Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-17 / 220. szám

Hegyek Meglepetések — között Romániából ! Füredi gondok, toponári panaszok, szentjakabi remények A város peremén — MAJD MESÉLEK, ha el­készülnek a fényképek. — Ugye, ismerős ez a mondat? És érthető. Hazaérkezéskor még frissen nyüzsögnek az események az ember fejében, lényeges és lényegtelen össze­mosódik. De ha kézbe vesszük a fényképeket, megelevened­nek a tájak, az arcok, és pon­tosabban körvonalazódnak a történetek. Mások talán értetlenül bá­mulják a felvételeket, nem tudják, mi az »-érdekes« raj­tuk. Ha viszont az utazó ve­szi kézbe »műveit«, azonnal tudja. Tudja? Érzi. Egy semmit­mondónak látszó utcakép még most, a hűvös szeptemberi szélben is fölidézi azt a párás, forró levegőt, ami a járókelők testére tapasztotta a ruhát augusztusban Kolozsváron. Bokájában bizseregni kezd az akkori városnéző-fáradtság, és szinte még a szomjúságot is ugyanúgy érzi, mint amikor hiába leste: hol lehetne ebéd ürügyén megpihenni. Az ét­termek — a turista-járásban — dugig teltek; se hely, se sör. Száraz szájjal, üres gyomor­ral, sivatagi vándorok a foj­togató falak között. Hát nya­ralás ez? De mennyire hogy az! Mert amikor végképp re­ménytelennek látszik a hely­zet, betámolygunk a Melody bár hűvösen tátongó ajtaján, hogy legalább egy híg, törökös kávéval enyhítsük kínjainkat. És erre mi történik? Fehér ab- roszos asztalok várják a ven­dégeket, pincér ugrik étlap­pal, és a — Romániában el­maradhatatlan — pezsgősvöd- rökben sörösüvegek hűsölnek a jégdarabok között. Hiába, külföldön mindenféle megle­petések érhetik az embert! Mert kinek jutna eszébe, hogy Kolozsváron egy éjszakái mu­latóba menjen ebédelni? Az viszont bárkinek eszébe jutna, gondolom, hogy város­nézéstől elgyötörtén kinézzen magának valami kellemes her lyet a térképen. Hargitha Bai — azaz Hargi- tafürdő neve mellett bolhányi kis fekete számok mutatták: a település Csíkszereda íö1 1200 méter magasan rejtőzkö­dik a Hargita hegység csúcsai között. Parányi téglalap egyik sarkán zászlócskával — azt je­lenti: menedékház is van. A picike kék dézsa pedig a fürdő jelzése. Csodálatos dolog egy ilyen térkép. Engem folyton ámu­latba ejt, valahányszor ponto­san úgy találok a valóságban is mindent, ahogy a térképé­szek _ fölrajzolták. A Hargita - fürdőhöz vezető vékony piros vonal például felkészített ben­nünket a gidres-gödrös, nyak­törő útszakaszra is, amelyen az autók vastag porkígyót von­va maguk után csak lépésben vergődtek fölfelé. De hát mit számít ez, ha az út végén fenyvesek árnyékában luo, kolhat az ember?! Ezek után talán érthető, hogy a kedves, kövérke, ke­rek képű, mindig mosolygós háziasszonytól azonnal azt kérdeztük: — Hol a víz? — Itt —mutatott Róza néni az ablak alatt csörgedező tisz­ta vizű forrásra. Na igen. De a fürdő hol van? — A gödörben — mondta Róza néni magától értetődő természetességgel. — Ott jöt­tek el mellette. MI AZONBAN hiába eről­tettük az emlékezetünket, nem láttunk semmiféle vizet. — Vizet? — ütközött meg Róza néni. — Itt nem vízben lürödnek. Tényleg. Miért gondolja az ember, hogy csak vízben lehet fürödni? Végtére gőzfürdő, sőt iszapfürdő is van a világon. Igaz, egyik sem vonzott soha különösképpen, de ha már el­jöttünk idáig, »lássuk a med­vét!