Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-16 / 140. szám

VASVILAG

Egy gyerekkori álom

Köznapi krónika

Ho apó parkjában

Rossz álom volt; izzadtságba, dunyhalerúgásba hajszoló. És mégis — szinte a skizofréniába táncoltatóan — óriási boldogságot is adott, amíg tartott. Hatalmas vastelepen »dúskáltam« a számomra ismeretlen rendeltetésű, és éppen ezért — a fantázia által bárminek »elkeresztelhető« — titokzatos tárgyakban. Ahogy reggel elmeséltem: »vicíkül- tem-vacakoltam«, egyszer csak rám szólt valaki. Csúnya arcú öregasszony volt, rozsdás vasból hajlított orral. Elkergetett, így ért véget a kisgyerekkori álom, a »kincskeresés«. De azért ez a kutatótisztön — mint minden emberben — megmaradt bennem is.

Az ócskavas rangfokozatai

Mintha ez a gyerekkori álom érett volna .valósággá. Bábeli tornyok ócskavasból. Hatoljunk be a Vasvilágba, fürkésszük ki együtt törvényeit. Kísérőnk is akad, akár Danténak Vergilius azon a megtisztító alvilág jár ásón. Papp Lászlónak hívják a mi »Vergiliusunkat«, ő a telepvezető.

De a megigazulás — azaz: a szakértő magyarázata — előtt, hadd kalandozzunk fantáziaszárnyon! Lám, a vörheny

Kerékcsendélet.

verte ócskavashegyeket külön kis »kompozíciók« alkotják!

Íme a »Kerékcsendélet«! Másfél méter átmérőjű traktorgumi, hordóabroncs, mosdónak a tálat befogadó körvasa, egykori volán, kerékagy — ezek a véletlen »alkotta« kompozíció elemei.

Itt látható a »Rézkutya«! Nem ugat, nem harap, nem kér enni! Szánkótalp alakú, de annál vastagabb sárgarézből készült. Csak a képzelet állítja kutyaként össze. Amikor mozdítjuk róla a rozsdás vasat, kiderül, ogy csak a szem hazudta »életre«. Valójában két darab formátlan réz, és semmi köze a kutyához. Hiába, olykor az igazság is — akár a fény a földre — többszörös töréssel érkezik tudatunkig.

Magamban rangsorolom a vasat. Mérjünk újra a gyermekkor mércéjével! A »nemes« fém ne a drágábban átvett legyen, hanem az itt ritkábban előforduló. Az a hatalmas üzemi hűtőszekrény például! Vagy a mozdony dugattyúja! A lánctalp — traktor, tank? (jobb lenne az utóbbi!) — hernyója. Rekedt hangú biciklicsengő. Szódásüveg nyomója. Nagy, húsevő légy zöldjével bemázolt páncélszekrény ; vékonyra kopott a használatban. A gyerekeknek — ott azoknak a »guberálóknak« — valószínűleg ezek jelentik a »kincset« ma is.

És a »nemtelen« fémek? Törött villanyvasaló, olajkályha »karosszéria«, kovácsoltvas kapu, kormos üstök, varrógép és motoralkatrészek tucatjai. »Nincs bennük fantázia!«

Guberálók.

»Vergiliusunk« másképpen rangsorol: »szakvasra« és haszonvasra«. Az előbbi a jó minőségű alkatrészeket, az utóbbi a válogatásra még alkalmas fémeket jelenti.

Táviratok a semmibe

Pajta hűse. Kazlakban áll a rongy, boglyákban a papír. A levetett, elhagyott világunk testi burkai,. írásos dokumentumai.

Táviratok a semmibe. Egykor SOS-jelzések, jajkiáltások, utasítások, üzleti titkok. Ma? Értéktelen papírlapok kötegek- ben. Betűzgessük őket!

»Azonnal gyere, ha még egyszer életbe akarod látni édesanyánkat!«

»Ha keddig nem válaszolsz, rosszat teszek magammal !«

»Holnap disznóölés, gyertek!«

»A Sláger-e még? című műsort január 23-ra tudom biztosítani Vámosi, Záray, Bencze, Havasi és Poór felléptével.«

Könyvek: egyre inkább zöldek, nedvesek, kötésük felpuffadt, mint a vízbe- fúlt bőre. Könyvtárak év végi selejtezésekor, magánosok költözködésekor kerülnek ide. »Megmentek« a Tolnai Világlexikonból két kötetet és egy Go- gol-regényt.

A könyvek mellett »komplett« irattárak.

A présgép »egységcsomagokra« nyomja a könyveket, folyóiratokat, táviratokat, aktákat. A présgép érzéketlen automata.

