Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-27 / 254. szám

Gyerekek, figyelem ! og-fiak klubja Keszthelyen HÓKIRÁLYNÖ Rendhagyó klub. Zene, füst, és félhomály nélkül. Tagjai — a jövő agrármérnökei — So­mogy megyéből kerültek a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemre. »Különös ismerte­tőjelük-« (vagy nem is külö­nös!): a diploma megszerzése után Somogyba n kívánnak dolgozni. Agrár felsőoktatási intéz­ményeink mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a ki­kerülő fiatal diplomások a le­hető Legjobban helytálljanak a termelőmunkában. Gyorsan fejlődő mezőgazdasági üze­meink igénylik is a jól kép­zett — elméleti és gyakorlati kérdésekben egyaránt jártas — szakembereket. Igénylik, de hogyan? Számos gazdaság ele­gendőnek tartja, hogy magas fizetéssel — esetleg egyéb jut­tatásokkal — vonzza magához a fiatalokat. Mások ösztöndíj­jal támogatják egyetemi évei alatt a hallgatót, aki cserébe köteles meghatározott ideig a gazdaságban dolgozni. Előfor­dul, hogy az üzem önerejéből néni képes megfelelően biz­tosítani a szükséges munka­erőt. Ilyen esetben szükség van arra, hogy a párt- vagy tanácsi szervek segítsenek. Ezt teszik Somogy megyé­ben. Somogy nem tartozik a szak­emberekkel jól ellátott me­gyék sorába Éppen ezért a megye vezetői az érdekelt gaz­daságokkal karöltve mindent megtesznek annak érdekében, hogy a fiatal agrárértelmíség megtalálja helyét, gyökeret eresszen a megyében. Véle­ményünk szerint ezt úgy le­het elérni, ha már az egye­temen, sőt — azt megelőzően — a pályaválasztástól figye­lemmel kísérik és támogatják a leendő mérnököket. 1969-ben jött létre az a szocialista együttműködési szerződés a Keszthelyi Agrár- tudományi Egyetem és a So­„Ne nevezzenek Edisonnak“ Az orvostudomány hosszú időn át szinte tehetetlenül állt szemben az egyik legsúlyo­sabb betegséggel, az ízületi gyulladással. A sebészek kí­sérletei is kudarcot vallottak. Az ötvenes évek közepe táján az akkor harmincesztendős Konsztantyin Szívás szovjet orvos, aki ma a moszkvai Központi Sebészeti és Ortho- pédiai Intézet professzora, foglalkozni kezdett ezzel a problémával. Belső protézist javasolt a súlyos gyulladástól megtámadott ízületek pótlásá­ra, s ezért Nyugaton csakha­mar »az ízületi gyulladás orosz Edisonjának-« nevezték. A Szputnyik októberi számá­ban »Ne nevezzenek Edison­nak-« című cikkében Szívás professzor módszeréről és is­kolájáról olvashatunk. Hírt ad a folyóirat arról, hogy egy fiatal grúz csillagász új csillagot fedezett föl, elka­lauzol 2500 méter magasságba a Pamir hegység egy különös botanikus kertjébe, ahol egy év alatt három métert nő a fiatal tölgy, egy tő paradi­csomról pedig 11,5 kg piros, ízletes termést szüretelnek. Elvezeti olvasóit a folyóirat a Vosztok úszótámaszpontra, mely a halászat szervezésében úttörőként szerepel. Foglalkozik az októberi szám kultúrával és művészettel is. Érdekes írás számol be arról, hogy a szovjet képzőművésze­ti múzeumok első számú prob­lémája a látogatottság növe­kedése, az ún. »látogatási robbanás«, elkalandozhat az olvasó Asztapovóba, ahol Lev Tolsztoj meghalt, s gyönyör­ködhet a Moszkva közelében