Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

JUBILEUM A ftjbpr csendesen sze­di KCI gődött nyomá­ba. Kezdetben furcsán, cso­dálkozva néztek rá az embe­rek, amikor megjelent a pó­diumon, kezében hangszeré­vel. Purcell, Bach, Chopin műveit játszani gitáron? — kérdezgették kétkedőn, mo­solyogva. Aztán megtanulták a nevét. Szendrey-Karper László gitárművészt ma már itthon és külföldön egyaránt jól ismerik. Kik voltak a mesterei? — Talán meglepő, de első­ként Csonka Pál professzort említeném. A műszaki egye­temen, az épitész karon, sta­tika tanárom volt. Fegyelme­zett életszemléletet, a logika tiszteletét tanultam tőle. Min­den órájának szigorú rendje, ritmusa volt. A technika mindig érdekelt. Két év után mégis abbahagytam műszaki tanulmányaimat, élethivatá­somnak a zenét választottam. További mestereim voltak: Rácz Aladár cimbalommá vész, Zathuretzky Ede hege­dűművész, a főiskola rektora, Hammerschlag János, Sugár Rezső zeneszerzők... Látom, csodálkozik a nevek halla­tán. Természetesen, nem gi­tározni tanultam tőlük, azt már gyermekkoromban meg­tanultam. Idős mestereim a magasrendű zenei igény ki­művelésére tanítottak. Elvár­ták tőlem, hogy Bachot úgy játszak gitáron, mintha a mű csembalón vagy orgonán szó­lalna meg. Megtanítottak ar­ra, hogy a hangszert idomít­sam a művekhez és ne for­dítva. A gitár csak így leh^t sokszínű. Rácz Aladár példá­ul minden hónapban felhí­vott telefonon, megkérdezte mit gyakorolok, mire készü­lök, miben segíthet. Ezeknek a nagy tudású, csodálatos em­bereknek köszönhetem, hogy nem veszítettem el hitemet önmagámban. Mert ők hittek bennem. A művek bonyolult technikai megoldásaival, per­sze, magamra maradtam. De, mint említettem, a technika engem mindig érdekelt. — Hogyan gyakorolt? — Ahhoz, hogy valaki meg­ismerje e hangszer szépségét, meg kell teremtenie egy bizo­nyos nyugalmat. Magához a gyakorláshoz is belső nyuga­lom kell. Csak úgy tudom ki­kutatni azokat a hangzás-le­hetőségeket, amelyeket a hangszer magában rejt. Meg­oldásokat keresek, képzelet­ben is; ha sikerül valamit . megvalósítanom, nem számo­lom az órákat, hogy mennyi ideig tart annak rögzítése, az­az begyakorlása. Évek folya­mán, a rendszeres koncerte­zések azért kialakítottak egy gyakorlási rendet. Naponta három és hat óra közötti idő­tartam az, amelyet gyakorlás­sal töltök. Ha az utazás aka­dályoz ebben, ujjgyakorlato­kat végzek. — A gitár, pontosabban a pengetés hangszerek zeneiro­dalma szegény. A műveket, melyeket játszik, többségük­ben saját magának kell át- transzporálnia. Milyen szem­pontok vezetik egy-egy mű kiválasztásánál? — Érdekes módon, ez az évek múlásával változott. Húsz éves koromban én is, mint minden fiatal, romanti­kus műveket, például Cho­pint, Rachmaninovot játszot­tam legszívesebben. Ismét jóbarátaim, mestereim segí­tettek abban, hogy felfedez­zem a barokk és reneszánsz zene szépségét, gitár-lehető­ségeit. Többnyire ma is ezt a zenét játszom, mellettük Bar­tókot és számos modem mű­vet. — A társművészetek mit jelentenek önnek?