Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)

1972-07-19 / 168. szám

A személyiség és a kultúra A szocializmus egyik fon­tos célja a művelődés demokratizálása. Hogyan valósul meg e törekvés, figye­lembe véve, hogy a társada­lom egymástól jelentősen el­térő személyiségekből áll, akik más-más módon és mér­tékben képesek az ismeretek. az esztétikai hatások befoga­dására? A kérdésre válaszolva min­denekelőtt utalni kell arra az összefüggésre, amely az egyén műveltségi színvonala, mun­kája és társadalmi aktivitása között található. E három fo­galom ugyanis elválaszthatat­lan egymástól. Hiszen a mű­veltségi szint nemcsak befo­lyásolja a munkavégzés fo­lyamatát és eredményét, il­letve a közösségi tevékenysé­get, hanem meg is határozza azokat. Annak ugyanis, aki meg akarja ismerni munkája mind több összefüggését, ha­tását, fejlesztési lehetőségeit, illetve környezete társadalmi folyamatait, ű^abb és újabb ismeretekhez kell jutnia, ame­lyek aztán újabb műveltság- beli igényeket alakítanak ki benne. Ezek ismételt kielégí­tése bővíti látókörét, alakítja gondolkodását, magatartását. E szüntelen és egyre maga­sabb szintű folyamatban két­ségkívül jelentős szerepük van a személyiség fontos jegyei­nek, elsősorban az akaraterő­nek, az igényességnek, az ön­becsülésnek, az egyén társa­dalmi helyzeté felismerési ké­pességének, de bizonyos ob­jektív körülményeknek is. Amikor ugyanis a művelő­dés demokratizálódásáról be­szélünk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a személyiség művelődését, sokoldalú fejlő­dését adott lehetőségei is be­folyásolják, amelyek a szocia­lizmus viszonyai között is egyenlőtlenek. A családi kö­rülmények, a lakóhelyi kör­nyezet más-más feltételeket biztosítanak az egyénnek ah­hoz,, hogy műveltségét gyara­pítsa. Nem egyenlő a lehető­ség a színházba járáshoz, az olvasásához, de a tévénézéshez sem. Mégis, a kulturális for­radalom által teremtett mind kedvezőbb körülményeket fi­gyelembe véve, elsősorban azt érdemes vizsgálnunk, hogyan él az egyén e megnövekedett lehetőséggel. A megszerezhető tárgyakkal, a több és tovább szaporódó szabad idővel, ahogy Marx mondja: »-az em­beri fejlődés színterével«. (Egyébként az idézett kifeje­zés is világosan utal a szabad idő lehetőség jellegére.) Bő­vült a kulturális javak vá­lasztéka, a szellemi termelés egyre jobban elárasztja a tár­sadalmat a művelődés számos lehetőségével. Igaz, közben se- kélyes élményekre is csábít, művészet címszó alatt olcsó szórakozások tömegét tálalja, annak ellenére, hogy a szelle­mi termelés kereskedelmi szempontú megítélése elvileg ellentétes a párt politikájával. De azért — ne tagadjuk — nekünk is megvan a magunk -■tömegkultúrája". A személyiség fejlődésének vizsgálatakor mást is figye­lembe kell vennünk, éppen a fenti gondolattal kapcsolat­ban: a műveltség egyenlőtlen terejdését hasonló felkészült­ségű és társadalmi helyzetű egyének körében. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az embe­rek előbb az iránt érdeklőd­nek, ami legközelebb áll éle­tükhöz. A feszült, fárasztó munka után nem tud min­denki szimfonikus zenét hall­gatni, vagy bonyolult lélekta­ni regényt olvasni. A nagy, magas szintű műalkotások be­fogadása ugyanis maga is al­kotó folyamat, amely nemcsak előzetes felkészültséget igé­nyel, hanem nagy szellemi és érzelmi odaadást is, erre pedig a kimerült agyvelő és idegrendszer nem képes. Te­hát még ha elég érett is mű­vészi ízlésünk, néha cserben­hagyjuk, és olcsó olvasmá­nyokra fanyalodunk, pusztán azért, mert fáradtak vagyunk. Esetenként ez természetes do­log. Az egyén harmonikus fej­lődését akkor fenyegeti ve­szély, ha az ember a tehetet­lenség erejénél fogva . hozzá­szokik a gondolatok renyhesé- géhez, s már nem is vonzódik a nagy és bonyolult alkotá­sokhoz. Sorozatosan enged a könnyed szórakozás, az olcsó időtöltés csábításának, leg­jobb esetben is leszűkítve fej­lődését szakterületére. M i a kiút e művelődési, még pontosabban: sze­mélyiségfejlődési zsák­utcából? Mindenekelőtt az emberi érintkezés és tevé­kenység kiszélesítése, a társas kapcsolatok bővítése, a szűk szakmai érdeklődés túllépése. A közösségben való feloldó­dás, a társadalmi életben való részvétel ugyanis szükségsze­rűen arra ösztönzi az egyént, hogy alaposan ismerje meg az emberiség fejlődésének álta­lános és speciális törvénysze­rűségeit. Ehhez pedig nem elégséges a sajtó és a rádió napi tájékoztatása, hírszolgá­lata, de önmagukban még a különböző ideológiai, politikai tanfolyamok sem. A társadal­mi mozgások megítéléséhez ugyanis nélkülözhetetlen az ember sokoldalú és elmélyült megismerése. Ebben a folya­matban viszont az irodalom és a többi művészet semmivel sem pótolható, mivel ezek tár­ják fel a maguk konkrétságá­ban, egyszersmind általános­ságában az ember belső vilá­gát, egész gazdagságával és sokszínűségével. A műveltség befogadásával elsősorban az egyén gazdago­dik. Az ember azonban társa­dalmi tevékenysége során sok­oldalúan hasznosítja ismere­teit, művészi élmények által alakított, gazdagodott egyéni­sége környezetével való kap­csolatában is ennek megfele­lően jelentkezik. Ezért is for­dít oly nagy gondot a szocia­lista társadalom az egyének fejlődésének szervezett irá­nyítására, biztosítva az emberi gondolat szabad szárnyalását, melyet a közösség érdekein kívül más nem korlátoz. Ami­kor azt hangoztatjuk, hogy s szocializmus gyakorlatilag minden egyes személyiség fej­lődésének gondját viseli, el­sősorban az egyén alkotó le­hetőségeinek kibontakoztatá­sára kell gondolnunk. Sem­miképpen sem az emberi ké­pességek uniformizálására, ami természetesen nem lehet­séges, és nem is szükséges. Amint Lenin mondta: »ostoba kitalálás«, hogy minden em­bert egyenlővé tegyünk. E zzel kapcsolatban azon­ban szólni kell arról az állandóan felszínen le­vő vitáról, amely a gondola­tok, érzelmek művészi közve­títésének érthetőségéről fo­lyik. Az egyes társadalmi cso­portok kulturális-esztétikai színvonala kétségkívül külön­böző. Azt hiszem, egyaránt helytelen úton járnánk, ha a művészeti nevelés feladatait hanyagolnánk el, vagy más ol­dalról a közérthetőség mai ke­reteire szorítkoznánk művelő­déspolitikai elveinkben. Hi­szen semmiképpen nem lehet cél az alacsony szintre szállí­tott “tömegművészet«, sokkal inkább feladatunk a tömege­ket közelíteni az igazi művé­szethez, amely nem szórakoz­tatja és nem is oktatja a kö­zönséget, hanem bevonja a művész alkotó gondolkodásá­ba, az alkotó folyamat részesé­vé teszi. A szocialista társadalom te­hát mélységesen érdekelt az egyéniség fejlődésében. Az egyén része a társadalom bo­nyolult egészének. Iylaga az egész azonban nem ösztönös, külső kényszerként ható erő, amely megakadályozhatja a személyiséget abban, hogy ön­magát teljesnek érezze. Paál László rrn sia sincs Mottó: „Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött' pítja meg bölcsen. — Több mint húsz följelentést tett ná­lunk Manci néni. Már nem merem összehívná a szabály­sértési bizottságot, mert ha megtudják, miről van szó, el se jönnek. Unják ezt a perpat­vart. Tipikus eset — mondhat­nánk. Valóban az. Es éppen ezért talán nem kár a szó­ért. Községek tanácsházában, ügyészségeken, bíróságokon, rendőrségen gyűlnek halma­zokba a hasonló jellegű apró- cseprő panaszok melyek csak a kívülállók szemében apró- cseprők. Azok" számára, akik belülről nézik — tragédia. U. Istvánná idős, megviselt ideg­zetű. Csöndet szeretne, és meg lehet érteni. Budapesten élt, dolgozott, nyugdíjba vonulása­kor költözött haza Kaposfőre, édesanyjához, akit