Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
f TtADNÖTI wngsas; Huszonnyolc év Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, — gyillcosod! öcsémet halva szülted-é, vagy élt öt percet, nem tudom, de ott a vér és jajgatás között úgy emeltek föl a fény felé, akár egy győztes kis vadállatot, ki megmutatta már, hogy mennyit ér: mögötte két halott. Mögöttem két halott, előttem a világ, oly mélyről nőttem én, mint a haramiák: oly árván nőttem én, a mélységből ide, a pendülő, kemény szabadság tágas és szeles tetőire. Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen hűvös. Hívó szavad helyett kígyó szisszent felém játékoim kis utain, ha este lett s párnáimon vért láttam én, a gyermeket elrémítő, nagy, hófehér pehely helyett Műyen mély vdtt gyerekkorom, s milyen magos az ifjúsági A két halál megérte-é? — kiálltottam a kép felé, mely ott sütött szobám falán. Huszonnyolc éves voltál akkor, a képen huszonöt talán, ünnepélyes ifjú nő, komolykodó, tűnődő. Huszonnyolc éves voltál akkor, most ugyanannyi lettem ért, huszonnyolc éve, hogy halott vagy, anyácska! véres szökevény!! Anyácska, véres áldozat, a férfikarba nőttem én, erősen tűz a nap, vakít, lepke kezeddel ints felém, hogy jól van így, hogy te tudod, s hogy nem hiába élek én. Aludj Mindig gyilkolnak valahol, lehunyt pillájú völgy ölén, fürkésző ormokon, akárhol, s vigaszul hiába mondod, messzi az! Sanghaj, vagy Guernica szívemhez éppen oly közéi, mint rettegő kezed, vagy arra fenn a Jupiter! Ne nézz az égre most, ve nézz a földre sem, aludj! a szikrázó Tejút porában a halál szalad s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat ÉDESANYÁK hából került elő. Feri evett. És amikor magára maradt? És amikor újra éhes volt vagy a láz hántolttal Ház a Gát utcában »Már egy hete esek a mamára gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen-»! Kötetet forgatok, József Attiláét. József Attila akkor már egy éve nem élt, amikor a ferencvárosi ház kapuján egy téli napom — nem először és nem utoljára — beléptem. Ott, a földszinten, hátul, ptt lakott B. Feri, az iskolatársam. Abban a házban csak őt ismertem. Azt nem tudtam, hogy a költő szülőhelye az a ház a Gát utcában, a hármas számú. A szappan- gyár is ott volt. Talán József Áron egykori munkahelye, a házak hátulsó tűzfalához ragadva, homlokzatát a Thgjy Kálmán utcára fordítva. Nehéz, bűzös ködöket, néha il»A bögrét két kezébe fogta, és úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott, s ült egy kicsit a félhomályban-» Az én apám hajnalban indult munkába. Kerékpáron, Csepelre. Anyám Budára Valaki azt mondta neki: rakjon papírt a cipőjébe, akkor nem fagy el a lába Kitömte a cipőjét, s nevetett: mit nekem a téL Semmi az végig gyalogolni a Mester utcáin, a Boráros téren, át a hídon, föl a méltóságosékhoz. Kesztyűje nem volt, azt nékem adta, hordjam én. Mert a tél kegyetlen volt. Marta a kabátot, szúrt a cipő résein át A Gát utca és a Márton utca sarkán pékség volt Meleg ömlött az ablakaiból , még a lehúzott redőny mögül is. Éjjelente lisztfehér sütőmunkások iparkodtak befelé, s észre sem vették a fal mellé lapuló rongyosamét: a kére- gető volt ott aludt minden éjjesL-A város peremén, mint lucskos szalma, hull a lámpafény, kissé odább egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél.. «* Versekét olvasok. A sorokat csak ma tudom hozzá- mérni a külvárosi télhez, a Gát utcához, a költőhöz. Akikor nem tudtam őróla, sem a Mamáról, csak B. Feriről, aki beteg volt A költő pedig, akit csak halála után évekkel ismertem meg, már akkor a mienk volt A Gat utcáé, a ferencvárosi, az angyalföldi gyerekeké, a külvárosi édesanyáké, akikről a Mama minden sora szót »Nem nyafognék, de nmet már késő, most látom, milyen óriás 6 — szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében-« Vincze István latos piperegőzöket bocsátott ki. S talán a Mama azon a lépcsőn, ment a padlásra serényen, ami