- Nem tudom srt mondani, milyen sokat , kö­szönhetek a magyar képző- művészetnek. Az első évektől kezdve, hogy elkezdtem ját­szani klasszikus zenét gitá­ron, rendszeresen hívtak tár­latok megnyitására, idős mesterek a műtermeikbe egy- egy összejövetel alkalmából, múzeumi koncerteken való közreműködésekre kértek fel. Meghitt, bensőséges viszony­Q I Somogyi Néplap ba kerültem így sok nagysze­rű művésszel. — Mióta foglalkozik taní­tással? — Gimnazista korom óta. Nyilvánvaló, hogy csak kon­certezésből nem tudtam vol­na megélni. Szeretek tanítani. Ha megpróbálnám összegezni azt, hogy az elmúlt negyed­század alatt mit sikerült meg­valósítanom vágyaimból, el­képzeléseimből, azt a pers­pektívát tartanám a legjelen­tősebbnek, amelyet sikerült megteremteni e hangszer mű­velői részére. Nyolcadik é^g vezetem a Zeneművészeti Fő­iskolán a gitár tanárképző szakot. — Említette, hogy könyvet is írt a gitártanításról. — Igen. Eddigi tapasztala­taim felhasználásával, és két év konkrét munkájával ké­szült el a Gitártanítás mód­szertana című könyvem. A közeljövőben adják ki. A könyvet számos fotóval, a mozdulatok szétbontásával illusztráltam. Mert a gitáro­zás valójában apró kis bű­vészmutatványok sorozata. Leendő tanároknak szeretnék segítséget nyújtani ezzel a könyvvel. A technikai megol­dásokon túl, egy szemléletet is szeretnék átadni nekik: ne akarjanak mindenáron csak művészeket nevelni. Pontosan 25 éve annak, hogy a Magyar Rádió elsőíz­ben közvetítette egyenes­adásban Szendrey-Karper László hangversenyét. Ami­kor elindult rendhagyó élet- útján, egyedül volt. Akarata, hite barátokkal, segítőtársak­kal ajándékozta meg. TpHptCPflP megbaboná­ICIIüldGyC zott minden embert, aki csak egyszer is hallotta őt játszani. Feleségé­vel, Ágay Karolával, az Ope­raház művésznőjével együtt évek óta rendszeresen járnak az ország városaiba, apró fal­vaiba. Csendes, tiszta művé­szettel ajándékozzák meg az embereket László Ilona Tóth-Máthé Miklós: REPETA Gusztáv-napra a körorvosék rántottcsirkével várták az ál- latorvosékat. A körorvosné rá­csos linzert sütött és vettek öt üveg Kinizsi sört Cigaretta kétféle volt: Kossuth, meg Munkás! Az előző évben került abba a faluba a körorvos és ez volt az első Gusztáv-nap. Csak az állatorvosékat hívták meg, akikkel egyébként komaság- ban is voltak. Nahát — csapta össze kezét az állatorvosáé éjfél után, amikor már szedelőzködtek — istenien éreztük magunkat! — Gusztikám — szorongat­ta a körorvos kezét az állator­vos — Aladár napkor repeta- zunk! Aladár-napra az állatorvo­sék kacsát sütöttek, háromféle torta került az asztalra, húsz üveg sör és öt liter tokaji. A cigaretták mellett szivar is volt. Havanna. — Gyújts rá egy havannára — kínálta a körorvost az állat­orvos — ilyen menü után ez illik! A körorvos kivett egy ha­vannát, rágyújtott és füstjé­ben már a következő Gusztáv- nap menüje kezdett ki bonta­kozni. És mikor egy év múlva elérkezett, a következőkkel várták az állatorvosékat: liba, pulyka, és fácánsült, hatféle ital, köztük két külföldi, az egyik francia pezsgő. — Füstöljünk egyet — mondta a körorvos és rámuta­tott a pipatóriumra, amit egy év alatt gyújtott. — Azt vá­laszthatod, amelyik neked tetszik! Az előszobában cigányzene- kar zenditett rá, az állatorvos