Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-15 / 139. szám

A számok mögött emberek Társadalmi részvétel a csecsemők érdekében A Magyar Gyermekorvosok Társaságának dél-dunántúli szakcsoportja, melynek tagja Baranya megye, Pécs megyei jogú város, Somogy és Tolna gyermekorvosi kara — éven­te két jelentősebb ülést hív össze. Időközben azonban Pé­csen többször is tartanak szak­mai napokat. 1972-ben az első tudományos tanácskozás szín­helye Somogy megye volt. (Ez volt az első alkalom, hogy nem Pécsen ült össze a szak­csoport.) Az ő_szi összejövetelt Tolnában rendezik meg, így valamennyi gyermekorvos el­jut mindegyik megyébe, és megismerkedhet a kisebb te­rületek sajátos gondjaival, a helyi eredményekkel. Nemcsak ezért volt fontos a nemrég lezajlott somogyi ta­nácskozás. A több mint száz­harminc gyermekorvos nyil­ván azért is jött el szívesen Somogyba, mert olyan téma szerepelt, a napirenden, amely napjaink legégetőbb orvosi­társadalmi kérdése: a cse­csemő- és gyermekellátás, a csecsemőhalálozás, A konferenciát dr. Barla- Szabó Jenő igazgató főorvos, a szakcsoport elnöke nyitot­ta meg. Majd előadásokat tar­tottak Baranya, Tolna, So­mogy vezető gyermekgyógyász főorvosai, dr. Jani Lajos. dr. Csordás Jenő és dr. Halka Sándor, valamint dr. Várbíró Béla, Pécs gyermekgyógyász igazgató főorvosa Dr. Halka Sándor Somogy megye gyermekgyógyász főor­vosa, előadásaiban ismertette az országosan is kiemelkedő eredményeket, melyeket So­mogy a csecsemőhalálozás csökkentése terén 1958-tól 1971-ig elért. 1958-ban megyénkben még 466 csecsemő halt meg első életévének betöltése előtt, 1971-ben pedig 163. Míg az or­szágos javulás 1958-tól 1971-ig tízezer élveszületettre számít­va 23,1 ezrelék, 39 százalék, addig Somogybán 50,4 ezrelék, 61 százalék. Az országos át­lag 1971-ben 35 ezrelék. Me­gyénk csecsemőhalálozása 82,2 ezrelékről 31,8 ezrelékre csökkent. Ezen belül a 7—365 nap közti halálozás 56,3 ezrelék­ről 10,3 ezrelékre, a 31—365 nap közti halálozás 43,9 ezre­lékről 8 ezrelékre csökkent. A jelentős javuláshoz hoz­zájárult a kórház és a megye területén dolgozó orvosok, egészségügyi dolgozók össze­hangolt megelőző, gyógyító és gondozó munkájának megszer­vezése. Űjabb tanácsadók lé­tesültek, betöltötték az üres védőnői állásokat, Kaposváron nyolc gyermekorvosi körzetet szerveztek, fölépült az új, kor­szerűen fölszerelt megyei gyer­mekosztály, mely központja lett a csecsemő- és gyermek- védelemnek, a gyógyításnak és az utógondozásnak. Fontos volt a magasabb higiéniai kö­vetelmények, szabályok meg­szervezése és betartása. Az anyatejgyűjtő állomáson éven­te mintegy 55—60 hektoliter anyatejet gyűjtenek össze, ezt elsősorban a beteg csecsemők kapják. Elmondta, dr. Halka Sán­dor, hogy a korai újszülöttek — 0—6 nap — halálozás ará­nyát a magas koraszülöttség miatt lényegében nem lehetett csökkenteni. Míg 1958-ban So­mogybán ezer élveszületett új­szülött közül hetven volt ko­raszülött, addig 1971-ben en­nek már csaknem a kétszere­se, azaz százharminc. Megyénkben a csecsemőha­lottak 51,5 százalékát a ko­raszülöttek teszik ki. Szülész és gyermekgyógyász körökben mind nagyobb tért hódít az a vélemény, hogy a koraszülések nagy számú emelkedésében a rendkívül megszaporodott művi vetélé­sek szerepet játszanak. _ Mellette