„Eke — most brekeke”

Azt mondja az egyik »guberáló« srác: »Régen eke — most brekeke!« Ennyit ér ma a régi munkaeszköz, mely valaha az »életnek« készítette elő az ágyát. »Tíz évvel ezelőtt« — sóhajt »Vergiliusunk« nagyot — »talán még fegyverrel sem lehetett volna elhozni a pajtákból az ekét. Várták a gazdák ... Most meg: beküldik a gyerekkel. Vegyél, fiam, az árán fagylaltot!«

Mintha néhány motorfajta is kikopna a »divatból«. Alkatrészek százaiból talán egykét újat is össze lehetne »guberálni«. Autósodunk.

Múzeumot rendezhettek volna már be az elkobzott pálinkafőző-készségekből, felszerelésekből. »Reneszánszát« éli a zugfőzés. És az emberi felelőtlenség.

Legendák és törzsvendégek

A hulladéktelepnek is megvannak a törzsvendégei, akár a legelőkelőbb szórakozóhelyeknek. Anyagbeszerző, tanár, lakatos, szerelő, tsz-vezető. Egy részük barkácsoláshoz gyűjt anyagot, más részük régiségekre vadászik. Szenvedély a javából mind a kettő. Akkor virágzik ki a mosoly, ha szögvasat talál az egyik, ócska viharlámpát a másik.

A legendákra — melyeket emlékezetük igazolásául őriz mint a »kincskeresés« érteimét — az jellemző, hogy egytől egyik igazak.

»Amikor egyszer ...« — így kezdődik minden legenda.

»Amikor egyszer az Óbudai Ipari Szövetkezet egyes telepe kiselejtezett egy csillagboronát, mert nem volt szüksége rá! Az volt a nagy üzlet a mesz- tegnyői tsz-nek!«

»Amikor egyszer a Talajjavító Vállalat beszerzője ösz- szejárta az országot egy Super Zetor sebváltójáért! Hol talált rá? Hát itt! Egy rossz traktorban. Szétkapták a gépet, a sebváltót megvették!«

Most talán a sziliciumlemez- ről születik majd legenda. Annáit van borsos ára a kereskedelemben. Elsődleges cél itt a telepen: a lakosság kiszolgálása. A vele egyenrangú érdek: nyersanyaggal látni el a megrendelőket, akik között külföldi is akad. A svájci »MÉH« — a Schmalz a partner. Egy kiló korróziós vasból hatvan dekagramm nyersvasat állítanak elő különleges eljárással.

És végül: egy legenda halála. »Lopott alkatrészt is könnyen el lehet sózni itt« — ötlöm ki. »Vergiliusunk« a fejét rázza: »Ha valami gyanús — az a gyakorlat alakult ki —, beszólunk ahhoz az üzemrendészethez ahonnan a vas származik. Meggyőződünk, hogy tiszta-e az üzlet. Nemrégiben is így lepleződött le valaki, aki kondenzátorokat hozott.«

A Nyugat-dunántúli MÉH Nyersanyaghasznosító Vállalat marcali telepén jártunk.

v4 suttogó

Először azt hittem, hogy az utcai forgalom fülsiketítő zaja miatt nem jól hallok, de a következő pillanatban rájöttem, hogy nem a zaj erős, hanem az én régi, kedves ismerősöm, Klobucsár Jenő beszél halkan. Mit, halkan? Egyszerűen suttog.

— Mi van? Tán túl hideg sört ittál?!

— Nem — susorogta. — Tüntetek. Tiltakozom.

— No csak. Ez érdekes.

— Nincs ebben semmi érdekes. Nálunk mindenki ordít. Ordít az anyósom, ha nem ötven, hanem csak negyvennyolc másodpercig törlőm a lábam a lakásba lépés előtt. Ordít velem a focimeccsen a szomszédom, ha szolgalelkűen nem értek egyet a véleményével. Ordít a házfelügyelő, ha a lépcsőházban véletlenül lehamuzók a földre ... A múltkor egy továbbképzésen voltam, s az előadó két óra hosszat ordított, mert úgymond: megszokta a hangos beszédet. Es ordít az ószeres, a szemetes, a jeges, a szódás, a vállalati kiránduláson spiccessé vált főnököm, hogy miért öltözJárjuk a parkot. Valaha büszkébb volt, titokzatosabb — tizenhat holdas. Azóta zsugorodott, kőkerítése leomlott, szétmállott a malter, és a fáradt téglák megadóan feküdtek bele a burjánzó zöldbe.

Ez volt a somogygeszti grófi park. A kúria oldalán kis kőtábla hirdeti most: Ho Sí Minh park. Vagyis a so- mogygesztieké. Igaz, az itt lakók még nem így nevezik. Ahogy mondani szokás, az új névre nehezen jár rá az ember szája. Sokáig keresztülnéztek a parkon. Nem nyesték a bokrokat, nem gondozták a fákat, és az elszabadult természet megtette a magáét... A kúriából iskola meg tanácsháza lett, és az embereknek nem ez a tizenhat hold volt a legfőbb gondjuk, hanem a többi, a zörgősárga kukoricások, a dűlők gabonatáblái... Űj tulajdonosnak lenni nehéz a megszokott intézői bölcsesség és előrelátás nélkül, talp alatt a földdel, szemben a természet erőivel, a közös gazdálkodás gondjaival.

Szemben gyakran régi önmagunkkal is.

Járjuk a parkot. Az ember hajlamos a kora nyári, kora délutáni csöndben a tűnődésre. Itt van például a teniszlabda.

Máris élénk a kép; elegáns fehérség, apró asztalok, inassal, hideg italokkal. Az úri Magyarország apró szimbólumaival. Ha a falusi embereket régi uraikról kérdezzük, szívesen mesélnek. No nem az egykori szolga hálás emlékezete ez, dehogy, inkább anekdotá- zó derű tér vissza ... Ilyen volt az uraság, olyan volt. Tartott szeretőt, nem tartott. Jóságos volt vagy zsarnoki. Kedves vagy mogorva.

A teniszlabda fokozatai; volt, ahol megengedték a cselédgyerekeknek, hogy ott álljanak illedelmesen, ugrásra készen a pálya szélén, és néhány krajcár, a meglesett álomvilág fejében szedjék a labdát. Ez volt a jó uraság. Volt, ahol csak akkor érhetett a cselédgyerek á misztikusan izgalmas fehér labdához, ha az valamelyik komtessz vagy dendi erős ütésétől átrepülte a parkkerítés kőfalát. Ilyenkor kezdődött a rohanás a labda után... és a kapunál oda lehetett adni az inasnak. Somogygesztiben így csinálták.

Csak az ütő húrjának pengését hallhatták a gyerekek és lesték, átrepül-e a falon a labda.

Kísérőm a parkon túli akácosra mutat:

— Eredetileg ott voltak a c seiédlakások... De túl közel a kúriához, és a gróf nem szerette hallani a gyerekek sírását. Följebb költöztette az embereket.

Klobucsáf

ködik oly ledéren a szobánkban dolgozó Micike. Mintha legalábbis az én dolgom lenne öltöztetni... Hát én elhatároztam, hogy tiltakozni fogok. Először arra gondoltam, hogy beindítok egy »beszéljünk csendesen egymással« mozgalmat, de ezt elvetettem mert túl kevés időm van a szervezésére. Készítettem egy táblácskát »Ne ordíts!« felirattal, s adott esetben felmutattam, de épp az ellenkező hatást értem el. Ekkor jött a nagy ötlet: ellenzékbe vonulok. Három napja nem ejtek ki a számon hangosan szót. Csak így. Egyszer talán majd észreveszik néma tiltakozásom ... Na, de sietek, mert kiabál a feleségem, ha kések a vacsoráról.

Egy kicsit görnyedt, megtört vállal baktatott át az úttesten. Egy kanyarodó járműből ráordított a vezető:

— Szedje már azokat a csámpás virgácsait, mert...

Klobucsár bánatos szemmel visszafordult, ■ a szája mozgásáról leolvastam;

— Na, látod! Mit mondtam?! ...

Y. SL

Járjuk a parkot. A kastély sárga fala elővillan néha a zöldből. Tanév vége van — nyári csend. Bent a nagyteremben — némi nagyzolással lovagteremnek is nevezhetnénk — bordásfal kapaszkodik a régi tükör elé. A régi időket a faburkolat idézi még és a kandalló.

Aztán egy másik terem; ma ifjúsági klub. A képek a falról éles kontrasztként hasítanak színeikkel, alakjaikkal, hangtalan kiáltásaikkal a csenbe. Hanglemezboríték. Vijjogó gitárhang, elnyújtott énekszó, vadul pergő, a mindennapok ritmusát a hihetetlenségig felfokozó dob. Kezek. Érvelők, protestálók. Angela Davis a falon.

Mai családi ház — a régi

Szemközt pedig a tiszta tekintetű öreg, a keleti rizsföldek jó szelleme; Ho Si Minh. Megpattanó golyók, makacsul követő célgömbök, napalm. Éber tekintet a folyók fölött. Lány géppuskával. A mai Vietnam. A ma szűrődik be, fészkeli be magát makacsul, kitörölhetetlenül, kiűzhetetle- nül.

