Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-06 / 210. szám
Sport a művészetekben I. Theodosius 393-ban «zün tette meg az olimpiai játékokat, ezzel az ókori olimpiák 293. versenye is befejeződött. Több ezer éven át a görög társadalom egyik vonzó színfoltját jelentették a négy- évenként sorra kerülő olimpiai játékok. Hanyatlásuk, majd megszűnésük után a középkor szelleme és légköre már egyáltalán nem kedvezett a testi kultúra fejlődésének, s az olimpiai játékok gondolatát jó néhány évszázadon keresztül mélységes csend vette körül — olvassuk Kah- lieh Endre, Gy. Papp László, Subert Zoltán Olimpiai Játékok 1896—1968 című munkájában. A XVIII. században, a reneszánsz utóhatásaként vetődött föl ismét az olimpia gondolata. A művészettörténet lapjai ez ideig döntő többségükben vallásos ihletésű műveket őriznek. Az a szellemiség olvasható ki, mely mélyen a vallásban gyökerezik: az ember a túlvilág, a hitvilág felé fordult. A reneszánsz szelleme ezen igyekezett változtatni. A ruhátlan férfitest antik értelemben vett ünneplése ezután leginkább Michelange- lónál található meg. (Dávid). Ugorjunk egy nagyot, s nézzük meg, mi történik az olimpiai játékok felújításának idejéig 1896-ban. Mint ismeretes, Athénban rendezték tünk el szó nélkül egy másik meg az újkori olimpiák első j fontos évszám mellett sem Munkahely és iskola Enyém ? Tied? versenyét, a görögök nemzeti ünnepnapján, április 6-án volt a megnyitó. Tizenhárom ország alig háromszáz sportolója adott itt egyelőre még csak találkozót. A versenyek középpontjában az atlétika állt. Mit tartunk érdemesnek föleleveníteni ebből az időből a művészettörténetből ? Egy új művészet születésének bölmely igaz, valamivel korábbi, mint az újkori olimpiák nyitánya: 1887—1889. Gustave Eiffel mérnök tornyáról van szó, mely az új technika lehetőségeit demonstrálja. Sok év telt el, amíg a XIX. század újításainak hatása érvényesülhetett és hasznossága bebizonyosodott, s erre csak a nagyvárosok fejlődése adhatott módot. A nagyvárosok csője mellett állunk, 1896-ban építésével együtt a négy éven- mutatták be első filmjüket a ^e megrendezett olimpiák is, francia Lamiére testvérek. A ; hiszen — ma már jól Iájuk film címe: A megöntözött ön- — egy_egy új stadion elké- töző. Igen, ez a rohamosam szításé az adott időszak épí- fejlődő művészet lesz az, tőművé&zetének irányát, ie- .melyre — a fotóművészettel hetőséget is jelzi, karöltve — érdemes lesz a . későbbiekben is figyelemmel 1904-ben St. Louis adott lennünk, hiszen a legújabb ottJiont az olimpiának, az Uj- olimpiák, de a legkülönbö- világ. Amerika. zőbb versenyek méltó »tudósításait-“ is a fotóriporterek, a Mit olvashatunk a XIX. század művészétéről? Németh Gauguin: Maori Madonna. Ügy gondolom, nem mehe- emelkedő alkotásokat, me’ lyeknek témája a klasszik-is értelemben vett sportoló ember volna. Az emberábrázolás kicsiny területe a legújabb művészeteknek, ezen belül is megoszlóak a stílusok, a! célok. Mint már bevezetőmben leírtam, a fotó- és filmművészet mutatja föl egyedül a sportvilág hőseit, örökíti meg eredményeiket, arcmásukat. No és a kommunikáció szerteágazó fajai, de ezek nem tartoznak a művészetek sorába. Egy kisfiú első rajzainak egyike vetítődik elém képzeletem gyöngy vásznára. Ismerem őt, s az édesapa mesélte -ti., hogy milyen nagy élménye volt a gyereknek az a bizonyos kosárlabda-mérkőzés, melyet aztán otthon papírra vetett színes ceruzával. A gyermekrajzok sora hozható föl példának, hogy szeretik a játékos embert, a sport is olyan élmény, mely ecsettel, ceruzával papírra írható. Vajon hol vész el ez a természetes érdeklődés, élmény, s miért alakul át sokszor olyanféie emberábrázolássá, mintha gép alkotta volna. Ezen tűnődöm, miközben a képernyő előtt a müncheni közvetítéseket lesem, figyelem a mai olimpiásokat. Akiket azért ma is hősökké avatunk. S akik, ha a dobogóra kerülnek, a himnuszt hallgatva elérzékenyülmek, és mi is velük ... Horányi Barna — NEM NEVEL ELÉGGÉ 1 az életre az iskola .. . Azzal kell kezdenünk, hogy »Feledd I el, fiam, amit a padban ta| nultál, nyisd ki jól á szemed. j Igyekezz ...