Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-28 / 150. szám
SZOBORNÉZŐBEN Memento 151^ Egyenesen kimondhatjuk: a nyár a látványos szabadtéri művészeteké. Így van ez a színházakkal is, hasonlóképpen a szobrászattal, melynek csaknem anyaga a tér. A természet is a tavaszi napoktól kezdődően alkotja legszebben »önmagát«, gondoljunk csak a fák lombsátraira, s ezt köny- nyen lefordíthatjuk a szobrászat nyelvére is. Viszont idézzünk magunk elé például egy tüskés kaktuszt. Ebben a hatalmas térben nem tudjuk elhelyezni, zárt, szobai tér kel1 neki, ott bontakoztatja ki sajátos szépségét, mint a kisplasztika, a »kamaraszobrászat«. Ebben az esetben az évszakoknak alig van szerepük a műalkotás életében. Szerencsés szobrász, akinek nem kel! a hóra gondolnia, örök nyárban pompázik a táj körülötte. Bors István műtermének udvarán egy háromtagú szobor- kompozíció áll. A vasból készült alkotás gyorsított rozs- dásodási folyamatnak van kitéve, már csak egy-két náp, és olyan színe lesz, mint mondjuk egy török kora beli ágyúgolyónak, vagy egy sokat használt satunak. Vasfekete. A Dózsa György utcai műteremben, ahol Bors István dolgozik, Dózsa György halálának ötszázadik évfordulójára, a tüzes trónon megégetett parasztvezér emlékére szobor készült. Vasból, mint az a trón, amelyen megégették. Bors István ismert stílusát következetesen folytatja. Először a műterem üvegtáblái mögül nézzük a Mementó 1514-et. A műteremben áll az egyik tag kintinél jóval nagyobb gipszmása. Emlékszem a mű tervére, a kicsi viaszformára, aztán a dombtetőre álmodott csoportra. Jól emlékszem arra is, hogy először nem Dózsa körül jártak Bors István gondolatai, személytelenül inkább annak a kornak a parasztvilága foglalkoztatta. Miért lett kisebb a megkovácsolt Mementó 1514 a gipsz- modellnél? Most erről beszélgettünk. A magyarázat világos. A méretet az szabta meg. hogy mekkora az a munkadarab, melyet egy kovács maga elkészíthet, gépi erő nélkül Hát ekkora. A legmagasabb — a középső forma — százkilenc- vennégy centiméter. Az udvaron állva nézzük Most már nekem is meggyőződésem, hogy ennek a szobornak egy zárt udvari térben lenne a helye. De vajon lesz-e? Különös szobor. Bors István egy nagyméretű pincezárat mutat, nyilván valahol találta, mert rozsdás, és nem hiszem, hogy ma csinálnának ilyet a kovácsok. — Ez a részlet — mutat a harmadik tag felső szélére — pontosan a zár egyszerű formája. Az első tag »lába« ekeformára emlékeztet. A másodiké gépi gyomkapa karmára, a harmadik pedig egy markológép fogsorára. Az elsőn kivehető egy olyan fonat, melyet talán éppen a parasztháború idején készítettek a magukat védő lövészek az ellenség ágyú- tüze ellen. Megannyiszor kimondhatnám, hogy »emlékeztet«. Mert nem eke az első tag »lába«, csak az ekére kell gondolni. összességében a múltunkra. Ennek a nagyon is »tárgyias« szobornak feszültsége is van. A megmunkálás tudatosan követi a formákat,. régi kovácseljárás szerint készült, kézzel. A ma technológiája is képviselve van rajta, a hegesztés. El sincs tüntetve a nyoma, hogy lássuk a különbséget a kalapálás és a hegesztés között. Azt, hogy emlékmű, sose mondtuk ki. Én nem mertem, mert »csak« majdnem két méter, de végül erről is beszélnünk kellett. Közép-Ázsiában, Görögországban, ahol a régi kultúrák születtek, nemcsak óriás szobrok voltak, magyarázza a művész. Bátran a térbe helyeztek a görögök kétméteres szobrokat is. Egyáltalán nem biztos, hogy emlékműveket csak öt méteren felül lehet csinálni... Horányi Barna Mai falusi asszonyaik — Ez az, Mariska! Itt a hetvenegyes! Meg a tietek is: Nekipirulva nyomakodnak be a »Somogy« fülkéjébe. Hangoskodva helyezik el csomagjaikat, aztán lihegve leülnek. Falusi, asszonyok. Kettő valamivel negyven fölött, egy huszonöt év körüli. — Ha most valamit kívánhatnék! — így a legidősebbnek látszó. —' Mi lenne