«, azaz a gödröt. A férfiak »tízpercére« ér­tünk oda a körülbelül 6x6 mé­teres alapterületű faházikó­hoz, amelyben a garázsok ak­naira emlékeztető, deszkával bélelt »gödörben« bajuszos bá­csik szorongtak »teljes dísz­ben«, még a kalapjukat sem vették le, mivel a derékig érő »medencében« nem tanácsos tíz percnél tovább tanyázni. — Nagyon jót tesz az ideg- rendszernek — világosított föl bennünket Róza néni. Ez minden bizonnyal igaz volt, mert a gödörben ácsorgó férfiak és a körben üldögélő, sorukra várakozó asszonyok békésen, végtelen nyugalom­mal beszélgettek, holott a des.z kák rései közül előgomolygó kénes gázok — ha nagyobb mennyiség jut belőlük az em­ber tüdejébe — gyilkos hatá­súak. Hát az én idegrendsze­remnek ennyi elég volt a »gö­dör« jótékonyságából. Fürödni tehát nem lehetett iHargitafürdőn, hegyet mászni viszont annál inkább. Nevé­hez híven hatalmas madár­ként gubbasztott a fenyők fö­lött a Bagolykő, amely csak szikláinak szürke színével kü­lönbözött a torockói — mesz- sze földön híres — Székely- kőtől. Még abban is megegyez­tek, hogy a Székelykő sem fu­karkodott a meglepetésekkel. Legalább is alaposan kijutott belőle annak a miskolci ná- zaspárnak, amely már két éj­szakát töltött a Székelykő lá­bánál az országúton, Torockó és Buru között. Nem azért, mintha nem tudtak volna el­szakadni a valóban meseszép sziklacsúcs látványától, hanem mert a Wartburgjuk »beadta a kulcsot«. Ilyen »meglepetés« persze bárkivel előfordulhat, aki autóval vág neki a több ezer kilométeres útnak. — A BOLGÄR tengerpart­ra indultunk, és gondoltuk: ha már erre járunk, beugrunk Torockóra is — mesélte szo­morú történetüket az asszony. Ö maradt ott »csősznek«, amíg férje — feladva a kétnapos küzdelmet — beutazott Nagy- enyedre vontatókocsiért. A Wartburg ugyanis megmaka­csolta magát. Egy tapodtat sem mozdult, se előre, se hát­ra. A gazdája pedig — aki ele­inte »beragadt fékre« gyana­kodott — a torockói tsz sofőr­jének segítségével csak szét­szedni tudta a szerkentyűt, összerakni már nem. — Tegnap egész este szá­molgattuk: a vontatás és a ja­vítás költségei után marad-e annyi pénzünk, hogy lemehes­sünk a tengerre — siránko­zott az asszony. Hát igen. Mindez akár rossz álom is lehetett volna szá­mukra, ha kiváltják azt a hi­tellevelet, amit 90 forintért minden — Lengyelországba, Csehszlovákiába, Romániába vagy Bulgáriába' induló — autós megkaphat. Ennek bir­tokában — hasonló esetben — a vontatás és javítás költsé­geit hazaérkezés után itthon fizetiheti az ember — 2000 fo­rintig. Ha azonban ezt a két­ezer forintot a nyaralásra szánt valutából kell »leszur­kolni«, az könnyen áthúzhatja a szép útiterveket. Nem tudom, végül is elju­tott-e a miskolci házaspár a bolgár tengerpartra, minden­esetre szívből kívántuk, hogy ott heverhessék ki félresike­rült kirándulásuk viszontag­ságait. Tanulságos és szomorú ese­tük gyakran eszünkbe jutott, valahányszor »kalandos« utak ra tévedtünk. Románia autó­útjai ugyan minden dicséretet megérdemelnek, csak letérni nem szabad róluk. De hát mi! tehet az ember, ha a kerámiá­iról híres Korondon megáll egy díszesen faragott székely kapu előtt, ahol nagy betűkkel hirdetik: kerámiakiállítás és -eladás. Lehet ennek ellenáll­ni? Hát ami a vásárlást illeti — lehetett. Az előttünk járók ugyanis úgy kifosztották a polcokat, hogy az udvaron ko- rongozó mester csak napok múlva pótolhatta a készlelet. Annyi időnk erre nem volt, a Kárpátok tövében azonban mindenütt lehet segítségre számítani, amely Korondon egy maszatos kisfiú képében jelentkezett. — Ott szebbet kapnak — közölte a beavatottak tájéko­zottságával, és bizonytalan irányba bökött az ujjával. Erő­sítésként még hozzátette: — Luxussal is lehet oda­menni. A »LUXUS« tudvalévőén autót jelent a romániai gyere­kek nemzetközi szótárában, akik — mint mindenütt a vi­lágon — boldogan vállalkoz­nak a kalauz szerepére. Ennek köszönhető, hogy körülbelül egy kilométert hánykolódtunk úttalan utakon, de megérte, mert ez az uttalan út vezetett