« — A munkahelyen épp az ellenkezőjét tapasztalja a ! gyerek, mint amit az iskolában hall tőlünk. Az ember nem is szívesen találkozik volt diákjával, mert ezt hallja: »Tanár úr! Egy kicsit meglepődik kint az ember • •.« Mindkét vélemény szó szerint elhangzott; az elsőt egy vízvezeték-szerelő mondta el, a másodikat pedig egy szakmunkásképző intézet tanára. Természetesen nincs sok értelme annak, hogy a két pólus körül időzzünk vegyük inkább figyelembe — néhány tapasztalat közzétételével — a kiegyenlítődési lehetőségeket, formákat. A pedagógia — így a magyar pedagógia — történetében is sokáig végletessé élezte a kérdést az egymás- utániság. Először volt az iskolásévek felhőtlen és gondtalan korszaka (természetesen ezt nem mondhatjuk el az ipari iskolások inaséveiről), a szellemi gazdagodás, s ezt követte a saját lábon állás, az anyagi gazdagodás... Ez így természetesen leegyszerűsítés, A ma pedagógiájában viszont nem egymás utáni két külön világ a munkahely és az iskola: az egymásmellettiség kap fokozott hangsúlyt. Nincs értelme és különösebb haszna az olyan oktatásnak, amely rózsaszínűre festi a jövőt, mert bizony kis csalódás is feketévé színezheti még azt is, amely egyébként nem az. Arról van szó, hogy a pedagógusoknak elegendő reális információval kell rendelkezniük a munkahelyről, és elegendő reális információt kell átadniuk a növendégeknek. Kiépítve a kapcsolatot már az iskolásévekben . .. (Mindezt pedig úgy, hogy amikor már a munka lesz a hangsúlyos, a tanulás iránti belső szükséglet, akkor se szűnjön meg végképp. »Jó, jó, gyerekek, elmondok itt nektek egy szöveget, de az élet úgyis más ...« Mit mondjak? Ez a bizalmas hang egy kritikus szellemű eszmélkedő fiatalnak talán hízelgő is, népszerű is. Csak a későbbi évek bizonyítják majd, hogy egy kissé félrevezették az ilyen »bizalommal«. Csokonai szavait használva: ne az enyém s tied két végletét jelentse az iskola és a munkahely, hanem azt, hogy a mienk. Igen, a mienk legyen! Azáltal, hogy az öreg szakik a kikerülő ifjúmunkást legelőször nem arra tanítják meg, hogy hol nyíltak a közelmúlt legjobb »fusibányái«, s hol lehet a legjobban »lazítani« munkaidőben. A nagyatádi szakmunkásképző intézet egyik tanárától hallottam, hogy szinte kicserélődött gyerekek térnek vissza műhely- gyakorlat után a padba. Lehet, hogy jóízűen mosolyognak azon, ha az iskolában hallanak a munkamorálról (esetleg, ha rákérdeznek a szakvizsgán, készen tartanak egy-egy szép feleletet). Ügy vélik: nem józannak, hanem agyafúrtnak, nem lelkesnek, hanem rámenősnek, nem példaadónak, hanem okosan hallgatónak kell lenni. Kettős nevelés ez? Igen. Sajnos... Kié lesz így végül a gyerek? Enyém? Tied? Nem. Hanem önmagáé. Szigorúan és zárkózottan önmagáé, aki ha hajt, akkor a »kaparj kurta« ösztöne vezérli, szigorúan egyéni érdekei szerint éppen így látja jónak. Persze, mindez korántsem fátum, egyszersmindenkorra adott tény. Lehet a gyerek okosan az enyém és a tied, hogy majd a mienk legyen ... Társadalmunké, közös elgon-1 dolásainké, céljainké. Ehhez a legilletékesebbeknek kellene a mostaninál szorosabban együttműködni: az iskola tantestületének és a munkahely vezetőségének. Említettem: van rá példa — éppen Nagyatádon —, hogy jó kapcsolat alakult ki a gyerekek érdekében az iskola és a munkahelyi pártszervezetek között. Nem ártana persze ezt a lényeges kapcsolatot frontálissá szélesíteni mindenütt. Minél többet téve a gyerekért, az ifjúmunkásért. S nemcsak szakmunkásképző intézetekben, hanem valamennyi iskolatípusban. S akkor — reméljük — csökkenne némiképp az iskolák közötti »hierarchia«, amely főképpen szemléletképpen létezik? Akkor nem állna a csúcson a gimnázium vagy valamely divatos szakközépiskola ... EZ A SZEMLÉLETI kérdés természetesen kivezet bennünket az iskolakapun, mert nem ott gyökerezik. A muhkahely és az iskola kapcsolatából egy pillanatra sem szabad kifelejteni a családot mint a gyermek körüli »legkisebb társadalmat«. Nagyon sokban segíthet a helyes szülői példa- mutatás, de a — nemcsak világnézeti — kettős nevelés itt is épp oly kártékony lehet, Igen gyakran az az útravaló tanács: -legyél, gyermekem, az iskolában olyan, amilyen az az iskola szeretné, a munkahelyen viselkedj úgy, hogy boldogulni tudj... Lehet, hogy .»arányosnak« tetszik az ilyen salamoniság, a két pólus közötti feszültséget azonban nemhogy kiegyenlítené, hanem tovább növeli. Tröszt Tibor Nemzetközi adatcsere az üdülőhelyek időjárásáról Hazaérkezett a meteoroló- AZ A KÉRDÉS, hogy van-e ] giai küldöttség Ulan Baborilyen reális információ Mostanában gyakorta úgy érzem, hogy túlságosan is végletes; és természetesen iskolatípusonként más és más. A gimnáziumok egy része nagyon kevéssé tartja fontosnak az bői, a szocialista országok meteorológiai szolgálatainak igazgatói értekezletéről. A konferencia 11 kiemelt témát jelölt meg kutatási feladatul a különböző országok kutató csoportjainak. ilyen informálást, illetve né- i Ezek közül kettőnek: az időhány pedagógus a kelleténél j járás rövidtávú előrejelzésé- sötétebbre festi a képet. Az ilyen véglet semmiképp sem elfogadható, csupán azért, mert volt idő, amikor előírt feladat volt a rózsaszín használata. Éppen a valóságban való jó helyzet- és arányérzékű tájékozódásra kell nevelni. Nem elrettenteni kell tehát az ' statissriákad-logikai építőipartól a tizenéveseket, hanem józanul felvázolni a lehetőségeket, a szükségleteket. Sokan a józanságot, sajnos. számításra váltják, sokan nem átallanak eljutni addig: ! vei kapcsolatos problémáknak és a számítógépes adatfeldo*- gozáshoz szükséges statisztikai kutatásoknak a gazdái a magyar meteorológusok. Az utóbbi problémakör azért ilyen jelentős, mert olyan törvényszerűségeket kell felkutatni, melyek a számítógépbe táplálva, mintegy »megtanítják« a gépet az esetleges hibás adatok felismerésére és a hibalehetőségek önálló kiküszöbölésére . A nemzetközi turizmus számára örvendetes hír, hogy a konferencián részvevő küldöttségek megegyeztek: rendszeresen tájékoztatják egymást legjelentősebb téli es nyári üdülőhelyeik meteorológiai adatairól. A magyar turisták ezentúl a magyar meteorológiai szolgálatiól kérhetnek felvilágosítást a csehszlovák, a bolgár, a német, a lengyel, a román és a szovjet üdülőhelyek klimatikus viszonyairól, s a többi szocialista országból Magyar- országra indulók saját országuk meteorológiai szolgálatától kaphatnak tájékoztatási, hány fokra emelkedett a hőmérő higanyszála Siófokon és lehet-e fürödni a Balatonban. Bállá Demeter fotója, mely a kalapácsvető erőfeszítését jeleníti meg. filmesek küldik szerte a vi- . lágba, őrzik meg az ütőkor számára. A festészetben és a szobra- | szatban az impresszionizmus hoz újat, de az antik világ emberidealja, úgy látszik, •már örökre a múlté. Talán j Rodin Érckorszak című alko- I tása, ez a fejét hátravető és karját felemelő ifjú alak állítható példának ebből az időből, mely ideálunkkal talál- j kozik. Paul Gauguin munkássága is erre az időre esik, számomra ő az, aki — igaz, nem a sportoló ember a témája — a/, embert ismét fölfedezi, j Nem törekedett egyébre — j írja —, mint hogy »kifejezze az emberi élet összhangját az állatokéval es a növényekével.« Hogy »teret teremtsen a föld hangjainak«. Gauguinnál I a meztelenség tehát az ősi, a természetes állapotot jelenti. Lajos művészettörténész! j idézzük: »A tizenkilencedik században megváltozott a művészet funkciója, széthullott az egyetemes stílus, tért hódított a giccs. megroppant a művészet és közönség kapcsolata, válságba került a görög-reneszánsz tradíció.« Wagner nosztalgikus sorai hű forrásunk: »Aiszkhülosz és Szophoklész tragédiái Athén müvei voltak.-« A St. Louis-i olimpia után egy évvel, a harmadik újkori versenyek után tehát, a fiatal Fülep Lajos ezt vallotta a modem művész állapotáról: »Nézzétek, egy fölfelé törő vonal, alatta nincs, amire tó- j maszkodjék, ahova fönt kapcsolódni akar, nem éri el. Lóg j a levegőben és nem marad ; számára más, mint hogy erre a levegőben lógó vonalra, mely egyszerre a kezdet és a vég, hogy erre epitsen. mindenkitől külön, kizárólag magára, egy voltára, egyeni voltára.« A művesaettörténet lapiam ( tovAböra sem találunk IdA harmadik nap második óráján csendben ülnek a gyerekek a padban, s némán figyelik a tanító nénit, aki arról beszél, hogyan kell a tízperceket a zsúfolt udvaron eltölteni. Egyik-másik kisgyerek szom júságot érez. Eddig hozzászoktak, hogy ha megszomjaztak, otthon csak merítettek egy pohárral a vödörből. De itt ez nem ilyen egyszerű. A vízcsap a folyosó végén van, a tanító néninek valahogy nem jut eszébe, hogy a nemrég megevett sonkás zsemlére vizet is szokás inni. Néhány fiúgyerek összesúg az első padokban. Aki szomjas, az iszik, ez a világ rendje, ezt csak nem tiltja a tanító néni. De minek zavarják meg beszéd közben? Szépen felállnak majd, és kimennek a folyosóra, Amikor négyen lábujjhegyen elindulnak, a tanító néni utánukszól: — Hova mentek, gyerekek? Nemi pislogás után az egyik fiú kivágja: — Hát inni.' — Nagyon szomjasak vagytok? — Nagyon — Tudjatok mit — mondja közelebb lepve s ttsnitn nem EL W iík tóm, de azért ne féljen, hozok ám valamit. —, képzeljétek el, hogy katonák vagytok. Az ellenség itt van a közelben. Nem lehet kimozdulni a lövészárokból. Majd a csengetés jelzi, hogy az ellenség tovavonult. Akartok. igy játszani? — Akarunk. A gyerekek visszaülnek a padba, s a tanító néni valami mesébe kezd a katonákról. Hogy ók tudnak ám csak nélkülözni. A gyerekek csillogó szemekkel hallgatják. Nemsokára megszólal a csengő. Az osztály sorbaáll. és kivonul a folyosóra. Aki szomjas, most ihat. A négy fiú hátra áll a sorban, kezüket zsebre dugják, és hetyke néznek a többiekre. — .,Hát ti nem isztok? — kérdi a tanító néni. — Mi? — mondja egy kis. barna hajú, buckos gyerek. — Kibírjuk akár estig is. D. Robika barna bőrű, fekete hajú fiú, Erősen figyeli a tanító nénit, aki eppen előtti éti, ** # köszönetről magyaráz a gyerekeknek. Robiba azonban már tud köszönni, így hát nem a szavakat figyeli, hanem a tanító nénit, akinek szegénynek még egy gyöngysor sincs a nyakában. Biztos, nem jut neki nyakláncra, pedig megérdemelné, mert apuka is mondta otthon, hogy a tanító nénijének ö is sokat köszönhet. Amikor a tanító néni megáll a beszédben, Robika megszólal: — Majd hozok én a tanító néninek egy nyakláncot, anyukának sok van otthon. A gyerekek döbbenten figyelnek. A tanító néni mosolyogva magyarázza: — Tudod, Robika, én nem szerelem a nyakláncot. Így hát nem is hordok. — Biztos ? < — Biztos. Robika nézi a tanító nénit, egy kicsit mérlegeli is, hogy igazgat mondott-e. Mégiscsak lehet, hogy szegény. Hát jo — mondja fontoskodni, — Majd meg meglaA harmadik óra vege felé már minden volt az első osztályban, amivel csak le lehet kötni a gyerekeket. Ének, játék, mese, fogócska, de a kis Gyurit csak nem lehet tovább az iskolában tartani. Egyszer csak fölkel, felszijazza hátara a táskáját, és odaszól a társainak: — Ti még nem gyüttök? — Hova? — Hát haza. A tanító néni is fölfigyel a párbeszédre. Mosolyogva odaballag Gyurikához és megkérdezi: — Miért akarsz hazamenni? Gyurika vállat ránt. — Már öleget voltam itt. Mindenki nevet, 'a tanító néni is tréfásan fogja fel a dolgot. — Hát várj meg egy kicsit, 'Gyurika! Mindjárt csengetnek, és akkor te is hazamész a többivel. Gyurika komolyan megrázza a fejét. — Nem lehet. Már így ts megver édesanyám, hogy ilyen sokáig voltam itt! Tari Jamw i