lervő Hedoszkinó község mes­terei által készített miniatú- rák élénk színeiben. Nem fe­ledkezik meg a folyóirat a sakk rajongóiról sem. A sportrovat az újfajta boksz- kesztyű bevezetése körüli vi­tával foglalkozik, s fölteszi a kérdést: az új kesztyű vál­toztat-e az ökölvíváson? A Szputnyik könyvespolca folytatja a kilencedik szám­ban elkezdett útleírást arról az ősi kereskedőútról, mely a mai Litvánia, Belorusszia és Ukrajna területén húzódik. S végül: megismerkedhet­nek a Szovjetunió kulturális életének újdonságaival az ol­vasók. mogy megyei Tanács Végre­hajtó Bizottsága között, amely­nek célja, hogy növekedjék a Somogy megyében dolgozó mezőgazdasági mérnökök szá­ma A szerződés aláírói felada­tuknak tekintik, hogy a me­gyéből — elsősorban az ipari és mezőgazdasági fizikai dol­gozók gyermekei közül —mi­nél több arra érdemes és jó képességű tanuló kerüljön az agrártudományi egyetemre. A szakma iránt érdeklődő tanu­lók kirándulás keretében is­merkednek az egyetemmel, az ott folyó munkával. Az egye­temi felvételi vizsga anyagá­ból előkészítő tanfolyamokat szerveznek az egyetemen ok­tató tanárok vezetésével. Gon­dot fordítanak azokra is, aki­ket már fölvettek. A Somogy megyei Tanács V. B. kezdeményezésére hoz­ták létre az agrártudományi egyetemen a Somogy megyei hallgatók klubját. A klubot (anyagilag is) a vb megbízása alapján a Termelőszövetkeze­tek Észak-somogyi Területi Szövetsége patronálja. Közvet­len kapcsolatot tart fenn a klub a Somogy megyei KISZ- bizottsággal és természetesen az egyetem KlSZ-bizottságá- val is. Éves munkaterwel, gazdag programmal biztosítja a klub a megye és a hallgatók kap­csolatának elmélyítését, bőví­tését. Kirándulásokat szervez­nek a megye gazdaságaiba, ahol a leendő mérnökök köz­vetlen kapcsolatba kerülhet­nek a termeléssel, leendő munkahelyükkel. Ily módon a hallgatók jó előre megismerik a lehetőségeket, és — kellő összehasonlítási alappal ren­delkezve — választhatnak megfelelő munkahelyet Az 1971/72-es tanévben vég­ző somogyiak szinte kivétel nélkül visszatérnek szőkébb hazájukba. Ennél már csak arra büsz­kébbek, hogy kezdeményezé­sük követésre talált. A somo­gyi példa nyomán ugyanis — hasonló céllal — létrejött az egyetemen a Tolna megyei hallgatók klubja is. Báliké Sándor V. évi. hallgató Hű, ez a sok tapsi Még most is cseng bele a fülem ... Teg­nap tartotta ugyanis a kapos­vári Csiky Gergely Színház gyermekszínháza az új évad pöttöm-premierjét: a Hóki­rálynőt. És akik látták, olyan nagy tapssal ünnepelték a bá­tor Gerdát, hogy csak úgy zen­gett bele a színház. De ki is ez a Gerda? Jól nézzétek meg a képen; ott áll középütt, és mellette ücsörög trónján a go­nosz király. Ismerkedjünk meg velük egy kicsit. Gerda szelíd, jószívű kislány, aki boldogan él testvérével, Keijel meg a Nagyanyóval és a Mesemondó­val, a jóbaráttal. Ott ülnek a vörös szirmú meserózsa alatt, és hallgatják a mesemondó köpés, bohókás, félelmetes, ne­vettető — ahogy ő mondja — -kacagtató, vacogtató« meséit De lám csak, milyen az élet! Hozzászövi a mesét a Mese­mondóhoz, a kis társaságot Holló úrhoz és Holló kisasz- szonyhoz, a jóságos mesebeli herceghez