Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
Kakas a szobában A „honfoglalás** csak akkor fejeződhet be... A kitömött kakas amelyikről beszélni akarok, nem egyszerűen a szobában 611. Hanem a »tisztaszobában*. Gyönyörű kakas. A tolla sárgásbarna, a taraja vérpiros, a farka szivárványnyal játszó fekete. Áll moccanatlan, fölszegett nyakkal, sarkantyúját harciasán me- resztgetve. Mint egy pogány- kori totemállat háziassá szelídült változata. Hogyan került a »-tisztaszobába-«? Egy társadalmi verseny, egy új népi vetélkedő következményeképpen. Talán úgy nevezhetnénk ezt a vetélkedőt, hogy a *Ki mennyit tud?-* Mármint felmutatni. Közszemlére kiállítható javakban. A vetélkedő — falun — azzal kezdődött: ki tudja mennél jobban átalakitatni régi parasztházát, ki dobja ki először az öreg bútorokat? Ez volt a hőskor. Ha valakinek sikerült hozzájutnia egy világító rekamié nevű bútorkölteményhez, még a harmadik utcából is csodájára jártak Hol vagyunk már ettől! Hiszen már a tegnapi verseny- célok is elavultak Tegnap az volt a cél: ki tud teljesen új házat építtetni, lépcsős feljárattal, sátortetővel. Ma az a cél: ki tud emeletes házat építtetni, garázs- zsal és vaskerítéssel. Tegnap az volt a cél: kinek van fürdőszobája. Ma: kinek van fürdőszobája — halványzöld csempével. Tegnap egy motorkerékpár volt a cél, ma egy autó. Tegnap még a kényelemszerző tárgyak puszta birtoklása volt a cél, mára finomodtak a versenykövetelmények. Televízió? Mosógép? Hűtőszekrény? Mindenkinek lehet. De kinek van nagyképernyős Orionja, automata mosógépe, szuper-hűtőszekrénye? És kinek van háztartási robotgépe, sztereó-rádiója, faltól falig szőnyege, herendi porcelánja, kristályüvegkész- lete, díszpárnája, olajfestménye, hangulatlámpája? A vetélkedő szinte mindenkit magával ragad, $ ki tagadhatná, hogy van benne valami gyönyörű. A birtokbavételnek valami jóvátevő mámora. A semmitlen szegénységnek valami fellázadt mohósága: magunk köré gyűjteni mident, ami nemrégi állapotaink szerint csak kévéseké lehetett volna. Kibújni a hajlott gerendájú házacskákból, s fölnyújtózkodnia sátortetők magasságáig ... Elég a mosóteknókből, a horpadt lavórokból, a földes szobákból, a téli esték sötét csendjéből, a szűk ablakocskákból, a szobafalak kopárságából! Csak zubogjon a meleg víz, a kádba, a mosógépbe, duruzsoljon a robotgép, a hűtő- szekrény, villogjon a képernyő, süppedjen a szőnyeg, zuhogjon a napfény, ragyogjon a csillár meg a kristály- pohár! Honfoglalás ez. végre azoké is, akiknek ezer éven át hiába volt rá egyedüli jussuk. De akiknek — éppen ezért — nincs még benne gyakorlatuk. Akik úgy rendezik el maguk körül a frissen szerzett tárgyakat, hogy a régi holmikkal együtt régi ízlésüket is sutba dobják. Így került a parasztszobákba — még a hőskorban — a kombinált szekrény. És így épülnek most a pallérízlés színvonalán a -villaházak- tízezrek Így zsúfolódnak továbbra t3 a családok a nyári konyhákban, mert a szép új szobákat- konyhákat kár volna bepiszkítani. Szirmay Endre: • ŐSZI ZSQNQÁS Dong' a, zsong az őszi szél; meglibben a csönd avarja, fény örvényét felkavarj a, dudorász, dönögél. Dong a. zsong az őszi út; rozsdát ken az ázott lombra, ködöt gombolyít a dombra. didereg, hazafut. Dong a. zsong az őszi táj; ve riogass a magánnyal, szivem rokon fénnyel, árnnyal, duruzsolj, muzsikálj! Dong a. zsong az őszi ég; az utazók magpihennek, az öregek szenderegnek, ölelj át békesség! Így kerül eslpketerftő és porcelántáncosnő az automata mosógépekre, kihasználatlan halványzöld kád a fürdőszobákba, rózsaszín dívány- párna a soha ki nem bontott ágyakra. És így került a kakas a Msztaszobába. All moccanatlan. fölszegett nyakkal, sarkantyúját harciasán mereszt- getve. Mintha éppen kukorékolni akarna, vagy fölrepülni a csillárra. De ezt már soha meg nem teheti: hangja sincs, izma sincs, nem él. Olyan, mint egy totemállat a nomád sátrak bejárata