Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)

1972-07-21 / 170. szám

U bor k aszezon Vallomás hetvenévesen: Kubikos Toltam, gátat, vasutat építettünk... H át igen, beköszöntött. Tudtuk, hogy beköszönt majd (bár nem vártuk), és hadd mondjam meg nagyon őszintén, nem bántam volna, ha az idén — több zöldáruhoz hasonlóan — mérséklődik va­lamelyest a szellemi uborka­termés. De nem ez történt. Mi­ért nem? Miért törvényszerű, hogy nyaranta így és ennyire »■tombol« közművelődésünk­ben a tespedés? Magamnak is föltettem a kérdést, hogy érdemes-e há- borogni miatta, nem törvény­szerű-e ez. Hiszen szabadsá­golhatnak nyáron a múzsák is... s nemrég ért véget a Ki mit tud? és nemsokára kezdő­dik a táncdalfesztivál. Csak az a baj, hogy ezzel kifogytunk az és-ekbőL Éppen ezért vállalkoaom ar­ra, hogy bővebben írjak erről, vállalva akár az önismétlés vádját. (Sajnos az a baj, hogy nem ez újságíró, hanem a »közművelődési természet«^ is­mét® önmagát.) Nemrégiben újságokat forgattam a harmin­cas évekből... Júniusi, júliu­si, augusztusi számokat... Akár hiszik .akár nem, külön rovat volt Uborkaszezon fel­eimmel. Intim Pista befejezvén az évadközi kulisszatitkok szellőztetését. Abbáziába uta­zott, és onnan tudósított,* pi­henő színésznők és bulvárlo­vagok flörtjeiről. Az uborka­szezont afféle patina övezte te­hát, esillogó-víllogó, mint az Adria vize, ahogyan megjelent a hírlapolvasó külvárosaik képzeletében. Nos. azóta sok idő eltelt, külvárosból és bel­városból sokan utaztak már az Adriára, és tapasztalhatták, hogy a vi»e 1%'mcaak csillog, hanem ilyenkor ttyáridőben ki­fejezetten büdös is. A flörtről pedig nem szokás írni, hanem egyre többet arról beszélni, hogy az uborkaszezon nem tör- vényszerű.É s ez így helyes is. Mert az emberek többsége dol­gozik, másik többsége nyaral; és abból, amit úgy hívunk: közművelődés, mindegyik tá­bornak részesülnie kell. Kinek a pihenés mellé, ki­nek a munka után. A zt hiszem, az »alapkép­let-« nagyon is világos, sőt illetékes fórumon mint pl. a televízióban — ki­mondták, hogy nincs uborka- szezon. Sajnos azonban híven megrögzött szokásainkhoz be­kapcsoljuk a tévét; és uram bocsá, néha nagyokat unatko­zunk, néha nagyokat mérgelő­dünk. Mert igaz, hogy nincs külön nyári műsor de ... Egy kicsivel több az ismétlés (mi­lyen jó, hogy Miskolcon és Veszprémben fesztivál volt — újra láthattuk azokat a filme­ket, amelyeket nemrég lát­tunk). Egy kicsivel több a folytatásos műsor, a vetélkedő, a, fő műsoridőben a sportköz­vetítés, egy kicsivel több a színházi közvetítés. Egy kicsi­vel kevesebb a jó tévéjáték, a jelenkori filmalkotás (a tévé­ben a régi film lett a divat). Igaz, a három másik évszak­ban is előfordul mindez — csakhogy az arányok! S ha a sok kicsit összeadjuk, az egyenlőségjel végén summáz­ható : uborkaszezon. A mozi? Nézzünk csak a be­mutató filmszínház, a Vörös Csillag plakátjára. A Noszty fiú esete Tóth Marival. »A nagy sikerű film felújítása.« Szent Péter esernyője. »A nagy sikerű film felújítása.« Csak­nem egymás után. Erről per­sze nem az itteni moziüzemi vállalat tehet; országosan is ezek az »új« filmek. Szinház? Az nyáron nincs.