és hercegnőhöz, a gonosz Tanácsnokot pedig a zsarnok királyhoz meg a ke­gyetlen Hókirálynöhöz, aki szemet vet Keire. De ahogy itt sorolom, biztosan sokan ráis­mernek közületek Andersen meséjére. Mégis, milyen más a mesevilág színpadon! Itt életre kelnek Gerda is, a rénszarvas is, meg a rablók! Csodálatos fények kergetik egymást a palota bíbortermé­ben, különös hangok felesel­nek Észak ragyogó tiszta hó­kristályai között. És mennyi izgalom! Micsoda öröm, mi­lyen szomorúság! Könnyebb lenne a dolgom, ha elmonda­nám most, hogy mit súg a fon­dorlatos király a tiszta szívű Gerda fülébe a képen, de ezt megtudjátok a mesemondó színháztól és megtudjátok a meséskönyvből. Inkább azt írom le — az elő­adás láttán —, hogy ugyanazt a meleg örömet éreztem a színpadról, mint gyermekko­romban, amikor nekem mond­tak mesét. Csodát láttam a színpadon; emberi nyelven szóló hollót, rénszarvast. Higy- gyétek el, nem könnyű így me­sét mondani. Nem könnyű az elmondott mesét átkölteni színpadra — erre Jevgenyij Svarc vállalkozott —, bohókás verseket írni hozzá — Rom- hányi József költötte ezeket — és muzsikát komponálni mel­lé; ez pedig Lendvay Kamilló érdeme. És így még mind le­írt szöveg, fekete sorok, kot­ták, melyekből a színház alkot élő mesét Kertész Mihály András rendező és az ügyes kezű, mesébe látó szemű dísz­Mesemondó színpad lettervező, Patter Gyula vállal­kozott erre. Nem könnyű — gondoljuk csak végig. Mert az ember el­indul meseország útjain, viszi a lendületes muzsika; és mind­járt azt szeretné, ha a jók bol­dogok lennének, a gonoszok pedig bűnhődnének. De lám csak, milyen nehéz. Közbeszól az élet. Kiszakítja a mesemon­dó kezéből a fonalat, már-már úgy látszik, hogy a rosszak büntetik a jókat! Bizony. És ezért kerül néhány felnőttes hümmögés is a mesébe, ezért lesz talán túlságosan is ke­gyetlen, ijesztően felnőttes a kézigránátos-revolveres rabló­tanya. Szerencsére a mesemon­dó észnél van ám! Sok-sok fortéllyal tereli a történetet — és győz a jó. Ahogy ti is akar­játok. És — megmondom őszintén — ez nem megy nél­kületek. Ha nincs az a sok közbekiáltás a nézőtérről, ha nem figyelmezteti Gerdát olyan sok gyerek a veszélyre, talán még baj is lehet Bizony, gyerekek, nélkületek még a mesében sem lehet győzni. A valóságban sem. No, de beszéljünk azokról is, akik tegnap — először, de nem utoljára — olyan nagy­szerűen, olyan színesen, olyan izgalmasan-érdekesen elját­szották ezt a gyönyörű mesét Gerdát Andai Kati alakítot­ta. Szinte rá sem ismertem, azt hittem, közületek szaladt fel egy bátor kislány a szín­padra, hogy megmentse Keit, akit Teszáry Gábor játszott. Gyorsan megszerettük nagy- anyót — Takács Annát —, a felséges párt — Vajda Lászlót és Bárány Erzsébetet. — Elő­ször nehezteltünk a szertele­nül toporzékoló, lövöldöző rablókislányra, Pogány Judit­ra, de amikor láttuk, hogy a jók oldalára áll, neki is sokat tapsoltunk, akár Hollóéknak. Minek is tagadnám, jó bará­tunk lett, megkedveltük a ked­ves Mesemondót, Koltai Ró­bertét is. No és a gonoszok. Az álnok király, Dánffy Sándor, a kőszívű tanácsnok, Verebes István, és a hideg hókirálynő, Imre Gabriella! Annyira fél­tek