felsorolható a ká­rosító hatású vegyi ártalom, az idegrendszer fokozottabb megterhelése, a gyógyszerár­talmak, a dohányzás, az al­kohol is befolyásolhatja a ko­raszülést Talán kevesen tud­ják, hogy a dohányzás eseté­ben a csecsemőt nem is a nikotin veszélyezteti, hanem a füstben levő szénmonoxid, amelyet a nem dohányos is beszívhat környezetének leve­gőjéből. Éppen ezért fontos, hogy a munkahelyeken csak a dohányzásra kijelölt helyen gyújtsanak rá, ezzel is nagy­mértékben óvhatják a gyer­meket váró dolgozó asszonyt. Fokozott figyelemmel tehát a nőkre! Ez elsősorban ma­guknak a nőknek szól és az­tán a környezetüknek. Dr. Halka Sándor elmondta, hogy véleménye szerint már a gim­náziumokban szükség lenne olyan tantárgyra, melynek keretében a leendő anyákat fölkészítenék hivatásukra. A csecsemőhalálozás okai között a második helyen a szövődményes légúti megbe­tegedések — például a szövőd­ményes tüdőgyulladás — álla­nak. Ez után viszont a felelőt­lenség, a gondatlanság, a lel­kiismeretlenség következtében létrejött balesetek és sajnos, a gyilkosságok következnek. Megyénkben 1971-ben három csecsemő halt meg gyilkosság következtében. És ez már nem is orvosi kérdés, hanem a szülői házra tartozik. Ennek a kategóriá­nak a fokozatos csökkentése a meglévő felvilágosító tevékeny­ség további fokozásával, a ha­tékonyság emelésével érhető el. Mit kell megoldani Somogy­bán a közeljövőben a csecse­mőhalálozás további csökken­téséért? Refrénként cseng: vissza kell szorítani a kora- szülöttséget, fokozott megelő­zés szükséges a légúti megbe­tegedések terén, el kell mélyí­teni a szülői lelkiismeretet. — Ez a munka nemcsak az egészségügy, a szülészet, a gyermekgyógyászat további erőfeszítéseit és fokozott együttműködését igényli,' ha­nem szükséges a kellő és ál­landó felvilágosítás és tudato­sítás mellett egész társadal­munk részvétele is — össze­gezte a legfontosabb teendő­ket dr. Halka Sándor megyei gyermekgyógyász főorvos. Horányi Barna Az igali strandon Az első magyar gabonancmesítő A minap valamiféle régésze­ti szakmunkával kapcsolato­san dr. Mándy Györgynek, a Mezőgazdasági Kiadónál a múlt esztendőben megjelent Hogyan jöttek létre kultúrnö­vényeink című, a nem mező- gazdasággal foglalkozó szak­embereknek is igen értékes és érdekes könyvét lapozgattam. A növénynemesítés kapcsán szó került Nagyváthy Jánosról (Miskolc 1755—Csurgó 1819.) az első magyar mezőgazdasági kézikönyv írójáról. Széchenyi Ferenc, Festetics György, Ka­zinczy és Batsányi barátjáról, ö volt, aki a keszthelyi ura­dalmat mintaszerűen megszer­vezte. Többek között bevezet­te ott — a kettős könyvelést is. Nagyváthy János Csurgón is élt és dolgozott, ott írta többek között A praktikus tenyésztő, A magyar házi gazda asszony, A magyar haza gazdálkodása, Smith és Soden után kidolgoz­va című munkákat. A mezőgazdász, aki a se­lyemhernyó-tenyésztés, a Ba­laton kihasználása, a szorgal­matos mezei gazdaság patro- nálása terén szerzett hervad­hatatlan babérokat, észrevette kora szellemi és tudományos állapotának szegénységét, el­maradottságát is. (Ö buzdítot­ta a »helikoni« grófot a csur­gói gimnázium megalapításá­ra, de ő írta többek között a Csokonai által is ostorozott ál­lapotokról: »Itt Somogybán a tudomány igen ritka dolog, és éppen olyan, mint a paradi­csommadár, melynek a régiek szerint lába nincsen és így sohasem állapodik meg sehol. Akik itt tanultabbak, mind idegen vármegyéből valók, és csak kenyérkeresés végett maradnak itten ...