— ez így törvényszerű. Kaposvá­ron ugyan szabadtéri színpad sincs (önismétlés, ki tudja há­nyadszor?). De van a Balaton- parton... s itt érdemes meg­állni. Figyelve az idei sajtó- visszhangot — jóllehet még nem ért véget a szezon — ál­talában az a cikkek, riportok kicsengése, hogy valamivel több a szórakozási, művelődési lehetőség a Balatonnál, de ez még mind nem elég. S ebben egyetérthetünk. Ahogy hallot­tam, ebben egyetértettek Sió­fokon is, a balatoni beszélge­téseken, ezen túl azonban nem tudni mi történik. Lesz-e elő­relépés? ... Mert csupán egyet­értettek ... A tóparti uborkaszezon jó fürdőidényben még csak-csak elviselhető, de mi van beljebb a megyében? Mit kapnak az emberek hétvégeken? Meg­vallom, összeszorul a torkom, ha vasárnaponként átutazva a falvakon bezárt művelődési házakat látok, kocsma előtt szédelgő, unatkozó fiatalokat. Pedig nem igaz, hogy az em­berek nyáron ne szeretnének együtt lenni, szót váltani. Hadd hivatkozzam csak Veres Péter könyveire, a nagy esti mesé- lésekre, beszélgetésekre. Vannak műkedvelő tánc- együtteseink. Ezek közül tudo­másom szerint csak az egy So­mogy »tájol« ilyenkor. A töb­biek inkább balatoni szerep­lések felé kacsingatnak. És le­hetne folytatni irodalmi szín­padokkal, kórusokkal a sort M eg végletekkel is — me­lyeket nemrég jegyez­tem föl. Sajnos néhány népművelőnél lábrakapott va­lamifajta »prüdéria«. Minden­áron a komolyat, a nehéz ve­retűt igyekezve adni, hallani sem akarnak arról, hogy nyá­ron táncdalest, népdal-nótaest is rendezhető, vagy más köny- nyű műfajú ORI-rendezvény. Pedig nem ártana, mert a könnyed, szórakoztató műsor létjogosultsága ilyenkor külö­nösen nagy. Nem, nem ismétlem tovább magam. Lassan július vége fe­lé járunk — még egy teljes hónap az uborkaszezonból. Vagy nem? Szeretném, ha megcáfolnának. Tröszt Tibor Arcát figyelem, amíg be­szél ... Ízes beszéde, szépen válogatott szavai ismerősnek tűnnek... Aztán hamarosan rájövök, hol is láttam, hallottam hozzá hasonló embert ilyen szenve­déllyel, szeretettel beszélni a munkáról, az élet szépségéről. Hódmezővásárhelyen jártam a napokban, ott ismerkedtem meg egy ugyancsak hetvenesz- tendős, ötgyermekes alföldi emberrel. Mucsi Lajossal. Annyi bennük a rokon vonás, a hasonlatosság, mintha test­vérek vagy legalábbis közeli rokonok lennének. — Én is Hódmezővásárhe­lyen, a viharsarokban szület­tem .. . Ott voltak szüleim gazdasági cselédek, s testvé­reimmel együtt nekünk is ez a sors jutott osztályrészül... Tízéves koromban már én is cselédeskedtem, nagy volt a család, heten voltunk testvé­rek, szükség volt otthon min­den fillérre. Aztán amikor kissé megerősödtem, a kubiko­sokhoz szegődtem. Építettem a Tisza gátját, dolgoztam Er­délyben a léda-szeretfalvi vasútépítésnél és még nagyon sok helyen. Szavai nyomán látom vo­nulni a kubikoscsapatot. Mun­kától fáradt, éhségtől elcsigá­zott emberek tolják a talics­kát, benne kevéske holmijuk, mely az ilyen, a családtól tá­voli, nomád élethez szükséges. Tempósan lépdelnek, kilomé­terek maradnak mögöttük. Letelepszenek, előkerül a bogrács, öten-hatan közösen összefogva készítik el a kubi­kosok szokásos vacsoráját; tarhonyaleves, sok vöröshagy­mával, bőségesen krumplival, hogy jó laktatós legyen. Néha- néha akadt bele valami zsíro­zó is. Aztán álomba zuhan­nak, legtöbbször a csillagos ég alatt, vagy valami pajtában, istállóban. Hajnalban pedig, amikor pirkad, sorbaállnak, s megkezdik, Illetve folytatják ott, ahol nemrégen abbahagy­ták. Mert a munka mindenütt egyforma: nehéz, embernyűvő. — Tizenöt méter magasra kellett a Tiszánál a földet ta- licskázni. Egy köbmétert 10— 12 fordulóval tudtam elvinni. Hogy hány köbméter földet ta- licskáztam el? Ki tudná azt ma már megmondani... Aztán ősszel, amikor már lehetetlenné vált a kubikos­munka, hazaindultak. Vitték haza a kevéske keresetet, eb­ből tengették hónapokon át életüket a kemény teleken, többet éhezve, mint jóllakva. Várva, remélve, hogy korán kitavaszodik, és