mélységes gonoszságuk miatt tőletek, hogy ki se mer­tek jönni meghajolni a mese végén. De legyünk igazgságo- sak, mondjuk meg nekik — ez is siker. T. T. ŐTLAlDi HAZADÉI A kis Andris nem várja meg, míg apja leállítja a Renault 16-os motor­iát, már ugrik is ki a kocsi­ból, ahogy az ismerős hídra kanyarodnak. Anyja fejcsó­válva néz utána: — A kis csikó! Még a kis­ajtót is nyitva hagyta maga után. Kijönnek a tyúkok az utcára. Férje leállítja a motort. Be­zárja az ajtókat, majd ké­nyelmesen körüljárja, must- rálgatja a kocsi csillogó, fe­hér testét. Lepöccint egy, az ablakkeretbe szorult rovart, kissé hátrább lép, fejét oldalt hajtva gyönyörködik új tulaj­donában. Csak ezután indul befelé. Gondolja, hadd üljön el benn az üdvözlés harsány zaja. Váratlanul érkeztek az apó- sáékhoz: az új kocsit járat­ják be. Hároméves Wartburg­ját új áráért adta el a ta­vasszal, és azonnal befizetett Renault-ra. Tizenötezret kel­lett csak kölcsönkérnie, hu­szonhatot örököltek a nem­rég elhunyt özvegy anyja kis házának értékesítéséből, a többit meg hozzágyűjtötték. Mert azért ez mégiscsak más, mint a Wartburg meg a töb­bi, hasonló kategóriájú kocsi. Mint egy finom, halk műszer. Erő meg akkora van benne, hogy szinte vissza kell fogni, mint a megbokrosodott pari­Szóval, egyenesben vannak. Négy éve szép szövetkezeti la­káshoz jutottak, tavaly mű­szaki osztályvezetővé nevez­ték ki, néhány hónap múlva a felesége is előlépett: az egyik általános iskola igazga­tóhelyettese lett. Sokat dol­goznak mindketten. Jólesik a kocsi, legalább vasárnapon­ként kirándulnak, közös túrá­kat rendeznek barátaikkal, ismerkednek az országgal. Több környező országban is jártak, jövőre Franciaország­ba készülnek. Azután meg a felesége szü­leihez is ellátogatnak néha. Az utóbbi években az öregek úgyse mozdulnak ki a faluból. Igaz, apósa hatvankilenc éves, anyósa — ha jól emlék­szik — alig négy-öt évvel fia­talabb. Az öreg cipész volt, amolyan falusi foltozó suszter. Néhány éve azonban abba­hagyta a mesterséget, és csak télen vállal kevéske munkát. Szívesebben munkálkodik a kertben. Felesége baromfit nevelget, tojást, csirkét, hízott kacsát, kerthasznát hord a közeli nagyközség piacára. Használt ruhaneművel ők lát­ják el mindkettőjüket, így hát megvannak valahogy. — Csak egészség Ugyan — aoe­dogatják, valahányszor az élet kisebb-nagyobb gondjai­ról esik szó. Szegényes falusi ház. Kes­keny előszoba, szemben kony­ha üveges ajtóval, jobbra, az utca felé a tisztaszoba, balra kisebb helyiség, amely télen konyha is, műhely is. Itt alusznak, főznek, dolgoznak. Az utca felőli szobát csak ak­kor fűtik be, ha ők vagy a másik lányáék megjönnek és itt éjszakáznak. A szobában a máskor szo­kásos üdvözlő riválgás helyett szomorú csend fogadja. Anyósa a szemközti fal mel­letti ágyban fekszik. Andris meg az anyja tanácstalanul áll mellette. Apósa hangja is fa­kó, ahogy üdvözli: — Aggyisten, fiam. — Az­tán mégis vidámságot erőltet magára, és úgy kérdezi: — Hát megjött végre? Na, jól van. Es szépen megy? — Egyelőre nincs baj vele. Igyekszem megtartani a bejá­ratás szabályait. De mi van a mamával? — Kicsit gyengélkedik. Fel akart ám kelni, de nem en­gedtem. Mondtam, különben is vasárnap van, pihenjen, majd én kotyvasztok valami kis ebédet. Mert mi kell már két öregnek: L ehajol, alig érintve meg­csókolja anyósa sápadt, beesett arcát Tréfál­kozni próbál: — Ilyen szép őszi időben kirándulni kellene, mama! Vagy a kertben babirkálni. Mindig azt tartotta, hogy a munka az igazi gyógyszer. Igaz? — Nem tudom, mi van ve­lem, fiam. Állandóan fáj a gyomrom. Étvágyam sincs, az erőm meg teljesen elhagyott. Hanem ti meg ennétek vala­mit, ugye? Jaj, édes lányom, készítsél egy kis harapniva- lót! — Mi már túlvagyunk az ebéden, édesanyám! Kanizsán ettünk a vendéglőben. De­hogy vesződünk ilyesmivel! Nem azért jöttünk. — Jaj, de hát nem úgy van az! Nagyon restellem, hogy nem tudlak ülőén megven­dégelni benneteket. Hát hogy vagytok, lányom? Örültök az új kocsinak? Csak vigyázza­tok rá, annyi balesetről hal­lani mostanában. Ügy féltelek benneteket. — Sanyi óvatos vezető. De nem kér valamit, édesanyám? Mit kívánna? Készítsek limo­nádét? — Nincs itthon citrom. Szegény apád jár bevásárol­ni, tudod, mennyire nem szereti az ilyesmik De jó ne­kem a kútviz is. Meg teát szoktam inni. De hidegen, mert mindig szomjas vagyok. Andris felszabadult kedv­vel robban be: — Anyu, felmásztam a fá­ra! A legcsúesáral Apja is bejön. — Lassan el kell indulnunk — mondja. Tudod, azt ígér­tük Fértéknek, hogy visszafe­lé benézünk hozzájuk, és még világoson haza akarok érni. — Jaj, hát ne siessetek! Apja, csomagolj egy kis to­jást. Meg krumplit is vigye­tek és egy kis zöldséget. Dió is van! Csak ne lennék ilyen nyomorult! A hízókat meg­néztétek? Az egyik a tietek lesz meg a nővéredéké. De a másikból is jut. Kevés kell már nekünk. — Ránk igazán nem kellett volna számítani, édesanyám. Tudja, hogy csak olajat meg margarint használunk. — Azért egy kis zsir is kell a házban. Az ad igazán erőt! Veje búcsúzni kezd: — Hát akkor, mama... Minél előbb gyógyuljon meg. — Adja isten, édes fiam. De tegyetek el tojást pőven! Andriska, te is segíts csoma­golni! Beszállás előtt az asszony megkérdezi az apját: — Tegnap beszéltem vele. Azt mondta, be kell vinni a kórházba kivizsgálásra. — Persze. Minél előbb. Ha szükség lesz valamire, csak írjanak. És mindjárt tudassák, ha pontosat tudnak. — Re­méljük, nem komoly — teszi hozzá meggyőződés nélkül a férje, aztán kezet nyújt az apósának. Hosszú kilométereken szót­lanul ülnek. Egymásra vár­nak a kérdéssel: mi lesz a papával? Az idősebb lányuk is csak kétszobás lakásban él, ráadásul két különnemű gye­rekkel, oda nem vihetik. És hozzájuk? Hova? Andris szo­bájába7 Eddig egyetlen szó sem esett köztük az öregek sorsáról. gyre nyomasztóbb a hallgatásuk. A motor egyenletesen búg, sima, egyenes úton haladnak. And­ris is megérzi a feszültséget, a sarokba húzódva, csendben nézi a tájaL Valamit mondani keTL Mindegy, hogy mit, csak han­gos szavakból álljon. — Fogytán az üzemanyag. Kanizsán tankolni kell. Felesége alig észrevehetően összerezzen, furcsán a férjére pillant, aztán továbbra is mereven figyeli az út szürke szalagját. Parti László Somogyi Néplap | 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents