Somogyi Néplap, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-17 / 193. szám
BALATONI FILMHETEK Forró vizet a kopaszra! A művészeti alkotások között nem kevés már azoknak a műveknek a száma, amelyek valamiféle gondolati, érzelmi fűtetlenséget sugároznak. A művészeti életben éppúgy, mint a hétköznapiban, megtalálható e jelenség, amit kis- polgáriságnak nevezünk. A Bacsó Péter rendezte új film, a Forró vizet a kopaszra! ezt a magatartásformát mutatja be, s olyan szenvedélyesen, amint azt tőle megszoktuk a Fejlövésben, a Nyár a hegyenben, A tanúban, a Kitörésben és legutóbb a Jelenidőben. Bacsó ezzel a művészetbe vetett hittel, tenniakarással sokak fölé emelkedik; filmjei nem véletlenül kavarnak heves vitákat, ami önmagában is mutatja, hogy alkotójuk nem a »langyosak« közül való. A balatoni filmhetek kedden megtartott megnyitóján mutatták be a Bacsó Péter—Zimre Péter szerzőpár Forró vizet a kopaszra! című filmkomédiáját, ezzel valóban olyan filmet emelve ki a bemutatásra váró alkotások sorából, amely megérdemelte, hogy a somogyi rendezvény nyitánya legyen. Tulajdonképpen két film pereg előttünk: az egyik ténylegesen a mozivásznon, a másik — bennünk. Bacsónak ugyanis sikerült egy olyan erős »hívószert« készítenie, amely képes a bennünk levő »nyersanyag« — életélmény — előhívására is. A film története két félelemmel teli kisember találkozását beszéli el. A borbély és a hivatalnok »egy tésztából« van gyúrva; igyekeznek elkerülni a találkozásokat, a társadalmit is, az egyénit is, — Történt valami velem? — kérdi a film hőse. — Nem, de történhetett volna — ez a kisember felelete. Ilyen helyzetekben indul meg bennünk az a bizanyos »második« film, és pereg csaknem az előadás végéig, pontosabban addig, míg a borbély és a hivatalnok szorongása nem csap át zsarnoki maga- tartásba. Kettejük közül a hivatalnok látszik »erősebbnek«, élete derekára sikerült is elkészítenie »fő művét«, a konyhából nyíló atombiztos bunkert... Félelmük eleinte olyan erős, hogy míg nem vesz elégtételt az akarata ellenére kopaszra nyírt hivatalnok, a borbély parancs-szerű utasítására (a lenyírt hajért hplljon az övé is!), rettegnek egymástól is. A »kisember« magába fojtott érzelmei — bizonyítja a filrft — csak addig alusznak, amíg nem kerül olyan helyzetbe, ahol diktátorként magasodhat a többiek fölé. Elég egy baleset, s a film hősei máris »felsőbb utasításra« cselekednek, másszor a két fiatal megzavart szerelmi jelenete, hogy kopaszra nyírassák a lánnyal a fiút. Bacsó jellemrajzai pszichológiailag hitelesek, társadalmilag értékesek. A film művészi ereje magával sodró. Közben — Zsombolyai János kitűnő operatőri munkája nyomán — bepillanthatunk egy nagy lakótelep sivár, sé- maszerűen zajló életébe is, ahol nemcsak a házak egyformák, hanem az emberek is, a lakások berendezése is, szinte az összetéveszthetőségig. (Ezeknél a jeleneteknél a néző a cseh Homolka-családra is gondolhat.) Zsombolyai János a szérzőpár egyenrangú társa érzékletes beállításaival. A film nagyszerű színészeket ismertet meg a magyar közönséggel: Gyarmati Istvánt láthatjuk a borbély szerepében, Szabó Lajos alakítja a másik kisembert Mindketten erdélyi színházban játszanak. A bizony eléggé olcsó hazai filmkomédiázás mellett ők nyújtanak igazi művészi élményt Kettejük játéka között is van különbség — nyilván a szerep adta lehetőségek is mások —, Gyarmati a jobb, Szabó viszont kevesebbet merített az ábrázolás lehetőségei közül. Az írói-rendezői ötlet; munka s a színészi játék nemcsak kellemes szórakozást nyújt, hanem tanulságot is. A film végén felsivító hang javaslata — a »Forró vizet a kopaszra!« — valóban legyen szellemi forróvíz a tehetetlen kisember-kispolgár érzés- és gondolatvilágára. Horányi Barna Ebben a pillanatban azt mondja a hivatalnok: »Elintéztctem magát.« Képünkön a két főszereplő: Gyarmati István és Szabó Bajos. f Először énekelni tanultak Hogy mindenki vidám legyen Az állomáson a vonatra várakozók egy népes, tarka gyerekcsoportra lettek figyelmesek. Az egyenruhások bevonultak az állomásra, elhelyezkedtek a kerítésen — sorban, fegyelmezetten —, aztán előkerült a gitár, és felcsendültek a dalok. Először lengyelül, aztán magyarul. A várakozók kezdetben csak figyelték az éneklő gyerekeket, aztán kezük, lábuk, a dal ütemére mozdult; akadtak akik velük tapsoltak. A vasutasnak is csak az indulási idő után jutott eszébe, hogy indítani kell; akitor gyorsan fütyült, s erre az »álló« állomás megélénkült, a gyerekek énekét hallgató utasok fölkapták a holmijaikat, és a vonat elindult... Ilyen és hasonló sztorik naponta történtek a balaton- fenyvesi úttörőtáborban nyaraló lengyel cserkészekkel. Akárhová mentek, nem tűnik el arcukról a mosoly, ajkukról a dal, tenyerükről a taps. A strand, ahova fürdeni jártak, ittlétük óta olyan nyaralókkal telt meg, akik őket akarták hallani. Mert ott is énekeltek; Tadeusz pengette a gitárt, amit mndenhová magával vitt, és énekeltek utcán, vonaton, strandon — mindenütt — Először énekelni tanítjuk a gyerekeset a szövetségben — mondta Sós Ilonka a poznani cserkészcsoport vezetője. — Szeretnek is énekelni. Aki énekel, az mindig vidám. És ha mi vidámak vagyunk, a körülöttünk lévők is vidámak. Ez jó... Ilona egyébként félig magyar, mert édesapja az. (Édesanyja lengyel.) Tökéletesen beszéli nyelvünket; ő tanította meg a gyerekeket néhány magyar dalra. Elő is adják ahol csak lehet, amit tudnak. A siker óriási. A cserkészek vezetői is fiatalok. Egyik sem pedagógus. Ilonka fogtechnikus, a gitáros Tadeus és egy másik fiú, Jacek pedig egyetemista. Mindketten mérnöknek készülnek. A szőke Anna ápolónő. Két hete indultak el a balatoni táborba, s együtt nyaraltak a kaposvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola úttörőivel. azért, mert az volt az első; a Csillagvárban meg egy nagyon kedves bácsival ismerkedtek meg, aki szilvát szedett nekik. Egy másik kiránduláson a szőlősgazda két, most érő tőke termését osztotta szét közötök. ök persze mindenütt énekeltek. — Nagyon, nagyon kedvesek a magyarok — mondták a cserkészek. Mindkét héten volt egy-egy lengyel nap. Ezeken a napokon a cserkészek álltak őrségben a kapunál, ők teljesítettek szolgálatot a konyhán. Volt »nemzetek közötti« futball Ritmus. £$zné! vagy, yiovanni? laszországi barangolásaim során az idén Szardíniába vetődtem. Kopár sziklák között órákig zötyögölt velem a busz, mire Nuoróba érkezem. Az volt az érzésem, hogy a világ végén vagyok. Amikor viszont végre a városka főterén kikászálódom a buszból, hamisítatlan olasz kép fogad: a tér közepén kis szökőkút, körülötte micisap- kás, borostás képű, kíváncsi szemű öregek, tömérdek galamb, az ember orrát csatornabűz, hal- és macskaszag csapja meg. A teret szorosan záró épületek közül az eg” egy tratoria, a másik pedig egy presszó. Az utóbbiba betérek. A pultnál két-három. maffiavezérre emlékeztető olasz támaszkodik, néhány fiatal r>7T>lopó pedig a ki- csiiii ,/ kuutomatájával szórakozik. Ülő vendég csak imitt- amott. Letelepszem hát az egyik asztalhoz, a pocakos tulajnál megrendelem a fél liter chiantit, és előkotrom , a cigarettásdobozom, hogy rágyújtsak, amikor ism" hangokra figyelek föl. Valaki itt magyarul beszél! A hangok irányába leske- lődöm. Igen, a második asztalnál két nő cseveg önfeledten érv" "/!'>’tarul és jó h m a meggy ogy a kutya sem érti őket. Mind a kettő szőke, teltkarcsú és dohányzik. Azaz teljességgel a magyar forma. Viszont láthatóan olasz holmikba vannak öltözve. — ... és akkor én világosan föltettem neki a kérdést: észnél vagy te, Giovanni? Azt akarod, hogy egész nap benn döglődjek a lakásban?! Én szabad nő vagyok, vedd tudomásul, oda megyek, ahova akarok, s ha úgy tetszik, beülök a presszóba is! — tüzel a kis szőke dundi, akit a barátnője Jutkának szólít. — Mit vagytok ti, olaszok, úgy fennakadva a presszóval? Ti találtátok ki!... — És bezárta rád az ajtót? — szippant mélyet cigarettájából a barátnő, és úgy dobja át egyik lábát a másikon (mini szoknya, formás combok), hogy a pultmelléki maffiavezéreknek fennakad a szeme. — Még csak az kéne! És képzeld, azzal jön: ha mehet- nékem van, látogassam inkább a rokonokat, de ne a presszókat, mert azért megszólnak az emberek. Ha egy flő egyedül leül egy ilyen helyen, azt hiszik róla, hogy egy olyan nő ... Meg hogy ne bagózzak, a nőknek nem illik ... — Tiszta dili... — Az! Nézd, Giovanni — mondtam neki —, kerek-perec, vedd tudomásul, hogy én Pesten akkor ültem be a presszóba és gyújtottam rá, amikor jólesett. Erről nem mondok le, ez az én formám. És különben m; K*tU engedi a férje, pedig az is olasz. — Ebből nálunk is balhé van, de csak hivatkozz rám nyugodtan. Engem inkább az a zsugori após készít ki. Azt hajtogatja: otthon megvan a kaja, rongyot vesz a férj, másra meg nem kell pénz. Sandro fuvarozáskor kap borravalót, abból csúsztat egy kis dohányt. Röhej, nem? — húzza el a száját Kati. — Giovanni nem smucig, de lopva ad pénzt, mert az öreglány papol miatta — panaszolja Jutka. — Ha nagyon felfuvalkodik, elmegyek vele a templomba, attól megen- gesztelődik. Az öreglány naponta eljár misére, és ki van borulva, ha nem akarok vele menni... Botrány lenne, ha egy vasárnapot kihagynék. — Nem normálisak ezek az olaszok ... — foglalja össze a közös tapasztalatokat Kati. Kezd világossá válni a kép. Ezek olaszokhoz férjhez ment pesti lányok. Nem lapulhatok tovább, megszólítom őket: — Jólesik magyar szót hallani Szardíniában ... — kezdem. Jelentkezésem a vártnál nagyobb lelkesedést vált ki. Azonnal át kell ülnöm az asztalukhoz, s mesélnem kell, mi van otthon. Aztán én faggatózom. — Tudja, a család jól fogadott — magyarázza elmélázva Kati. — Másfél éve vagyak férjemnek teherkocsija van. Szállítási vállalkozó ... Van persze egy Fiatunk is. Családi házban lakunk, hatszobás. Az öregek még a felét sem foglalják el... — A férjem most cseréli le Fiat 850-esét egy Fiat 125-ös- re ... Klassz, nagy kocsi ... — veszi át a szót Jutka. — Giovanni októberben levisz Capriba, ott fogunk nyaralni. Szezon vége, de szép ... Az egyik barátjának van ott egy panziója ... — Mi egy autóútra megyünk Dél-Olaszországba ... Sandro megígérte, hogy 2—3 év múlva, ha egy kicsit rendezi az üzleti ügyeit, átruccanunk Svájcba... — Es az üzletekben olyan jó cuccok vannak ... Igaz, ami jó, nem olcsó ... — Tudja, nem rossz emberek ezek, csak ... z olaszok mind minket figyelnek. Lassan mennem kell. Hívom a pincért, és fizetek, de a lányok nem engednek. Visz- szahúznak a székre, s folytatnom kell a hazai beszámolót. Majd amikor végleg fölállok, még mindig kapok egy kérdést: — És mondja, jár még a sétahajó a Dunán? Aztán még egy közlés hangzik el: — Jövőre Giovannival okvetlenül Pestre megyünk... Óvári L József E két hét alatt nemcsak magyar dalokat tanultak meg, hanem néhány magyar szót is. a magyarok meg a lengyel nyelvvel ismerkednek. Tóth Zsófia táborvezető és a Rákóczi iskola tanárai úgy igyekeztek összeegyeztetni a tábor programját, hogy a gyerekeket ne csak az ének kösse össze. Sok közös kirándulást szerveztek, volt tábortűz, jelmezverseny, táncest. — Melyik kirándulás tetszett legjobban? — kérdeztük a lengyel pajtásoktól. Nem tudtak megegyezni. Mindenki mást mondott. Végül megállapodtak abban, hogy mind az öt nagyon jó volt, és hogy mindegyik más miatt volt olyan jó. A badacsonyi meccs, úszó- és pingpongverseny. A lengyel pajtások kiállítást is rendeztek azokból a tárgyakból, amelyeket ajándékba hoztak, a magyarok pedig egy másik kiállításon mutatták be, hogy mivel foglalkoztak az elmúlt tanévben; Holnap vonatra ülnek a cserkészek és Budapestre utaznak. Egy napig ismerkednek a fővárossal, aztán az útirány: Poznan... A Balatont, a napfényt magukkal viszik emlékeikben és képeslapokon. És elviszik a nálunk tanult dalókat is, Otthon majd ezeket is éneklik. Hogy körülöttük vidám’ legyen mindenki... Simon Márta EtÜt Varsói.;. Es meg. Budapest...
