Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

í Csanády János: Egyirányú közlekedés A nagyobb szavak puffad­tan hevertek szerteszét — akár többnapos hulláik a si­vatagban, a karavánutak mentén. A nagyobb szavak és a már régebben elhullottak, melyekről a húst is lerágta már a hőség, a homokvihar, a dögkeselyűik csapata: csont­vázukkal is elfeledten simul­tak a nyári Szaharába. — Apokaliptikus! — mond­ta volna Dagadtfülű még az elején, betonenkélyéről a ket­tős út fölé kihajolva. Had­oszlopok közelednek, zúgnak el alattuk, maguk mögött eszményi csendet hagyva. Beszakadt. hidak, kidőlt osz­lopok, néhány tehetetlenül vonagló páncélos az árokszé­len. Eszményi csend, majd később — esetleg napok múl­tán — távoli csatazaj. Csata­zaj! Nagy kezdőbetűkkel 1 Szép, nagy szavakkal! Kezdetben hajlamos volt még a patetikus megközelí­tésre. »Fölkapom ezt a szün­telen dübörgést, hatalmas, : lilabélű szilvásgombóccá gyúrom, s pirított morzsával megtetézve lenyelem!« Ma­gamba gyűröm! — így érezte. Később csökkent az építke­zés irama. Más utakra tere­lődtek a konvojok. S időn­ként, amikor elhúzta a be­tonloggiára néző, üvegfal­nak is beillő ablak sárga függönyét, egy-egy új, tíz­emeletes ház tűnt szemébe, égbebökve a tetőn — lépcső­házanként — sorakozó tv- antennáiit. Lassanként egész csapat emelkedett belőlük a déli látóhatáron: olyan egy­formán, mintha egymást sáülték volna. Aztán az éj­szakák kísérteties nappalok­ká váltak. Áradat indult — az álom óráiban. Ezek vol­tak a fekete nappalok. Emlí­tették ugyan néha egymás­nak: Rómában sem volt na­gyobb zaj, szombat délután és vasárnap este a Villa Chigi árnyas dombokra épült lakónegyedének erkélyein. Mely alatt hét végén — és egész héten át — százezer gépkocsi áramlott, a fő-köz­lekedési út kereszteződésénél megtorpanva — a tengerpart­ra. ■_ Igen, ez amolyan színes kis mentőbólyának elment, ideig- óráig. De míg ott vendégek, turisták voltak; itt a saját­jukban laknak. Hát a nagy szavak pátosza lassan kiko­pott, tisztára kivezetett a be­tonsivatagban. Egyébként belülről ottho­nos volt. Feketére lakkozott vastartókon keskeny lécpol­cok; épphogy csak megtá­maszkodott rajtuk a sok könyv. Kétoldalt, a falak hosszában. Kedves, maguk fabrikálta, raffiabúrás álló- és függőlámpa. Kis kávézó­asztal, vaslábakon. Különbö­ző székek. Egy keskeny he­verő. Nem lehetett a falnak támaszkodni, mert apró lá­bai — alattomosan csúszva — azonnal megindultak a si­ma parketton. Amíg csak a fal1 melletti részen egy fél­beszabott léc le nem süllyedt néhány hüvelyknyivel. Attól kezdve — nagy zökkenéssel s megnyugvó sóhajt kiváltva — akadt meg a dikó lába ebben a természetes üregben. A másik szobában, a ha­sonló priccsel egyvonalban, az ágyneműs fonottkosár mel­lett éppen elfért a gyermek­ágy. Színes polcokat építet­tek a konyha felőli sarokba; ezek szépen elfedték azt a két vastag csővezetéket is, amely az emeletek hosszában futott át a szobán. A polco­kon gyermekjátékok, varró­holmik hevertek. Mesésköny­vek, amelyek időnként tarka lepkéket, csodamalackákat, a legkisebb fiú történeteit bo­csátották az apokalipszisbe. A nagy szavak rég elhagy­ták őket is. Szigorú világban, kegyetlen erők ellenében győzedelmeskedett a kis pász­torfiú. Személyautók kezdtek sorakozni a hátsó front felöl, közvetlenül az épület alá hú­zott parkolóhelyeken. Rajtuk túl sorjáztak a parkosított gyermekjátszóterek. Ezeket is autóutak szegélyezték. Fű­nyírógépek pufogtak már az első tavaszon, éjjel-nappal. Motorkerékpárok ékelődtek az autók közt sötétlő, te­nyérnyi aszfaltokra. Szünte­lenül javították őket. A má­sik oldalon — ahol eddig észre sem lehetett venni, hajtása a csúcson el is sor­vadt. Egyre nagyobb izgalom­mal lesték: mit fog cseleked­ni. Aztán — újabb apró