mellett én befutottam. Akkor én semmiről sem tudtam, csak B. Feriről, aki beteg volt Ajtót sem jött nyitni, feküdt az ágyában, dunna alá húzódva. Az ágy mellett szék, rajta bögre, vízzel, és papírba csomagolva nyolc fillér. Azon egy negyedliter tejet — éppen egy csészével — hozhattam neki. Egy kis kenyér a konyédesanyám köszöntése A z édesanyákat kő- szönitjük ma, a tavasz egyik legbensőségesebb ünnepén. Érzéseink, szeretetünk minden melegével feléjük fordulunk, -s az éviszak legszebb ajándékával, virággal árasztjuk el őket. Nincs az a szép szó vagy glazdag ajándék, amely méltóbban kifejezhetné hálánkat köszönetünket Ma is nagy gond az édesanyák gondja, pedig — nincs szükség bizonygatásra — könnyebben, jobban élünk. De az édesanyák gondja nemcsak ennyiből áll. ök ember* akarnak faragni gyerekeikből, becsületes, a mai követelmények között is mindig helytálló embert, s ez nem könnyű dolog. A gyerekek általában sok gondot akoznak. Nem azért, mintha eleve rosszak vagy hálátlanok volnának, egyszerűen csak azért, mert gyerekek. Sokak divatos kedvtelése kárhoztatná s bírálná a mai fiatalokat Azt állítani róluk, hogy felelőtlenebbek, munkára, gondra kevésbé alkalmasak az előző ifjú generációknál. — Elsietett ítélet, rossz általánosítás ez, hiszen számtalan példa bizonyítja, hogy fiataljaink nagyon is törekvő, céltudatos emberek. Vannak persze a mi társadalmunkban is utat és célt tévesztett fiatalok. Akadnak — sajnos — olyan ifjú emberek, akik a szabadságot összetévesztik a szertelenséggel, s végül nem riadnak vissza a társadalmi szabályok, sőt a törvények áthágásától sem. Az ilyen fiatalok jó útra vezetése noha közös társadalmi gond, mégis elsősorban az anyák szerető szava, a család általuk megteremtett bensőséges hangulata' s tisztességet, becsületes helytállást követelő légköre. biztosíthatja gyermekeink töretlen életútját. Az édesanyák élete szakadatlan: munkában telik el. Kettős helytállás az övék, hiszen nemcsak a munkahelyen várja őket a kötelesség, hanem otthon is. A gyerekeit igazán, a szó nemes értelmében szerető anya éppen ezért és éppen a gyerekei érdekében, a gyárban vagy a hivatalban tapasztalt, munkamegosztást törvénnyé teszi a családban is. Nemcsak azért, hogy neki könnyebb legyen, hanem, hogy gyermekei már a legmelegebb és az életet lényegében meghatározó ki' zösségben megszokj áló a munkát, a felelősséget, s így felkészülve az életre, később nekik is könnyebb legyen. Az anyák legnagyobb gondja és legszebb kötelessége: küzdő, akaraterős emberré nevelni gyerekeiket Rossz • úton jár, a minden terhet magára vállaló anya, aki sanyarú múltján azzal vesz elégtételt, hogy agyondédelgeti gyerekeit, ezzel megfosztja őket a küzdés örömétől. Illúziókra nevel, aki válogatás nélkül mindent megad, hiszen az élet nem mindig olyan bőkezű, mint az édesanyáik. Az élettől munkával, tanulással ki kell verekedni a boldogulást. A mi társadalmunk legszebb vonása, hogy közel állnak egymáshoz az emberek, a közös cél és a szándék láthatatlan szálakkal fűz bennünket össze, megpróbálunk minél többet tenni egymásért. Az édesanyákat nálunk mindinkább nagyobb megbecsülés övezi, gondjaikon hathatós igyekezettel próbálunk segíteni. Ma, amikor a hála virágaival köszöntjük az édesanyákat, érezzék még fokozottabban, még mélyebben a feléjük áradó szeretetet és megbecsülést-A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen guggoló gyerek. Sir, mint cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek.« B. Feri anyja dolgozott. Valahol kint a Soroksári úton vagy az Illatos úton egy »'bélgyárban*'. Reggel korán ment, nem maradhatott otthon. Estefelé ért haza. Nem tudom, apja volt-e B. Ferinek. Azt soha nem kérdeztem. Mert lehet, hogy meghalt, lehet, hogy elhagyta a családját, vagy a »rend« fogta le. Nem, azt nem illett kérdezni. Amikor az anyja hazaért, lei esi tüzet rakott, kicsi ételt főzött a fiának. Maga talán nem is evett. Ezek a Gát utcai anyák talán soha nem is ettek. Bencze József: Mákgubálás Anyám a csenevész aggastyán mákkirályt lefejezi késsel, koronát ráncigái. Óptumos nyárban bóbiskol a széken; vére megszenteli varázsló hitével. (Fehér Éva általános iskolai tanuló kréturajza.) Ember született A kórházban egy külön világ a kismamáké. Várakoznak, saját és egymás gyerekéért is aggódik mindegyik. Valami közös erő, titok tartja őket össze, amit csak ők tudnak, ök éreznek. Szőke fiatalasszony sétál a folyosón. Első gyerekét várja. — Már több mint egy hete itt vagyok — mondja. — És még semmi. Éjszakánként fölébredek, és várok: talán most, kezdődik. Álmomban már megszületett. Fekete kisfiú, Robinak hívták. Most már biztosan nem kéU sokat várni, hogy az álom valóság legyen. Néha megijedek, hátha valami baja van, azért késik, de aztán amikor mozdul, megnyugszom. Ha mozog, akkor nincs semmi baj ... Mindig megnézem, ha egy kisbaba megszületik. Olyan szépek. Olyan lesz az enyém is. Ha valakit levisznek a szülőszobára, mindig arra gondolok, bár én is mehetnék. Pedig félek. Nem tudom pontosan, hogy mitől, hiszen nem szültem még gyereket... De nagyon várom. Nem is lehet ezt szavakkal (kifejezni, csak érezni A legnehezebb út, amfft az ember megtesz, az első huszonnyolc centiméter — mondta egy híres angol szülészprofesszor. Ha ezt az első utat minden baj nélkül járja végig, ha az első akadályt — a születést — sikeresen veszi, az élet többi lépése már könnyebb. Hányán segítik ezt az első utat, hogy sima, veszélytelen legyen! Orvosok, eookmök, védőnők. Anélkül, hogy tudna róla, kapcsolata van a külvilággal, még ha egyoldalú is ez a kapcsolat. Figyelik, vizsgálják, aggódnak érte. A legszorosabb kötelék egy emberhez köti, aki létezése első pillanatától néki élpninden gondolata körülötte forog, akinek szíve alól elindul első útjára. Sápadt kismamát kísérnek a vizsgálóba. — Most kezdődik — mondja. — Tudom, így volt az első gyereknél is. Négyéves a kisfiam, s jó lenne, ha mos* kislányunk születne. De ha újra fiú lesz, az sem haj, csak egészséges legyen ... Itt volt nálam a férjem, amikor kikísértem, a folyosó végén éreztem, hogy jönnek a fájások. Még elköszönni sem nagyon tudtam tőle Elhallgat. Homlokán vsrí- tékcseppek gyöngyöznek. Keze görcsösen szorítja az asztal szélét, de uralkodik magán. Amikor elmúlik az első »roham«, féllélegziik. — Mát ás kérdezett? Egy nappal később találkozunk. Akkor már egy három kiló tíz dékás kislány boldog anyukája. Arca mosolygó madonnaarc: nyoma sincs rajt a fáradtságnak. — Hamarabb jött, mint gondoltam, de azért ugyanúgy meg kellett érte szenvedni, mint az elsőért. Kétszer láttam. Amikor megszületett, ott volt a lábamnál. Aztán amikor elláttak engem is, őt is, odatették mellém. Most már alig várom, hogy hat őrá legyen ... akkor hozzák először szopná ... Aztán azt várom, hogy hazamehessünk, és mindig nézhessem, mindig velem legyen. Hogy fog örülni a kisfiam, ha megtudja, hogy testvérkéje született! Az óvodában ünnepség lesz anyák napján. Én most nem tudom őt elkísérni. Mielőtt bejöttem a kórházba, elmondta nekem a verset, amit az ünnepségen szavai, A dalt ás ismerem: »Orgona ága, baracfefa virága, — öltözzetek új ruhába — anyák napja hajnalára." Az ajándék már megvan anyák napjára. Az ember az első utat sikeresein tette meg. A másik ember, aki életet adott neki, már a jövőjét (tervezgeti. Hova jár majd iskolába, mi lesz belőle? Akik körülötte vannak, örülnek érkezésének. Azok is, akák gyereküket várják, azok is, akik minden> nap itt vannak, hogy az érkező kicsi emberek útját egyengessék. Nap nap után érkeznek újak, mégsem közömbösek egyetlen új élet születésekor sem. Az ápolónőnek mindig könnyes a szeme, ha kisgyerek születik, pedig már huszonhat éve dolgozik itt A fiatal nővérke lelkesen »agitál«, hogy nézzem meg a szülést, mert olyan csodálatos, amikor ember születik... Simon Mária Nfomogy; Népláp
