Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-21 / 118. szám
Berták László: Ki hitte volna? Beteljesült. Zöld púpja ormán virágok esatárlánea. Az ég átlátszó tenyere alól felszáll egy madár. Lábán a véraláfutást gyűrűzték végtelennel, csőrében fűszál Megcsípem magam, szerszámaimat tisztítom, ékelem. Frissen hantolt kaeatjaimon csikónyerítés-koszorú. Kidobtam « kötelet, förmakadt, kúszik rajta felfelé könnyedén kedvem, a pökhasú. Most lehet újra kezdem űrlap-kitöltést, életet. Jácintok sövénye mögött a tél ellenségeimnél lakik. Ki hitte volna? m vizsgálom magam. Páncél-háti bogarak cipelik a nap halottjait. MAQVETÖ (Ferenczy Béni szobra. (1926) Ülök. Az jar az eszem- „ ben: »Gondolkodom, tehát vagyok». Hirtelen áz: a jámbor ötletem támadt, _fcogy jó lenne megtudni, hány. óra van. Tárcsázom is a pontos időt, ahol egy kedves férfihang közli: »Kilenc óra egy perc». Kis idő elteltével ismét hívom a számot, ahol az előbbi kedves hang közli nyomatékkai: "Kilenc óra egy perc-». Hát ez meg már miféle időzavar? — és kétségbeesve fordulok tanácsért a szomszédomhoz, Kokoszov, technológushoz. — Valami elképzelhetetlenül félelmetes dolog történik az idővel — mondom. — Ügy látszik, mintha megállt volna. — Az lehetetlen! — vágja rá Kokoszov, és már tárcsázza is a pontos időt. Az előbbi hang vele is közli: »Kilenc óra egy perc-». — Lehetséges, hogy megállt a bemondó órája — tételezem fel, hangosan gondol$ I Somogyi Néplap A kakas. Luciano Minguzzi (Olaszország) alkotása. Fehér Klára: A GYILKOS N yitotta az ajtót, i közben már köszönt is a feleségének: — Szervusz! — Hol voltál? — Edzésen. — Már megint? — Megint. Végre becsukom az ajtót Beljebb megyek, ledobom a sportszatyrot, s vetkőzni kezdek. Lassan kiegyenesedik a mosogató fölött, leteszi a tányért, aztán előrelép. Csípőjére biggyeszti nyúlánk, macskakörmű ujjait. Szúrós a szeme. — Szóval, edzésen! — Igen, ott — Ennyi ideig. — Bizony. — Na és, ha szabad érdeklődnöm, ma melyik nővel edzettéi? Ez a kérdés már idegesít Főleg a hangsúly, ahogy kérdezi Mindig így szokta, mióta a feleségem. És egyre jobban idegesít Amikor még csak együtt jártunk, sokkal tisztességesebben kérdezett, nem úgy, mint most, eleve vádlón. És ráadásul egy csöppet sem volt féltékeny. Legalább is nem mutatta. De hogy mostanában mi van vele? . Pedig semmi alapja, hogy vádaskodjon. Lehet, hogy éppen azért csinálja. Nem tudom, de egyre gyötröbbnek érzem az egészet Valahányszor hazajövök, mindig ugyanúgy kezdi és mindig ugyanazt Most is. Nem válaszolok. Bemegyek a szobába, leülök. Utánam jön. Elém áU, kezéről csöpög a víz, de nem törődik vele. Most csak az a fontos, hogy engem kivallasson. (Bezzeg, ha én csöpögtet- ném a vizet!) Tovább faggat Megint nem válaszolok. — Mi az, megnémultál?? Hát persze, most nem jár a szád, mert bűnös vagy. Érzed, hogy az vagy, és hallgatsz. De hiába lapítasz, eny- nyivel nem úszód meg. Engem te ne nézz hülyének! Edzésen, idáig! __ Kacagnom k ell. Remegek a dühtől, és rá- kiabálpk: — Hagyd abba! Unom a hülye kérdéseidet... És nem óhajtok vitatkozni. Ha pedig nem hiszed, amit mondtam, akkor járj utána, de engem ok nélkül ne gyanúsíts! Majd ha meggyőződtél az igazadról, akkor beszélhetsz. Addig fogd be a szádat! Vagy váljunk el! L eül. Végre megtörli a kezét, rágyújt. Én is rágyújtok. Nézzük egymást, és várunk. Most mért hallgat, mért nem mond valamit? Akármit, csak ne ássa él a gondolatokat, mert azt nem tudom elviselni. Vagy legalább egy grimaszt vágna. De semmi Csak ül, és néz. Makacs kodik, pedig nincs igaza. Ö is tudja, hogy vaktában gyanúsít, legalább úgy tudja, mint én. És mégis csinálja. De miért? Az őrületbe akar kergenti, vagy tényleg azt akarja, hogy váljunk el? kodva —, vagy egyszerűen nem tudja, hogy mit is kell csinálnia. — A pontos időt automata közli magnószalagról — világosít föl Kokoszov. — Akkor meg a gép téved, és állandóan ismétel, mint a futballmeccset közvetítő riporter! — Nem-, nem az idő nem ismétlődik! — mond ellent Kokoszov, és ismét hívja a számot... Az eredményt olvasom az arcáról,' azaz: »Kilenc óra egy perc». — Lehet, hogy megállt az idő? — Mi állt meg? — Nem az eszem tokja, hanem az idő! Fölmondta a szolgálatot. Sportnyelven szólva: feladta a meccset. Különben is elég régen szolgálja már az embert. Ügy van, mint ahogy a költő írja: »Állj meg, Akkor miért nem mondja meg nyíltan? Talán van valakije? Jó lenne a szívébe látni Matatni kezd az asztal alatt. Újságot húz elő, gyűrögeti. (Mai újság, még egyikünk sem olvasta.) Végre meszó- lal: — Ez volt az utolsó! — De hiszen csak egy órát késtem! És csak azért, mert a haverok... — Elég a meséből! Lezártuk. Boór András: Ráhagyom. Mindent ráhagyok, csak fogja be már a száját. Lassan megnyugszom, elnyomom a csikket, fölállok, bekapcsolom a tévét. Visszaülök a fotelba. Rám mered, paprikavörös a dühtői Összeharapott fogai közül nyájas-gúnyos hangok buknak elő: — Csak nem akar most tévézni, nagyságos úr? — Miért ne? — Tudtommal vendégségbe megyünk. — Ne mondd! És hová? — Az ön által oly nagyra becsült anyósához. Ha netán elfelejtette volna... N em felejtettem el. Egész nap tudtam, hogy este hova kell mennünk, azért Is akartam sietni edzés után. Csak hát a haverok becsaltak egy pohár sörre. De még így is időben hazaértem. És tessék, mégis rámtámad. Hát legyen kedvem ezek után elmenni? Nem megyek sehová. Most már csak azért sem. Az arcomba bámul, fürkészi a gondolataimat, s érzem, hogy mögéjük lát Várja, hogy válaszolok. De most mit mondjak? Akármit mondok, úgyis lehurrog, vagy legalábbis addig gyötör, amíg keresztül nem viszi az igazát. Még akkor is, ha nincs 'igaza ... Mind ilyenek. Előbb vagy utóbb ilyenek lesznek. (Persze csak az esküvő után!) Na mindegy, lesz ami lesz. — Először is, hagyd abba ezt a hülye magázódást! Másodszor pedig: nem megyek sehova. És ha tudni akarod, hogy miért, hát tessék: nem bírom elviselni anyádat. Azt az utálatosan-kedves természetét meg ahogy hízeleg. Nem kell tovább! Érted? Elég volt! Bámul rám. A pupillái kitágulnak, mint aki nem hisz saját fülének. Látom rajta, hogy a legszívesebben pofon ütne, de csak nagyokat nyel, mocorog. Fölkap egy cigarettát, a száné szállj el pillanat, te csodák forrása!...» Vagy még az is lehet, hogy ütött a végső óra azért állt meg kilenc óra egy perckor... — Maflaság! — háborodik fel Kokoszov. — Az idő az sohasem áll meg. Nem tud megállni. Különben is a föld saját tengelye körüli forgásával és a nap körüli keringésével van szoros kapcsolatban. Ha a mi hivatalunk olyan sebesen forogna, mint a föld a saját tengelye körül, az idő akkor lenne változatlan. — Akkor az a legvalószínűbb, hogy a mi hivatalunk kezdett forgásba. Gépiesen néztünk ki az ablakon. Ám nyoma sincs forgásnak, bár a fejem zúg, a szemem előtt piros karikák futkosnak... — Az nem lehetséges, hogy a föld megunta a forgást, keringést? — kérdem ijedten. jába gyömöszöli (szinte ráharap), aztán ideges ujjakkal kotorászni kezd a gyufásdo- bozíban. Végre elkap egy szálat, s rágyújt Föllélegzik. Érzem, egy kicsit erős volt, amit mondtam. De most már mindegy. Egyszer úgyis meg kellett volna mondanom. Jobb így. Már nagyon nyomott a képmutatás. Hétről hétre jó pofát vágni. Mindig, mindenhez jó pofát! Az anyóshoz is. Amikor tudom, hogy ő ugyanúgy utál, csak még egy fokkal magasabbról. Óvatosan föláll, járkálni kezd a szobában, Szótlanul, ajtótól ablakig, föl s alá. Magamban számolok: egy, kettő, három... kilencvenkilenc, száz. Még mindig járkál. Négyszázhuszonöt, négyszázhuszonhat ... Végre leül. Lassan belesüllyed a fotelba, a fejét hátra hajtja, mint én a borbélyszékben, aztán egykedvűen bámulja a mennyezetet. Időnként halványkék füstkarikákat ereget a fogai közüL Izzik a csend, de nem szól. (Ki akar késziteni.) Oldalra billenti a fejét, rám néz, s végre megszólal : — Én meg a te anyádat, csak én sem mondtam. És vele együtt téged is. Nem ezt vártam. Higgadtan, pléhpofával mondja, de a szeme éget. Most látok benne valami gyűlöletet is. Vagy utálatot, nem tudom. Azt hiszem, ebben a pillanatban mindenki elhinné róla, hogy a legszívesebben megölne. Talán úgy is van. Mondanom kellene valamit, de nem megy, a szám összetapadt, nem kapok levegőt. Ügy érzem, fejbe vertek. Pedig erre a gorombaságra ki kellene nyögnöm valami hasonlót. De csak egy nyomorult, bizonytalan hangú kérdésre telik: — Akkor mért vagy velem? Ha ennyire utálsz, mért nem válunk? Felnyög, lemondóan legyint egyet, aztán szétmorzsolja a már ki tudja hányadik csikket. Folytatom. — Vagy az ágyban azért jó vagyok? F ölugrik, előrehajol. Mégis csak megkaptam azt a hatalmas pofont. Visszaránduló csuklóját elkapom, húzQm magam felé, de nem engedi. Nagyokat szuszog, rúgkapál, ki akar szabadulni. Vére elfárad, megadja magát. Szeli- debbnek látszik. Átölelem, ő is átölel. Közelebb húzom. Már nem tiltakozik. Sokáig kutat a szememben, s megcsókolom. Aztán egyik keze kinyúl, és leoltja a villany. Csend van. De már nem izzik a csend, a szoba nem feszít, a lélegzetünk egyenletes. És holnap kezdődik minden elölről. a r — Fel tudod fogni, ez mit jelentene? Ez lenne a vég maga. — Mi lenne? — A világ vége — suttogja Kokoszov, maga is megijedve a gondolattól. Ijedtségem kifejezésére egy népies közmondás lenne a legtalálóbb. ösztönösen nyúlok a telefon után, és tárcsázom a számot. — Kilenc óra három perc. És a jól ismert hang közli: — Nem állt meg! — kiáltok fel. — Ha lassan is, de megy... Kokoszov sem állta meg tárcsázás nélkül. Ám az izgalomtól a telefonba sokáig meg sem tudott mukkanni. Végül mégis úrrá lett magán, kérdezett, és a felelet sem maradt el: »Kilenc óra három perc». — Köszönöm — mondta a kagylóba. Tiltakoztam. Köszönöm, nem. Ne mesélje. Nem akarok »témát kapni«, nem írok sem könyvet, sem filmet más élményedből. író vagyok: amit magam látok, amit magam átélek... • * * • — Hallgasson meg! — mondta csöndesen. — Hallgasson meg, kérem. Nem kívánom, hogy megírja. Semmit sem kívánok. De ön író. Legalább meg fogja érteni és átérezni. Most mentem nyugdíjba. Évtizedeken át ügyész voltam, azután a büntetőjog professzora. És van egy élményem, nagyon régi, fiatal ügyész koromból ... Ha akarja megírja, ha nem akarja nem... de én nem bírom elfelejteni. Karácsony előtt én voltam a soros, a börtönt ellenőriztem N. városkában. Az egyik cellában egy kisfiút találtam ... Tizenegy. éves volt mindössze, tárgyalásra várt. — Miért vagy itt? — Leszúrtam az apámat. Meg is halt. Láttam már gyereket börtönben máskor is. Csavargásért, lopásért; megesett, hogy a csendőrség — intézkedésig — a felnőttek közé dúgta. Mindig iszonyú. De ez ... A börtönőr mondta is: »ez már a pólyában gyilkolt.« — Nagyon megbántad ugye? — kérdeztem, mert hát az ember valamit kérdezni akar; ostobaságot, ami a nyelvére jött. — Nem bántam meg. Jól tettem — válaszolta komoran. — Azután ellenőrzésként ismét én hívtam a számot... Am ekkor a pontos idő megkérdezte: »Miért szórakoznak?» Én majdnem kőbálvánnyá váltam a csodálkozástól, de végül mégis magyarázkodni kezdtem: — Valamiféle időzavar állt itt be, elvtársam! Már jó ideje tárcsázzuk, ám az idő alig haladt. Miért? A hang majdnem kiabálásba csapott át: — Azért, mert önök az istennek sem hajlandók dolgozni. Gyerünk gyorsan, lássanak munkához! S ekkor kiderült, hogy az izgalomtól eltévesztettük a pontos idő számát, és a saját osztályvezetőnket tárcsáztuk állandóan. Amikor magunkhoz tértünk, és hívni akartuk, hogy elnézését kérjük, már elmúlt öt óra. Észre sem vettük, hogy vége a munkaidőnek! Fordította: Sigér Imre (Megjelent a Lityeratumaja Gazjéta 1972. április 5-i számában.) Két nappal később megismerkedtem a kisfiú anyjával. Harmincöt év körüli parasztasszony volt; harmincöt éves korában elnyűtt, elfáradt, eltompult a gondoktól. — Borzasztó. Borzasztó! Most itt vagyunk férfi nélkül — mondogatta. — Borzasztó. Bárha egy dologból jól tette, hogy leszúrta... Mert a ribanca miatt éheztünk. Annak hordta oda azt a keveset, amit keresett, ami a pálinka után megmaradt. Hányszor mondtam neki, téged le kéne szúrni, te átkozott. Téged le kéne szúrni mint a disznót, mert elnézed, hogy rongyokban járjunk, hogy éhes sírással feküdjenek le a porontyok. Te a macáddal henteregsz, amíg én beleszakadok... Ó, teremtőm, téged le kéne szúrni . .. .9:\: — Mondja, ugye szereti magát a kisfia? . — Hát már hogyne szeretne. Muszáj, hogy szeressen, hiszen már apja sincs.. De amíg volt, addig se volt Akkor este is ón hoztam azt a nagy kerek kenyeret, én gürcöltem érte keservesen, én vállaltam napszámot. Az uram csak ült a pálinkásüveg mellett, egy fillért se tett az asztalra. A kenyér ott volt előtte, a szép nagy kenyér meg a nagy konyhakés. A gyerek ült az apjával szemben, és nézett minket. Én meg csak sikítottam... hogy le kéne szúrni téged, de ón nem mocskolom be veled a kezemet... le kéne szúrni téged, te disznó, de énnekem nincs annyi erőm... Altikor fölállt a gyerek, és fölkapta a kést... Nem tudom, mi lett a gyerek sorsa. A nevére sem emlékszem. De álmodni szoktam róla. Pedig általában ritkán álmodom. Kövesi Gyula: Dal Minden énekemben meghalok, mint darvam a szél, minden fában, s kilép belőlem egy idegen, hogy magam meghalni is lássam. A füttyöktől elszokott szavaim leirja néha az az Idegen, és elsirat. Csak én tudom, nem gyász, örök életrög pihen szívemen. Sz. Komisszarenko: Id ő z a v