le­velekkel tapogatózva, önma­gát egyre hosszabbítva — az ablaküveg felé indult. Súlyos levelei később kissé meghaj­lították, s ma már az üveg közelében nyújtózkodik — több fény után. Ekkor azonban már abba­hagyták a számolást. Az egy­Vasvirágok. hogy nem egy, de füves köz­tessel elválasztva, két asz­faltsáv alkotja a sugárutat, most megindultak az autóbu­szok is. Napközben egyenle­tesen — öt-tízpercenként — vált ki jellegzetes, daráló ro­bajuk ' az Apokalipszisből. Hajnali öt és este: tizenegy ára volt az ő idejük. A döm­perek szakaszosan vonultak fel, de akkor éjjel-nappal egyfolytában. Azok viszont — a luxuskocsiktól a furgono­kon át a tíztonnás teherautó­kig — alkik bekötő útnak használták ezt az irányt; nyakló nélkül lovagolták meg, százas tempóban, húsz­tonnás légörvényeket kavar­va. irányú közlekedés az út má­sik sávjának »belépésével-« megszűnt. Mintegy száz mé­terrel beljebb, a bontást elke­rülő régi kis utcácskák szom­szédságában egy újabb, har­madik. sáy_o,t terítettek le az. aszfaltozok. Ez azonban hosz- szú ideig elhagyatott volt. Szegélyeit benőtte a gaz, a ágyúdörej szerű robbanások jelezték, hogy a keresztezés előtti szakaszon lassítva, valaki »szórakozik« ip: leveszi a gyújtást, hogy az­tán ismét fordítva egyet a slusszkulcson, a benzingőzzel tömött kipufogódob éles rob­banással lepje meg a kör­nyékbelieket. A nagyobb szo­ba ékessége ezzel szemben az íróasztal mellé állított, meny- nyezetig érő vadcitromfa volt. A hatalmas deszkadézsától alig nyílott az erkélyajtó — de szép kékre festették, s minden nap lavórnyi vizet nyelt el. Nevezetes napot örö­kített ez a fa. Nagyapa ülte­tett el nyers citrommagot, nyugdíjbavónulása emlékére, harminc évvel ezelőtt. Ott állt ágya mellett akkor is, mikor nagybeteg volt. És 94 éves. Nekik: egyetlen családi örökségük. Apró leveleit sor­ra ledobta: már úgy látszott, belepusztul a helyváltoztatás­ba, amikor néhány hét alatt tenyérnyi, friss leveleket haj­tott. És valódi citromillattal örvendeztette meg őket. A következő tavaszon egyik ága olyan merészen tört felfelé, hogy elérte a 2,54 méter ma­gas mennyezetet. Itt hetekig dudva. Aztán a harmadik ta­vaszon gépek vonultak fel, építőanyaggal. Próbafúrás­ba kezdtek néhány helyen, talajmintákat vettek. Majd ásni kezdték a hatalmas göd­röket. — Itt is házak lesznek hát! — sóhajtottak fel oda­benn. (Füstbement a szép álom: hátha megfeledkeznek erről a három futballpályányi szabad területről, vagy par­kosítják, vagy — adná az ég! uszodát, strandot építenének rajta.) Lent — mintegy ötméteres sávon — közvetlenül az ab­lakok alatt éjjel-nappal dol­goztak a fűnyírógépek. A másik oldalon, a parkolóhe­lyeken motorokat és autókat javítottak szüntelenül. Mel­lettük a játszótereken állan­dóan kaszabolták a gépek a kiégett, sárga fűszőnyeget. De ekkor már rég nem számol­ták a »sávokat«. A nagyobb és kisebb szavak puffadtan hevertek szerteszét a beton­sivatag- útszegélyein. Az egy­szeregy szép, szimmetrikus táblázata is — mint a huzat­tól becsapott üvegajtó — da­rabokra törött. Szanaszét szám- és rímszilánkok hever­tek. Alig győzték összeseper­ni őket. Az utca tele volt a csend szilánkjaival; eltakarí­tásukat még a Köztisztasági Hivatal ultramodern, nyugati gyártmányú szemetesautói sem győzték. Ez azonban már nem zavarta őket. Egészen kicsi, ősi szótagok apró, fé­nyes hangyái futottak agyukban és bőrükön és han- gyabólyt építettek fülük üre­geiben. Cselekedtek hát. Minden mozdítható értéküket pénzzé téve lemezjátszót s hangle­mezeket vásároltak. Bach és Vivaldi varázsszőnyegén me­rültek el a régi századokban; súlyos és könnyű csipkéivel áttört barokk függönyöket húztak maguk köré. És néha még ma is, felszálló,, zöld bu­borék jelzi, hogy lent, a ten- genmélyben, moccan valami