Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-24 / 226. szám

NYELVM OVELÉS kicsi székely Tá­ras, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem veit messze szülötte falumtól. Pon­tosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzi­nek tűnt, különösen kará­csony és húsvét táján. Olyan­kor ugyanis, szünidőre ereszt­vén minket, gyalogosan kel­lett mennem és jönnöm. Ka­rácsonykor a farkaskedvelő havas úton i húsvétikor a gazdag sárban. A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vit­tek haza. Hanem a szek eneaésnek s más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon tü­relmetlenül leselkedett reára a mezei munka. Abban pe­dig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő le­gényke. Hát dolgoztam is jó re­ménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felül kereked­ni. Midőn azonban a negye­dik osztályt éppen vegeztem volna, igen megcsalt a jó re­ménység Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei mun­kát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminc­kettőig mind elvitték, s azo­kat nekünk, zsenge és öre­gebb maradéknak mind pó­tolni kellett Valójában akkor tanultam m_g, tizenöt éves karral és derékkel, a kaszat is munká­ját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a ka­szálásban, hanem idegenek is kezdettek jövőgetni, jó pénzt ígérvén. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nő­jön a jó hírem abban a nagy várakozásban is. Végtére a rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: — Nem érsz reá, ügyé, fiam? — Biza nem — feleltem oly szomorán, mintha a szí­vem meg akart volna sza­kadni. De bezzeg; ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor más­képpen feleltem. Lőrinc bácsi ugyanis nagyon vonzalma* vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tu­dott a képzeletem. S bármi­ről ha beszélt, nem a meg­fosztott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S rnert eme termé­szete miatt igen szerettem az öre­get, véle szívesen mentem kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a köl­teményeket, azokat a rügyez- tető napokat, amikor együjt vágtuk ketten a rendet Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jó­formán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas boga­rak; majd a harmat elillanása után is csak vágtuk, a lebe­gő pillangók között. Az öreg helyett egy-egy vén kánya szólott néha, s helyettem har­kály rikkantott, miközben két fa között hidat repült. Hanem délben megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, je­lentősen így szólt. — Hasra áll a uap, hécs- karr.! Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy élköltsük ott a délebé­det Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgál­tatták a szót, de aztán a leg­végén megszólalt mégis Lő­rinc bácsi. — S hát aztán, iskola után mi akarnál lenni? — kérdez­te. —• Az még messe vaa — feleltem neki. tattá az öreg —, de ha már nagy költséggel tanul a diák idejében kell ezen gondol­kozni Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam magamban, végül így szólal­tam meg: — Hát mi legyek, Lőrinc bácsi? — Bátor s becsületes em­ber — mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bár­hogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fo­gam az eszemmel, mert saéj jelárad a világba és az égre terjed. — Jó, jó — mondottam ne­ki —, de milyen a bátor em­ber? —* Olyan, hogy jóban­rosszban ember tud marad­ta — felelte az öreg. — S ki a becsületes? — folytattam. — Aki életének utolsó órá­ja szerint éli Hallván ezt a két bölcs vá­laszt, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek érez­tem. Emlékembe véstem te­hát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd Így szóltam: — S a foglalkozás mind­egy? VT' — Nem egészen — felelte Lőrinc bácsi. a ztán meleg mosoly­gással nézett reám, és így foly­tatta: — Ifjúnak taná­csot adni nagy dolog, de mi­vel csakugyan meg is kell él­ni valamiből, mondanék ne­ked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint köny- nyebben béjut a mennyek or­szágába, mint a világi em­ber. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki so­kat enyhít a szenvedéseken, sem azt hogy légy törvény­bíró, aki igazságot oszt Ha­nem inkább legyél olyan em­ber, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költői Ahogy ezt kimondta a vén­ember, egyszerre olyan izga­lom áradott belém, hogy he- vertemből felültem rögtön. Nem is leihet csodálni, hogy ennyire paráastottam, mert hiszen add igeié sohasem hal­lottam a faluban, hogy vala­kinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki — S milyen a költő? — kérdeztem. — Olyan, mint Petőfi — felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta vc&naL, hogy Petőfi valójában milyen volt Mintha látta volna s beszélt is volna vé­le; sőt mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna véle, mint velem is. — Hát ismerte talán? — nyitottam nagyobbra szeme­met Akár ha szerelmes kérdez­te volna a párjától, hogy sae- retsz-é, úgy válaszolt az öreg, mondván; — Ismertem, igen. Pillantottam ámuldozva né­hányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak min­den dolgát tudom: de lám, azt sem hallottam még so­ha, hogy Hadnagy Lőrinc bá­csi ismerte volna Petőfi Sándort — Látta? — kérdeztem. Az öreg a messzeségbe né­zett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze száll. Olyan meszire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tö­vén, és a két tenyerét a fe­je alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót: — Negyvenkilencben, mi­kor sírt a haza, hát én el­szöktem hazulról, hogy me­gyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is; s mint a futko­só szél, dalok jártak hegye- ken-völgyeken. — Hány esztendős volt ak­kor? — kérdeztem. M ár meg is bántam, hogy belészóltam a beszédbe, mert az öreg felém rez­zen tette a szemét s hirtelen megróvással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. — S aztán hogy volt? — igyekeztem tovább. — Ügy volt, hogy kérde­zősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is ar­rafelé s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kí­vánkoztam, hát más önkén­tesekkel együtt oda haladék­talanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal az országúton keresztül. Én an­nak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol ter­mőföldek és kaszálók feküd­tek ... No, őrködve ott tá­boroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az ének­szó és nagyabb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, ne­szünket vegye. Hát ml nem is mozgolódtunk, hanem in­kább a nagyra nőtt törokbú- zával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt kö­zöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s majd oda ment Még a lovát is ott hagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt s vala­mely oknál fogva nem egé­szen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt az oldalán. Hacsak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy pa­rázs, akit folyton fű a szél Nekem a szívem már igen dobogott — Az volt Petőfi, ügyé? — kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a va­lót, folytatván tovább a szót: — Néha egy-két sor verset mondott, s néha nagyot ne­vetett S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tar­tottam, csakhogy láthassam őt S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a há­tát az öreg fának. Irt vala­mit sebtiben a táskáján, s közben-közben lobogó szem­mel gondolkozott S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szembenlevő jege­nyefán megszólalt egy ma­dár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a ma­darat hát egyszer a költő, mintha a dal egészen meg­babonázta volna őt, felállt a fa tövéről, s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, ml is közelebb hú­zódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámul­doztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámu­lattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: «►Szabadságunk madara!« Itt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta: — így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy fel­menjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás mada­rat. De ahogy feljebb, s fel­jebb ment. a jegenyefán, az ellenség' észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rög­vest, valaki felkiáltott a köl­tőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt visz- sza, hogy «poköm az ellen­ségre!« E nnyit mondván, hirtelen felült Lő­rinc bácsi és re­ám tekintett. — S aztán mi lett Petőfivel? — kérdeztem. — Gondolom, onnét elre­pült — mondta az öreg. S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egv makk, és pontot tett a földre. Bencze József: Szikrák a kovácsüllőről Borona alatt apró hantok ekék után kalászra pillantok. Nincs gyászunk a kalász végétig Kenyér pihen szívem éhén. Kulcslyukban a kulcs nyikorog az élet gondjain az ember viszolyog. Ügy szeretném odasúgrd csüggedt telkednek, végtelenek az áldások, met adnak hitemnek. •E héten volt Tamási Áron szü­letésének 75. évfordulója. Negyedszázad a műhelyben Mónus Ferenc hódmezővásárhelyi népi iparművész 25 éve dolgozik apjától örökölt műhelyében. Azóta sok ezer kor­sót, falitányért, vázát, bütyköst, kis és nagy méretű Miska- kancsót készített, TAMÁSI ÁRON:* Dalos madár — Messze, messze — ío'y­Versek a számok tükrében Jellegben, stílusban elütő szóhasználat A lírának, versnek egyik fő feladata, hogy eszméltes­sen. E funkciójának alapve­tően fontos eszköze az olvasó­ra való intenzív ráhatás. A ráhatás viszont csak akkor lehet intenzív, ha a minden­napok megszokott nyelvi kö­zegétől eltérő nyelvi megol­dásokat alkalmaz a költő. Ho­gyan érhető ez el? Ezt a célt szolgálja többek között a rím (majd a szürrealizmus és más irányzatok újításával ép­pen a rím elhagyása), a rit­musviszonyok, a költői képek mint nyelvi alakzatok stb. Mindezek alapja azonban kétségkívül a megfelelő sza­vak kiválasztása. A szóvá­lasztás pedig jellemzi magát a verset s természetesen költő­jét is. Tegyük föl tehát, hogy a költő anyanyelvének szókin­cséből — matematikai szak- kifejezéssel — egy véges halmaz tagjai közül keresi ki azokat az építőköveket, ame­lyeket azután a költemény ■elemeiként műalkotássá ál­lít össze. Ha most a költe­ményt vágy — mivel vizsgá­latunk alkalmasint nagyobb terjedelmű anyag alapján ér­telmes — a költemények egyes csoportjait »felszabdal­juk«, s megszámláljuk, me­lyik szó hányszor fordul elő, igen jellemző adatokhoz ju­tunk. Mindenekelőtt két csoportot kell különválasztanunk: azo­kat a szavakat, amelyek a szöveg nyelvtani megértésé­hez nélkülözhetetlenek (ilye­nek a névelők, a névmások, s az olyan igék, mint a volna, volt, lenne stb.), vagyis a formaszókat, s azokat, ame­lyek valóságos fogalmi tartal­makat fejeznek ki, tehát a költői gondolat igazi alap­anyagát alkotják: a fogalom- szókat Nyilvánvaló, hogy amikor" a költemények tar- talmi jegyeit akarjuk szem­lélni a számadatok tükrében, csak az utóbbiakkal lesz dol­gunk, míg a formai sajátsá­gokhoz mindkét réteget fel kell használnunk. Világosan meg kell még különböztet­nünk a szótípust (azokat a szótári elemeket, amelyek kö­zül némelyek egyszer vagy többször megismétlődnek), to­vábbá a szöveg szavainak tel­jes számát. Ha kísérletképpen három XX. századi, egymás­tól jellegben és stílusban lé­nyegesén elütő, korban egy­mást követő költő műveinek bizonyos csoportjait szavakba rendezve megszámláljuk, mértékegységben fejezhetjük ki költői alkatuk fontos sajá­tosságait. (A Hajnali szere­nád, a Lomha gályán, Az öröm illan és a Jelenések c. köteteket, illetve ciklust — Tóth Árpád —, Juhász Gyula 1924—34 között írt verseit, továbbá A Sátán műremekei és a Régen és most darabjait — Szabó Lőrinc — dolgoz­tuk fel.) Tóth Árpád anyaga 22 353 szó (ez 5408 szótípus, szótári szó ismétlődése- variációja), Juhász Gyuláé 17 600 (3792 szótípus), Szabó I Lőrincé 19 030 (4134 szótípus). Válasszuk most külön ezek közül a tartalmas szavakat (a fogalomszókat), s vizsgáljuk meg, hogy közülük a gyakori­ságban az 1—50. helyen állók­nak, vagyis a legfontosabbak­I nak a száma hogyan aránylik a szöveg összes szavainak szá­mához. Ezzel megkapjuk a szavak felhasználásának gaz­daságossági mutatóját. Minél nagyobb ez az érték, annál egyenletesebben oszlanak meg a különféle szavak a szöveg­ben. A leghomogénabb ebben a tekintetben Tóth Árpád költészete. Emellett van egy másik fontos mutató is, a szókészlet gazdagságáé. Ehhez I úgy jutunk, hogy a fogalom­szók számát arányújuk a szöveg valamennyi szava teljes számának négyzetgyö­kéhez. Ez az arány Tóth Ár­pád esetében (kerekítve) 36, Juhász Gyulánál 29, Szabó Lőrincnél 30. Ezekből a szá­mokból azt olvashatjuk ki, hogy az időben előrehaladva, csökkenő szerep jut a gazda­ságosságnak, tehát a versek (a költők) szóválasztása szélső­ségesebben egyéni lesz. (Vi­gyáznunk kell, nehogy ezek­ben a számokban valamiféle értékítéletet keressünk: köl­tők között természetszerűleg mindig vannak színvonal- és értékkülönbségek, ezeket azonban helytelen volna ki­zárólag néhány statisztikai mutatóval »mérni«.) Amikor összeszámláljuk a szöveg szavainak szófaját, és összevetjük a főnévi és a név­szói kapcsolatokban szerepet játszó szófaj összegét a di­namizmus legfőbb hordozójá­nak számító igék számával, azt látjuk, hogy ezek aránya: Tóth Árpádnál 51,8 százalék főnév, melléknév, ■ számnév, melléknévi igenév 10,9 százalék ige, Juhász Gyulánál 47 százalék névszó 16,4 százalék ige, Szabó Lőrincnél 36,8 százalék névszó, 16,6 százalék ige. Az ige hányada tehát az idő függvényében megnövekszik. Ugyanezt az összehasonlí­tást megtéve azoknak a szó­fajoknak a képviseletével, amelyek jelzői szerepet tölt­hetnek be, hasonló eredmény­re jutunk: Tóth Árpádnál ezek aránya még 24 százalék, Juhász Gyulánál 16,8 száza­lék, s Szabó Lőrincnél már csak 12,1 százalék. A kor lassú formai alakulá­sában tehát a színek, hangu­latjelzések, fogalmi elhatáro­lások szerepét átveszi a moz­gás, mint hatástényéző. Ezt mutatja az is, hogy visszaszo­rulóban van a hasonlat, he­lyet ad a metaforának, hatá­sát átruházza, a cselekvés lük­tetésére: Tóth Árpádnak a mint még a harmadik leggya­koribb szava, Juhász' Gyulá­nak a negyedik, Szabó Lő- rihenek már csak a kilence­dik. Az egyik költői eszköz háttérbe szorulása szükség­képpen megköveteli azt, hogy a költő más eszközökhöz nyúljon. Ezt tükrözi az, hogy bár — mint látjuk — a ha­sonlatok száma csökken, a jelzők alkalmazása egyedibb, merészen szokatlan lesz: a le­csökkent számú melléknevek között egyre több a csak egy­szer előforduló, s így a keve­sebb ismétlés által a jellem- zettség élesebb. Ezzel a szószámlálási mód­szerrel azonban nemcsak a lí­ra e kiszemelt vonulatának elemezésére van mód, hanem külön az egyes költőkre vo­natkozó jellemző tulajdonsá­gok is megmutatkoznak, ösz- szegezzük a szótípusokat, az egyes költők anyagának kü­lönválasztása nélkül! Állít­suk újra gyakorisági sorrend­be őket, s-vessük össze ezzel a közös listával külön szer­zőink egyéni gyakorisági szó- jegyzékét!,-, A legfeltűnőbb el­térések adják az egyes költők ún. kulcsszavait, a rójuk leg­jellemzőbb használatú szava­kat Ezek Tóth . Árpádnál: bús, lélek, jó, halk, szelíd, vén, sötét, kéz, édes, csend, ■fáradt drága, dal, furcsa, fa, lágy, bú, ül, ajak, lomha; Juhász Gyulánál: magyar (melléknév), világ, ég, élet, nagy, vár (ige), őrjöng, éj, ré­gi, örvény, csillag, víg, megy, fény, száll, sír (főnév), virág, vers, jövő (főnév), végtelen; Szabó Lőrincnél:, tud, lát, Is­ten, pénz, akar, szeret, mond erő, gyerek, kell, szeretet szám, fáj, két, tűz (főnév),, nap (égitest), év, hazudik, meghal, hús. Az eljárás talán szentségtö­rően különösnek hat. De a mű tudásalapú ismerete növelhe­ti az átélés hőfokát Szende Tamás

Next

/
Thumbnails
Contents