távolléte alatt R. Lajosék ápoltak, és akivel R. Lajoséknak soha nem volt semmíéle összetűzésük. Művelték a szőlőjét, fát és vi­zet vittek be neki, kímélték a nehezebb munkától, a gyere­kek szerették, kedvességet és könyveket kaptak tőle. U. Ist­vánná viszont folytan följelen­ti, meghurcolja őket. Joga van-e egy idős, fáradt asszonynak a csendhez? Igen. Joguk van-e a fial&oknak a zenehallgatáshoz? Igen. Kinek kell alkalmazkodnia? Mind­kettőjüknek. De azért nem sza­bad megfeledkezni róla: az öregeit idegei elnyüttebbek, kevésbé képesek az alkalmaz­kodásra. Az öregek viszont ne legyenek rosszindulatúak, ne éljenek vissza a koruknak ki­járó tisztelettel. Vannak, voltait és lesznek vjták a nemzedékek között, fölösleges ezeket külön kiélezni. Most már csak az a kérdés: melyikük hagyja abba? U. Ist­vánná maga is elismerte, az utóbbi időben nem hangoskod­nak annyira. Vagyis R. Lajosék ezek szerint megtették az első lépést. Most U. Istvánnén a sor, tegyen le a tervezett újabb följelentésekről. Hiszen szer­kesztőségünknek küldött leve­lében ő maga is elismerte: K. Lajos »bosszúit« a följelenté­sekkel provokálta ki. Talán ha kissé türelmesebb, a gyerekek is megértik: egy hatvanéves asszony nem szenti '■“«'•'■■n a bömbölő tánczenét, mint ők. K. Zs. Jó játék a szójáték1 f — ezt az elvet vallják a TIT nyelvi játékok klubjának tag­jai. A klub élete iránt az utób­bi időben nagyon megnőtt az érdeklődés, mivel a klub tizen­két válogatott játékosát a tv Szójátékklub című műsorából most már százezrek ismerték meg. Maga a teljes tagság egy-egy vasárnap délelőtt ül össze a Kossuth Klubban, ahol játékos nyelvműveléssel tölti idejét. Ez a két visszhangjáték. F Szabó Sarolta pályázatából való. Kunszery Gyula dolgoza­tának gazdag választékából két pompás példány: — A lelki bánatra mi a leg­jobb terápia? Pia. — Melyik állam hibájából tart még a vietnami tusa? USA. — Mi az, amit nem kapsz még akkor sem, ha már fogy­tán a türelem? Elem. (Dióspa­Panaszlevél: “Bérlőm, R. Lajos évele óta ellenséges, ádáz gyűlölettel üldöz, holott a félelemtől nem merek még szólni sem, de olyan soli följe­lentést voltam kénytelen tenni ellene csendháborítás és bir­tokháborítás miatt, hogy ezt már a végsőkig menő bosszú­val torolja meg.« A levél any- nyira elkeseredett hangú volt, hogy nem lehett elsáklani fö­lötte, bár az ítéletet — látszó­lag — már eleve magában hor­dozta. Színhely: Kaposfő, Dózsa György utca. Egy százhúsz éves eperfa mellett jobbról- balról, a tízlépésnyi távolság­ból néznek egymás felé az aj­tók, ablakok. Minden zaj it- hallatszik. U. Istvánná nyug­díjas tisztviselőnő — a pana­szos levél írója — a nagyobbik épületben lakik — egyedül. Szemben kstszoba-konyhás há­zikóban R. Lajosék élnek né­gyen: papa, mama meg két gyerek, egy 17 éves lány és egy 18 éves fiú. U. Istvánné: — Hatvanéves vagyok. Senkim sincs. Itt ér­zem jól magam, szeretem a napot, a jó levegőt. Szeretnék ép idegekkel élni, és nem az öngyilkosság gondolatával fog­lalkozni, de ezt nem bírom to­vább. Ha itthon van a két gye­rek, azonnal bömböltetik ,a rá­diót meg a lemezjátszójukat. Kértem őket szépen, hogy hal- lcítsák le, de erre még hango­sabbra csavarták. Csak azért is. Mi mást tehettem volna? Följelentettem őket csendhá- borításért U. Istvánné sovány kezében remeg a cigaretta, látszik meg­viselt idegzetű. R. Lajosné: — Mért kell ne­künk minden hónapban a ta­nácsra, bíróságra szaladgálni? A gyerekek, hát istenem... fiatalok. Nem csavarognak. Ha hazajönnek este, még zenét se hallgassanak? Egyébként már bánom, hogy engedtem meg­venni ezt az átkozott lemez­játszót. Mindennek ez az oka. A barátságos asszony jóin­dulatú arca elfelhősodik: — Megértem én, hogy Man­ci néni csöndet, nyugalmat sze­retne, ds a gyerekeimet se zár­hatom be. Kányás Mária vb-titkár: — Egytől soha sincs baj — álla­Nem pihennek azonban babé- raikon a klubnapok közötti tie­tekben sem. Dr. Grétsy László és Varga Balázs, a klub vezető »nyelvtársai« különböző házi­feladatokkal bocsátják útjukra őket. Legutóbb például felújí­tották az úgynevezett echos kérdéseket, amelyeknek a lé­nyege: olyan kérdést “kiálta­ni« a tihanyi visszhang irá­nyába, amelyre a visszhang az utolsó szótagokkal válaszolhat. A beérkezett számtalan megol­dás közül az alábbi telitalála­tokat választottuk ki: — Erény-e a naivitás? Vitás! tanyai Márta pályázatából.) — Ki az a szobrászművé­szünk, aid főiskolai tanár, de stílusa nem akadémikus? Mi- kus. (Szabó László.) Dr. Csató István — aki a tv Szójátékklubjában lányával együtt sikeresen gyűjti a jó feleletekért járó zsetonokat — az alábbi visszhangmegoldast küldte be: — Miben maradt némely le­ány Spártában? Pártában. Jámbor József Géza nyug­díjas nyomdász pályázatából: Mi történik, ha a TIT klu­bunk vezetőjének küldött — Ki az, aki a férfiaknak min­dig talány? A lány. visszhangjáték anyagot elvesz­ti a titkárnő? TIT-kár nő. Pályázat Amióta a néne a fiához költözött, napközben csak a földszinti lakás ablakáig me­részkedett el. A lépcsőházban annyi az idegen, egy-egy kö- hintéstől szinte zengenek a falak, huzatos is, meg zajos is — ott minek is tartózkod­na. Kivel is szomszédolna? Az emberek általában fel és le rohannak a lépcsőn, neki­feszülve nyomják a csengőt, szidják a gyerekeket — az istenadtákat, akik szeretnek ugrándozni is —, szóval a lépcsőházban nincs mit időz­ni. Az ablak az más. Ha kinyitja, közvetlenül az orra alatt érzi a muskátli ke­sernyés-fanyar illatát, és az nagyon jó. Különösen ilyen­kor délben, amikor idetűz a nap. És nincs az a szédítő motorzúgás, büdös füstöt ere­gető autók sem ösztökélik egymást nagyobb rohanásra. Mert csak azokra lehet iga­zán haragudni. Az oktalan zajokra. Ami érthető, az elvi­selhető ... Mint a gyereksí­rás. De délben ilyen zaj sincs. Csak jó meleg csend, csak a könyöklés az ablak párkányán, egy kis mélázás a dolgok fölött. Mert például jó lenne, ha a gyerek vasár­nap délelőtt — vagy délután — szakíthatna annyi időt. hogy a kocsival hazaszaladja­nak. Nem, nem is kellene megállni a régi ház előtt — amúgy is más lakja már —, elég lenne csak a temetőbe, letenni pár szál virágot az öregje sírjára, megöntözni egy kicsit, igazgatni. Talán szóba állni valakivel, hogy megy otthon a munka, kl halt meg azóta, hogy eljött, kinél született baba. Hát igen, jó lenne, ha ráérne a gyerek. De az kiszámíthatatlan. Könyökölt a néne a párká­nyon, nekitámasztotta fejét a földszinti ablak rácsának, és elbóbiskolt... És mit is csinálhatna egy félig ébren álmodó, szunyókáló néne a városi lakás földszintjén? Hazaindul az álom útján. Be­nyit a nagyszobába, ellátja az aprójószágot, öntözget, be­szélget a szomszédokkal. Most azonban — különös — csak ült a ház előtti pá­don ... Furcsa, kérdezte ma­gától — miért ülök én most itt? Hiszen nyár van... munkaidő... és érdekes mó­don egészen erősnek érezte magát, mintha karjában kü­lönös frisseséggel zubogna a vér, könnyű szellők kapnak hajába. Tényleg! Nincs leszo­rítva kendővel... Mint fia­talasszony korában. Különös. A néne bóbiskolt, kérges kezének támasztva homlokát, és a könnyű délutáni álom nemcsak térben, hanem idő­ben is visszarepítette évtize­dekkel. Olt ült a pádon a ház előtt, kacsák hápogtak az út szélén, ö meghúzódott a sze­derfa árnyéka alatt, érett szedrek huppantak a föld­re ... Mohó kacsák kapkod­ták be őket egyenként. Még mosolygott is. Mert a kacsa, ha sokat eszik a szederből, becsíp ám. És olyankor kör­beszaladja az udvart, mint a részeg csordás a falut, búcsú­kor. A nap meg süt, csak önti a melegét, az utca üres. Hát persze, hogy üres, hiszen mindenki arat, rakják a ke­pét, suhog a kasza. De ő ... ö miért nincs most közöttük? Megszokta maga előtt az ura hajlongó, izzadó, barna hátát, széles mozdulatait. Most ott ül a pádon, keze az ölében pihen. És igen ... igen, ott belül megmozdult valami. Nahát. Hiszen úgy volt... szóról szóra úgy volt. Amikor állapotos lett, az ura nem engedte a mezőre, ott­hon maradt, a szülének segí­tett a ház körül. És várt. Képzeletben már játszott a kicsivel, elpirult, ha felőle kérdeztek. Igen, ott ül a fa alatt, a déli csendességben, az üres nyári utcán, és vár. Érett szedrek esnek a földre, fi­nom port kavar az útszólen a gyönge szél, és szinte cl- nyújtozik az ember a forro- ságban. A kettes busz motorja éle­sen berreg a sarkon, a néne elkapja fejét a rácstól. És szégyell kinézni az utcára. Vénasszony létemre ilyet ál­modni — nahát?! Ingatja a fejét, aztán rakosgat a kony­hában. Megnyugodtak gondo­latai, megint azon morfondí­rozott, hogy jó lenne, ha a gyerek vasárnap ráérne egy kicsit. Megjött az unoka is, nagy zajjal, meséléssel. Az árnyé­kok délutáni hosszúságot öl­tőitek. Most már ketten tele­pedtek a párkány szélére, kérdés-felelettel űzték el a la­kás csendjét. Később kimen­tek a ház elé, az unoka kezé­be kapaszkodott. A felső sa­roknál van egy kis zöld szi­get, ott jó a gyerekkel. Ülnek a csíkos pádon, az útról a berregés erősen megszűrve hallatszik, az autók is jámbo- rabbnak látszanak. És az em­berek is mintha lassabban mennének. Itt ketten van­nak, itt lehet mesélni. Innen haza lehet menni ébren is (a lakásban nem szeret róla beszélni, mert olyankor sajnálják, s ö azt nem szereti), el lehet indulni az utcán, a padok mentén, az árok szélén, a kerti úton. És ami fő — valóságosan is meg lehet érkezni. Ide vissza a gyerekhez, az unokához, mi­re kezdődik a tévében a me­se. Mert azt együtt nézik. Az­tán együtt indulnak lefeküd­ni is. Olyankor megint ott­hon jár. Nem sokáig, mert az öreg néne keveset alszik, s mindjárt ébred, ha a városi házak fölött megjelenik a nyári nap. Tröszt Tibor Folyóiratunk az elmúlt évek­hez hasonlóan az idén is meg­hirdeti pályázatát, magas szín­vonalú, természettudományos ismeretterjesztő cikkek írására. A pályázaton bármilyen je­lentős és általános érdeklődés­re számító téma tárgyalható. Nemcsak azokat a cikkeket várjuk, amelyek egy-egy tu­dományág közelmúltbeli fejlő­dését, mai helyzetét szemlétel- adóan és átfogóan mutatják be; hanem az összetett problé­mák egy-egy aspektusát rövi­den és lényeglátóan exponáló cikkeket is (pl. az automatizá­lás pszichológiai, szociológiai hatását; a bioszféra szennye­zésének orvosi, közgazdasági vonatkozásait sitb.). A pályázat feltételei: 1. Pályázná csak eredeti, máshol még nem közölt cik­kekkel lehet 2. A Őikkektől megkívánjuk, hogy a természettudományok területén járatos olvasók ne­hézség nélkül megértsék, érde­kesek legyenek, mutassák meg a téma népgazdasági, elméleti, esetleg id-eofogjai jelentőseget 3. A pályaművek terjedelme 8—10 normál gépelt oldal le­het. A téma illusztrálására kí­vánatos 4—10 kép.A cikkeket 5 példányban kell beküldeni. 4. A pályázat jeligés,! a jeli­gével ellátott, lezárt boríték­ban mellékelni kell a szerző nevét, munkahely- és lakáscí­mét, telefonját. 5. A pályaművek beküldési határideje: 1972. szeptember IS. Pályadíjak: 1 db X. díj: 4000 Ft értékű, 2 db II. díj: 2000 Ft értékű és 2 db III. díj: 1000 Ft értékű vásárlási utalvány. A pályázat cikkeit közlés esetén a szokásos honorárium illeti meg. A szerkesztő bizottság által elvetett pályamunkákat — a jeligés boríték felbontása nél­kül — megsemmisítjük. A TERMÉSZET világa SZERKESZTŐ BIZOTTSÁGA Budapest VIII., Gyulai Pál u. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents