Somogyi Néplap, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
Szakonyf Károly? Háztetőn 0 kulcsok»* — kéri * mester... A házfelügyelő alsónadrágban borotválkozik a kony- haajtóban, Piros orra, mint a sárgarépa a hóember arcából, elöreugrik a szappanhabból. — Mosnak — mondja. — Nyitva a padlás. Miska a táskáját lóbálja, éa fütyürész. A második emeletre kacsint. Egy lány sepreget valaani szőnyegfélét a gangon. — Akkor menjünk! — mondja a mester. Tömzsi ujjúval megböki a kalapja karimáját. — Menjünk — mondom engedelmesen, ■ vállamon megigazítom a szerszámosláda gurtniját. Meglököm Miska vállát, mert bosszant, hogy már éhgyomorra nőikre kacsintgat. A mély, szűk udvar még párás és hűvös az éjszakától. Fekete macska nyalogatja talpát a kanális mellett. Részeg az éjjeli sétától. Mint egy züllött agglegény. s A második emelet gangja már sárga a naptól. Miska kikukkant, de a lány eltűnt Tömött fénykéve hull a lépcsőházba, csúszkál a horpadt- ra kopott piros lépcsőkön, és belevész a málló vakolatba. A negyediken a folyosóajtó kilincse forró. A tető meredeken fut a csatornáig, a sarkon fehér kődíszbe csomósodik. Már előre érezzük a cserepek és a bádog égeitő tü- zét. — Meleg lesz — köp Miska. Bakancsunk kopog a gang kővén, talán ring is az emelet; ha lenézek innen a negyedikről, szédülés fog eL Mintha hajón lennénk, az árbockosár tetején. Miska azt mondja, ő nem szédül. A mester sem. Nekem még tériszonyom van, de a mester nem engedte itthagyni tegnap délután. Azt mondja, ó még az apjában sem bízik, nincs kedve fizetni a kárt a Tatarozónak, ha valami elvész. ■■ gang végén, a mellék- II lépcsőn megyünk felfe- t I lé. Nagy fekete pókháló lók lobognak a huzatban. Az ébredő melegben édeskés dinnyehéj-bűz szállong a homályból. — Nehéz? — kérdi Miska, de nem segítene. Két hete szabadult, élvezi a nagyuras- dit. A mester már a padlásajtónál van. Rángatni kell a kilincset, egy cseppet emelni rajta, csak úgy nyílik, csikorogva. Víz zubog; mormog, bugyborékol a mosógép; lavór koccan a kövön; vékony női hang szökik ki az ajtórésen, és kering a lépcsőház visszhangjában :-Két évig éltünk boldogan, azután elment, messze jár« — Úgy kell neked! — mondja Miska, és megfogja az ajtót, hogy rám ne csapódjon. Az előtérben gőz van, s érezni a ruhák ázott szagát. Zubog a víz, és a női hang fürdik a gőzben, frissen, mint a hab. — Megnézzük? — kacsint Miska. Minden nő érdekli. A mester visszafordul, eltapossa a cigarettáját. — Gyerünk, mert hét óra! — de nem vár ránk, eltűnik a sötét gerendák alatt. Miska megböki a mosókonyha ajtaját. Én is benézek a karja alatt. A párában egy barna, vaskos asszony éppen az üstből mer vizet a mosógépbe; válla, combja fehéren süt át a gőzön. Elharapja a dal félsorát, piros arccal ránkcsodálkozik. — Kczi tcsókolom! — vigyorog Miska. Bólintok én is, mintha azt is észrevenné. Jaj, nem tudok soha úgy bánni a nőkkel, mint Miska. — Kicsodák maguk? — kérdi a nő. — Holdrakétások. Alka' • más kii sünk az UNES- .1. A nő úú .sen viss ahajol az üst fölé; kék köténye alól kibukkan! készül gömbölyű melle. Miska pimaszul nézi: — Van valami jó tippje? — Hiszen maguk bádogosok — látja meg a lábamnál a szerszámosládát. (Ázott kezével megigazítja kötényét, egy kicsit elmosolyodik. Árnyékos fekete szeme van. — Miskaa! Jenci! Jencii!! Gyertek már, az istenteket! Körül csúcsos, kupolás háztetők, piros és fekete kémények, antennák, kormos kéményseprő-járások rozoga vaspálcikákon, meghajló, semmikorlátokkal, csillogó padlásablakok — és felettünk a fehér, forró az ég, mint az üveg. ömlik a meleg, izzik a cserép, a bádog megégeti az ember ujját. ■■ padlásablakban ülök, II és figyelem a mestert, II meg Miskát, mit pali rancsolnak, mit kell kézbe adnom. Miska a kémény körül csinálja a borítást, de a góré itt térdel előttem. Arcára árnyékot vet kalapja, kék zubbonyos hátát perzseli a nap. Rongyba bugyolált lábbal úgy mászkál a cserepeken, akár a macska. — Jenci! Vágj le egy huszonötször negyvenes anyagot! — Igenis! — Lekúszom a létrán, kimérem a bádogot, elszelem az ollóval, s már adom is. — Jenci! Hozz egy fogót! Két kezem nekifeszítem az ablak keretének, lábammal kalimpálva keresem a létra legfelső fokát. Eltűnök a padlás homályában. Száraz hőség feszíti a gerendákat, szürke, vastag por fed mindent. Alig kapok levegőt. Tá- tott szájjal pihegek, kotorászok a szerszámok között. Fülelek. A mosókonyhából gyengén hallani a neszeket. Megvillan előttem a nő két kerek keble. Be kéne kukucskálni hozzá. Most nincs itt Miska, hogy lesöpörjön a pályáról ... — Jenci! Jenciii!... — hallom a tetőről. — Megfulladtál odabent, hé!? Már megyek. Kapaszkodom a létrán, közben hallom, hogy a nő megint énekel. Ettől egyszeriben a fülembe dobol a vérem. — Na — mondja a mester —, téged kell elküldeni a halálért. Lenn a téren kis fehér kocsi. Fagylaltot árulnak. Innen a Dunát is lehet látni, hajók hintáznak a hátán, s a híd keskeny dereka fölött magas csúcsokon bronz turulmadarak hetykélkednek. Zsibbad a karom, izzad a tenyerem, görcsösen kapaszkodom, de nem merem mondani, hogy félek. Előttem a meredek tető, a szélén a kis vacak hófogóval. Ha megcsúsznék, legurulnék, a jóisten sem állítana meg ... — Jenci! — Gyere fel! — hallom a magasból.- Petya — szólt hozzám egyik nap a feleségem. — Miért hívlak én téged Petyá- nak, amikor valójában Pjotr vagy? Figyeld csak, mekkora súlya lesz a nevednek, ha azt mondom: Pjotr! Jusson eszedbe Nagy Péter cár ... micsoda tekintélye volt! Ellenben te, Petya, egy agyonszekált, jelentéktelen kishivatalnok vagy, aki évek óta nem kap magasabb beosztást. Hát ide figyelj: ennek vége. Elhatároztam, hogy veszek neked egy új aktatáskát. Egy nagy, sárgadinnye színű aktatáskát. Mert vedd tudomásul: a táska teszi az embert! Különös figyelemmel hallgattam nejem nagy jelentőségű, karrierindító előadását. Beláttam, hogy igaza van: az utóbbi időben bizony egy helyben veszteglek. Nem válaszainak be a díszelnökségbe, nem veszek részt jelentős kiküldetéseken, és még prémiumot is alig-alig adnak. (Szönyi Gyula rajza.) A mesterre nézek, hogy mit szól. Nem bánnám, ha nem engedne. Semmi kedvem felmászni a kéményre. — Gyere már, te gyáva kukac! — kiáltja Miska. A mester nem tartóztat, visszamászok hát az ablakon. Hogy gyáva kukac, ezt azért ne! Nem akarom, hogy kiröhögjön. Benn, a harmadik szarufa mellett van a kéményseprő-kijárat: felvisz egészen a csúcsig. A poros hőségben kiver a'víz, ingem a hátamra tapad, lábikrám remeg a létra keskeny fokán. Hallom a nő énekét; isten veled világ, gondolom. Kidugom fejem az ablakon, de csak a kémény tövét látom. — Itt vagy? Micsoda nők! E z némi bátorságot ad; kimászok a rozoga pallóra. Csúszós, izzadó markommal szorongatom a kormos korlátot. Miska — tenyerét a szeme fölé tartva' — bámul valahová. Rám se néz. — Ugorj már fel, a teremtésit! Érzem, hogy ring alattam az átjáró. Inkább visszafordulnék, de Miska helyet csinál maga melléit a kéményen. — Le ne ránts! — kiált rám, s máris előremutat: — Odanézz!... Tántorogva állok. Rettenetes érzés, mintha repülőgépből kéne kiugranom. De ahogy előrenézek, minden félelmem elszáll. Hű, a teremtésit. Hisz ez a fürdő! Egyszerre szilárdan állok a talpamon, én is ellenzőt csinálok a tenyeremből, s szívverésem a torkomba szorítja a vért. A női napozó teraszán barnuló lányok, bársonybőrű aszonyok fekszenek a nyugágyakon, lépdelnek ringó járással a fényben, zuhanyoznak, nyújtóznak, olajjal kenik meztelen testüket. A nap simogatja mellük kávészín halmait, csípőjük ívét, combjukat, hasukat... Micsoda paradicsom, égi hárem; hanyag fekvések és lusta pas- kolás, pihegés! Nem is sejtik, hogy éhes tekintetek lesik ki titkaikat a szemközti ház tetejéről. — Integessünk! — mondom szédülve, de most nem a mélység szédít. — Marha! — int le Miska. — Azt akarod, hogy rendőrt küldjenek a nyakunkra? Megszeppenek. Akkor veszem észre, hogy mellettünk áll a mester is. — Nézd! — bököm oldalba Miskát. — Vén kujon! — vigyorogja. A mester nem veszi észre, hogy kinevetjük, mohón figyel, majd lecsöpög a kéményről. — Ajha! — nyel nagyot. — Az meg éppen vetkőzik! A nagy fehér üvegbúra fullasztón borul ránk; repülőgép zúg a város felett, ezüstös csillogása idelátszik. A nők is forognak utána. Mintha a pilótáknak mutogatnák magukat. — Melyik kéne? — nézek Miskára remegő nevetéssel. — Hú, ha beeresztenének! Harangoznak. A mester lenyeli á vigyorgást, és felmordul: — Elég volt, mozgás! Mikor leszünk kész a borítással?! Kelletlenül kullogunk visz- sza a padlásra. — Együnk! — mondja a mester. Az egyik gerenda szegletében van a táskánk. Száraz meleg perzsel; eszem a szalonnát. Miska csettinget a nyelvével; — Egy ilyen női napozót cakkompakk rendelhetne nekem az orvos ... Hallani a víz csobogását a mosókonyhából. A nő megint énekel. Miska hegyezi a fülét. Huncutul mosolyog, s halkan dúdolja a dallamot... A z öreg csendes, akárcsak én. Bennem hullámzik a vér. A padlás rászakad a mellünkre, fuldoklunk. Csak Miska dudorász, mint egy részeg: »... estére vár rám a kis Pierre csókot is érdemel.. .« A nő hangja átvilágít a falon. Látom a kerek mellét. A napozón szebbek is voltak, de ez itt van. Hallgattunk mindhárman. Már nem is eszünk. S akkor egyszercsak Miska feláll, arcán a vigyor, feláll, és azt mondja: — Mindjárt jövök.„. Lépeget a gerendákon, felkavarja a szürke port; eltűnik a porban, s mi nem kérdezzük, hová megy. Csikor- dul az ajtó, egy pillanatig erősebben hallani a dalt: »... estére vár rám a kis Pierre ..,« Aztán csend lesz. Csend. A nap átfűtötte a cserepeket. Mindjárt felgyullad a padlás. Le/ Loginov: Hát itt az ideje, hogy véget vessünk ennek az áldatlan állapotnak! Vásárolni kell egy aktatáskát. Egy jó küllemű, tekintély emelő aktatáskát. Természetesen nagy izgalom fogott el, amikor megjelentem munkahelyemen a vadonatúj, sercegő hangot hallató, gyönyörű aktatáskámmal. Hanyag mozdulattal az íróasztalra dobtam, és titokban figyeltem a hatást. Sajnos, mintha mi sem történt volna: mindenki a papírjaival szöszmötölt, és a táskát észre sem vették. Egyedül Ivanov, a közgazdász titulálta »csodakoffernak-« a táskát, és mellesleg megkérdezte, mennyibe került. m Eltelt néhány nap. Egyik reggel Nyikoláj Szerge- jevics, az osztályvezetőm oda jotf kozzam. ts megkért, Uogy fáradjak át a szobájába. (Meg kell jegyeznem: ilyesmi még nem fordult elő.) »Kezdődik« — örvendeztem magamban, és méltóságteljesen követtem az osztályvezetőt. — Foglaljon helyet! — mutatott a fotelra. — Hogy érzi magát? Hogy van a kedves felesége? ■— O, köszönöm a kérdését, mindketten remekül érezzük magunkat. — Hát ez nagyszerű! — örvendezett az osztályvezető, és különös melegséggel nézett rám. Fölvillant bennem, hogy itt az alkalom: megfoghatom az isten lábát. — És az ön kedves feleségének hogy szolgál az egészsége? — kérdeztem természetesnek látszó kíváncsisággal. Ú] KÖNYVEKRŐL — RÖVIDEN Tairinis, Sadcveanu, Pevsner Szépirodalom és népszerű szakkönyv Országszerte megemlékeztek Dózsa Györgyről, s a maga módján ezt tette a könyvkiadás is. A Magyar Helikon azt a munkát jelentette meg — nagyon szép kiállításban —, amely alapvetőnek számít: Taurinus István Paraszti háború-ját. A szerző Erdély püspöki helynöke volt, s hős- ölteménye a parasztháború érbefojtását követően rövidesen — öt év múlva —megjelent. A latinul írt, öt »könyvre« oszló munka művészi értéke kisebb, mint a ■benne foglalt tényéké, adatoké. A humanista szemléletű főpap — bár munkájának felülete mást mutat — lényegében rokonszenvezett Dózsa küzdelmével. A parasztháború vezére a szó igaz értelmében hősként jelenik meg előttünk Taurinus tolla nyomán: remek hadvezér, fáradhatatlan szervező, s a bukásban sem morzsolódik fel nagysága. A forrásértékű mű most másodszor jelenik meg magyarul, Geréb László fordításában, s ugyanő írt a kötethez tartalmas — a szerzőt és a munkát bemutató — utószót. * * * Két klasszikus alkotás egyetlen kötetben. A rangot nem a terjedelem adja, s ezt Sadoveanu művészetének ismerői és hívei is tanúsíthatják. Az Európa Könyvkiadó a Zsebkönyyek sorozatban jelentette meg »A balta« címmel — Lőrinczi László és Szabédi László fordításában — a két regényt. (A másik: »Jött egy malom a Szeréten«.) A múlt nyers világa költői erővel tárul elénk, alakok sora vall nagy hitelességgel egy életformáról, amely eltűnt ugyan a történelem mélyében, de nyomai még évtizedekig föllelhetők. * * * Szakszerűség és népszerű stílus ötvözete — így jellemezhetjük a Corvina Kiadó újdonságát, Nikolaus Pevsner könyvét: »Az európai építészet történetét.« A szerző — világhírű angol építészettörténész — nem kevesebbre vállalkozott, mint Nyugat- Európa építészetének tíz évszázadot felölelő áttekintésére. A X. századtól napjainkig irdatlanul sok mindent alkottak a kő, a beton, . az üveg, az acél formálói. A több mint 300 illusztrációt fölvonultató kötet —' tíz nyelven jelent meg edebg — joggal számíthat sikerre. Gorka-emlékmúzeum Verőcén Ez év április vegén nyitották meg, Verőcén Gorka Géza Kossuth-díjas keramikusművész egykori lakóházában a Gor- ka-emlékmúzeumot. A múzeumban bemutatják a mester legjellegzetesebb munkáit, valamint a népi fazekasok alkotásait is. — Sajnos, Pjotr Ivánovics, nem mondhatók jót: betegeskedik. Itt a vállalatnál meg, jól tudja, rengeteg a munka; szóval teljesen kimerült vagyok. — O, megértem, kedves Nyikoláj Szergejevics, és ha megengedi, készséggel állok bármiben rendelkezésere. Vállalatunk érdeke: mindenek fölött! — Igazán örülök. Nem csalódtam magában. — Nyikoláj Szergejevics odalépett a széfhez, amiben a fontos iratokat őrizte. — A minisztériumban ma fontos értekezlet lesz, többek között a vállalatunkat érintő fontos kérdésekről. Egy ilyen értekezleten vállalatunkat valakinek természetesen képviselnie keli. Fölálltam. Éreztem, hogy az elégedettség és az öröm fénye észrevehetően tükröződik arcomon. — Itt van az aktatáskája? — kérdezte főnököm, a széfben matatva. „Hát elkezdődött“ — futott át agyamon a gondolat, és határozottan bólintottam. — Lenne egy kis szabad hely a táskájában? — Természetesen. — Igen? No, hát ez nagyszerű! Ven nálam egy tyúk. Tegye bele a táskájába, s vigye el a felesége nn.sk. Elvégre nem harc " 'lyn magammal a min' Megfog.am c. ' 'és jíttem az iro -ól. A Jf katársaim árg ~ r ...... n éztél:, c' tem az a' -' a. Azóta egy no mp tel: el, és a főnököm felesége, aki feltétlenül számít a segítségemre, még mindig beteg ... Fordította: Baraté Rozália