ismét útra kelhetnek. Így élt Molnár Imre, apjá­hoz hasonlóan igen nehéz helyzetben, mint a többi sok ezer alföldi parasztcsalád. Gyerekeinek — három leánya, három fia van — sem jutott több a múltban, mint apjuk­nak és testvéreinek. Nagymágocsra került, onnan internálták 1944-ben, mert ku­bikostársaival, akik vele együtt reménykedtek a közel­gő új életben, a moszkvai rá­dió híradását hallgatta. Sze­gedre, majd Kolozsvárra vit­ték munkaszolgálatra, onnan szökött meg. S alig szabadult fel 1944 őszén Nagymágocs, néhányad magával megalakí­totta a kommunista pártot, s a többiek őt jelölték a párt- sí szervezet tiktárának. Hivatalosan még nem kez­dődött el a földosztás, de ö már a többi kommunistával együtt mérte, osztotta a Káro­lyi-birtok húszezer holdját egykori cseléd- és kubikostár­sainak. Nem sokkal később a kommunista párt járási titká­rának választották, s ebben a beosztásban dolgozott 1950-ig. Budapestre került, a Fősped párttitkára lett, innen ment nyugdíjba 1962-ben. A fővá­rosban érte az ellenforrada­lom, s hogy segítsen a rend, a nyugalom helyreállításában, az első pillanatban belépett a munkásőrségbe, alapító tag. Hetvenesztendos élet­vidám, jókedélyű ember. Ma is éppen olyan lelkesedéssel és energiával látja el a fegy­veres szolgálatot a siófoki Jó­zsef Attila munkásőrségnél, mint tizenöt esztendővel ez­előtt. Kiváló munkásőr, tulaj­donosa az 5, a 10 és a 15 éves szolgálati érdeméremnek, megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet is. — Szeretem az életet, az embereket, nagyon jólesik, hogy megbecsülik, elismerik munkásságomat — mondja. Ezt a megbecsülést, elisme­rést fejezte ki az a levél is, melyet Juhász István, a Siófo­ki Városi Pártbizottság titká­ra írt nemrégen Molnár Imré­nek, köszöntötte őt hetvene­dik születésnapján: — Hálás szívvel köszöntjük önt, aki a felszabadulás óta töretlenül dolgozik a marxiz­mus—leninizmus igazságáért. A ma élő nemzedék számára az ön munkássága is tanulsá­gos és erőt adó példa ... Szalai László lJj könyvek MILYEN ÉRDEKES! Jeszenszky Árpád Kertjeink védelmében (Kertünk, házunk, otthonunk) 165 oldal, fűzve 12,50 Ft A falusi emberek körében régen apáról fiúra szállt a kertészkedésnek évszázados megfigyeléseken, tapasztala­tokon alapuló »tudománya«. Napjainkban azonban egyre nagyobb teret hódít — kell, hogy hódítson! — a tudomá­nyos vizsgálatok eredményei­nek gyakorlati hasznosítása. Különösen nagy szükségük van a szakismeretekre a ker- tésakedőknek. Éppen ezért hasznos olvasmány ez a könyv, melyben a szerző a hangsúlyt az ún. biológiai nö­vényvédelemre helyezi. Rész­letesen megismertet az e té­ren folyó kutatásokkal, a tu­domány legújabb eredményei­vel, közelebbről a különféle kártevő molyokkal, lepkék­kel, pillékkel, bogarakkal, tet- vekkel stb. és azokkal a hasz­nos, már-már »háziállat«- számba menő rovarfélékkel, amelyeknek elszaporításával, mintegy »harcba vetésével« védekezhetünk ellenük. A bio­lógiai védekezésben jelentős szerepük van a mikroszerve- zeteknek is. Ezért a szerző e »láthatatlan hadsereg« mun­kájának is nagy figyelmet és bőséges teret szentel. Ebbe a sok »tudományba« azonban nem csöppenünk bele csak úgy egyszerre. A szerző előbb leírja magát a »küzdő­teret«, a kertet (pontosabban a saját kertjét), azt, hogy a növények hogy s mint igye­keznek — más növények ro­vására, kárára is — tért hódí­tani, milyen hasznos és káros állatok, rovarok élnek az em­ber közvetlen környezetében, a ház körül, a kertben, a sző­lőben, gyümölcsösben, milyen a »viszony« az ember és az állatok, valamint az állatok és állatok, sőt az állatok és a növények között. E »társadal­mi« viszonyokkal nemegyszer érdekes, sőt lebilincselő törté­netek formájában ismerke­dünk meg, így a könyv egy­szersmind szórakoztató olvas­mány is. Ugyanakkor figyel­meztetés, elrettentő példa is: a Phyloxera, a burgonyabogár stb. példáján megtudjuk be­lőle, ha nem ügyelünk, a leg­apróbb lények is mérhetetlen pusztítást vihetnek végbe, nemcsak a saját kis kertünk­ben, hanem szinte az egész világon. A tudnivalók mindvégig a látnivalókkal párosulnak: az ismeretek elsajátítását számos érdekes, szemléletes rajz segí­ti elő. Mezőgazdasági Kiadó Vigh József Horgászni szeretnék! 183 oldal, fűzve 14 Ft. A kölcsönbottal megfogott első hal vagy a szeme előtt lejátszódott izgalmas halfogás élménye után szinte minden­kinek megjön a kedve a hor­gászáshoz. Kikérdezi ismerő­sét, megnézi a horgászbolt ki­rakatát — elámul a fölszere­léseit: sokaságán; a vállalko­zóbb kedvű vásárol is fölsze­relést, és értetlenül áll a víz­parton, mert körülötte fogják a halakat, őt meg látszólag kerüli a szerencse. Egyáltalán; hogyan lesz va­lakiből horgász, ki, hol, mire horgászhat; mi az a legegy­szerűbb fölszerelés és legke­vesebb szakismeret, amire a kezdőnek szüksége van; ho­gyan, mivel érdemes bővíteni a »cuccot«. Ezekre a kérdé­sekre válaszol, sok ábrával szemléltetve, Vigh József, ami­kor lépésről lépésre bővíti tu­dományunkat a horgászegye­sület szabályaitól kezdve a horgászfölszerelés részletes is­mertetésén keresztül egészen a »bedobásig«. Az a Icezdő horgász, aki a könyvben foglaltakat elsajátí­totta, már »igazi« horgásznak vallhatja magát, de jól hasz­nálhatják a könyvet a »hala­dók« is, mert a szerző — gya­korlati tapasztalatai alapján — sok apró fogásra is fölhív­ja a figyelmet NATURA * Az M—7-esen még ezen a szerdai délelőttön is nagy volt a forgalom mindkét irányban. A Fiat gyakran kényszerült fékezésre vagy előzésre. De e manővereknek most örült is a férfi, mert el­bújhatott a fokozottabb fi­gyelés álarca mögött. — Milyen érdekes — szó­lalt meg a közömbös cseve­gést követő néhány percnyi csend után az szőke asszony, akinek kifogástalan alakja mellett hosszú pillákkal kö­rített, furcsa, zöld szeme tet­te vonzóvá egyéniségét. Tár­sa meghitt percekben »zöld szemű szömy«-nek becézte. Nem folytatta a megkez­dett mondatot. Várta, hogy a férfi kérdezzen. Hogy kíván­csi legyen arra, mit is akart mondani. A gondolataira, az érzéseire. De partnere nem szólt. A nő várt még néhány percig, aztán durcásan meg­kérdezte: — Látod, milyen vagy? — Milyen? — vetette oda a férfi, merőn figyelve az előtte fékező Moszkvicsot. — Nem érdekel, amit mon­dani akarok. — Dehogynem, drágám. — Akkor miért nem kér­deztél, amikor elhallgattam? — Gondoltam, majd folyta­tod? Csak ihletet merítesz a lényeg megfogalmazásához, és ebben nem akartalak meg­zavarni. — Pimasz vagy, vedd tudo­másul! — Már tréfálkozni sem szabad? — simította meg a nő térdét. — Talán ott hagytad abba, hogy »milyen érdekes-«. Látod, pontosan emlékszem! Szóval mi érdekes? — Az, hogy mi ketten tu­lajdonképpen most össze va­gyunk zárva. Ez a mi kis kü­lön világunk, amibe senki nem láthat be. — Dehogynem, szívem. Aki csak akar. Ablak is van a ko­csin. — De gyorsan megyünk, senki nem ismerhet meg bennünket. — Nana. És mondd csak: te nem félsz a lebukástól? — Mit ér az élet kockázat nélkül? Egyébként is fütyü­lök a világra. A férjemre is, meg a város nyelvére. Senki nem érdekel! Csak te. Értsd már meg végre! A férfi fékezni kényszerült. Megpróbált előzni, de hosszú a sor, inkább visszahúzódott. — Nem mersz előzni? Ha én tudnék vezetni, mindig száguldoznék, és mindenbe merészen belevágnék. — Még szerencse, hogy nincs kocsid meg jogosítvá­nyod. — De lesz, mert addig nem nyugszom, amíg ki nem pré­selem a férjemből, hogy én is megtanuljak vezetni. De mindig azt mondja, inkább kérjek valami értékes aján­dékot, csak erről ne beszél­jek. — Ügy látszik, ismer. Hallgattak. A szembe jövő kocsik szinte szabályos idő­közönként zúgtak el mellet­tük. — Te Péter — szólalt meg a nő anélkül, hogy szokása szerint felé fordult volna. — Hallgatlak, drágám. — Te még tulajdonképpen soha nem mondtad nekem, hogy szeretsz. A férfi azt kívánta, bár­csak valami hirtelen manő­verezésre kényszerülne. De éppen most előzött egy te­herkocsit, előtte szabad volt az út, csak jó kilométernyi­re futott előtte egy GAZ. — Nem válaszolsz? — Mit kellene mondanom? — Ezt nem lehet másnak megfogalmazni. Belülről kell jönnie, őszintén, a szíved leg­mélyéről. — Hű, de szentimentális lettél! — Te meg érzéketlen fa­darab vagy. — Nana! — Jó, tudom, mit akarsz mondani! De csak a testem kell, a lelkemre nem vagy kíváncsi. Azt nem akarod? Az egyéniségemet, az egész valómat, a hülyeségeimmel együtt. — Az árukapcsolás ellen a sajtó is erélyesen hadakozik. — Nahát, ezt nem vártam tőled! Én, aki a jó híremet kockáztatom miattad. — Pardon! Az előbb azt mondtad, élvezed a kockáza­tot. Enélkül »mit ér az élet?«. — Te mindig mellébeszélsz Csak azért, nogy ne kelljen kimondani azt az egy szót. — Drágám, én az ételt az­zal szoktam dicsérni minde­nütt, hogy jóízűen elfogyasz­tom, és ha lehet, ismétel­ten veszek belőle. — Szóval, az ételhez hason­lítasz! Amivel az éhségét csillapítja az ember. Ti, fér­fiak valamennyien egyfor­mák vagytok! — Látszik, hogy sok ta­pasztalatot gyűjtöttél az álta­lánosításhoz. — Na, most aztán már elég! Az elötti'ik haladó kocsi fé­kezett. Észrevette ezt a férfi is, mégis nagy sebességgel zárkózott fel mögéje, és csak veszélyes közelségben tapo­sott a fékre. Abban bízott, partnere talán nem vette észre, hogy a Zsiguli huza­mosan fékezett. — Az istenit a marhájá­nak! — fakadt ki mesterkélt, de jól megjátszott dühvei. — Az utolsó pillanatban blok­kol le. — Azt hittem, nekimégy. Talán valami baleset történt előtte. A szembejövő járművek miatt egy ideig nem tudtak előzni. De aztán szabaddá vált az út, és ismét száztíz­zel szágűldtak. Az asszony durcásan hallgatott. Pedig rohamosan közeledtek a köz­séghez, ahol buszra, szokott szállni, hogy az utolsó tíz ki­lométert így tegye meg ha­záig. Már látszott a helységet jelző tábla, de még mindig nem szóltak. Akkor sem, ami­kor a Fiat odakanyarodott a néptelen mellékutcába. — Hát akkor megérkez­tünk — dőlt hátra a férfi, mintha azt mondaná: — Mi­előbb tessék elhagyni a jár­művet. De az asszony csak ült. Né­zett maga elé, pislogott, sze­mében könnyek gyűltek. Zsebkendőt vett elő. A férfi megsimogatta a vállát, a nyakát, de közben a tükörbe tekintett, nincs-e vé­letlenül ismerős a közelben. — Ne haragudj — mondta hízelegve. A nő szó nélkül szedeget­te a holmiját. Már minden a kezében volt, ki akart szállni. A férfi elkapta a ke­zét: — És a búcsú? Csókolta az ujjait, a kar­ját. Fejét óvatosságból nem húzta magához. De az asz- szony hirtelen rátapadt a szájára. Aztán mosolyogva kérdezte: — Mikor találkozunk? — Majd felhívlak az iro­dában. Szia és kösz. — Légy jó. Szia. A férfi megkönnyebbült mosollyal intett, és nagy gáz­zal indította a kocsit. Paál László Somogyi Nép/ap I 5

Next

/
Thumbnails
Contents