— S megint — járjuk a parkot. Azt írtam a cikk elején, hogy sokáig engedték szabadjára a tenyészetet.

Kísérőm, az általános iskola igazgatója pedig éppen arról beszél, hogyan fogja kordába, gondozza most már egyre jobban a helybeli ifjúság ... Nehéz a munka, szabad idejükből szakítanak erre is.

Szombathely, Pécs, Győr, Sopron, Óbuda helyén már a római időkben népes nagy városok voltak. A Fejér megyei Tác község helyén lévő Gor- siumnak már az i. e. I. században húszezernél több lakosa volt. Az Óbuda helyén virágzó fővárosnak, Aquincumnak hajdani fényét és jelentőségét bizonyítja a két feltárt amphi- teátrum és a díszes szarkofágok egész sora.

A magyar államhatalom korszakában, a kereszténység felvétele után kezdtek kialakulni a városaink. Az első korszakban Esztergom és Székes- fehérvár, valamint Veszprém voltak a legjelentősebbek.

Fényes Elek 1850. évi kimutatása szerint még csak egy százezres városa volt az országnak, az akkor még külön közigazgatású pest 110,516 lakosával. Budának ugyanakkor 34 983 lakosa, Óbudának 10 760, tehát kevesebb mint a

A fák alatt pedig visszaidé- ződik a múlt, Nem nehéz nyomába eredni... Vall róla néhány összegyűjtött edény, a népi élet emlékei, vall róla a helybeli. plébános, a parókia gazdája, ahol a föl jegyzések évszázadokat őriztek meg.

Kora délután kopogtattam a parókián, mezítlábas, kapáló ember rázott velem kezet. Szavai nyomán nyert körvonalat egy darab somogygeszti história. Nem részletezem, bár lehetne anekdotázni is, alapjában hasonló a többi, a környező településéhez. Egyházi adójegyzékben szerepelt, pusztította a pestis, jobbágyok lakták a középkorban, és a tizencselédsoron.

kilencedik századi jobbágyfelszabadítás határozta meg a világháború előtti faluképet. Középparasztok, cselédek. És ezen belül a rétegeződés, néhány gazdagabb portára és néhány szegényebbre.

Járjuk a parkot. Délután van, lassan nőnek az árnyékok, és a liget felső vége felől zaj hallatszik. Ez a zaj, ez a mozgás az, amely meghatározó. Ez Somogygeszti. Az egykori cselédek mai utcasora, a vízvezeték habos vízsugara, a fiatalok — életük. Nem kerestem szenzációkat, nem is lehetett, s úgy éreztem, érdemesebb a köznapi ritmusra figyelni.

ronaztak legtöbb királyunkat és itt van legtöbb királysírunk is. A főváros, illetve a királyi székhely később átkerült Visegrádra, majd Budára. Az ország három részre szakadása után a királyi Magyar- országnak Pozsony, a keleti országrésznek, azaz Erdélynek Gyulafehérvár lett a székvárosa. Az igazi főváros, Buda, a török uralom alá jutott résznek lett a székvárosa, a budai basának a székhelye. A török uralom megszűnése után még hosszú ideig Pozsony volt a fővárosa. Buda csak 1848-ban lett ismét az ország fővárosa és száz esztendeje — 1872 óta mint az egyesített Budapest, fővárosa az országnak, és lakosainak száma ez alatt a száz év alatt — a sok vihar és csapás ellenére — több mint tízszeresére emelkedett.

Somogyi Néplap! 5

Irta: Leskó László Fotó: Gyertyás László

Tröszt Tibor

(Folytatjuk.)

Hány fővárosa volt Magyarországnak ?

Magyarországot a még nem is távoli múltban a világ közvéleménye, mint a puszták, betyárok, pásztorok országát tartotta számon. Ennek a felfogásnak erősítéséhez sokszor a saját — tévesen értelmezett — propagandánk is hozzájárult. A valóság az, hogy bár nem volt az urbanizáció olyan mérvű, mint a nyugati vagy északi országokban, jelentős városi kultúránk volt már a középkorban, az ország egyes részein már a római időkben is.

mai Gödöllőnek vagy Kőszegnek. Akkor még Debrecen volt az ország második városa 55 437 lakossal. Követte Kecskemét 44, Hódmezővásárhely 37, Szeged 36, és a Budát követő Miskolc 29 612 lakossal. Győrnek akkor még csak 18 ezer lakosa volt.

Az idők folyamán az ország fővárosa is sokszor változott. Első fővárosunk volt Esztergom, de szerepét rövidesen átvette Székesfehérvár. Itt ko-