Molnosi Áron József félreeső házához, ahol szebbnél szebb — csontszínű alapon kék vi­rágokkal, madarakkal díszí­tett — mázas tányérok, »bo- kályok«, tálak, vázák között dúskálhatott a látogató. A mesterrel alkudni is lehetett. Ha az éjesszemű vevő fölfede­zett egy kis hibát valamelyik darabon, olcsóbban megkap­hatta. De kaphatott ízelítőt a vásárló a kedvesen csipkelődő székely humorból is. — Ennek miért ilyen tompa fényű a máza? — akadékos­kodott egy nő, aki szinte va­dászott a »leszállított árú« tá­nyérokra. — A buta nem érti, az okos nem kérdi — hunyorított rá a mester, nagy sikert aratva a jelenlevő »okosok« között. Az akadékoskodó nő persze nem értette, hogy amit nem gép, hanem emberkéz csinál, sose lehet egyforma, az égetőke­mence tüzéről nem is beszél­ve. dést a kötet előszavában Ju­hász Fetenc. S választ is ad rá, de milyent! Kitűnően szer­kesztett — mintha egy szűk lyukú szitán átpréselt és ki­válogatott — jelzőrendszerek sorozatával találkoznánk, s ezekkel felel a cím kérdőjele­zett mondatára. »Mit tudtok Dózsa Györgyről, népek és nemzetek fiai, gyermekei, má­sok, országok szülöttei, mások, akik éltetek tán múltatokban is boldogabbul és gyönyörrel teljesebben, akik éltetek, ta­lán nem ily mocsárba, lápba, sásba, nádasokba, vadon-er­dőkbe és dübörgő : engelegek- be...« — kérdezi, és ott rejtőzik a kérdések mögött a kérdés árnyékában a felelet is, lángoló jelzők kifejező ere­jével. Lehet-e ennél többet nyújtani előszóként? Lehet-e jobban előre mutatni, ügye­sebb nézőpontot választani a kötetben szereplők írásainak eredményesebb megértetésé­hez, a versek erejének növe­léséhez?! A Szépirodalmi Könyvkiadó a napokban lepett meg ben­nünket a Dózsa György szüle­H állom a szót: periféria — avagy szebb ma­gyarsággal: a város pe­reme —, s máris filmkockák peregnek a szemem előtt: füs­tös bérlakások, krumplipap- rikás, mindennapos veszeke­dések. Tudom, 'közhely ilyes­miről szólni, de annyira bele­ivódott már tudatunkba a vá­rosszél múltbeli képe, hogy csak a jelen eleven valósága képes kitörölni onnan. Men­jünk a rokkanttelepi város­részbe! Kopogjunk be egy két­szintes szentjakabi családi ház kapuján; nézzük végig a »virágosán« igazi füredi vagy toponári városrész építkezése­it, a Donner villatelepülésnek beillő családi paradicsomait. Ezt még nem örökíti költé­szet, legföljebb a jelenkori krónikás sétál a kertváros ut­cáin. Kilométerben eddig sem volt távolabb sem Kaposfüred, sem Toponár... Nagyon so­kan viszont igyekszenek, hogy a szellemi kilométerek száma a lehető legkisebbre zsugorod­jon. A minap a városi tanácson a peremkerületi művelődési intézmények vezetőivel be­szélgettünk. Arról szóltak, hogy az őszi—téli időszakra mit terveznek, mi történjék a város peremének közművelő­désében. Ezúttal nem ezt is­mertetjük, hiszen a tervek is­mertetésénél sokkal inkább iz­galmas lesz majd a megvaló­sulásról beszélni. Szólunk in­kább a megvalósulás lehetősé­geiről! Kezdjük talán azzal, hogy a virágoskertek, a gon­dozott környezet ellenére is legsivárabb a kép a Donner- ben. Ügy hallottuk, a csalá­di házban bérelt könyvtárhe­lyiség működése megszűnik a közeljövőben, s ezzel az ilyen rendeltetésű intézmények szá­ma tulajdonképpen a nullára csökken. A donneriek pana­sza tehát szót érdemel és in­tésének ötszázadik évforduló­jára készített antológiával. A kötetben a még alig ismert vagy irodalmi folyóirataink hasábjain nemrég bemutatko­zott költők versei is helyet kaptak. De mellettük ott ta­lálhatók az elődök: Nagy- szombati Márton és Taurinus a tanítómesterek, s jelen ko­runk élő nagyjai is egy-egy alkotásukkal. (Petőfi Sándor, Ady Endre, Romját Aladár, Juhász Gyula, József Attila.) Taurinus István: Stauroma- chia (Parasztháború) című művének részleteivel kezdő­dik a kötet, az Előhang köl­tőien megfogalmazott mondata indoklása a költeménynek: »Íme, a lélek hajt, hogy zeng­jem a szolgacsatákat, és a magyar földet dúló nagy bűn vezetőit, szolgai köznépnek bősz csődületét s az okát is...