Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-26 / 122. szám
Nem kel! prófétának lenni Fórum Kapospulán. Akik kérdeztek.. • Már majdnem kiértünk a megyéből. Dombóvár tőszomszédságában, jó félórányira van Kaposvártól Kapospula; az úticélunk a község művelődési háza. Nem véletlenül írtam le ilyen aprólékosan a távolságokat, mert nagyon is szemléletesen mutatják, hogy a Kapos menti nagyközség mennyire városközeiben fekszik. Aki ismeri a környék történetét, az itteni gazdálkodást, jól tudja, hogy ez a városközei milyen jó piacozási lehetőséget jelentett az állattenyésztő környékbelieknek. Ezen a szombat estén — és nemcsak ezen, hanem 1959 óta nagyon sok estén — együtt vannak a fiatalok itt, Kapospulán. És ez az együttlét, semmivel sem falusibb, mint bármelyik közeli város ifjúsági klubjában. Nem jutott időm arra, hogy sokáig töprengjek a dolgok ilyen örömteli alakulásán, meg arra sem, hogy kérdezgessek mindezek felől, mert gyorsan leültettek egy asztalhoz. Körülöttem fiatalok, talán harmincán (megtudtam, hogy lakodalom van a faluban, s az egy kissé apasztja az idejövök számát), és máris bevonultak a klub vendégei: hét községi vezető. Tsz-elnök, tanácselnök, népfrontelnök, párttitkár, tanácsi kirendeltségvezető, főagronómus, főkönyvelő. És a klub szabályainak megfelelően játék kezdődött. Mindenki izguTE (pedig krimi ment a tv-ben is), egyik csoport azért, hogy mit kérdeznek, a másik csoport azért, hogy mit válaszolnak. Fórumot játszottak Kapospulán. Szép és komoly játék ez, s egyetlen alapszabálya van: az őszinteség. A kérdések önmagukért besárgás-bronzos felületű »okmánya« aranylott a villanyfényben. Az egyik falon csupa emléklap, a jó klubélet bizonyítékai. Fölötte a névadó, Petőfi Sándor képe. Üjságpolc napilapokkal, képeslapokkal, irodalmi folyóirattal. Hanglemezek. Plakátok. Szemközt színes tablón az FTC, az Újpesti Dózsa és a Honvéd. Körülnéztem és eszembe jutott mindaz, amit erről a klubról mondtak a járási hivatalban: »Úgy kell csinálni, ahogy ők.« Nemcsak szórakoznak, dolgoznak is, együtt. Egyik szombat délután, társadalmi munkához készülődtek, akkor találkoztam először a klubvezetővel. Gimnazista lány, tsz-tag, gépszerelő, ipari munkás, itthon tartózkodó kollégista — nagyjából ők alkotják a klubot. Egy nemrég látott riportfilm kockái peregnek előttem. Fiatal munkásfiú perlekedett egy középiskolás lánnyal arról, hogy miért nem értik meg egymást a tanuló és dolgozó fiatalok, miért jelent külön rangot a középiskola. Megkérdeztem erről egy itteni középiskolás lányt. Ami már majdnem válasz: csodálkozott a kérdésemen. — Egyáltalán nem törvény- szerű az, hogy ne lehetne közös témánk. Amit itt látotthallott most, az mindenkit érdekelt. S az a jó benne, hogy mindenki megtalálja azt, ami érdekli. Mert nincsenek mindig kötött témák ... Beszélgetünk. A másik játszik. Ott az Élet és Irodalom, mellette a Tükör. Csak le kell venni... Arról is beszélgettünk aztán, hogy közel a város, sokan mindennapos bejárók — iskolába, munkahelyre. Amit elmondtak, abból egy tapasztalatot éreztem ki: éppen a mindennapos odajárás miatt jó esténként itt megtalálni egymást a falu1 éli fiataloknak. Az ilyen klub, mint a ka- pospulai, »nem magától lesz«. Ügy vélem, szükséges hozzá a kiegyensúlyozott községi éjét — ha úgy tetszik: jó közérzet —, amit az attalai közös tanácsirányítás gondoskodása és az itteni tsz teremt a gazdálkodásával. És kell hozzá jó klubvezető. Farkas József helybeli pedagógus ilyen. Tulajdonképpen belül is van a klubon, meg nem is. Szerény karmesterként irányította a fórumot, de észrevétlenül, figyelve gyerekei kérdését. És jellemző, hogy amikor a múltról beszélgettünk, akkor is segítő társairól, az 1959-es indulásban részvevőkről szólt. Aztán egy fiatal agrárszakembert hívott oda, Buda Józsefet, az Ezüstkaiász agronó- musát, aki az esti szellemi öttusa kérdéseit állította össze. Ahogy az agrármérnök szavaiból kivettem: felüdülés számára részt venni a klub életében. Farkas József helybeli: mindenki ismeri a faluban és mindenkit ismer. Előkerült beszélgetés közben a régi mondás: »Nem kell prófétának lenni a saját hazában« — fűzte hozzá. — De lelkesnek lenni, ötletesnek lenni igen. A fiatalokat szeretve pedagógusként, barátként. ö ilyen klubvezető, és többek között azért is jó ez a klub. Tröszt Tibor . és akik válaszoltak. H enri Teljes neve: Szita Henriette. Beosztása: könyvelő a marcali fogyasztási szövetkezetnél. Feladata: a számlák rendezése, ellenőrzése és a részjegyügyek intézése. Erről a száraznak látszó munkáról igen nagy lelkesedéssel, s olyan színesen beszél, hogy néhány perc után kitűnik, nagyon szereti munkáját, s azt igen fontosnak tartja. Ez az első munkahelye, nem sokkal az érettségi után került Marcaliba miután Budapesten eredményesen elvégezte a Lengyel Gyula Közgazdasági Technikumot. Társadalmi feladata: az áfész KISZ-szervezetének titkára. — Nem szokatlan számomra ez a munka. Az iskola KISZ- szérvezetében is tevékenykedtem, szívesen vállaltam itt a szövetkezetnél is az ifjúsági munkát. Főleg, hogy látom: van értelme a munkánknak, társaim is örömmel dolgoznak a szervezetben, s a szövetkezet vezetői becsülik, segítik munkánkat. Nem könnyű az áfész KISZ- szervezetének feladata. Igaz, a szövetkezetnél csaknem kétszáz KISZ-korú fiatal dolgozik, de körzetük igen nagy. Az üzletekben dolgozó lányok, fiúk távol vannak a központtól, s azt kívánni sem lehet, hogy a járási székhelyen lévő alapszervezet minden rendezvényén megjelenjenek. Szita Henriettet társai és az idősebbek is csak Henrinek szólítják. Elmondja, mit tettek eddik, s hogyan kívánnak a szövetkezetnél még pezsgőbb ifjúsági életet teremteni. — Az a célunk, hogy nálunk találják meg a kulturált szórakozás, művelődés, sportolás lehetőségét, politikailag is fejlődjenek, s ragaszkodjanak a szövetkezethez. Van irodalmi színpadunk, természetjáró szakkörünk. Az ünnepekre mindig műsoros esttel készülünk. Voltunk kirándulni Gyóta-pusztán, s most megyünk egy kerékpártúrára, a szőcsény-pusztai parkot nézzük meg. Kereskedelmi szakmai vitákat rendezünk. Húszán járnak politikai oktatásra. Május végén fejeződik be a tanfolyam egy politikai fejtörővel, vetélkedővel. Nagyon szeretnénk, ha lenne egy saját ifjúsági klubunk, akkor talán még eredményesebb lehetne a munka. Most akarunk szervezni egy női kézilabdacsapatot, sportversenyeket is rendezünk. Nagyon jó érzés, hogy a szövetkezetnél dolgozó . társaim részt vállalnak ebből a munkából is: Orsós Margit a szervező titkári, Német Ibolya a kulturális, Varga Ágota az oktatási, Göncz Géza a sport, Böröcz József pedig a természetjárással kapcsolatos ügyeket intézi. Demkó János áfész-elnök is elégedetten beszél a KISZ- szervezet tevékenységéről. — Henri itt a szövetkezetnél lett párttag, egyik ajánlója a KISZ volt. Azt a pártmegbízatást kapta, hogy teremtsen egészséges ifjúsági életet i a szövetkezetnél, segítsen abban, hogy a felszabaduló tanulók maradjanak is nálunk. Jó érzés tapasztalni, hogy a fiatalok érdeklődnek a szövetkezet munkája, a politika iránt. Én magam és Üst József párttitkár is több esetben tartottunk politikai és a szövetkezet munkájával kapcsolatos előadásokat. Most arra törekszünk, hogy segítsünk a KISZ-szervezetnek önálló klubhelyiség létrehozásában. Kiérdemelték ezt, nemcsak az ifjúsági szervezetben végzett tevékenységükkel, hanem a szövetkezet érdekében végzett gazdasági munkájukkal is. A szocialista brigádokban és a kiváló egység címért küzdő üzletekben is mindenütt ott találni a jól dolgozók között a KISZ-istákat. Ha valamilyen ifjúsági rendezvény van Marcaliban, a szövetkezet KISZ-istái az elsők között vállalnak részt a munkából. Patronálják az általános iskola útörőit, az öregek gondozását vállalták. A szövetkezetben, és a nagyközségben is mindenütt azt keresik: mit tehetnének, hogyan hasznosíthatnák a közösség érdekében fiatalos lelkesedésüket. Szalai László A felhúzás oroszlán A klubvezető. széltek. Miért hívják Ezüstkalásznak a tsz-t? Mennyi az évi átlagos kereset? Mi a véleménye a tsz-nezetöknek a tsz-ben dolgozó fiatalokról.' Mi a véleményük a vezetőknek általában a fiatalokról? Az öltözködésükről, a viselkedésükről? A lengyel—nyugatnémet szerződés ratifikálásáról. A klubról. Egy csokor ez csupán a föltett kérdésekből. A vezetők betartották a játékszabályt. Sőt, némelyik még talán meghatottan is: emlékezett a saját ifjúságára. Beszéltek a legsikeresebb esz^ tendőről. A legnehezebbről is. örömökről is, gondokról is. És elfogytak a kérdések, a tekeredő barna magnószalag nyomán harsány zene töltötte be a klubot. Csattogtak a játékautomaták. A kiváló klub Savanyú kedvű volt a nap, meghúzódott egy széles portölcsér mögött, s ott gubbasztott állhatatosan. A városnak ezen a részén öreg épületek tucatjait döntötték romba — előkészítvén az újnak a helyet —, s a dohos szagú, fojtó por mindent ellepett. Betömte a réseket, a legkisebb repedéseket, s egyszínű-egyhangú porköpenyt borított a legutolsó szögletre is. Vastag, szürke porréteg födte a fák leveleit is, s a kis gallyacskák ropogtak-pattogtak, a levelek szétfeszülni látszottak a kényelmetlenül fojtogató teher alatt. A nyári kerthelyiség berendezéseit azonban mégis meg- védtélc a terpeszkedő levelek, s az árnyékos bokszokban — fölöttük a lustán ringatózó diófalevelekkel — aránylag kellemes volt az idő. Kikapós, kacér lányok valami rózsaszín folyadékot szürcsöltek, s néhány öreg nyugdíjas kritizálta őket buzgón, majd úgy általában a fiatalságot, s a fagylalt és a kávé lehetetlen ízét. Ujjongva kiáltottak föl, amikor egyikük észrevette, hogy a tányérkában, amelyen az imént hozta a pincér a cigarettát, máris jól kivehetően kezdett lerakódni a por. Körkörösen, sötétszürkén. Az egyik asztalnál élénk szemű, vékonyka kis legény ült, mórcos apjával, akinek ugyancsak gyakran szaladt össze bosszúsan a szemöldöke, s a homloka egyetlen ráncóceánná lényegült. A férfi arckifejezése maga volt az élő helytelenítés. A fiát: nézte, aki nem fért a bőrébe; minden porcikája mozgott, csillogó szemétől a legkisebb lábujjáig. Leugrott, felugrott, a szék alá *bújt, fölmászott rá, s lábával harangozott néhány évének minden elnyű- hetetlen energiájával. A pincér colát. sört tett az asztalra, a kis fickó buzgó örömrikkantásának kíséretében. Egyik kezével megmarkolta poharát, s addig kísérletezett, amíg szájával a szívószálat bele nem ügyesked- te a pohárba. A kezével láthatóan nem akarta a bonyo- lut műveletet egyszerűbbé tenni, már csak azért sem, mert abba végig egy aprócska fekete kutyát szorongatott. Olcsó, tucatáru volt a kutya, de látszott, hogy a fiúcskának mégis nagyon kedves. A sikeres manőver után győzelmesen tekintett zord atyjára; szemében azzal a friss, tiszta örömmel, amely csak az egészen kicsi, ügyes legénykék szemében tud csillogni. Tiszta, mert nem árnyékolja be sem gátlás, sem a félelem attól, hogy ez másnak nem tetszik. Csak az öröm, egyszerűen az öröm tükröződik benne; az egész kicsi fickók még azt hiszik, hogy örömük mindenkié. Ám a kisfiú kezében megingott a pohár, s ahogy apja elismerő tekintetét kereste, kilöttyent egy kevés a rövid nadrágjára, s barnára sült, vékony combjára. Az apa, ha lehet, még zordabb lett. Heves mozdulattal kiragadta fia kezéből a kutyust. — Azonnal fogd meg a poharat tisztességesen! Addig nem kapod vissza a kutyát — sziszegte. A fiú letette a poharat, majd apjára nézett. Nem volt abban a tekintetben egy szemernyi meghunvászkodás sem. — Te, apu, te pedig nem érdemied meg a felhúzós oroszlánom — mondta azon a kán- táló, kicsit kötözködő hangon, amely annyira jellemzi az óvodás gyereket. Az apa szívderítőnek egy cseppet sem mondható vonásai — sokak számára váratlanul — hirtelen megenyhültek. — No csak — mondta. — Neked az is van? — Persze — hagyta rá a fiúcska a világ legtermészetesebb hangján. — Vidékről hoztam, mint te a kutyát. Csak felhúzom, aztán ugat is, meg nyávog is ... — Mutasd! — szólt az apja kurtán. Közben már a kerthelyiség vendégei is feszülten figyelték a párbeszédet. A lányok arcáról eltűnt az örökös vi- horászás, s egyikük — a hosz- szú hajú barna — arca teljesen átszellemült; egy kicsit bambán, tátott szájjal figyelt. Az öregurak is hajlandók voltak a passzív rezisztencia köves sáncai mögül egy kicsit kikandikálni; ejnye no, mégis csak maradt egy kis napfény, friss levegő és mosoly még ezen a nyamvadt világon? A kisfiú szeme diadalmasan villant: — Tessék! Nézd! — vágta ki zsebéből előrántott, ökölbe zárt kezét, és apja orra alá dúgta. Ujjai lassan szétnyíltak, és látni engedték — a semmit. Csend volt. S a szusszanás nélküli csendben valahogy kiszorult a levegő a kis fickó környékéről. Ránézett apja kutyát markoló, bütykös kezére. s alighanem megérzett valamit. Megérezte, bizonyosan először életében, hogy ügyes fejének munkáját, gyermeki fantáziáját nem vetheti össze a nagy, szőrös mancsok szorításával. Semmivel revolverezte a kézzelfoghatót! Először értette meg talán tehetetlen gyöngeségét. Csupor Tibor Könyvet mindenki kezébe! A ma kezdődő ünnepi könyvhét minden művelt vagy művelődni vágyó em-~ berben legalább pillanatokra felidéz valamit: kinek a je7 len napok örömét, kinek csak múltbeli élményt, kinek frissen közeli, kinek elmosódó távoli emlékeket. Bennem most a könyvhét színes plakátjai láttán több kép sorjázik. Látunk egy jobb öltözetű, sápadt vándorlegényt, aki a somogyi országút sűrű sarát dagasztja, batyuja teleírt papírívektől dagadozik. Mecénást keres, aki ajánlás fejében kinyomtatja verseit. Az egyik sárgás papírlap közepén olvasható a költő neve: Csokonai Vitéz Mihály. Niklán a világtól elvonulva, a gazdálkodás gondjaitól megfáradtán; az esti félhomályban, amikor a kúria népe elpihent, gyertyafény mellett rója papírra szikrázó, kemény gondolatait Berzsenyi Dániel: »A poézis egyaránt szól mind a míveltebb, mind az együgyűbb néphez, és az éppen a cél, hogy eztk- hez inkább szóljon, vagy igazabban inkább azokhoz, kiknek még hasznára van, mint amazokhoz, kiknek csak gyönyört adhat. Mert föntebb cél a többséget lelkivilágba emelni és teremteni, mint a már ottlevőket gyönyörködtetni.« Felötlik bennünk ezután a Szabad szó 1942. július 21-i száma, melyben Darvas József a könyvnapok tanulságait mérlegelve, így forrongott: »... ki kívánhatja a falusi, vagy külvárosi néhéz életben küszködő, s a mindennapi kenyérért is keserves küzdelmet folytató parasztoktól, munkásol&ól, hogy 8, 10, vagy éppen 15—20 pengőt adjanak egy könyvért?« Látjuk ezután tárt ajtajú, ünneplő könyvtárainkat, melyekben több mint 80 000 olvasó nevét őrzik a kartotékok: munkásokét, parasztokét, értelmiségiekét, tanulókét, háziasszonyokét. Ezeken a portákon mindennapos látvány a katalógusokban böngésző kétkezi munkás és a kíváncsian kutatgató gyermek. Számunkra ma természetes, hogy e tájon százezernyi könyvbarát ünnepli a könyvet és íróinkat. Mi, a mélyről indult Somogy megye közművelődési munkásai látjuk igazi valójában, hogy milyen mérföldjáró csizmákkal lépdelt a somogyi nép az elmúlt negyedszázad alatt a kultúra megnyitott útjain. Megyénk minden településén nyitott ajtajú könyvtár várja az olvasókat. Alig van e tájon olyan egyszerű parasztház, ahol a szekrény tetején nem színesednek legalább a jövendő könyvtár első kötetei. Íróink és költőink évek óta szívesen és barátként jönnek e tájra, mert a szíveslátás örömén kívül a könyvtárak polcai között meggyőződést szerezhetnek arról, hogy müveik élnek a közösségben, hogy az olvasók nagy része az irodalmi sokoldalúság olyan lépcsőfokáig jutott, hogy a világirodalom ismert alkotásai mellett a mai életünket tükröző, modern írásokat tis szívesen forgatja. ’ . És ha most, az ünnepi könyvhét alkalmából valami sajátos célt tűznénk magunk elé, a nemzetközi könyvév jelmondata lehetne: »Könyvet mindenki kezébe!« A másik jelszóul választhatnánk: jó könyveket az olvasók kezébe! Győzzük le a középszerűséget, az irodalmi igénytelenséget! Mi azt akarjuk, hogy a betű éhe az igazsághoz, a szépséghez vezesse az embereket. K. B. Somogy! Néplap