az, Róza né- ném? — kérdi a menyecske korú. j \ — Az, hogy egyedül legyek ezen az ülésen! Aztán jól vé- gigfekhetnék! A megjegyzés nekem is szól: az ablaknál ülök, vele egy ülésen. — Mindjárt leszállók — mondom nagykomolyan. — Csak ide megyek Kaposvárra. Nevetnek. — Akkor mi még itthagyjuk. Mert, Dombóváron átszál- lunk a buszra. Vásárolni utaztak Pestre. Ruhaneműt, cipőt, apróbb használati cikkeket. Sokat mentek, nagyon elfáradtak, jobban, mint máskor az egész napi kapálásban. Ketten együtt indultak — a fiatalasz- szonnyal az állomáson találkoztak a reggeli vonatra várva. Gyorsan megfeledkeznek rólam meg a velem szemben ülő útitársamról. Felszabadultan csevegnek, mintha teljesen magukban lennének. tani. De már mondták, hogy másutt, társaságban ... — Na látja... — Mi az? Te cigarettázol? — szól megrovóan a legidősebb asszony huszonéves falubelijére. — Persze. Miért? Nekem nem szabad? — Felőlem ... Anyád tudja? — Igen. — Mit szólt? — Elmondott mindenféle cafkának. Aztán beletörődött. Nem az övét szívom. — És az uóad? — Ö is szívja. Nem is ellenezheti. — Hát azért ez még sincs rendjén. Azt a férfiaknak találták ki, nem a nőknek. A fiatalasszony nem állhatja tovább. — A M rika is szívja — bukkan >. — Az én Marikám? — Persze. Pedig húszéves sincs. — Attól sem szép dolog! Előttem nem is mer rágyúj— Nem láttátok tegnap az n.-i papot? — kérdezi harmadik társuk, aki az előbbi beszélgetésbe nem szólt bele. — Mondják, rettenetesen nézett ki. Strandpapucs, farmer- nadrág, meg valami rózsaszínű, mintás ing. így látták a boltban Csak azt nem értem, miért nem tud parancsolni neki a plébánosa? — Mert fütyül rá! Azt mondják, az öreg szeret a pohár fenekére nézni. Ez a fiatal káplán meg fogja magát, beül a Trabantjába és megy. Üzletel. Azt tartják róla, nagy érzéke van hozzá. — Hallom, a templomban meg csak lézengenek a hívők. — Nálunk sem igen vannak. Megmondom őszintén, én is kihagytam egymás után két vasárnapot is, isten ne vegye bűnömül. Dolgom volt, nem értem rá. Na! — Közeleg a keresztfiam névnapja — panaszolja a társaság legidősebb tagja. — Na, addig megint el kell jönnöm egyszer Pestre. — Mit vesz? — Valami szép műszálas ingblúzt gondoltam, meg egy pár szép cipőt. » — Borzasztó ez az ajándé- kozgatás — szól közbe a néhány évvel fiatalabb társa. — Én is olyan gondban voltam, mit vegyek az unokahúgom érettségijére. Aztán hálóinget meg egyéb alsóneműt vásároltam. De meghallottam, hogy mit kao a többi meghfvottó1. erre még vettem egy kis rádiót. Tudiátok, olyan újfajtát, labda alakút. — Én megoldottam az ajándékozást — mondja a fiatal- asszony. — Keresztkomámék- kal azonos korú gyermekeink vannak. Jött a karácsony, a húsvét, a névnap, mindig megkérdeztük egymástól, mire lenne szüksége a gyereknek. Tavaly aztán azt mondtam: végy, amit akarsz a sajátodnak, én is azt teszem, aztán mindegyiknek azt mondjuk, a keresztanyjától kapta. így aztán a barátság is megmarad, a pénzünket meg arra költjük, amire éppen szükséges. — Volt az üdülőben egy asszony. Mindig egyedül járt, soha nem tartott velünk a presszóba. Mi meg a barátnőmmel csak beültünk mindennap egy kávéra. Vacsora után pedig egy pohárka riz- linget is ittunk a borkóstolóban. Az a magányos szobatársunk csak mondogatta: hát ez nem illik, hogy ti csak úgy mentek a férfiak közé, és bort isztok. Mi persze kinevettük. Kinek mi köze hozzá? Nem igaz? Illetlen dolgot nem cselekedtünk. És egyébként is: üdülni azért megy az ember, hogy jól érezze magát. Hát én kedvemre szórakoztam! Először féltem, hogy majd egyedül leszek, senki ismerős, de aztán hamar összebarátkoztam az egyik diósgyőri munkásasszonnyal. Azóta már többször írtunk egymásnak. Jókat nevettünk, viccelődtünk. Hamar elröppent a két hét. Mai falusi asszonyok. Változó szokások, felbomló erkölcsi normák kavargásában élők. Magatartásukat, megjegyzéseiket néhány éve még lesújtóan elmarasztaló szavakkal illette volna a falu közvéleménye. Paál László Átadás augusztus 20-án .Ifjúsági és honvédelmi kiképzőt kapnak a Kapós-völgyi fiatalok Régi álom valóra váltásához készülődtek: a Kapós-völgyi fiatalok számára ifjúsági és honvédelmi kiképző MHSZ- bázist terveztek. Egy alkalommal az érintett tanácsi, gazdasági vezetőket összehívták a pártbizottságon, és megkezdték a »pénztoborzást« egy új épülethez. Négy tsz-elnök — a nagyberki, a hatéi, az attalai és a göllei — »megfúrta« az addigi elképzelést. Közölték, jobbat tudnak. Minek új épületet emelni, amikor a négy tsz volt társulásának kihasználatlanul maradt egy szép háza Nagyberkiben, a lucernaszárító üzem mellett. A hasznos javaslat anyagi előnyeit fölmérni egy pillanat műve volt, s rövidesen új mederbe folytak a bázis létrehozásának előkészületei. Az érintett községek példamutató, segítőkészségről tettek bizonyságot: pénzt adott a kapospulai, az attalai, a nagyberki, a batéi, a kisgyaláni és a göllei tanács, valamint a termelő- szövetkezet is, hozzájárult a nemes cél megvalósításához a göllei és a nagyberki áfész, a járási KISZ-bizottság és a batéi TÖVÁL is — egyébként ez utóbbi végzi az épület átalakítását. Tegnap Nagyberkiben jártunk, s örömmel láttuk, hogy megfelelő ütemben halad a munka, így augusztus 20-án átadják a Kapós-völgyi fiataloknak a létesítményt. Benne helyet kapnak a fotósok, a rádiósok és a modellezők, lesz klubjuk a tartalékosoknak, a lövészeknek és az ifjúgárdistáknak is. Azt tervezik, hogy az átadás után gépjárműszakosztályt is létesítsenek Nagyberkiben. A nagyberki példa egyedüli — legalábbis egyelőre — a megyében, a széles körű összefogás remélhetően a közeljövőben másutt is hasonló létesítményekkel örvendezteti meg a fiatalokat. Módszertani tanácsadó A szerkesztőségbe a kiadványok tömkelegét hozza a napi posta. Érdemes lenne egyszer összeszámolni, hogy mennyi pénzt költünk a gyakran csak az illusztris felhajtás kedvéért megjelentetett beszámolókra, emlékeztetőkre, prospektusokra. Aztán azt sem lenne haszontalan hozzászámítani, vajon kikhez jutnak el, és hasznosíthatók-e. A kiadvány, amelyről most mégis nagy örömmel számolok be, nem a szokásos postával jutott el hozzánk, hanem a megyei tanács művelődésügyi osztályán vettem szemügyre. (Remélem, hogy a klubvezetők, népművelők nem ilyen úton jutnak hozzá.) Hogy miért örülök neki? Válaszoljon erre egy idézet. »Ügy gondoljuk, hogy az eddig szűk határok között megjelent módszertani és egyéb kiadványok szétforgácsolják a szellemi és anyagi erőket. Most, amikor az olvasó kézbe veszi a megváltozott köntösű módszertani tanácsadónkat, ennek az egyre erősödő kapcsolattartásnak szerény, de a népművelők számára fontos próbálkozásával találkozik.« Nem derül ki pontosan a bevezető szavakból, ezért tegyük hozzá: Baranya és Somogy közös vállalkozásáról, egy — nevezzük így — szakfolyóirat indulásáról van szó. Módszertani tanácsadó áll nagyon hét- köznapiasan a borító fedelén, s nem valami hangzatos általános fantázianév. Éppen ez az! Nem általánosságokról, hanem mindennapi tapasztalatok közreadásáról van szó, és erre van szükség. Erre talán példa az első két cikk is, melyben egy somogyi felmérésről, klubjaink nem éppen szívderítő munkájáról, a tapogató^ zásról, az elpufogtatott ötletek nyomán keletkezett űrről olvashatunk. És nemcsak helyzetelemzést, hanem kiutat, járható utat is mutat a kiadvány első száma, különösen a Forgatókönyvek című fejezetében. Természetesen ez a kiadvány ígéret még, pontosabban egy lehetőség, amely így a két megye közös erejéből talán több megvalósítást ígér. Mert azt szeretnénk, ha tettekre váltanák át írott malaszt helyett. T. T. Több példán Külföldre készülök. De mert már nagyon régen nem voltam határainkon túl, újra meg kell társulnom az ezzel kapcsolatos eljárásokat, felkészüléseket. Nem is vagyok azonban teljesen egészséges, és a körzeti orvos, aki megvizsgált, különböző szakorvosokhoz írt ki cédulákat. A kiadó képviselője is éppen most válaszolt évekkel ezelőtt beadott »szinopszisom«-ra (vagyis arra a szövegre, amelyben röviden összefoglaltam egy ifjúkorom óta dédelgetett tervemet), és megkért: dolgozzak ki legalább egy fejezetet: Gondosan, ugyanakkor azonban gyorsan is, mert hamar meg akarják kötni a szerződést. Még több egyéb mellett válik egy régi barátom, azaz válik, de mégsem, illetve nem válik, de valójában mégis. Mindenesetre nagy szüksége van (állítólag) bölcs tanácsaimra. A helyzet tehát azt követeli, hogy belül egy kissé laza, kívül mégiscsak egybeszabott személyiségem helyett több — testemet, lelkemet vagy legalábbis feladataimat hordozó — valaki szaladgáljon, intézkedjen. Az egyik valaki csupán a barátomat kisérgetné, és — amennyire[ csak erejéből telne — igyekezne megakadályozni öt abban, hogy hol leboruljon szép neje lábai elé, hol meg pofozással fenyegesse a hölgyet. Ha meggondolom azonban: e feladatra két valakire is szükség van itt. Az egyiknek az asszonyt kell — lehetőleg reggeltől estig — kondicionálnia. Hogy értse meg így, hogy értse meg úgy, és segítsen megteremteni a feltételeket a döntésig. Mindegy, hogy mi a döntés, csak döntés legyen ... De mert egy valóban okos döntéshez idő kell, nem volna helytelen kimetszeni magamból °ay harmadak valakit is. Egy olyant tudniillik, aki eltartja a másik kettőt, amíg azok barátom és neje érdekében ügyködnek. A próbafejezet elkészüléséhez viszont egy írással foglalkozó valakit kellene létrehozni. Egy olyat, aki ott ül az otthoni íróasztalnál vagy a kávéházban, és papírokra rögzíti azt, amit a tehetsége diktál neki. Én azonban a tehetség képviseletére nem vállal- kozhatom, mert már fogalmam sincs róla, hogy mái, is akartam mondani azzal a »szinopszis-K-sal, hogy mit is dédelgettem ifjúkorom óta. Éppen ezért egy belőlem ka- nyarítandó valaki helyett inkább Tolsztojt kellene megidézni súgónak, esetleg He- mingvoayt. Azzal is megelégednék azonban, ha említett szerzők csak énjük negyedet vagy nyolcadát — de akár legmeddőbb napjaik tajtékját — kölcsönöznék nekem, illetve annak, aki az időhiányban szenvedő többi valaki helyett nekiül teleszántani a papírost. Általában azonban magunkra vagyunk hagyatva, és ha hiszünk is — joggal! — az emberiség szellemében, az emberiség nagy szellemei nem szoktak közvetlenül segíteni. Így hát külön meg kell szülni egy — nem is tudom már, hányadik — valakit, aki nagy erőfeszítésekkel kiképezi magát egy olyan akár csak mini szellemmé, akinek gondolatai vannak, elképzelései, ötletei, aki nem csak szokott, hanem tud is diktálni. Ehhez azonban idő kell. Megint egyszer kell tehát valaki, aki egyezteti a rohanó időt, ti meg agy másik is, aki öt az időtlenség gondolatával vigasztalja. Kell egy olyan pofa, aki orvosokhoz rohan, meg egy olyan, aki a vízumokat intézi. És mert valaki I., Valaki 11., Valaki 111. — és így tovább — megteremtése igénybe veszi minden jelen-, múlt- és jövőbeli képességemet, kell valaki, aki engem helyettesítve uta zik. sőt, aki gyógyul is hr lyettem. Egy olyat is' ki kel’ találnom — előbb vagy utó ob —, aki majd bezsebeli a honoráriumot a, megírandó, megjelenendő és nyilván elkapkodandó regényemért Aki dolgozik, működik, lélegzik, aki él. Helyettem és a már nem is számtani, hanem mértani arányban növekvő valakilégió, ha úgy tetszik, galeri nevében. Ezt az alakot ugyan még nem formáltam meg, de majd biztosan megszületik ő is. Ét a krokiféle viszont már a világon van. Ha tetszik az olvasóknak ez az én (lelki) gyerekem, szívesen vállalom az apaságot. Ám ha nem, akkor majd átruházom valaki Llll-ra, esetleg LIV-re. A római számokból kitelik... Antal Gábor Somtgyi Néplap