fölött, vagy mint a lelőtt vadmadár a vadászszobákban. Áll ez a derék, kitömött háziszámyas, mint gyermeteg jelképe annak a vetélkedőnek, amely túlbuzgóságában, íme idáig szaladt... Nem merném azt állítani, hogy ezzel vége is, tovább menni már nem lehet. Bizonyos, hogy vannak még, há- »»zárnyasok a baromfiudvarban, lesznek hát még gyermetegebb ötletek U e vetélkedőben. Egyszer azonban ez a vetélkedő is lecsihad. És a birtoklás mohó örömét felváltja a birtokbavevés csöndes természetessége. Az új szobák otthonossá tétele, az új tárgyak magunkhoz-kezesítése. Akkor majd minden a helyére kerül, oda, ahová való: az ember a »tisztaszobába-«, a kakas a baromfiudvarba. A honfoglalás csak akkor és csak így fejeződhet be. Mert néhány dolgot előbb- utóbb tudomásul kell vennünk. Az egyik az, hogy a folyamat, amelynek egy-két jellemzőjét elősoroltam itt. valóban honfoglalás, és a honfoglaláshoz a szépen és okosan berendezkedés is hozzátartozik, s megtanulása annak, hogy az így berendezett szűkebb és tágabb hazában szépen és okosan is éljünk. Hpzzámagasodva, hozzászépülve, hozzáokosodva a lehetőségekhez. A másik az, hogy mindezt saját érdekünkben, a magunk javára tesszük ugyan, de valamiképpen történelmi szolgálatot is teljesítünk vele. Eddig minden hatalomra jutott osztály megteremtette a maga uralkodó létformáját, kultúráját, ízlését. Most rajtunk a sor. Hogy amit eddig felhalmoztunk, azt el ne veszítsük, ellenkezőleg: megrostálva ki- leljesítsük! Hogy felhasználva az új lehetősegeinket, negteremtsük a magunk uralkodó létformáját, kultúráját, ízlését — a század színvonalán, a modernség legjobb követelményei szerint F y USZÁLYOK A DUNÁN Dobro&zláv Lajos festménye. (A művész kapó svári kiállításának anyagából.) A azt hiszem, senkit sem érdekelt ez a fura alak. A délelőtti vonatok ontották a pestieket. Az egymás hátát érő szerelvényekből, mint valami feneketlen zsákból, ömlött a tömeg. E hadsereget nem afféle leruccanó, kalandot haj- kurászó, éretlen fickók és nócskék alkották — mint á balatonit —, itt általában szép, kerek családok látogattak a tóhoz. Az arcokon nyoma sem látszott a rögtön haccacárét keresők mindenre elszánt vigyorának; az utasok kis táskákkal, könnyed, öntudatos léptekkel, magabiztos mozdulatokkal indultak a buszmegállóhoz. A farmra, a birtokra tartottak, s ez pontosan meghatározta a viselkedésüket Ha valaki szemmel kisérte az állomás életét, úgy vélhette: minden vasárnap egyforma, ugyanazok a vonatok fékeznek, ugyanazokkal az emberekkel, akik szinte szóról szóra ugyanarról beszélnek, mint előző héten. Ugyanazzal a közönnyel haladnak el a fura alak mellett is, mint bármikor, máskor. De hát mi feltűnő lehet az állomás egyik szürke tartozékán, aki a hétvégeken ott téblábol a sorompó mögötti, padokkal hintett pihenőhelyen, és békésen szemlélgeti a tavat meg a frissen érkező utasokat? Kezdetben találhatták furának, mostanra azonban jelentéktelenné változtatta a megszokás. Bár a menetrendszerűen aláiiömpölygő tömeg tudomást sem vett személyéről, a 'fura alak, aki álló délelőttö- ket eltöltött a semmivel sem magyarázható ácsorgással, derűsen és szeretettel figyelte elégedettségüket, megfontoltságukat, s egyáltalán nem döbbentette meg izgágaságuk s a busztülkölés okozta hirtelen támadt pánikhangulat Hiszen ez is minden hétvégén, minden szerelvénynél megismétlődött. Általában a déli személyig maradt. Amikor ez is rendben kihúzott, s az utasok felszálltak a félig már üdülőhellyé nőtt település északi részébe tartó autóbuszra, olKÓSA CSABA: Menetrend indult a tó kanyarulatát követő parti sétányon. Ha a stégekhez kötött ladikok környékén nem látott mozgást, beült egy-egy csónakba, felnyitotta a bőrtáskáját, s harapott néhányat újságpapírba csomagolt tízóraijából. A délutánt a kocsmában töltötte. Nem ült le, a pultot támasztotta. Két korsó sörrel estig kibírta. Megviselt, mégis rendben tartott ruhájában afféle kidőlt hajósembernek is nézhették volna, ám bizonyos kellékek hiánya tökéletesen kizárta a megvénült matróz lehetőségét, hisz’ köztudomású — minden tóparti vagy folyómenti településen ott iszogatnak a kiszuperált, öreg hajósok —, hogy az ilyenek makacsul ragaszkodnak a karjukon vagy gallérjukon viselt fehér csíkokhoz, s a világ semmi kincséért meg nem válnának horpadt sapkájuktól. Távol tartotta magát az összetűzésektől is. Nem énekelt, nem vitatkozott. Elálldogált a maga helyén, s ha végzett a korsókkal, szelíd Major lános: Présházak, gálicos kádak Paprikafűzér piroslík a fehér falakon — Bartók helyett stráfkocsik nyikorgását hallgatom. Présházak, gálicos kádak fölött a nap leltül. Árnyékai mártanának hódolok szüntelenül. Bencze József: KicssrM késem... Kicsorbult késem erős fogain közt. vért haraptam búza-kacaj. közt. Jéggel ékeljétek két tudóm dongáját, csillag ökleiidezik az ég tüzes száján. Tegnapi hamuból ki keieszt. ki lángot? ki ád bánatomra eaopnyi 'ugaszsagot? Eltorzultan élek. mint kicsorbult kések:. M oslanában, ha csak tehetem, mindennap kimegyek a közeli parkba. Szorít a város. Mintha be lennék falazva. Az utcák léghuzatában csak sietni tudok. Mire hazaérek, a rohanástól már szúr a mellkasom. Az érintések, a lökdösődés elől, a dörgő kukák, dudáló autók elöl a liget oázisába menekülök. Befogadnak a fényjár- ta lombok, -Szeretnék beléjük költözni! Kileszített vitorláikba fogják a szelet a nagy fák; millió levél repdes a gallyakon. Itt minden arc ismerős. Az öregek ismerik egymás lépteit is. Távol van a benzinszagé országutak idegesítő rohanása. Ha nem szólok senkihez, ha nem szól hozzám senki, akkor sem vagyok egyedül. Már ismer a park társadalma. Megvan a törzspadom is. Mindig üresen találom, hacsak egy-egy betévedő idegen el nem foglalja. Általában könyvvel a kezemben ülök. Olvasok. De érdeklődésemet, fantáziámat mindig jobban izgatja a valóság. Érdekesebb minden könyvnél az. amit magam körül látok. Hónapok óta figyelem az öreg vasutast, aki kazánfűtő volt. Most nyugdíjas. Egyik cigarettát a másik után szívja. Krákog, mintha keserű íze lenne a nyugalmának. Nagv füstfelhőt ereget maga körül Ha ui iával el pöcköli a cigarettavéget, még sokáig né* utána. Az rjT \*hr i/é!fjí Varga Rudolf: Az én törzspadom vásban olyan a füstölgő csikk, mint egy kis mozdony. Pár percig parázslik a vége, mintha arra várna, hogy az öregemben jelére megindulhasson ... Sötétedésig ül a nyugdíjas vasutas hátradőlve a pádon. Ügy nézeget jobbra-balra, mintha vonat vinné. A nagymama jelenti itt * vidámságot, négyéves forma kisunokajéval. Hányszor feloldotta az elszigeteltséget a botladozó kisfiú! Ennek köszönhetem, hogy egyszer mosolyogni láttam azt az öregembert, aki látszólag senkihez nem tartozott. Mindig itt töltötte a szombat-vasárnapok üres ünnepét a parkban. Sétálgatott Néha sunyin, szégyenlősen lehajolt egy-egy eltaposott cigarettacsikkért. A zsebébe gyűrte, aztán továbbment. Látszott rajta, hogy megbékült már mindenkivel, mindennel, Az elmúlással is .,. Néha hangtalanul mozgott a szája Felemelte kezét, mintha valamire figyelmeztetni akarna: »Emberek, milyen hűvös ki- wámítottsággal éltek a hét* köznapokban ?* Kinyújtott karjának mozdulaté vaí láthatatlan reiih<=* teremtett masa körül. Egyik délután a kisfiú nagyanyja nagyon belemerült a beszélgetésbe, egy másik idősebb hölggyel. A fiúcska a fűvön játszott, aztán odatötyögött az öregemberhez és az ölébe mászott Fár pillanatig némán néztek egymás szemébe. Olyan megértéssel, mintha nem is lett volna köztük hetven-nyolc- van év. Éppen egy fekete esőfelhő úszott a nap elé. Sötét lett A kisfiú fölnézett az égre. — Bácsi! Gyújtsd már fel a napot! — mondta kérlelő hangon. Az öregember szája furcsa mosolyrg húzódott Már mindenki őket nézte. A nagymama a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal odaszaladt Kikapta az öregember féltő öleléséből a fiúcskát A fenekére paskolt, és el vonszolta a csöppséget,.. Mindez- egy perc alatt játszódott le. Vastagon állt körülöttünk a csend. Az öregember csak ült maga ele meredve, üres ké2zeL Aztán görnyedte" fölállt... Álomból, halálból ke! föl így az ember, Többé nem láttam s parkH Nem jött többé, mint az a fiatal pár sem. amely minden délután a park sarkában ült Itt készültek az érettségire, a felvételire, amíg be nem esteledett. Aztán közelebb húzódva egymáshoz, a jövőjükről álmodoztak. Egyik este hiába várt a fiú. Görnyedten ült, háttal a kavicsos sétánynak. | iába várta az ismerős ruhasuhogást — Fölvették az egyetemre a kislányt — vettem ki a szomszéd pádon beszélgetők szavaiból, »Valaki hiányzik. Ismeretlen helyre távozott...« — cikáztak a gondolatok zsibbadtan a fiú fejében. — »Most hogyan tovább? Ügy kell folytatnom az életet hogy mindent újrakezdek.« Gondolatai közt visszavisszatért egy mesefoszlány. Gyerekkori meseskönyvben olvasta. Sehogyan sem jutott eszébe a történet vége a csíl- lagszemú juhászról, aki mindig az eget nézte, és beesett a kútba, a kések közé,.. Sietős léptekkel ment eh majdnem szaladt Nehogy valaki sírni lássa, Ahol a kavicsos út befordul, ott Latiam uéeíiáe*. bó tintással elköszönt anél kül, hogy bárkinek is feltűni volna a távozása. Egy júliusi reggel, amikor friss kifliért mentem a Péthez ráismertem. A kariakból kidagadó, barnásfehér .massza körül tevékeny fedett, csak villanásnyi időre tűr! föl, • meztelen, lisztporos hátán nagy szakajtóval így eke zett a kemencéhez. A pékre néztem; eddig azt hittem, egyedül dolgozik. — A kisegítőm — intett a forróságot lehelő, szürkésfehér porba. — Tudja, nem egyszer megjártam különféle alakokkal. Ajánlkoztak, kétszer-háromszor eljöttek, aztán sorra elmaradtak. Nem bírták a korai kelést, ö még egyszer sem késett. Itt van pontosan, akár esik, . akár fúj, s befűti a kemencét, kisöpör, mindennel törődik. A pék beszédes ember, most is belelendült, szabadulni alig lehetett tőle. Meg tudtam, hogy a »fura alaközvegy ember, három éve te mette el a feleségét Gyerekrokona, közelben-távolban se hol, asszonnyal, meg nem kezd, bár akadna, aki szívesen gondját viselné. Vaiaho^ megváltozott, valami kihuny? benne. A falubeliek eleinte imp rökönyödtek, késöh) már csak a fejüket csóválták: nagyon megviselte a felesége halála, hát így. ücsörgéssel gyógyítja a fájdalmát Meg azzal, hogy bemagolta a Magyar Államvasutak Menetrendjét Bármennyire hihetetlen is, tökéletesen bevágta a menetrendet: az ország vasútvonalam közlekedő vonatok Indulási és érkezési Idejét valósággal fújja, * még azt is megmondja: mikor futnak be a végállomások közé eső nagyobt megállókra. — Elképesztő! —' sajnálkoztak a helybéliek Néhány napja találkoztam vele. A délelőtti személlyel utaztam, * talán négyen-öten. ha lekászálódtunk a szerelvényről. Hiába fénylett s délelőtt, a tó magányosnak, szomorúnak látszott Afféle búcsúzkodó hangulatban volt ami — úgy látszik — a tava kát is utoléri. A busz mái nem jött ki az állomásra, gya log kellett nekivágni az útnak ... A kora esti vonathoz váltottam jegyet. Még volt időm tehát sétálgattam a sínek mentén. A szemközti kisvendéglőből kilépett valaki. Egyenesen felém tartott. Amikor mellém ért, megszólított! — Késik — és sajnálkozva megvonta a vállát. — Nem biztos — mondtam. — Tizethat-negyvenhétre be kellett volna jönnie Belenéztünk a szürkületbe Csak a szemafor macska- szeme zöldellt a táj fölött — A 16.02-es időben elment S csóválta a fejét, mint aki nem-érti: hát akkor miért késik az ellenvonat. Helytelen. — Érdekes — mondta aztán. — Mostanában gyakran késnek. Hallom, még a Tokaj expressz is. Állandóan csúszik öt-hal percet... De nem zavarom tovább, a magáé már füstölög. Leereszkedett a tőitésr®, és a kiegyensúlyozott emberekre jellemző, nyugodt s egy kissé himbálózó járással elindult a csupaszodé pariméntí sétányon. iémégfi Néplap