pipájának füstjében már az Aladár-nap körvonalai kezd­tek előbondorodni. Amikoris két sültmalac pi- roslott a meglepett körorvo- sékra, torta húszféle volt és a sok kisebb-nagyobb sütemény egy ládát töltött meg. litalban Napóleon-konyak nyitotta a sort, de fölszolgáltak kubai­rumot, martinit, és még vagy ötféle italkülönlegességből le­hetett választani. Sörben csak kezet mostak vacsora előtt. — Burnót! — tartotta a kör­orvos orra alá a szelencét az állatorvos. — Prüszköljünk öregem, az egészségemre! Népitáncosok sorjáztak be és csárdást roptak, a külön erre a célra tákolt dobogón. A körorvos szippantott a burnótból, prüsszentése mesz- sze hangzott és ebben a prüsz- szentésben benne csattant a fenyegetés is: No várj csak, te lódoktor, jössz te még Guszti- napra! Mint ahogy mentek is egy év múlva! De már a kapuban földbe gyökerezett a lábuk! Egy akkora disznót perzseltek az udvaron, hogy a hentes tör­pének látszott mellette. Falusi asszonyok kopasztották a tyú­kokat és a falusi vadásztársa­ság elnöke, a népboltvezető nyolc nyulat vonszolt maga után. Bent pedig égy olyan tortát vakolt be éppen krém­Dózsa alakja a képzőművészetben H iteles Dózsa-portrét nem hagyott ránk a törté­nelem és a művészet- történet, mégis minden Dó- zsa-ábrázolásnak históriai és műtörténeti hitele van: hite­lesen vall a korszakról, amelyben készült, hűségesen ábrázolja, nem a székely ne­mes arcvonásait hanem — a századot, amely a székely ne­mest ábrázolta. Talán a legkorábbi kompo­zíció a legőszintébb. Nem biz­tos, hogy a keresztes parasz­tok vezére épp olyan busa bajuszt viselt és épp olyan vastag ajkak fölött, ahogyan ezt Taurinus István könyvé­nek címlapján látjuk, de biz­tos, hogy épp olyan kínok kínjával pusztult el, amint ezt az 1519-es fametszet mu­tatja. A fametszet már a re­neszánsz jegyeit viseli, a szer­ző, akinek könyvét díszíti, maga is neves humanista, gyulafehérvári Ívmonok. Még­is, a leveretés után öt eszten­dővel Bécsben kinyomtatott könyvborítón a középkor szelleme üt meg. Hiszen a reneszánszosan szimmetrikus kompozíció középtengelyében a fogát vicsorító, tüzes koro­nától füstölgő fejű Dózsa ül, a szép, szabályos szimmetriát jobbról a vezére húsába ha­rapó parasztkatona, balról a a síppal-dobbal gúnyolódó udvari zenész szolgáltatja, a mesteri perspektívát pedig a háttérben karóba Fűzött em­berek. Az ábrázolást minden kez­detlegessége ellenére modern­nek érezzük: éppen négy év­századot kellett vámunk a Taurinus-krónika után, míg újra ilyen leplezetlen, elfo­gulatlan Dözsa-ábrázolásra ta­láltunk. A barokk például — lát­ványos, színházias szabályai­nak megfelelően — mindent idealizált. Egy csaknem két évszázaddal később keletke­zett augsburgi rézmetszet lát­hatóan nagyobb gondot for­dított Dózsa pompás-szabá­lyos izmaira, mint magára a kivégzési jelenetre, s ugyan­ezzel a grafikai bravúrral, de ugyanilyen könnyedén ábrá­zolta a pribékeket is. Vonag­lik a tűzhalálra ítélt ezen ai 1694-ben közrebocsátott lapon is, ügybuzgalommal rakják a tüzet, emelik a tű­méi négy cukrász, hogy nyu­godtan kiadhatták volna kollé­giumnak tanyasi gyerekek sza­mára. — Istenem! — jajdult fel az állatorvosáé az irigységtől. S mintha ez lett volna a jel: tíz ágyúlövés dördült, majd az egybegyűltek elénekelték a himnuszt. — Az anyád! — vakarta a fejét az állatorvos. — Ne gon­dold, hogy csak neked telik ilyesmire, te böllér! Lesz még Aladár-nap is! És valóban lön Aladár-nap is! Tűzoltózenekar fogadta az érkező körorvosékat, majd fe­hérruhás lányok gurították eléjük a bordó bársony sző­nyeget. És amikor azon végig­botladoztak, a meglepetéstől tátva maradt a szájuk. Az udvar közepén egykedvű beletörődéssel egy ökör forgott nyárson. Hatalmas ökör volt, az előző évben első díjat nyert a mezőgazdasági kiállításon. — Ne azt bámuljátok! — üvöltötte túl a hatalmas zene­bonát az állatorvos. — Felfelé nézzetek! A körorvosék felfelé néztek. Fölöttük a magasban kivilágí­tott repülőgépek köröztek a februári sötétben, majd szép lassan betűkké rendeződtek és az ámuló körorvosék ezt a szót olvashatták: ALADAR. A faluban úgy suttogják, hogy a körorvos Afrikába ké­szül elefánt-vadászatra, és ha már ott van, hoz néhány struc- tojást is! Elefántpörkölttel akarja meglepni az állatorvo­sékat és strucctojásból készí­tenek majd tojáslikőrt, de hogy még milyen más megle­petések lesznek, az egyelőre titok! zes koronát, kínozzák az el­fogott harcosokat a hóhérle­gények. Csak éppen a vonag- lás is, a tűzrakás is, a kín­zások is bizonyos balettes ko­reográfia szerint történnek, és az egész jelenet mintha egy barokk opera színpadát, s nem az életet ábrázolná Az újabb jelentős kompo­zícióra, most már egy mes­terműre, megint kétszáz esz­tendőt kellett várni. A ma­gyar irodalom, a nemzeti tör­ténelemszemlélet már a múlt század első felében felfedez­te, magáénak vallotta, vagy legalábbis rokonszenvvel áb­rázolta a parasztseregek vezé­rét, ám ugyanennek a gon­dolatnak festészeti kiteljese­dése az önkényuralom korá­ra esik. A szabadságharc után á nemzeti romantika mesterei a nemzet lelkiisme­retének ébrentartását vállal­ják — sokszor az irodalom mellett. így válnak aktuális, lázító szimbólummá Hunyadi László, Zrínyi és Frangepán mellett Dózsa parasztjai — és így válnak a rongyos paraszt katonái kacagányos, sisakos vitézekké. Madarász Viktor festménye, a Dózsa népe, egy évvel a kiegyezés után, 1868- ban készült, de közvetlen folytatása az elnyomatás esz­tendeiben készült Hunyadi­képnek, Zrínyi-kompozíció­nak, közvetlen folytatása a komor, baljós nemzeti ro­mantikának. Dózsa népe hi­deglelős, holdvilágtalan éj­szakában lopakodik, figyel, temet és menekül: a páncé­los, puskás, csapzott hajú vi­tézek egy kivégzett — tár­sukat? vezérüket? — vágják le a gyalázat akasztófájáról, hogy méltóképpen eltemet­hessék. Ezek a vitézek in­kább nemesek, mint jobbá­gyok, és inkább pusztulásra ítélt földönfutók, mint láza­dók. Sorsuk láthatóan az lesz, mint elődjeiké, a kiterített Hunyadi Lászlóé és a sira­lomházban ülő Zrínyi Péte­ré. A képzőművészet újabb re­meke megint bukott forrada­lom után, az előzőnél is ke­ményebb elnyomás esztende­jében. s megint alig leplezett forradalmi célzattal jelenik meg. Természetesen Derkovits Gyula 1514 című fametszet­sorozatáról van szó. Száza­dunk emberének, ha Dózsára és a képzőművészetre együtt gondol, elsősorban ezek az iszonyú erejű, feszülő alko­tások jutnak eszébe. Általuk vált Dózsa egy egész kultúra számára fenséges elpusz­tuló figurává. Derkovits mű­ve hitelesebb, mint Madará­szé, s nemcsak azért, mert fametszetei közelebb állnak a parasztháború korának fa­metszeteihez, hanem azért is, mert utalása hiteles: osztály­harccal osztályharcot, láza­dással forradalmat ábrázol. Az ötvenes évek elején Derkovitsot ferde szemmel nézte a hivatalos művészet­politika. A sok, korabeli si­keres, sikertelen ábrázolásból, szoborból, képből, grafikából egyet emeljünk ki: Szabó Vladimir mesés, nyugtalaní­tóan költői festményeit, ame­lyek 1953-v'oan minden szi­gornak fittyet hányva, nép- költészeti szépséget, közép­kori titokzatosságot varázsol­tak a műbe. A grafikus, aki Derkovits után méltó kézzel nyúlt a témához, s aki valóban der- kovitsi sorozatot alkotott ké­sőbb, huszonöt éves volt ép­pen. Kondor Béla, a mai magyar művészet kiemelke­dő mestere főiskolai diploma- munkaként, s ugyancsak kö­zépkori és korareneszánsz mesterek példájára, de mo­dern válságok és győzelmek érzésével alkotta meg réz- karcsorozatát. Ennek kifeje­zője más-más formában, más­más anyagban az a szobrász, aki a legtöbb és legkitűnőbb Dózsa-szobrokat alkotta a magyar művészet történeté­ben: Somogyi József. S omogyi 1953-ban állítot­ta ki első Dózsa-fejét, első egész alakos kom­pozícióját 1955-ben mintáz­ta, 1958-ban állította fel Ceg­léden, s már ezek távol áll­tak a szokott, ünnepélyesen semmitmondó szoborideáltól, már ezek meghatározták mo­dern, kemény Dózsa-elképze- lésünket. Méginkább Somo­gyi 1965-ben és 1971-ben mintázott alakjai. Az előbbi — kicsi, törékeny anyagból készült samott-figura — ugyanazt a végtelen közép­kori elszántságot, s ugyanazt a végtelen korabeli kegyet­lenséget fogta formába, mint a Taurinus-féle fametszeten megismertünk. Az újabb, ha­talmas méretű bronzszobor a korábbi ceglédi emlékmű he­lyére készül, s kettős figu­rájával, fenyegető . kaszáival és nyers formatöréseivel mo­numentálissá fokozza ugyan­ezt az összetett gondolatot. Rózsa Gyula Héra Zoltán: A Sainte-Marguarite sziget pipacsai Ólálkodtok a parton, kémlelitek a tengert, ösvény szegélyén, bokrcik közt mutatkoztok. Fut a repkény a romra, peremén lecsorog — tajtékját lesitek. Zárva a kapu, a szurkos szárny halott. Sötét csendjében ott hallgatóztok, űzve zsongó kamillák méheit a néma udvaron ott tolongtok. Es mind hevesebben, mind sürgőbben. Valami gyülekezőben, valami riadóban. Valami tikkasztó ősi kínban. Delel az ég, füstöltök, gyúltok, a rétre kicsaptok. Neki a sövénynek, át a sövényen — hogy nyargaltok! Ki ellen, mi ellen? Szövődtök lobogóvá. Arany betűket csókol rátok a Nap. Ö a táncoló tűz-ige — hogy nincsen béke az olajfák alatt, hogy lesz még béke az olajfák alatt! Kalász Márton: Mondjuk: én, a halász Fekszem, tűnődve mesterségemen S kételkedem. Töprengek magamon, s igényem van hinni magamban. Mindez nem egyszerű?! Itt csüng a háló napon. Még lustul a folyó, még nő kicsit a fű. Aztán már alkonyat van.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents