Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-05 / 104. szám
Közőnségnevelés A HELYSÉG KALAPÁCSA A művészetek összességére (könnyen ráruházzuk, hogy általában az embernevelést szolgálják. Eszmei, esztétikai értékek létrehozója a színház is, a zene is, az irodalom is, a képzőművészetek is. Egyes darabok esetében — maradjunk most csak a színháznál — kizárólag ezt az általános meghatározást «■színezzük« ahelyett, hogy alapul vennénk a közönség és az előadás viszonyát is. Az általános embernevelés mellé egyre inkább, már-már torlódva is, a közönségnevelés szükségessége lép, de egyelőre csupán föltevésekben. A gyakorlat ebben nagyon szegényes. A közönségnevelés, félreértés ne essék, nemcsak az előadásokon lehetséges, de leghatásosabban nyilván a nézőtéren történhet. Nem hanyagolható el annak vizsgálata sem, hogy milyen állapotban ül be a néző a színházba, felkészítve-e, beavatva-e arra, hogy néző lesz, és ez rangot jelent — vagy felkészületlenül érik-e a színházi előadás eszmei, esztétikai hatásai. Nem helyezem előtérbe a közönségnevelést úgy, hogy a művek általános értékeit ezáltal elveszítsük, mert az rossz előadást szülne, semmi köze sem lenne a színházművészethez >egy ilyen produkciónak. Általában válságokról beszélnek a művészetek templomaiban. Ilyenkor sem általában az embert szidják, hanem a közönséget, mely a tényeket alapul véve — néha kong a színház egyik fontos fele, a nézőtér — sokszor nincs is. Szidni pedig csak azt lehet, aki van ... Ha pedig van közönség (erre is találni példát Kaposváron), azt nem szidni kell, hanem nevelni! Semmit sem lehet elég korán elkezdeni a nevelésben, így a közönségnevelést sem. Hogy nem kaposvári példát hozok elő most a gyerekek közönséggé való nevelésének jó módszereire, annak nagyrészt oka az is, hogy a Csiky Gergely Színház törekvése — a gyermekszínházi előadásokra gondolok — a néhány előadás ellenére sem érte el igazán célját. Nem hiszem, hogy közönséget nevelt, annak csak a látszatát keltette az is, hogy zsúfolt nézőtér előtt játszottak színészeink. Tudósítás stílusában mondanám el legutóbbi budapesti élményemet; alapul szolgált, hogy hozzászóljak a lapunkban folyó színházi vitához, elmondjam véleményemet a közönségnevelésről. B artók Színház, délután három óra. Hangos nézőtér, a függöny mögött Móra Ferenc Arany koporsó című történelmi drámájának előadásához készülnek a színészek, a láthatatlan apparátus. A perecest hadművelettel rohanják le a gyerekek. Az izgalom, a túlfűtöttség állapota ez, «hangolódnak« a gyerekek a várt, a nem mindennapi eseményhez, az előadáshoz. Milyen más nézőtér ez, minta felnőtteké. Nem is szabad ösz- szekeverni sohasem a kettőt. Beszélgetésbe elegyedtem közben a környezetemmel, s jó, hogy megtudtam, az előadás vendégei többnyire Budapest környéki általános iskolások. Nagy izgalommal vártam, mi lesz, ha széthúzzák a függönyt. Eddig egyetlen rendre- utasító szót sem hallottam. A zaj nem ült el egy csapásra a függöny megmozdulására még, de akkor történt az a nem várt esemény, melyet úgy is mondhatok, hogy a közönségnevelés egyik eleme. A színház vezetőségének egyik tagja határozottan, de a gyerekeket nem megbántóan elmondta: a jó előadáshoz három dolog szükséges. Jó mű, jó színházi gárda és jó közönség. «Rajtatok bizonyára nem múlhat, hogy most rosszul sikerüljön az előadás. Nyilván ti is szép élménnyel akarok távozni innen.« Nem szó szerint ezeket mondta, de körülbelül ez volt a lényege. Ezután három könyvet mutatott föl a színészek dedikációjával, és a legjobb iskolaközösségeknek ajánlotta fel, majd az előadás végén át is adta azokat. Mert átadhatta. A közönség «meg volt nyerve« az előadásnak. Az előadás pedig «nem engedte ki kezéből« ezt a figyelemösszpontosító fegyelmet. Ebben a három percben, mert ennél hosszabb időt nem vett el ez a beszélgetés, benne volt az, hogy: gyerekek, ti most nézők lesztek, már teljesülhet nézői elképzelésetek, vágyatok. Ezt mi — a színház — nagy tiszteletben tartjuk, ha ti is tiszteletben tartjátok a színházat, a színészt, az előadás teljes apparátusát. K özben csodálatos módon, én is azt éreztem, hogy most néző leszek, vagy az is vagyok már, kizárólagosan nekem fognak játszani. Ezt el kell hinteni, különösen a leendő színházközönség nevelése érdekében. És ezt fölemelő érezni. Ezt a kapcsolatot minden előadáson, minden közönséggel meg kell tudni teremteni a gyermeknézőtéren, szükséges tudatosítani, hogy nem általában ember az ember, s nem általánosan közönség, hanem nagyon is meghatározott, körülírt dolog az, ha valakikből közönség lesz. Horányi Barna Iskolába készülünk! «Juj, milyen idegen itt minden! A sok lépcső. Most kiáltanék, ha mernék. Anyu. jó szorosan fogd ám a kezem, és el ne engedd .. .« Valahogy így lépte át először az a tizenhat csöppség a Kré- nusz János Általános Iskola kapuját, amikor édesanyjával vagy a nagymamival eljött az első «órára« az iskolába. Egy kicsit idegenkedve fogadták a tanító nénit, de aztán el kellett engedni a Mami kezét, s helyet kellett foglalni a padokban. Jó előre, az elsőkbe. ültek, hárman is egymás mellé, néha-néha hátra- kacsingatva még a'«biztos menedékre«. — Az első foglalkozás van ma. Az idén indult először az általános iskolai előkészítő hatévesek részére, akik szeptemberben kezdik tanulmányaikat. Ók nem jártak óvodába. A kezdeményezés nem újkeletű, a város több általános iskolájában már évek óta folyik rendszeresen az iskolára előkészítés — tájékoztatott az igazgató-helyettes. — Milyen hiányokat szeretnének pótolni a foglalkozásokon? — A gyerekeknek meg kell szokniuk a közösséget, számukra új az is, hogy ilyen sokan vannak együtt. Vas Zoltánná tanítónő hetenként kétszer foglalkozik a kicsikkel. — Háromórásak a foglalkozások, inkább játék, játékos tanulás, mint szigorú órarend. Természetesen már előre kialakított terv szerint zajlanak ezek a «pótóvodai« foglalkozások. A cél az, hogy a gyerekek megismerjék egymást, leküzdjék gátlásaikat, félelmüket, otthon érezzék magukat. Sokáig nem lehet koncentrálásra kényszeríteni őket, mert egy idő után elkalandozik a figyelmük. Ezt időben észre kell venni, s pihentetni őket. — Mi segítené legjobban az Ön munkáját? — Nem elég a gyerekekkel baráti kapcsolatot kialakítani. A gyerekek tökéletes megérté- t séhez, megismeréséhez a szülők segíthetnek hozzá a leg- I jobban. Velük éppen olyan szoros kapcsolatra van szükség, mint a csemetéikkel. Sajnos ez nem mindig sikerül... Megkérdeztük a szülőket is: Miért tartják szükségesnek, hogy gyerekük részt vegyen a foglalkozásokon? — Azt szeretném, ha a lányom szeptemberben már nem lenne félénk és bátortalan, s hogy megszokja a közösséget. — Testvére is van? — Igen, egy négyéves kisfiam van. A kislány nem járhatott óvodába, nagyon beteges, azért. Egy kicsit tud már számolni, olvasni, meg írni is, a férjemmel tanítgattuk ... — Nem dolgozom, egész nap otthon vagyok, szükségtelen- volt, hogy a fiam óvodába járjon. Egy negyedikes fiam is van, a kisebbikkel jól megértik egymást. Nézi az Iskolatelevízió adásait, érdekli minden, amit a nagyobbik csinál. Nagyon készül már az iskolába... R. G. «Példádon okuljanak a késő unokák, / Hogy kell csábítani az ártatlanságot. / Hogy kell konkolyt hinteni / Két szerető szívnek / Tisztabúzája közé!« — kiáltja Petőfi Sándor vígeposzában a széles tenyerű Fejenagy, »oktatva« tisztességre a helybeli lágyszívű kántort. És a késő unokák úgy látszik értelmét látták, hogy megújítsák színpadon is a «példaadást«. Petőfi eszméitől kézen fogva széles, örömteli játékossággal a veszprémi színház művészgárdája. Simon István feldolgozásában színpadra állította A helység kalapácsát. Simon István szabadon, de tisztelettel bánt a klasszikus alapanyaggal. S a tiszteletet a lehető legméltóbban igyekezett kifejezni, a költő előd eszméit, céljait próbálta követni, de korunk által ihletve. Ebben a kettős ihletésben fogalmazta át tehát az eposz víg, fordulatos és fondorlatos cselekményét színpadi nyelvre ő is; és a rendező, Pethes György is. Zenés komédiává alakították, felhasználva a cselekmény ötleteit, színpadon is robbantható puskaporát, s a puskával a mára célozva. Igaz, hogy inkább sáspuskának nevezhetnénk, amelyik nagyot durran, de inkább csíp és kellemetlen, vakarózásra késztet, nem üt sebet. Miként a Petőfi-mű sok rangos elemzője megállapítja, tartalmában, formájában egyaránt maró a költő iróniája, kacag önfeledten, tisztán és kajánul, ha úgy hozza magával a helység népének hajci- hője. Simon István is többfelé céloz, bőséges stílparódiát nyújt — leszámítva a sulykoló befejezést —, de nevet és nevettet a maii falusi »jószoká- sokon« is, nem minden tanító szándék nélkül! Mert vannak, úgy látszik, alig változó jellembéli tulajdonságok. A mai kocsmárosnéban újrarajzolja a szemérmetes Erzsókot, st divatos Végtelen és Végzet igézetében élő, kissé csapodár, kissé tudálékos, minden lében kanál falusi asszonyságot. A helység kalapácsa ezúttal az Elnök (akiről kiderül: betölti a falu »bikájának« tisztét is). A bíró: önkéntes rendőr, Cse- pü Palkó amolyan falusi ananyifj.ú, a Kántor — Oszkár névre hallgat ő — pedig az olvadószívű, megtört férj. De fölösleges lenne valamennyit felsorolni; Petőfi hőseit sorra felfedezi Simon a ma falujában, mai egzisztenciával, jottányit sem változott tulajdonságokkal. Igaz, a környezet változott némiképp, skót whiskys üveg van a kármentőben, a léceken, a pulton pedig Erzsók irodalmi folyóiratai hevernek (Harangláb éppen a Kortársból súgja a szívdöglesztően modern szerelmes verset Kántor Oszkár fülébe, aki azonnal továbbítja a poé- zisra szomjas Erzsók »érzelmi tudatába«). A jellemkomikum mellett bőven éri fricska az értekez- letezést, a hivatalosddt és az elnökösdSt is. A népi komédia egyik sava-borsa nyelvében fedezhető fel. Simon István bőségesen alkalmazza a dialógusokban az ízes szólásokat, néhol zaftosán megtűzdelt szomszédasszony-stílusokat, ügyesen összekapcsolva — a finálé zenéjét leszámítva — Rónai Pál csukló, nyerítő, nótás, sramlis muzsikájával. A befejező »kartánc« sajnos szövegben, dalban egyaránt erőszakoltan rekeszti be a komédiát. Fehér Miklós harsányan és üdén színezett, ötletes építésű színpadán, Hruby Márta ügyes folklór divatot parodizáló jelmezeiben folyik a játék. Ha- hotázva, gurulva, pattogva, pofozkodva. Simon István nagy teret és lehetőséget adott arra, hogy A helység kalapácsa mint színpadi produkció a színpadi mozgás teljes dinamikáját felhasználva follyék. Az eposzi kellékeket — a Csepü Palkó narrácdóját , leszámítva — mozgásra váltotta, és a rendező, az egész együttes élt ezzel a lehetőséggel. Vásári harsánysággal, néhol rokonszenves közönségességgel, macskaügyességgel — Harangláb és Fejenagy akár egy állatmese kutya-macska hősei fenekedtek egymásra — mutatták be a darabot. Petőfi művéről, bár a cselekmény egy összetett mondatban összefoglalható, mégsem mondható, hogy terjengős. Pontosan adagolja mindenből a túlságosat is, éppen ez a célja, és a hatás érdekében betartja a kellő mértéket A színpadi mű, néha a hatás érdekében — úgy érezzük — túllépte a mértéket. Az igazi látványosság még jobban kiemelkedett volna parasztos, köpés erejével, ha nincs néhol eltúlozva, agyonötletesítve. Ez érvényes a kabarét idéző poénokra, s néhol öncélú paro- dizálásra. (Szeméimetes Erzsók — Majczem Mária — egyébként kitűnő játéka néha túlságosan is eszünkbe juttatta az egyik neves művésznőnket, lehet, hogy akaratlanul, de az is lehet, hogy nem minden cél nélkül.) Mindezen kifogásaink érzetével együtt kellemesen szórakoztató előadást láttunk, s néhány egészen kiváló színészi alakítást. Piróth Gyula bumfordi Fejenagya, a sunyi int- rikus Harangláb — Horváth László — és az olvadószívű Kántor — Dobránszky Zoltán —, a kisbíróók — Nagy Zoltán, Bálint Mária. Meszléry Judit, Györgyfalvy Péter, Ba- kody József és Rindt Rudolf is kellemes élményt nyújtottak. A darab erényei közé soroljuk Hegedűs Györgyi koreográfiáját, jóllehet a tánc- együttes kocsmai betétjében több ötlet is elkelt volna. Tröszt Tibor Art Buchwald: Nemzedéki elleniéi A nemzedéki ellentétet önök csak akkor veszik észre, ha a fiúk vagy lányuk hazajön vakációra. Akkor döbbennek rá istenigazában, hogy mekkora űr tátong önök között. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket úton-útfélen lenetett hallani Amerikában a legutóbbi iskolai szünet idején. — Nancy, te már a harmadik napja itthon vagy. Miért nem takarítottad ki eddig egyszer sem a szobádat? — De hisz a koleszban sem mi takarítjuk ki a szobánkat, Mamácska. — Az nagyon jó, és én nagyon örülök neki, hogy a kollégiumban nem te takarítod a szobádat, hogy te olyan kényelemben lész. De most tudomásul kellene venned, hogy itthon vagy meg hogy apád és én igen szeretnénk, ha rendet teremtenél a szobádban. — Mit árt neked, hogy milyen rend van nálam? Különben is ez az én szobám. — Tudom, galambocskám, és ráadásul nekem ez nem is olyan lényeges. De apád igen elégedetlen. Ma reggel például azt mondta, hogy ha valaha ebben az országban katasztrófa lesz, akkor az a te szobádból fog kiindulni. — Mama, a te nemzedéked olyan dolgoknak tulajdonít különösen nagy Jelentőségei, ami a mai világban teljesr lényegtelen. Tudod-e te, hogy a mai tudományos kutatások szerint a civilizáció megfertőzi, beszennyezi a légkört, a tengereket? — Apádat és engem ez is aggaszt. De most még ennél is jobban nyugtalanít bennünket a te szobád szennyezettsége. — De mondtam már, hogy a diákotthonban én soha sem takarítom a szobámat. — Természetesen nem takarítod, és én annak örülök is, mert az így megtakart időt tudásod gyarapítására tudod fordítani. De itthon azért mégiscsak ezek az ősrégi, beidegzett szokások uralkodnak a takarítást illetően. És mi nem is akarjuk ezeket félredobni. Jóllehet, hogy te csak ilyen rövidke vakációra érkeztél haza, mégis illő lenne allialmazkodni az itthoni szokásokhoz. Nem gondolod? — Te szent ég, mama! Te úgy bánsz velem, mint egy csecsszopóval? — Mi nem tartunk már téged gyereknek, de felnőttnek sem tarthatunk, különösen nem ha ruháidat így szétdobálod a padlón! — Nem is a ruháimat dobáltam , széjjel, hanem csak azt a kabátot, amit tegnap vetettem le. — Ne haragudj a túlzásért, de mit keresnek az asztalodon még mindig a mosatlan tányérok, az üres konzerves dobozok, a kiürített üditőita- los üvegek. Csak nem valami tudományos gyűjteményt akarsz belőlük összeállítani? — Mama, te egyszerűen nem értesz meg minket, fiatalokat! A te nemzedékedbe azt nevelték bele, hogy ki kell takarítani a szobát, a mi generációnkat viszont értelmesebb dolgok izgatják. — Apádnál és nálam senki sem tiszteli jobban a tudományt, mivel mi tudjuk a legjobban, hogy mennyibe kerül az nekünk. De azt képtelenek vagyunk felfogni, hogy ilyen rendetlenségben élve hogyan lehet szabadon gondolkodni? — Micsoda meggyőződés! Szívesebben látnál rendszerelőnek, mint szabadgondolkodónak?! — Mi nem akarjuk befolyásolni a szabad elveidet. De vedd figyelembe azt a tényt is, hogy már nem vagyunk tagjai a Kék Kereszt gyógy- szövetségnek, és nincs protekciónk sem arra az esetre, ha valamiféle tífuszt összeszedünk. — Rendben, összetakarítom a szobám, ha annyira akarod. De ezzel együtt azt is tudomásodra hozom, hogy teljesen elrontottad a vakációmat. — És a mosogatásban nem lennél szíves segíteni? — Tányért mosni? Az korszerűtlen, azt a koleszban sem csinálja senki... Fordította: Sigér Imre 5 Somogyi Néplap