titokzatos élet. BODA ISTVÁN: Valami furcsa... Valami furcsa, mcnnybcli réten, ahonnan visszasír a gyerek-kor suhogva vágtam a rendet, a sarjú zöldellt, s benne a fészek a drága. Fürjek — mondta — a bátyám s már is a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsőt, lélek-ringásút, s míg az ujjal rácsán átcsurgott az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alján csiporászva az anyja hívta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy csak felnőtt tudja a dolgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt főbérletet és a lakókat. Fényes nyári meleg volt. És a madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: madárnak a madár s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag s haldokló füvek illata sajgóit bennük is meg a mennybeli réten... Fazekas Lajos: KENYERÜNK Föld melengette, hó óvta, télben. Tavaszi szelek ringatták. De rábólintotta nehéz fejét az emberi szándékra, hogy keresztekbe rakják. Miatta mormomak a malmok. Tenyér-bölcsője, tűz-ágya volt, s övé az asztalunk. Hozza maradtunk legszelídebbek; csak ővele vagyunk. ßesze Imre: HAZATÉRÉS Megnőtt a házunk. Hosszúra nyúlt az aszfalt is, kertünk alatt árnnyal versengve futott az út. Este volt, neonlámpa gyűlt a tompaháti, nedves orrú fák felett. Éhes gyerek sírását hallgatóztam, de rádió és zenegép dalolt — éhes szemek ködös fájdalmát néztem, de könyvtárakat láttam, esti fényben — ó, apró léptű, sírás gyermekévem: egy pillantást, egy percet, ami volt! Eltemették azt a füstös-lámpás, rozzant-viskós, kastélyos falut, melyben zsírtalan lé, Házi Áldás. volt a mindennapi, bolti ■ pult. S eltemettem sza}maágyas,.,férges,. . ­■ bábanénis, maszat koromat. — sírgödrébe dobok egészséges if jakról írt, új verssorokat. PETŐFI TÜZE Beszélgetés Wéber Antal professzorral egy készülő Petöfi-könyvröl A maga nemében egyedül­álló vállalkozást hajtott vég­re az Eötvös Lóránd Tudo­mányegyetem Feivilágosodás- és reformkori magyar iroda­lomtörténeti tanszékének tudo­mányos közössége. Wéber An­tal professzor és Tamás An­na adjunktus vezetésével nép­szerű könyvet állítottak össze arról, hogy milyennek látja a mai irodalomtudomány a leg­nagyobb magyar költő alakját. — A könyv már a Kossuth Kiadónál van, s ősszel az ol­vasók személyesen ellenőriz­hetik, miként valósítottuk meg ezt a — beismerem szokatlan — feldatot.. Célunk olyan köny­vet adni az olvasók — hang­súlyozom: olvasók és nem a Petőfi-szakértők! — kezébe, amely nem fárasztja el őket tudományos jegyzetapparátu­sával, nagyterjedelmű »szak­mai anyaggal«, hanem közvet­lenül, mintegy »csevegve« be­széli el miként gondolkodott, cselekedett a költő, milyen iro­dalmi és politikai tények vol­tak rá hatással, milyen volt a korabeli társadalommal való viszonva — milyen volt ez a társadalom —, hogyan alakult világszemlélete, s mi volt az a szellemi erő, amely máig tar­tó hatást gyakorolt az iroda­lomra, az olvasókra, sőt bátran mondhatom: a magyar köz- gondolkodásra. — Nagyon érdekes irodalom­történészi feladat felderíteni, új adatokkal kiegészíteni az első — 1842—1844-es — Pető­fi verseskötet kiadásának kö­rülményeit. Ennek feltárása során nemcsak a fiatal költő­ről kell beszélni, hanem be kell mutatni a korabeli irodalmi vi­szonyokat. a konkrét történeti helyzetet, a negyvenes évekbe­li Pest irodalmi életét. Erre a munkára vállalkozott Kiss Jó­zsef. Petőfi és Vörösmarty vi­szonyáról szól Mártinké And­rás Váltás a stafétában című tanulmánya. Közelebbről szemügyre veszi, miként gon­dolkodott két nagy költő korá­ról, s bemutatja: miként gon­dolkodott, vélekedett róluk a saját koruk, s az őket követő nemzedék. Kulin Ferenc a re­formkori Dózsa-kép és Petőfi című munkájával jelentkezett. Ez is rendkívül ;zgalmas téma. Köztudott, hogy Petőfi forra­dalmi gondolkodásában milyen nagy helyet foglalt el a Dózsa- élmény. Mennyire érdekelte a költőt a nagy parasztvezér em­beri alakja, sorsa, milyen szen­vedélyes érdeklődéssel olvasta az erről szóló forrásműveket és krónkiákat. Ezekből az élmé­nyekből táplálkoznak a Dózsa képét-emlékét, példájának su­gárzását megörökítő versek. Közülük is elsősorban az, amely a legélőbben — s a ma­ga korában az uralkodó osz­tályra a legveszélyesebben — idézte fel Dózsa szellemét: a Még kér a nép című. Wéber Antal tanulmánya (címe: A népdaltól a plebejus demokráciáig) ezt a folyamatot, szellemi fejlődési szakaszt mu­tatja be, ahogyan Petőfi elju­tott az »esztétikai« szempontú népiességtől a világnézeti né­piességig, hogyan alakult át ro- konszenve, részvéte, lírai együttérzése harcos, cselekvő demokratikus népszemléletté! Tamás Anna — a kötet másik szerkesztője — Petőfi és a ma­gyar történet lapjai című ta­nulmányában egyebek között azt vizsgálja, hogy milyen tör­téneti élmények foglalkoztat­ták a költőt, a múlt mely ese­ményei voltak hatással gon­dolkodására, s a forradalmi fejlődés különböző szakaszai­ban hogyan módosították tör­ténelmi felfogását a megélt po­litikai élmények. Például: ho­gyan gondolkodott a negyve­nes évek elején, majd a negy­venes évek végén, a forrada­lom idején olyan történeti ala­kokról, mint Rákóczi, Dózsa, Spartacus, a honfoglaló Árpád és így tovább. — A kutatók nagy többségét természetesen Petőfi forradal­mi gondolkodásának, szereplé­sének fejlődése foglalkoztatja. Ennek egyik megnyilvánulása az az összefoglaló elemzés, amelyet Petőfi jakobinusai .címmel Fekete Sándor írt. Eb­ben egykorú francia forrásmű­vekkel összehasonlítva mutat­ja be, hogyan alakult, s bonta­kozott Petőfi Sándor képe a nagy francia forradalomról. Hasonló — bár a szó szorosabb értelmében vett »irodalmibb« — a témája Sőtér István ana­lízisének, amelynek a címe: A költészet forradalmától a for­radalom költészetéig. Ez tulaj­donképpen nagyszabású világ- irodalmi kitekintés. Kortár.sak- kal — a többi között Heinével, Lamartine-el hasonlítja össze költészetének egyes vonásait. Megmutatja, hol van a helye Petőfinek ebben az önmagát kereső világban, forrongó-for- radalmi korban. A kötet többi tanulmánya Petőfi költészetének utóéleté­vel foglalkozik, s néhány hu­szadik századbeli jelentős pol­gári költő — például Babits Mihály — Petőfi képének ala­kulásával. A századunkbeli Petőfi-képet kommentáló mü­vek közül meg kell említeni József Farkas írását, amelynek címe Az 1848—1849-es forra­dalmak Petőfi képe. Azt vizs­gálja, miként , hatott Petőfi szelleme, költészete az ősziró­zsás forradalomra, majd a pro­letár-forradalomra és a Ta­nácsköztársaságért vívott har­cokra ; mely költeményeiből merítettek leginkább példát a forradalmárok, mely műveit idézték, szavalták a legtöbb­ször. Pándi Pál jegyzetek Révai József Petőfi-képéről című ta­nulmányában az vizsgálja, mi­ként fejlődött, módosult Révai felfogásában a nagy forradal­már költő életművének értéke­lése. D. Zöldhelyi Zsuzsa és Radó György közös tanulmá­nyukban . — Pe.tőfi a Szovjet­unió népeiné^ — azt mutatják be, hogyan ismerték meg a Szovjetunióoan Petőfit, milyen fordítások közvetítik a sok­nyelvű szovjetország népéhez a nagy magyar költő műveit. A kötet záró tanulmánya a fonto­sabb Petőfi bibliográfia adatait foglalja össze. — A tanszék igen nagy izga­lommal és érdeklődéssel várja a jubileumi kiadvány megjele­nését és fogadtatását — mond­ta-befejezésül Wéber Antal —, mert óriási szellemi erőfeszítés, tudományos próba ez a kötet. Tudósok kerestek utat az olva­só szívéhez, érzéseihez. Szere­tettel írták, s természetesen szorongva várják: sikerült-e vállalkozásuk. T. I.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents