Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
z__ A kupé testezaggal «hx- tyíiH. szárau melegében bakidul i kezdett valami meny- apai illat. Eleinte csak óvatosan, a sarokból lengette meg a fátylát, aztán diadalmasan és véglegesen ekjral- kodott a légtérben. A szállás, ahonnan hódító útjára indult, egy hosszú, szürkésbar- ns bőrtáska volt, két fogmosástól elzsírosodotrt, pikkelyessé vált kajla füllel. Ezt a táskát emelték ki hamarosan a sarokból, hogy kotorászni kezdjenek fűszeres illatokat rejtő hasában. Sóhajtáskéltő, gyönyörű szárazkolbászszálak kandikáltak elő belőle, s a kétségbeejtés kerülgetett volna, ha választanom kell közülük. A férfi azonban nem tétovázott, megragadott egy deli példányt, derékban kettétörte, s csak úgy recsegett, ahogy hatalmas lendülettel beleharapott. 'A nő egy bei őttesú veget dédelgetett az ölében; lefejtette róla a celofánt, s kö- nyékig belenyúlt a lébe. Már kezdetben kinézte azt a vastag derekú, húszcentis uborkát, amely a hasán megsárgulva. éretten várta a balé- hasító hegyes fogakat — Tessék — mondta a nő. — Csöpög — mondta komoran a férfi, mert amint átharapta az uborka torkát, a bugyborékolva feltörő cseppek végigspriccelték a nadrágját. — Kimegy? — kérdezte két nyelés között — Persze, hogy kimegy, nyugodj meg! — A múltkor sem ment ki! — Amire te gondolsz, az a paradicsom volt — Megint kidobhatom a nadrágom! — mondta a férfi. A nő közelebb hajolt hozzá, s a hangját lehalkította. — Csendesen! — súgta. S felém intett A férfi keze félúton, egy arasszal- a szája előtt megállt — Ugyan — legyintett. — Egy kukkot sem ért! — Nem biztos — aggodalmaskodott a nő. — Tán vak vagy? — kérdezte a férfi, s látszott, hogy kezdi elveszíteni a türelmét — Nem látod azt a lapot nála? — Milyen lapot? — súgta a nő. A férfi dühösen a kolbászba harapott — Nahát, valami külföldi újság! — Apró húsdarabok vágódtak a szemközti ülésre. — Észrevehetted, hogy a szavunkat sem érti! Ez egy külföldi vonat, össze-vissza mászkál, amíg hozzánk érkezik. A nő oldalról, vigyázva rámpillantott, a zakómat vizsgálta, aztán a cipőmre ugrott a tekintete, de nem találhatott áruló jelet mert bólintott — Csakugyan, papa. Csakugyan. Az ülés alatt demizson szendergett Jó ötliteres. A férfi magához emelte, vaskos, zsíros ujjaival ákap- csolta a fonott nyakat, és szuszogva, nyögve inni kezdett. Vékony, vörös sugár csörgött az arcára, s lassan beszivárgott az inge alá. —. Ha egyed,ül lennénk — jegyezte meg, kezelőjével a száját törölgetve —, ha ez a mókus nincs, végig léhetne dőlni az ülésen. Megdörzsölte a szemét s álmosan hunyorgott, de csak a cipőfűzőjét lazította meg, hogy egy kicsit kényelmesebben érezze magát. — Na — fészkelődéit, s a nő combjára csapott — Adj még valamit! Üjabb szál kolbászt kezdett meg. A nő is étvágyat kapott tőle, mert egy kisebb táskáért nyúlt, s a zörgő zsírpapírokból fehér, duzzadó csirkemelleket csomagolt kt — Te, kérdezte a férfit, már a csontokat szopogatva —, honnan saediik ezek azt a rengeteg pénzt? — Tudom én? Van nekik, annyi biztos! Körmeivel piszkálgatni kezdte a fogai közé szorult húsdarabokat. — Ez a pókusz, ez többet mondhatna róla. Hátradőlt, kockás zsebkendőjével végigtörölte izzadt arcát. Aztán cigarettára gyújtott: A nő újra suttogóra fogta, s a táblára mutatott, amely tiltja a dohányzást — Nem lesz baj? Ez a külföldi szólhat a kalauznak ... — Örüljön, hogy bagószagot érez! A nő mégis ki akarta nyitni a fülke ajtaját, a férfi azonban lefogta a kezét: — Ha nem tetszik neki, kimegy! A sűrű, meleg füst még jobban ©lálmosította. A sarokba csúszott, s nemsokára elbóbiskolt. A nő az ülésre rakott néhány kerek, fényesre glancolt almát. Harsogva, ütemre harapott, a (boldogságtól valósággal elomilott az ülésen. Tatabánya után azonban furcsa izgalom vett erőt rajta. A csutkákat besöpörte az ülés alá, megigazgatta a hajót, s kölnit locsolt a hónaljára. — Ébredj! — rázta aztán a férfi vállát. — Ébredj, hallod! A férfi pislogott. — Figyelj na, papa! Eszembe jutott valami. Ez a külföldi a hasznunkra lehetne. összebarátkozunk vele, meghívjuk hozzánk, egy kicsit áldozunk rá, s a jövő nyáron kivitetjük hozzá Emesét. — Aha — dünnyögte a férfi. Lassan ébredezett, vakarta a mellét, ásítozott; végül azonban felfogta, mú-ol van szó. Felült, kiegyenesítette a derekát, s végig- mustrált. — Rendes fickónak néz ki. Kínáld meg kolbásszal! Maga is feltápászkodott, orrom elé tolta a demizsont. — Húzd meg, Sajtfejű, ne sajnált! Igyál na, rajta! Mi szeretjük a vendégeket, igyál na! Akkor már a nő is a nyakamon volt, egy kolbászpárt lengetett a levegőben. — Tessék parancsolni! Faluról való, disznóöléses. Tessék elvenni, finom ez! Ráztam a fejem. — Á, Sajtfejű! — legyintett a férfi. Nem bírja a gyomra. Ezek nem bírják az ilyesmit A nő ugrott a csirkéért: gömbölyödő combok, ingerlő püspökfalatok, puha, fehér mellek tornyosultak az ölében. I— Ezt sem? — kérdezte a férfi. Azért nem haragudott Művészi intarziákat készít Hadnagy György fiatal zalaegerszegi irodavezető. Szülőföldjének — a Bölcseinek — népi fafaragásokban fellelt motívumait -menti át-“ dekoratív faliképéin. A már elfeledett, s újra -fölfedezett« faberakásban igen hatásos kifejezési formát talált, s képei a modern lakásnak 1« hatásos díszei. Képünkön: Készül a -Hálóhúzók“ elírni nagy méretű falikép. meg, a vállamra vert. — Sebaj, koma! Cseppet se félj! Kitaláljuk majd, mit szeretsz te. Meliémhúzódtak, közrevettek. — Ejn són métyen, nekem — fuvolázta a nő. — Mélyen bitte. A vasúti hídon robogtunk át, s a férfi bökdösni kezdett a hüvelykujjával. — Koma te! Hallod*! Adressz! Érted, koma? Adressz! — Ejn són métyen — lihegte a nő. — Idenézz, koma! — a férfi ceruzával, papírlappal hadonászott. — Adressz ti- • éd! Nekem! Ejh, nem érti, az istennek sem érti! Adressz hé! Hauz tied! Hauz, sirasszé, adressz, érted? — Ö, ádre&z — kapcsoltam. Felírtam a címem, gondosan, nyomtatott nagybetűkkel: GRÖNLAND, UJUKKUJUKVU 7. III. e. ESZ KIMO A férfi vette kézbe először a papírt. Nézte báván, aztán megmutatta a nőnek, összehajoltak, súgdostak valamit a hidegről, és viharos gyorsasággal csomagolni kezdtek. — Gyerünk! — vezényelt a férfi. Súlyos robajjal törtek előre a peronon; a demizson s a táskák súlyától görnyedten menekültek. Néha ijedten visszapislantottak: nem akarom-e utolérni őket. re. -őt óra haza; a férjem- ' volt, a vacsora készen. A férjemet Dorzinak hívják. Jó vágású férfi, nyúlánk, a szemei egy kissé duzzadtak, az orra vékony, a haja fényes, hullámos, öt éve vagyunk házasok. Dorzi a városi kóráz osztályvezetője. Hallgatag és nagyon gondos, nem hagy rám semmilyen házi munkát. Szabad idejében a szakkönyveket bújja. — Űj darabot játszanak a színházban. Megnézzük? — javasoltam néha. — Menj egyedül! — mondja ilyenkor. Inkább itthon maradok. Bár semmi dolgom a háztartással, elhatároztam, hogy elutazás előtt néhány tanácsot adok Dorzinak. Szó nélkül végighallgatott, majd megszólalt: — Korán kell kellned. Jobb ha most lefekszel. Kezébe vett egy könyvet, és ledült olvasni. Szerettem volna kikapni kezéből azt a könyvet, és a fejéhez vágni. Miért nem szorult belé egy csöppnyi humor, egy kis melegség? Miben különbözöm én számára az íróasztalon álló porcelánfigurától? A szerelem nemcsak időben tálalt vacsorából, ajándékokból áll... Reggel Dorzi fölkelt, és reggelit készített. Kikísért, s jó utat kívánt. Az ezüstfehér gép fölemelkedett, és nemsokára leszállt az ajmak-központ repülőterén. Magamhoz vettem a bőröndömet, és a pártbizottságra mentem. Délután betértem az ebédlőbe. A fiatal pincéfnő fölvette a rendelést, hamarosan előttem gőzölgőit a vacsora. H yílt az ajtó, és belépett egy középmagas fiatalember, szürke porköpenyben, fedetlen fővel. — Szervusztok, lányok — köszönt a pincérnöknek. — Éhes vagyok, mint a farkas. — Mikor érkeztél? Hogy vagy Chulun? — kérdezgették a lányok vidáman. A jövevénynek mindenkihez volt egy-két kedves szava. — Szép a frizurád ma ... mondtam, hogy a rövid haj jobban áll neked ... Mivészi intarzia haiybál • . meg ne ráncold a hány íBaafwrt alt** »»CRúlüni az —-^íátSk a vecsoia? Leülhetek? Hamarosan egy tányér leves- -illatozott Chulun előtt. Megkóstolta, és felkiáltott: — Szakács, ha mindig ilyen jól főzöl, el sem megyek innen. Lopva tanulmányoztam. Kerek, napbarnított »arc, vastag szemöldök. Csadrabaün Lodojdamba: Chulun — Hová készül — kérdezte tőlem. — A Szikra Kolhozba. — Nagyszerű! Velünk jön? — örömmel, ha van szabad helyük. Tetszett nekem ez a vidám, közlékeny fickó. Lassabban ettem, hogy tovább legyek a társaságában. A z őszi nap erősen tű• zött, mintha a hideg beköszöntőig még egyszer föl akarná melegíteni a földet. — A teherautó mindjárt indul — mondta Chulun, és fölkapta a bőröndömet. A lányok az ablaknál álltak, és nevetve integettek. Meggyorsítottam a lépteimet. — Mesze van a Szikra? — Ha minden jól megy, holnap délre ott leszünk. De vegyen föl egy kalapot a napszúrás ellen! A teherkocsi az iroda előtt állt, s már többen is ültek rajta. Elindultunk. Chulun egész úton mókázott, és tiszta, kellemes hangon énekéit Estefelé hirtelen hidegre fordult az idő. Könnyű selyem - ruha volt rajtam, s a hideg szél a csontomig hatolt. Chulun kivett a bőröndjéből egy fekete, birkabőrrel bélelt delt — Tekerje magára! — nyújtotta át — Jöjjön, osztozzunk meg rajta! — javasoltam. — Nem fogja megbánni? Chulun mesélni kezdett. Kalandokról, emberekről, könyvekről, amiket olvasott, A szél még metszőbbé vált, szorosabban egymáshoz bújtunk ... Elszunnyadhattam, mert zökkenésre ébredtem. A gépkocsi megállt A férfi karjaiban találtam magam, és zavartan fölugrottam. — Jó, hogy fölébredt, itt kell éjszakáznunk. Fehér földszintes ház előtt álltunk meg, a többiek már bementeit Néhány ablakból fény szűrődött ki. A gondnoknő a női szállásra irányított. Nemrég ébredhetett, mert az egyik ásítást a másik után nyomta el. De amikor meglátta Chulunt, mosoly ömlött el az arcán. — Te is eljöttél? Hogy megy a sorod? — Mondtam már, hogy ne ásíts a jelenlétemben! És fésülködj meg! — Honnan tudhattam, hogy te is eljössz? Mindenki nevetett. Chulun egy kis csomagot húzott elő a zsebéből: — Elhoztam a rúzst, amit ígértem neked. De ha még egyet ásítsz, akkor visszaveszem. Nem tudom miért, a legszívesebben kitéptem volna a nő kezéből a rúzst, hogy elhajítsam. Megindultam a szállásra, Chulun a nyomomban. — Ráér nyolckor fölkelni reggel. Behozom a bőröndjét. Nem akartam, hogy Chulun elmenjen, de ő jó éjszakát kívánt, és kiment a szobából. Megágyasfcam, és.,Hte«iSte«otaspji# htagy f kikéfdéáeláSghi lufiról az asszonyt. — Ismeri ezt az eniiwajt? — Chulunt? Persze, bogy ismerem. Főiskolát végzett, egy éve ő a területi főagno- nómus. Nős volt, van egy kiöli a is. Tavaly egy városi férfi elcsábította a feleségét. Chulun nagyon szenvedett, • nehezen nyugodott meg. A fia Chulun szüleinél él. No, de későre jár. Jó éjszakát! Nehezen aludtam el. Amikor fölébredtem, még csak hat óra volt. Végigballagtam a hajnali utcán. A »Tanács- feliratú fehér épületből egy középkorú férfi lépett M Chulun társaságában. — Jó reggelt! Jól aludt! — kérdeztem Chuluntól. — Kár aludni, és olyasmiről álmodni, ami úgy sem teljesül be — válaszolta, és bemutatta a mellette áltó férfit. — Ismerkedjen meg a kolhoztanács elnökével! Amikor egyedül maradtam Chulunnal, azt mondta: — Ha egy férfi magára néz, remegni kezd a térde. — Sajnos, már nem — válaszoltam. — Gondolja? De nekem remegnek a térdeim... A kolhozba érkezve ünnepi készülődés fogadott. Chulunt régi barátként üdvözölték. Bemutatott a vezetőknek, akik meghívtak a központi ünnepségre. Két napig dolgoztam, a jegyzetfüzetem megtelt feljegyzésekkel. Csak másnap este láttam ismét Chulunt Az elnöki asztalnál ült Nem tudtam a szemem levenni róla ... Rádöbbentem, hogy ez nem futó érzés. Boldoggá tett, de meg is ijesztett a felismerés. A gyűlés után műkedvelők adtak műsort. Szívesen Chulun közelében maradtam volna, de kényszerítettem magam^ hogy visszatérjek a szállóba. Dúdolni kezdtem, s rajtakaptam magam, hogy Chulun dallamát ismétlem. Semmit sem tehettem a rámtörő szerelem ellen. M-m sok idő telt él, s kopogtok az ajtómon. Remegés futott végig á testemen. Chulun lepett be. Nem válaszoltam. Fölkelt, és mellém ült. Mereven a padlóra szegeztem a tekintetem. Chulun átölelt, az ajka megérintette az arcom. El akartam húzódni vagy elfutni, kirohanni a szó- bából, de egy ellenállhatatlan erő megbéklyózott. A tekintetünk egymáséba kulcso- lódott, Chulun fölém hajolt, és megcsókolt. Egyszer, még egyszer,.. Később rágyújtott, összehúzott szemmel mélyet szívott a cigarettából. Hirtelen nyugodt, tiszta hangon kérdezte: — Férjnél van? Egy asszony számára ez a legnehezebb kérdés. Csak bólintani tudtom. Chulun arckifejezése megváltozott; lesütötte a szemét. Csönd. Azután egyetlen határozott mozdulattal fölállt, és az ajtó felé tartóit. — Chulun! — kiáltottam. Keze már a kilincsre ereszkedett, amikor visszafordult. A vidám, kedves Chulun helyett egy idegen férfi nézett rám. — Nem tudok másnak olyan szenvedést okozni, amilyet én éltem ót — mondta, és kiment a szobából. Az ágyra zuhantam, és könnyekben törtem ki. — Mi történt volna, ha egy másik férfi áll Chulun képében? Villant meg bennem a gondolat. Sikoltani szerettem volna, s kirohanni a szobából, olyan fullasztónak éreztem a levegőt. • Mai mongol író.