« A krónikás hitelességével szá­mol be a fegyverkezés, a csa­ta és a bukás eseményeiről. A képzelőerő szinte mindent túl­szárnyal. Látni véljük percről percre a csaták kimenetelét; méterről méterre hadakozik az olvasó is. A parasztlázadás leverése után ót évvel írta Taurinus ezt a művét. tézkedést követel. Addig is — kompromisszumként — a vá­rosrész iskolájában tartanak közművelődési rendezvénye­ket, író—olvasó találkozót pél­dául. Maradjunk a könyvtárak­nál! A városi könyvtár fiók­hálózata nagyon is rapszodi- kus képet mutat. A Cserben és a Ságvári utcában jól fölsze­relt klubkönyvtár várja az ol­vasókat, de kicsi és csökkenő létszámú »olvasótábora« van például a Pázmány Péter ut­cainak. Sokan töprengenek azon, hogy az északnyugati városrészben valamelyik na­gyobb lakóház — amely azóta gázos lett — pincerészében alakítsanak ki klubkönyvtárat. Szerintünk életrevaló gondo­lat. De előbbre kellene már jutni az ésszerű fiókkönyvtár­összevonást illetően a Vörös Hadsereg útján. Fölösleges, hogy külön könyvtár működ­jön az ÉDOSZ-könyvtártól nem messze. És a művelődési házak álla­pota? I tt tulajdonképpen még nincs meg a »pozitív ellenpélda«. A legjobb állapotban van a szentjakabi Móricz Zsigmond Művelődési Ház, és ugyanott a könyvtár is. A legjobb alatt azonban szerény lehetőségeket értünk, de arra nincs semmi okunk, hogy ezeket alábecsüljük! Tár­sadalmi munkával szépítik a környéket, s ide költözik a József Attila Irodalmi Szín­pad is. (A Vasas-színpad tag­jaiból szerveződik újjá, miu­tán a VBKM »megszűnt vál­lalni« a patronálás »terheit«. Hadd mondjuk el: a szentja­kabi reményekhez csatlakoz­va érlelődik itt már a közös fenntartásba vétel gondolata is. Mindenesetre jó lenne, ha kellő ügybuzgalommal, jóin­dulattal fogadnák a népmű- I velőt azok a vállalatok, ame­Nagi/szombati Márton szü-1 letési éve még ismeretlen. Kortársa volt Taurinusnak, s halála előtt egy évvel írta meg Opuséul um ad regni Hungáriáé proceres (Magyar- ország föuraihoz) című költe­ményét. »Virtus és igazság zengtek nyelveden / De gyű­lölte mindkettőt a szived« — írta Kölcsey Ferenc Zsarnok című versében. A hatalom, a pénz, a gőg csak leple a bűn­nek, s ehhez társul még az átkot szóró törvény, az urak által készített bilincse a sze­génynek, hogy még nyomorul­tabb legyen, de eszébe se jus­son ellene törni... A parasztháborút már sok­szor feldolgozták. Tanulmá­nyok, dolgozatok, irodalmi ér­tékű írások bizonyítják a szel­lemiség aktualitását, örökér- vényűségét. Minden kor iro­dalmában nyomot hagyott va­lamilyen formában a történe­lem, de a későiutódok is szí­vesen elevenítették föl Zápo­lya s Báthory »történelmét«. A legtöbb költeménnyel Ady szerepel az antológiában. A Dózsa György unokája, Törté­nelmi lecke fiúknak, Egyszer volt csak (Dózsa György em­lékének), Dózsa György lako­máján, Barangolás az ország­ban, Ülj törvényt, Werbőczi, Még egyszer jönne, Fénylik a tenger című versek kerültek a válogatás során a kötetbe. Figyelmet érdemel Lukács Lászlónak A »népiesek*-hez című költeménye. »Már piros, már majdnem egészen piros könnyeket sírtok, s a telketek szakad!* — kiált fel versé­ben. S néhány sorral lejjebb: »Dicső föveg!... ki ma bű­vös sipkát hord, az — mint a mesében — láthatatlan ...« — írja. Láthatatlan — mint a mesében. Arc nélküli, »világ- űr-messzeségű«, kitaszított, kopáran-élettelen test rejtőzik a gyöngyök, ékességek és az arany mögött. A »fény-kalap- han« tetszelgő úri rend a sze­münk előtt foszlik értéktelen rongyokká... Az antológiában helyet kö­vetelt költészetének a fiatal nemzedék is. Az ökölbe szorí­tott kéz ereje, a dühtől össze­geknek dolgozói e városrész­ben laknak. A füredieket »nehéz kimoz­dítani« — mondják. A tsz tá­mogatja mintegy ötezer fo­rinttal az egykori vendéglő­ben létesült művelődési házat. Úgy véljük azonban, egy »kis baj« van a kínálat terén is. Mert az sem mindegy, hogy az embereket mire akarjuk ki­mozdítani. A tsz szocialista brigádjának lehetne szervez­ni a politikai oktatáson, al­kalmankénti színházlátogatá­son kívül mást, tartalmas együttlétet is. Toponáron legsúlyosabbak a gondok. A színpad »életveszé­lyes« állapotban van. a tsz- nek nem szívügye az, hogy az itteni tagok mivel töltik sza­bad idejüket. Ahogy hallot­tuk: ennek ellenére a fiatalok mozgolódnak, klubot szervez­nek maguknak. A lehetőségeket keresik — ez már látszik. Ami nagyon bíztató: a társadalmi munka- vállalás. Egyben, ez azt is bi­zonyítja, hogy a város pere­mén élő emberek nem közöm­bösek a közművelődés iránt, de a lehetőségek elég mosto­hák még. Ez nem vészharan- kongatás. Azt viszont minden­képpen szóvá kell tennünk, hogy a jövő fejlesztéseiben helyet bérnek (és helyet is kapnak) ezek a gondok. E gy téveszméről végeze­tül. Nem művelődési palotákat képzelünk mi a város peremére. A na­gyobb centrumok elérhetők a város szívében. De tegyük hoz­zá (nemcsak a holnapra, ha­nem a mára is tekintve): eh­hez az esti autóbuszközleke­dés még csak kevéssé alkal­mazkodott. Nem paloták, hanem ottho­nok kellenek — illően a város mai és holnapi pereméhez. Tröszt Tibor szoruló ajkak, a pattanásig feszülő hangszálak, a csontot törő erő diadala érződik ver­seikben. XJtassy József Első év című költeménye lefojtott, in­dulatoktól, vádaktól terhes vallomás. »Lüktet kezem ka­litkaökle. / Ne sírj, mert gaz­dád megtapos: rög, te pa­csirtabarna rög, te* — olvas­hatjuk a második versszak utolsó két sorát. A befejező versszak felgyorsított üteme szinte pattog, s a végsőkig fo­kozza a száguldást; felrepü­lünk a magasba, a felhők fö­lé, s ezt az utolsó sor lüktető dinamikája a végsőkig fokoz­za: »... s az égbe váglak: rög, te rög, te!« Győri László egy verssel je­lentkezett a kötetben, az In- tarzia-val. Bukás volt a te­mesvári csata, de az elszenve­dett sebek, a kínok csak lát­szat, a szellemet ölték meg, fektették kétvállra, de el nem pusztíthatták — sugallja. Bo­ka István Temesvár, Dózsa tá­bora című versében a döntő küzdelem előtti estén a tört szívű, mégis reménykedő, fo­hászkodó sereg elszánt, noha kételkedő hitét ábrázolja. Kis Anna Siratóénekében a nép- költészet elemei keverednek a modern verselési formákkal. A halhatatlan szellem »föld­nehéz kenyér«-koporsója mel­lett állunk, a »keseredett jó« béleli fekhelyét... Az utolsó versszak egyetlen jól megszer­kesztet mondat. A népkölté­szeti elemek pompás lehetősé­get kölcsönöznek ahhoz, hogy a felsorolás, az egymást köve­tő mondatrészek még erőtel­jesebben emeljék ki a befe­jező részt: »Jaj a szegett szóért, / Földnehéz kenyérért / Keseredett jóért! A válogatás szerencsés. Olyan költemények kerültek a kötetbe, amelyek méltán ál­lítanak emléket Dózsának. Az antológiát Derkovits Gyula Dózsa-sorozata teszi még szemléletesebbé. Rőhrlg Oibor Somogyi Néplapi 5 Rezes Zsuzsa Mit tudtok D6zsa Györgyről? — teszi föl a kér­Derkovits Gyula sorozatával Dózsa antológia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents