítés számos vonatkozásában de facto már megtörtént. Ez nem azt jelenti, mintha a de jure egyesítés jelentőségét lebecsülném! Sőt, azt kell mondanunk, fővárosunk egész léte szempontjából ez a törvényes és hivatalos egyesítés alapfeltétel volt. Az egyesítés idején a három városnak ösz- szesen sem volt háromszáz- ezer lakosa. Ahhoz, hogy a valóban korszerű közműhálózat létrejöhessen, hogy a hidak sora fölépüljön, hogy egységes városterv szerint egy modern metropolis úthálózata, belső közlekedése, városmagja, ipari- és lakónegyedei megfelelően kialakulhassanak, mindenekelőtt el kellett hárítani a közigazgatási akadályokat A három város külön-kü- lön a differenciálódás irányában fejlődött volna. A jobb parti részek bizonyosan visz- szafejlődtek volna. (Különösen Öbuda: jelentéktelen kis mezővárossá.) Az egyesüléssel viszont, a század végére, szép és gazdag milliós nagyváros lett. A maii Budapest területe 535 négyzetkilométer. Kiterjedését tekintve a kontinens legnagyobb városa. (Hihetetlenül hangzik, de ötször akkora, mint Párizs.) Lakossága kétmillió. Az úgynevezett agglomerációban, tehát a város vonzásában élő, jórészt a városban dolgozó, gazdasági létével és kulturális igényével a városhoz kötött környező lakosságot is számítva: több mint két és fél millió. Az ország- lakosságának negyede. íFolytatjuk.) M. U Somogy/ Néplap /
