Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-04 / 103. szám

Dunántúli színházak találkozója

Szent György és a sárkány

S

ilene városa a tavasz ünnepére készül. Ezen az ünnepen ragadja el

a szent Octopus, vagyis a várost védelmező mocsári sárkány kiválasztott »jegyesét«, azt a szűz leányt, akit a városnak nyújtott isteni kegyeiért áldozatul kíván. Így van ez már, a legenda szerint, száz éve, mióta a kis városállam fennáll, és Silene urai, Ingan- ga százéves anyakirálynő s bárgyú báburalkodó fia, Candidas, valamint az ún. ötös tanács valóságos rendszert dolgozott ki az Octopus jövendő jegyeseinek kiválasztására. Bekerülni e bűvös körbe, előkelő életformát biztosító kasztba társadalmi rangot jelent; s miközben a városka szegényei lányaik föláldozásával próbálják jobbra fordítani sorsukat, aligha gondolnak életük valódi gondjaival. Jól tudja ezt Inganga, a »világvén szörnyeteg«, aki valamikor saját lányait is feláldozta a sárkánynak, s jól tudja Miron, a sárkány főpapja is, akit a silenei társadalom hierarchiájában misztikus fénnyel körülvett előkelő rang illet meg. E tavaszünnep előtt azonban Dioc- letianus római császár katonái meghódítják a várost, s a római sereg vezére, Giorgio lovag — azaz a legendák Szent Györgye — elhatározza, hogy megsemmisíti a mocsári szörnyeteget. A szent Octopus azonban nem létezik, s ha jel-' képesen akarnánk fogalmazni: ez a tragikomédia arról szól, hogy a mindenre elszánt Giorgio lovag nem tehet mást, mint kardjával a levegőt metszi.

Weöres Sándor egy régi, sokszor megénekelt, népszerű középkori legendát dolgozott fel, a sárkányölő Szent György történetét. S mint fentebb röviden jeleztük, a legenda új- raköltésében, hátterének megrajzolásában az emberiség történetének, ha úgy tetszik, egyik legdrámaibb konfliktusát jelzi: azt, hogy az ember tudata, életfelfogása, közérzete ügyesen konstruált, hamis mítoszokkal befolyásolható, s hogy ezzel a lehetőséggel az uralkodó osztályok gyakran éltek a történelem folyamán. Jelzi, s ebben rejlik a dráma erőssége és vitathatósága is. Maga a játék ugyanis e hamis mítosz leleplezését egybefűzi egy másik mítosz születésével: s ez a sárkányölő Szent Györg mitizálása. Giorgio lovag épp azáltal veszít, hogy győz: megölte ugyan a sárkányt, pontosabban a sárkányhiedelmet, de a régi hiedelmek helyére újak lépnek. Weöres szerint az egész viharos kavargásból nem : érült ki győztesként más, mint az a »forró atmoszféra«, r.ely »mindent szerelmesen ojtogat és mindent gyilkosán üemészt, de könyörtelen örök gásában mégis a szakadat- in életet jelenti«. Az emberi idás Weöres Sándor költői Atomásában valamiféle biológiai kiszolgáltatottságban él,

fejlődik, alakul, bér igaz, ez végső értelmében az élet igenlését és nagyszerűségét sugározza.

Hogy miért? Legegyszerűbben talán így válaszolhatnánk: költői erejénél fogva. Weöres Sándor a modern magyar költészet kivételes egyénisége: ritmusban, dallamban, emóciókban érzi s fogalmazza meg az élet, a létezés »forró atmoszféráját«, azt a lázat, mely a természet örök mozgását jellemzi; s kivételes egyéniség azért is, mert úgyszólván mi den költeménye egy-egy költői megtestesül ék, mondhatnánk szerep, emberi magatartásforma rajza. A Szent György és a sárkány pedig azt is bizonyítja, hogy ezek a vonások igazi színpadi költővé teszik: a középkori legenda feldolgozása ragyogó lehetőséget kínál számára a különböző helyzetekben különbözőképpen tükröződő emberi magatartások vizsgálatára. Oly gazdagon és oly pazar színekben teszi ezt, amire csak az igazán nagy és mély költői intuíció képes; a Szent György és a sárkány azok közé a nagy drámák közé tartozik, melyek szinte számtalan színpadi kibontakozás, értelmezés lehetőségét magukban rejtik. Azaz a dráma — mondjuk meg őszintén, a költői alapgondolat minden ellentmondásossága ellenére — tükröt tud tartani a valóság, az élet bonyolult burjánzása elé; s az, hogy mit olvasunk ki a drámából, végül is attól függ, hogy mit olvasunk ki a valóságból.

H

ét évvel ezelőtt írta Weöres Sándor a darabot, melyet — ez talán a fentiekből már kiderült — a magyar drámairodalom igen jelentős alkotásának érzünk. Mi lehet az oka, hogy mindeddig nem akadt színház, amelyik vállalkozott volna bemutatására? Ügy tűni'- nem is annyira a mű eszmeigondolati vitathatósága, mint az, hogy a dráma színpadi megvalósítása bonyolult és nehéz művészi feladatot jelent. Sajnálatos módon Weöres, aki pedig már fiatal költőként is vonzalmat érzett a színház iránt, nem talált igazi kontaktust színházművészetünkkel, s a Szent György és a sárkány vs olyan mű, melynek költői látomását le kellett fordítani az élő színpad nyelvére. Ezzel korántsem akarjuk azt mondani, hogy könyvdráma; épp ellenkezőleg, minden szavának igazi színpadi életereje van. De oly szuggesztív Weöres költészetének színháza, hogy már- már az az érzésünk, nincs is szüksége a színészi játékra, megjelenítésre.

Zsámbéki Gábor rendezésének legfőbb érdeme, hogy színpadi akciókat, játéklehetőséget olvasott ki a darabból anélkül, hogy radikálisan belenyúlt volna a dráma szövetébe. Mindenekelőtt tolmácsolni akarta a művet, mintegy tanúságot tenni a Weöres-drá- ma színpadi életképességéről, sőt gazdagságáról, egyúttal megnyitva az utat a mű másfajta, a weöresi gondolattal talán vitázó színpadi értelmezésekhez is. Ügy érezzük, igazi ihlető hatású ősbemutató tanúi voltunk a Csiky Gergely Színházban: e jelentős dráma maximális hűséggel való tolmácsolása sok inspirációt adhat ahhoz, hogy újabb színpadi értelmezések a benne meglévő valamennyi lehetőségei megtalálják.

A Csiky Gergely Színház együttese mégis igazi alkotótársi munkát végzett. A rendezés elsősorban a korszerű, egységes játékstílus megteremtését tartotta szem előtt, s Weöres költői világa erre különleges lehetőséget nyújtott. A groteszk és a lírai hangvétel kevés színpadi műben ötvöződik ilyen elementárisán, mint itt, s jól megfigyelhető az a törekvés, mely ennek árnyalt, gondos kidolgozását szolgálta. Még akkor is, ha itt-ott bizonytalanul sikerült, s talán az előadás ritmusa is pergőbb lehetne. Igen jó színészi együttest látunk a színpadon, melyből elsőként Pogány Judit epizódját kell említenünk: Utta- ganga királykisasszony gyengeelméjű figurájában ö találta el legjobban a játék stílusát; a tragikomédiát oly szélsőségessé fokozva, hogy már-már kínosan éreztük magunkat a nézőtéren, menthetetlenül arra kényszerítve, hogy a mese szövete mögött gondolatokat, ösz- szefüggéseket keressünk.

O

lsavszky Éva szuggesztív és lenyűgöző Inganga királynő, különösen aprólékos gesztusművészete ragadt meg, mellyel egy alkatától meglehetősen távol álló drámai alakot hitelesen tudott életre kelteni. Kiss Istváné az est egyik legszebb alakítása; olyan hőfokon, olyan lázzal játszik, mint aki minden ízében érzi és éli a weöresi »forró atmoszférát«, hihetetlen érzelmi burjánzással és nagy fizikai rugalmassággal fogalmazza meg az önmagát szétforgácsoló Lauro herceg drámáját. Szabó Kálmán Giorgio lovagja inkább az első részben tetszett, Andai Kati Isbelje érzékeny, lírai alakítás. Igen színvonalas együttes munkáról tett tanúságot a játék valamennyi szereplője, akik közül feltétlen említést érdemel Molnár Piroska, Kovács János, Verebes István, Garay József, Kun Vilmos játéka, Szinte Gábor játéktere, Mialkovszky Erzsébet ruhái és Jeney Zoltán stílusos kísérőzenéje.

Pályi András

és fold

Nagy László oratóriuma

A költői hevület és az egy témára irányuló rendkívül erős koncentrálás emeli magasba a lírát Ezt az általánosságban megfogalmazott tételt igazolja Nagy László most megjelent kötete is, az Ég és föld című oratórium, melyet a költő »Az elhagyott udvarok emlékére« írt. A füzet a Mikrokozmosz-sorozatban, Kondor Béla grafikájával került az olvasó elé.

Az oratórium címe, a grafika is a repülést idézi. Mert mi van az »Ég és föld« között? A repülés!

Szép, költői nyelven írt oratóriummal gazdagodott Nagy László munkássága, melyben az ilyen hosszú lélegzetű költemények meghatározóak, persze nem versenyre kelve a

kevesebb sorú versekkel. Az Ég és föld a mai magyar líra igazi gyöngyszeme. A Szépirodalmi Könyvkiadó Mikrokozmosz-sorozata jelentős művelődéspolitikai feladatot lát el: szinte a születés pillanatában fedezi föl az újat, ott áll költőink mellett, hogy világgá kiáltsa: megszületett...

Nagy László az Ég és föld című oratóriumában egységbe foglalja a múlt és a jelen ösz- szeütközését, és arról vall, hogy ne legyen fájdalmas lenn azért, mert fönn repülnek.

Ügy látszik, a repülés még kibékíthetetlen ellentét az Ég és föld között, mert az ember még nem találta meg igazán a helyét, ahol lakik. Hallgassunk bele az Atya és a Fiúk párbeszédébe.

Atya: »Lerongyolódtam a földön a remény nevében, seb- ződtem éktelenre értetek: a megváltásért, s marad a kín, mert gyötretőnek álltok ti is!«

Fiúk: »Mi a mindenség törvénye szerint cselekedtünk, tu- sakodsz a mindenséggel.«

Nagy László új verse, az Ég és föld című oratórium a költő hozzászólása az ember boldogságához, mely valóban örök reménye, de még telje- sületlen.

»És akkor mennydörgető fiai jöttek újra, csíkokat húzva és megfertőzve a kéket« — bontja ki a költő gondolatát, s ez a fajta költészet a szobrászat Michelangeló-i értelmezéséhez hasonlítható.

Vita a körzeti színházról

TEGNAP mintegy négyórás párbeszéd folyt a Latinca Sándor Megyei Művelődési Központ klubjában a programban szereplő első vitatémáról, melynek összefoglaló címe a körzeti színház volt. Dr. Vár- konyi Imre, a megyei tanács elnökhelyettese a somogyi tapasztalatokról adott számot a hallgatóságnak, városunk vendégeinek, köztük is a dunántúli megyék kulturális elnök- helyetteseinek, művelődésügyi osztályvezetőinek, népművelési csoportvezetőinek, a színházigazgatóknak. Vitaindítója már megjelent lapunk tegnapelőtti számában. Öt követően dr.

Málonyai Dezső, a Művelődés- ügyi Minisztérium színházi főosztályának vezetője korreferátumot mondott.

— Kultúrpolitikai elhatározásból született meg a színházak körzetesítésének gondolata, immár a gyakorlata — mondta, utalva a változtatás talán legfontosabb rugójára, melynek célja a jobb, színvonalasabb színház a közönségért. ö vetette föl legelőször itt, aztán mások is megfogalmazták, hogy a színházaknak nem elég csak előadásokban gondolkodniuk, meg kell találniuk a más formákat, melyekKülönleges iskolában tanulnak a gyengén látó gyermekek

A gyengénlátők zugiói általános iskolája és nevelőotthona jelenleg egyedüli az országban. A különleges iskolában különlegesek a taneszközök is. Az oktatásban az ún. látásnevelési módszert alkalmazzák a pedagógusok. A felső osztályosok jelenleg a Vakok Intézetében működő általános iskolában folytatják tanulmányaikat, majd pályaalkalmassági vizsgán kapnak tanácsot, hogy milyen pályára jelentkezhetnek, vagy hol tanulhatnak tovább.

kel gazdagíthatják a közművelődést, az oktatásügyet.

Németh József, a Zala megyei Tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetője korreferátumában a Csiky Gergely Színház zalai gazdáinak nevében mondott véleményt a kétéves együttműködésről.

— Az első évadban Zalában feloldódtak azok, akik kétkedtek. Most, a második évadra pedig már megnyerte a szomszéd megye közönségének tetszését a Csiky Gergely Színház — mondotta.

A körzeti színháznak köszönhető az is, hogy Nagykanizsán olyan művelődési ház épül, melyben az eddigieknél színvonalasabb előadásokat lehet tartani, feltehetőleg már 1975«ben.

A mérleg tehát: jó, egyelőre elégedettek lehetünk vele. Szavaiban már arra is utalt, hogy ezt az új modellt még teljesebben meg kell tölteni tartalommal.

HAT FELSZÓLALÁS hangzott el ezután, közülük némelyik talán túlságosan is spontánnak tűnt. Egy ilyen találkozón elsősorban a koncepció- zusabb, érdemlegesebb hozzászólások vihetik előbbre a közös gondolkodás által a színházügyet. Tetszett az a hozzászólás, melyben a körzeti színház modelljével egyetértve az a gondolat kapott hangsúlyt, hogy a településfejlődés tanulmányozása során alakulhat ki a kép arról, milyen utat járjon egy-egy színház, nem lemásolva a másikat. Ez a területi önállóságnak is a legmegfelelőbb. A színház és a közönség összhangja csak ily módon születhet meg. Bögel József felszólalása azért is tetszett, mert a jó színház egyik legfontosabb föltételéről, a vitában órákig sem említett színészekről, azok felelősség- teljes munkájáról beszélt, mert a körzeti színházi rendszer az ő javukat is igyekszik szolgálná.

H. B.

A közönség iskolája

Ugyanaz kétszer - nem ugyanaz!

Tudom, most majdnem reménytelen dologba kezdek. Arról szeretnék beszélni, hogy egyszer milyen jó lenne, ha egy időben két fővárosi színház játszana ugyanazt a darabot. Szeretnék, mondom, de még bele sem fogtam, máris hallom az ellenvetéseket.

»Budapest kicsi ehhez. Lón-' donban vagy Moszkvában majdnem annyi ember él, mint nálunk az egész országban.«

Mifelénk ilyen párbeszédeket lehet hallani: »Gyere, nézzük meg a Peer Gyn-öt«. »Nem megyek, már láttam 14 évvel ezelőtt Ladányival és Gobbival.«

Vagyis az a vélemény járja, hogy a pesti néző főleg a színészekért vagy a darabért megy színházba. A rendezés vonzza a legkevésbé.

Lehet ezen változtatni? Mit lehet itt tenni? Érveljünk azzal, hogy nemrég Londonban az Ahogy tetsziket két homlokegyenest ellenkező felfogású előadásban láthatta a közönség? Vagy, hogy a szovjet fővárosban Gyárfás Miklós Egérútját egyszerre két színház is műsorra merte tűzni? Nem győznénk meg senkit

Inkább hiteles élménybeszámoló kellene egy moszkvaitól, hogy a pesti Mikroszkópban is játszott Csendesek a hajna- lok-at miért nézik meg ugyanazok az emberek a Vörös Hadsereg Színházában és a Tagan- kán is. És amikor kijönnek a színházból, miről beszélnek? A két rendező-író más-más hangulatú színpadi alkotásáról, az árnyalati különbségek halmozódásáról, melyek eltérővé, mássá teszik a két előadást? Vagy a színészekről? Könnyen lehetséges.

Csak az valószínű, hogy az alapműről kevés szó esik, hiszen ismert, tudott dolor nem beszélget az ember. Ehelyett azokra a sajátos vonásokra próbál inkább rátapin- tani, amelyek egy színházi előadást az irodalmi művel öszsze nem vethető más művészi minőséggé avatnak.

A színházi néző egyszerre magasabb osztályba lép, ha ugyanazt a darabot két helyen látja, mert szükségszerűen elkezd színházban gondolkodni. Teszi ezt azért, mert azonos jelenségeket, a hangsúlyos jeleneteket, az eltérő szerepértelmezéseket, a díszletek stílusának különbözőségét, a kísérőzene funkcióját, tehát a színházi előadás meghatározó jegyeit veti össze. Megállapításai mindjárt szakszerűbbek és találóbbak lesznek, mint korábban.

Nálunk még a szorgalmas, vidékre gyakran utazó színházi kritikus is ritkán kap ilyen lehetőséget. Öröm tehát, ha elmondhatjuk, hogy tavaly és az idén ugyanazt a darabot gyors egymásutánban több színház is eljátszotta. Szakonyi Adáshibáját, majd Örkény Macskajátékát szinte minden vidéki színház bemutatta, és a kritikának rendkívül érdekes megfigyelései adódhattak.

De az összehasonlító színházelemzést először csak az idei Sirály-sorozat idején alkalmazták észrevehetően. Csehov darabját két új, vidéki főrendező is programadó előadásiként vitte színre, melyben a fiatal művészek lázadása fogalmazódott meg más-más módon a begyöpösödött rutin, a kiégett cinizmus ellen.

Milyen hasznos és tanulságos lenne, ha ilyen élményben néha a civil néző is részesülhetne, ha például a kaposvári és a szolnoki Sirály-előadást a Madách Színház kiérlelt, sokszínű és látványos produkciója mellé helyezve láthatnák a színházbarátok. Bizonyára sokan lennének, akik először éreznék meg, milyen jelentősége van a rendezésnek, menynyire változatosak a művészi értelmezés lehetőségei. Persze nem azt várjuk, hogy a nézőből egy ilyen élménysorozat varázsütésre színházi szakembert teremtsen. Lehet, hogy a rendkívül eltérő élmények hatása alatt sokan még abban is kételkednének, hogy ugyanazt a darabot látták. De a kísérlet már azért is megérné a költséget és a fáradságot, mert a közönség tanúja lehetne a különös és látszólag megmagyarázhatatlan eseménynek, hogy a rendezés, az előadás közegében mindenütt más és más szerepben született kimagasló alakítás. Láthatná így a kaposvári Szabó Ildikó kemény, szokatlan Másáját, a szolnoki Bodnár Erika megszállott hivatástudattól izzó Nyinájat, vagy éppen a darab egy váratlan pontján a budapesti előadás ironikus, rezignált Dom doktorát, Mensáros Lászlót.

Ügy hírlik, szakmai körökben nem fogadná mindenki szívesen az Ilyen párhuzamos előadásokat. Egyesek szerint nincs szükség versenyre, a színház nem sportpálya.

Valószínű, hogy kétmilliós fővárosunk egyelőre még nem tudná huzamosabb ideig eltartani egyazon darab két különböző előadását. De emiatt nem kellene lemondani az olyan kevésbé kockázatos, talán egy új szokást is meghonosító színházi kísérletről, mint az azonos darabok egykét előadásra szóló párhuzamos bemutatása.

Fogadjuk el, hogy volna az ilyen előadásoknak bizonyos versenyjellegük. De ennek a versenynek csak nyertesei lennének. Nyerne vele a gazdagabb szemléletet tanuló közönség, és nyerne a magyar színházművészet is. Egy ilyen alkalom rendezőt és színészt még elmélyültebb munkára ösztönözne, és kibontaná tehetségük talán még önmaguk előtt is alig ismert színeit. Megérné.

Köröspataki Kiss Sándor

Somogyi Nép/űpl 5