« Nagyváthynak olyan tanító- mesterei voltak, mint például Mitterpacher Lajos (Bélivé 1743 — Pest 1814) természettu­dós, aki a mezőgazdaságtan el­ső magyarországi egyetemi ta­nára volt. 1777-től oktatott az egyetemen. Emellett tudomá­nyos író volt, művei több nyelven jelentek meg. Az egykori jezsuita, majd szekszárdi káplán és plébános 1789-ben kezdett el gabonane­mesítéssel foglalkozni. Először rozzsal, (1789—90) majd a »csodálatos« (ágas) búzával, később a tönkéből (kétszemű búza) származó un. lengyel búzával, 1792 tavaszától pe­dig a hajatlan árpával kísér­letezett. Előszavában a gabo­nanemesítő munkájáról a kö­vetkezőket írja: »A’ mezei tu­dományoknak nem megveten­dő része a’ kerti mesterség. E’ nyitott nékem utat... min­denféle Gabonának bő termé­kenységére. Mert látván a' kü- lömb-féle kerti magoknak egymástól különböző vetését, azoknak ki-kelését, nevekedé- sét, érettségét, és némelyek­nek, egy-szemből harmintzig, hatvanig, százig is termesztett sokaságát, nem győztem sok­szor eleget csudálkozni, hogy a »Gabona még a’ jó földben is olly terméketlen, hogy min­denkor jó esztendőnek tarta­tott nálunk, mellyben egy-egv szem ötöt, vagy hatot hozott, sőtt ha ezernégyszáz négysze­ges (quadrát) öl-földben két posonyi mérő után tizenhat termett, azt a’ ritka esztendőt a’ régi arany időkhöz hasonlí­tották a’ vátzi gazdák; én pe­dig meg-vallom, még ezt a» jó termést is mindenkor ke- veslettem.« Ez az első magyar nyelven írt növénynemesítési köny­vecske — mely elmondja a »próbatételeket a kertben, a szántóföldeken, majd beszá­mol a vetési módokról, a leg­jobb magokról — ma már könyvészeti ritkaság. A Rippl-Rónai múzeum könyvtá­ra 1934 óta, az első kiállítás megnyitása körüli napokból őriz egy példányt. Gálos Fe­renc tanár találta valamelyik kaposvári padláson, és felis­merve értékét, érdekességet, azonnal átadta Gönczi Ferenc­nek. A Vátzi gabona című könyv nemcsak könyvészeti és könyvtörténeti érdekesség, ha­nem még napjainkban is hasz­nos olvasmány. Dr. Draveczky Balázs A SZÉLSŐ FA M egnézted egyszer, hogy milyen a szélső ja? Az, amelyik az ERDÖ-ből az E betű? Amelyik nyeli a port, hajlik a szélben, tépő- dik a viharban, oldalát és lombját nekifeszíti a jégeső­nek? Az a fa, amelyik védi a többit? Hogy a többi dél­ceg maradjon, csak a csön­det hallgassa, árnyékában gombát és szamócát növesz- szen, zavartalanul. Ez a fa görcsös törzsű, tépázott koro- nájú. Rideg odvából beljebb költözött a cinege. Gerle nem rak fészket az ágaira, ám té­len itt telepszenek meg a ká­rogó varjak, mert innen lát­ják, hullott-e eleség az útra... Pásztor Antal molnár volt. Az uradalom és a falu mol­nára. Lisztporban, hófehér zsákok és sistergő tengelyek között, garatok és csúszdák mellett telt el az életének a java. Most irományokat rak elém, meg képeket. Nagy paksaméta az egész így együtt. A kis szobában majd­nem az asztalig lelóg a vil­lanyzsinór, az égő belevilágít a fakó, tépett papírlapokba, újságkivágásokba, s megcsú­szik a fény a régi képek tük­rén. Pásztor Antal azt mondja: ez ő. Pontosabban: ez volt ő. Hinném-e? Persze, mondom, miért ne hinném? Az idő el­szállt, jött az öregség, s most itt él ezzel a kedves asszony­nyal, ni. Gyere be már, lel­kem, szól ki az előszobába az ott sürgölődő asszonynak. Az asszony kicsi és mosolygós. Szépen beszéli ezt a drága anyanyelvűnket. Az ember is kicsi, de kövér. Nézem, ilyen képük, ahol így együtt lenné­nek, nincs az asztalra terített emlékek között: a régi képe­ken mindenhol csak a férfit látom, ismeretlenek társasá­gában vagy egyedül. Nagy volt a malom forgal­ma, meséli, és minden gond az ő nyakába szakadt. Jó szívvel, okos fejjel és értő kézzel csinálta, nem volt hi­ba a munkájában. A háború­ról, a másodikról csak úgy beszél, hogy: világégés. ö tudja, hogy az volt, mondja, mert ö aztán tapasztalta. Pásztor molnár bizalmi embernek számított akkor és ott, »hazafiságához•« nem fért kétség. Az intéző lakása mel­lett volt az ő ugyancsak szép és gazdagon berendezett két- szoba-összkomfortja. A ma­lomtól ide is elvezették a vi­zet, a kertészkert üvegházá­ból ide is jutott pálma Az ajtón ott állt a tábla: »Pász­tor Antal molnár«. Nem tetszett nekem az a háború már akkor sem, amikor kezdődött, mondja. Ahogyan indult, az már borzalom volt. Itt vol­tak például a zsidók. Az itteniek, meg a máshon­nan ide menekültek. Láttam rajtuk a sárga csillagot és azt, hogyan viszik el őket. Gyorsan ment az kérem. Az­tán a lakásuk ott maradt, a bútort és más értékeket széj- jelhordta a falu. Mert min­denki azt mondta, hogy azok már úgysem jönnek vissza. Két család maradt utoljára, a boltos meg a hentes. Hát akkor határoztam én el, hogy magamhoz veszem őket. Titokban történt ez, nagy- nagy titokban, hogy senki se tudjon róla, mert akkor az­tán megnézhettem volna ma­gamat, meséli. Magukkal hoz­ták a kis helyen elférő érté­keiket, és elbújtattam őket. Egyébként mindenük ugyan­úgy odaveszett, mint a töb­bieké. Amikor a házukban keresték őket, már nálam volt a hat ember. Hatan voltak. Később a szomszéd faluból még jött egy házaspár. Hogy honnan tudták a címet, meg azt, hogy nálam biztonságban lesznek, sohasem firtattam. Az épü­letben zárt folyosó húzódott végig, innen nyíltak a szobák és más helyiségek, aztán zsa- lús ablakok az udvarra, és a legvégén volt a padlásfeljá­ró és a fáspince ajtaja. Ko­ra reggel, amikor a malomba mentem, kívülről lezártam a lakást, s aki az utcán járt, a molnárlakásban nyomát sem látta az életnek. Az intéző­től nem kellett tartanom, mert elég korán kijelentette, hogy »puskaporos a levegő«, és elment a gróf után ... Én akkor már a hatvana­dik évemet tapostam. Se fe­leség, se gyerek, így hát csak a magam fejét kockáztattam. Nálam nem kerestek senkit, nem rendeztek házkutatást, megbízható embernek számí­tottam. A gazdák meg a cse­lédek lófogat híján tehén­vagy ökrösszekérrel hozták a gabonát, és megvárták, amíg megörlöm nekik. Tudtam, hogy volt közötte az uradal­mi magtárból való búza meg rozs. Még azelőtt jutottak hozzá, mielőtt a katonaság őrt állított a hatalmas épülethez. Félni igazán csak akkor kezdtem, amikor az egész már a végéhez közeledett. Nem, nem a bújtatottak fé­lelme ragadt rám, hiszen azok mindig egyformán re­megtek. A Pest fölül vissza igyekvő bmbázók egy-egy megmaradt »csomagot« a környéken dobtak le, s oly­kor egy eltévedt ágyúlövedék is becsapódott a faluba. Szó­val, emiatt aggódtam. Arra gondoltam, hogy milyen nagy szerencsétlenség volna, ha ezek az emberek, múltán ed­dig megúszták az elhurcolást, most itt pusztulnának el. Egyszer aztán részeg kato­nák állítottak he a malomba. Kevés rosszabb van a fej­vesztetten menekülő katoná­nál. Ezt kétszer éltem át. Egyszer, amikor magam is az voltam az első világháború­ban. és most. a másodikban, amikor ezekkel találkoztam. Gondolom, megtalálták a gróf Vincéiében a maradékot. Minden áron azt akarták, hogy menjünk a lakásomra, mondván, hogy v"ore emberi körülmények köpött kíván­nak enni és elfogyasztani a maonkkai hozott bort. Hát, mondanivalóm épven lett vol­na az emberi körülmények­kel kapcsolatban, és már a nyelvemen volt, hogy ciniku­san biztassam őket: tartsanak ki még egy kicsit, hiszen ez­zel a sebességgel igazán na­gyon gyorsan hazaérhetnek Németországba, az általuk hirdetett makulátlan, civili­zált, emberi körülmények kö­zé, — de akkor nagyon meg­ijedtem. A lakásomon a nyolc ember el se bújik, ha azt lát­ja, hogy én is a látogatókkal vagyok. Azok ott menthetet­lenül elpusztulnak, ha ezek rájuk akadnak, és a haláluk csak az én telkemen szárad­na. Beszéltem, beszéltem, de közben azon járt az eszem, mitévő legyek a liszteszsáko­kon bukdácsoló katonákkal. Es akkor — csodának vélném, ha hinnék a csodákban — egy. a terhétől megszabadult repülőgép a közelben kioldot­ta a megmaradt bombáját... A kazánházba vonultunk le, mert most már könnyű volt meggyőzni őket arról, hogy a lakásomban tartóz­kodni — életveszélyes. A ka­zánház biztonságosnak lát­szott a bombaveszély ellen. Itt gubbasztottak egy ideig, s az ablakon át az utat lesték. Az úton menekülök sátoros kocsikaravánja kígyózott. A katonák éhesek voltak. Az egyik kocsi lemaradt a többi­től, és az árok mellé állt. Ta­lán a kerék tört el? Nem fi­gyelhettem men. mert a ka­tonák félretaszítottak és dü­löngélve igyekeztek a kijá­rathoz. majd a kocsihoz. A civil kézzel-lábbal ma­gyarázott valamit, de a kato­nák nem törődtek vele. Egyi­kük bemászott a ponyva alá és kisvártatva egy tábla sza­lonnával bukkant elő, és dia­dalmasan mutatta társainak a zsákmányt. Azok meg vi­gyorogva csetlettek-botlottak a kocsi körül, észre sem vet­ték, hogy egy teherautó tart feléjük az úton. A gépkocsi dudált, de nem fékezett. Kö­zéjük hajtott, és mintha mi sem történt volna, folytatta az útját... Pásztor Antal molnár volt. Leveleket mutat, s ezek tele vannak köszönő sorokkal, há­lával. Azok írták, akiknek az életét akkor megmentette. Azt mondja, 6 sokáig fog élni. Szép élet volt az övé, ál­lítja, és ez így volt szép. Sok­szor azért védte a saját éle­tét, mert a másokét féltette. És ha egyszer menni kell? Állok elébe, mondja, és a mozdulat, amivel ezt a kije­lentést kíséri, Krúdy Gyula egyik könyvének azt az öreg­ember-szereplőiét iuttatja £g-y^rr),hd> orr* ■'HnzrAs^olcfa-fi hoiy életben vagyok, vigye az ör­dög. ezért oly nehéz kilépni belőle.« Pedig hát Pásztor Antal minden bizonnyal él majd akkor is, amikor neve elé odakerül a kis szócska■ »né­hai«. Aki egyszer vállalta, hogy szélső fa legyen, azt nem felejthetik el. És amíg erdő lesz, addig mindig és mindenütt ott állnak majd a szélső fák . . Heraesz Ferenc Somogyi Néplapl 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents