Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-12 / 85. szám
Gagarin volt az első Űrhajós-édesanyák »Lakatos lesz belőlem-« — mondta a fiú. »Az a fontos, hogy tisztességes munkával megkeresd a kenyered« — gondolta az anya. Az élet mást hozott, mint amit a fiú tervezett. Repülő lett belőle. Az édesanya aggódott. Ügy gondolta, a legbiztonságosabb gyalog járni a földön, ezért így írt fiának: »Alacsonyan szállj, kisfiam« A fiú egyre föl- jebbszállt. És nem írhatta meg édesanyjának, micsoda magasságokba szánja őt küldeni a hazája ... Anna Tyimofejevna elmesélte, hogy amikor meghallotta a rádióban, hogy az ő fia repül az űrben, kiszaladt a házból. Csak szaladt, szaladt, azt se tudta, hová. Valaki utánakiáltott, megállította, gratulált neki, nyugtatgatta. »Nem láttam én semmit a világon. Csak rohantam, hogy segíthessek neki. A moszkvai vonaton tértem magamhoz.« I leghosszabb nap Az a nap — mesélte Alek- szandra Mihajlovtta Tyitova —, amikor az Ő Germánja repült az űrben, élete leghosz- szabb napja volt. A nappal és az éjszaka tizenhétszer váltotta egymást. German elaludt. De a Föld nem pihent ezen az éjszakán. Villogtak a rádiókészülékek zöld szemei, az emberek várakoztak. És az édesanya? Apa azt mondta: »Nyugodj meg, hallod, a fedélzeten minden rendben van. »Én meg egyre csavargattam a készülék gombját.« Hátha felébredt German, hátha megszólal. Bizony sok ősz hajszál került azon az éjszakán az édesanya hajába. „Az ember csak száll..“ 1963. június 16-án a rádió hírül adta, hogy Valenytina Tyereskóva, a Szovjetunió állampolgára felrepült az űrbe. — Először nem hittem a fülemnek — meséli az édesanya, Jelena Fjodorovna. — Minden összezavarodott, a szavak sehogy se fértek a fejembe. De a szívem azt súgta: »Ö az, a te Valjusád, a kislányod.« Mikor Valja a technikumba járt, beleszeretett az ejtőernyős sportba. Egyszer »supa kék és zöld folttal ment haza. Édesanyja elsírta magát. A kislány a nyakába ugrott és ösz- sze-vissza csókolta: — Mama, ne sírj! Ez maga a boldogság! Kilép az ember a gépből, és bele egyenest az égbe. Az ember csak száll, és énekelni volna kedve ... Örömkönnyek Szűkszavú a rádió közleménye: »Pályájára juttatták a Szojuz—5 űrhajót, fedélzetén háromfőnyi legénységgel. Az űrhajó parancsnoka Botísz Vo- linov ezredes.« — Repül az én fiam is, Bo- renyka. Reggel óta csörgött a telefon, jöttek a táviratok, a levelek, a vendégek. Sok vendége volt a köztársaság kiváló orvosának: bányászok, iskolások, régi munkatársai. Ezt a nagyszerű asszonyt nemigen látták sírni. 1969. január 18-án Jev- genyija Izraelevna sírt. Nem szégyenkezett a barátok, az újságírók előtt. De szemében örömkönnyek csillogtak: a fia visszatért a Földre. „Fényes patak“ szülötte A család feje korán meghalt. Anna Alekszejevnára maradt a négy gyerek: egy lány meg három fiú. Az egyik közülük Andrian Nyikolajev. A fiúnak nehéz gyermekkora volt. De a család egyetértésben élt. Az anya, a csaknem írástudatlan asz- szony, rá tudta nevelni gyermekeit, hogy megértsék: »Senki a földön nem születik megbecsült embernek. Mutassátok meg az embereknek, mire vagytok képesek, és akkor tisztelni fognak benneteket.« Amikor Adriantól megkérdezték, kinek köszönheti a legtöbbet életében, azt felelte: — Anyámnak. ERÉNYEK ÉS PÓZOK Befejeződött a negyedik, országos József Attila balaton- szárszói szavalóverseny. Debreceni Tibor zsürielnök végszava ez volt: hagyomány lett a balatonszárszói rangos találkozó és verseny. Az idei színvonal nem mutatott különösebb emelkedést a korábbi évekhez képest. A jól pergő rendezvény fő szervezői, házigazdái a megyei könyvtár munkatársai voltak. Csaknem hatvan versenyzőt hallgattak meg az elődöntőkön — mindegyikük három-három verssel jelentkezhetett. A versenykiírás szerint kötelező volt József Attilát választani, s az elmondott versek alapján az életmű csaknem teljes keresztmetszete összeállt. Igaz, jóval hangsúlyozottabb volt késői korszaka — érthetően. Örömünkre szolgál a többször elhangzott Medáliák, többen mondták az Ódát és a Kész a leltárt. Ismét bebizonyosodott, hogy művészete eleven hagyomány, s ápolásának egyik fő állomása a kétévenkénti balatonszárszói verseny. A »szabadon választott« versek csaknem száz százaléka századunk költészetének terméséből eredt. A folklórból is idéztek ugyan, néhányan pedig a régi magyar irodalomból; Rimayt, Balassit, Petőfit. A nyugatosok közül elhangzott Babits Mihály, Tóth Árpád egy költeménye, hallhattunk szép számmal Radnótit, Kosztolányit, Szabó Lőrincet; túlnyomó többségben azonban Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István, Illyés Gyula, Fodor András, Somlyó György költészetét hallhattuk. Az első selejtező és az elődöntő alapján a bíráló bizottságban ismét megfogalmazódott az a tapasztalat, hogy a versválasztások nagy részben kevéssé »testre szabottak«. Ebben sem hozott előrelépést az idei verseny. t A döntőben tíz versenyző indult. Itt is elsősorban a jelen kor, Nagy László és Juhász Ferenc költészete uralkodott. Az előadásokban szinte nyomasztó volt az értelmezés — igény, egyfajta szürke szájbarágós előadói stílus. Mintha a költeményeknek csupán száraz filozófiájuk lenne — melyeket jól hangsúlyozó tanító módján lehet csak eljuttatni a nézőkhöz — érzelmi színesség, derű vagy ború nélkül. Pedig hát fiatalok versengtek a szárszói színpadon! Majdnem modoros tompítottsággal, szándékos szürkítéssel is találkoztunk. Szóvá kell tenni azt is, hogy a versmondók nem mindenütt értették, amit elmondtak, belehelyezkedtek egy kényelmes — jobbára előadóművészektől eltanult — pazitúrába, s ebből úgyszólván »kinyilatkoztatták« a.költészetet. Ami szinte megdöbbentő: a szerelmi líra teljesen hiányzott a döntőből. Pedig hát fiatalok versengtek a szárszói színpadon! A zárszóban is felhívták a figyelmet arra, hogy az illetékesek készítsék el ezeknek a versenyeknek a »természetrajzát«. Ügy vélem, nagyon is hasznos lenne a tapasztalatok mielőbbi országos közreadása, pedagógusok, szakkörvezetők, klubvezetők, művelődési házak számára. Mert érezzük; a gondolati igényesség mellett ott a baj, az érzelmi igénytelenség, s ez ellen tenni kell. Sokoldalú versszeretetre, versmondásra nevelni az egysíkúsággal szemben. S arra is, hogy a versszeretők irodalmunk egészéből tudjanak választani. Aranyt is, Adyt is, Juhász Gyulát Is. Élményként a döntőből egy Csokonai-verset hoztunk magunkkal Tóth Erzsébet Komárom megyei versenyző a Rút ábrázat... című költeményt mondta. Oldódott, csúfolódó indulattal, őszinte örömmel, szép választékossággaL Tetszett még Mészáros Agnes balassagyarmati, Hőnich Henrik budapesti, Kun János debreceni, Kiss László kaposvári versmondó értő, mértéktartó versmondása. “Aki e két napon nyílt szívvel magába fogadta József Attila zártkötésű szavait, nem maradhatott higgadtan közömbös a lázadó lélek hallatán« — mondta a döntőt követő ünnepi hangverseny megnyitójában Kellner Bernét, a megyei könyvtár igazgatója. Beszédében a szárszói korszak tanulságát is megfogalmazta: »Vajon akad-e köztünk, akit nem környékezett a gondolat: miféle vétkes társadalom volt az, mely a költőt a belsejéből rátörő zűrzavarban egyedül hagyta, és támogatás helyett a szárszói sínekre kergette.« Az ünnepi hangversenyen először a helybeli általános iskola kórusa lépett fel, Katona Ágnes és Matyasovics Erzsébet zongorázott, a Munkácsy Gimnázium kamarakórusa énekelt. Rangos művészvendéget köszönthettünk az ünnepi műsorban: Szendrei-Kar- per László gitárművészt. Eredményhirdetéssel zárult a szavalóverseny. Az 1500 forintos első díjat Tóth Erzsébet kapta. A bíráló bizottságon belüli jelentős vélemény- eltérések ellenére a második helyezett Csapiár Ildikó győri versenyző lett. A harmadik díjat megosztották Nagy József miskolci versenyző és Mészáros Ágnes között. Több könyvjutalmat is átnyújtottak a versenyzőknek. Véleményünk szerint a helyezésben túlzott szubjektivitás érvényesült. Ez nem válik előnyére a szárszói találkozónak, s kedvét szegheti a versenyzőknek. Tröszt Tibor Intézeti nap Kollégiumok találkozója Nagyatádon A diákélet pezsgésének egyik színes eseménye a nagyatádi József Attila Kollégium évente ismétlődő találkozója, melyet tegnap, a névadó proletárköltő születésnapján somogyi középiskolai kollégiumok részvételével negyedszer rendeztek meg. A megye nyolc középiskolai kollégiumából a vendéglátókkal együtt mintegy kétszáz tanuló vett részt az intézeti napon, melyet Horváth István kollégiumi igazgató nyitott meg. A találkozó hagyományáról szólt beszédében, majd a tanulók megkoszorúzták József Attila szobrát. A kollégium bejáratával szemben levő falon József Attila fából alkotott, művészi portréját láttuk, mely nem régóta díszíti a tanulók otthonát. A kifejező portré Rumi Attila műve. Tizenkét tanuló jelentkezett a találkozó hagyományos szavalóversenyére, melyet röviddel a megnyitó után, tíz órakor a Fegyveres Erők Klubjában rendeztek meg. A zsűri elnökének Thiery Árpádot kérték föL A tanulók két verset hoztak a szavalóversenyre, az egyik József Attila szabadon választott verse kellett legyen. A tizenkét versmondó közül nyolc produkciója színvonalas volt. A verseny jól szolgálta József Attila emlékének ápolását, a költészet napjának méltó megünneplését. Azonban mintha a gyerekek egyébként színesnek vélt egyénisége »megkopott« volna a dobogón. A versmondás, a versek közvetítése általában erősebb egyéniséget követel, mint amilyenekkel találkoztunk. Viszont a szép beszédre már többen ügyelnek. Kovács Klára József Attila: ta elő. Az eredmény: első díjat kapott Sárdi Edit, a nagyatádi kollégium tanulója, második díjat Kovács Erika, szintén nagyatádi — ez korántsem jelenti azt, hogy a zsűri előnyben részesítette a helyieket —, a harmadik helyezett pedig Kovács Éva, a kaposvári Kállai Éva Leánykollégium tanulója lett. A szavalóversennyel egy időben kezdődték meg a sportversenyek, de végeredmény csak délután négy óra után született. A tanulók, fiúk és lányok kézilabda-, sakk-, asztalitenisz-mérkőzéseket játszottak, és először szerepelt a programban a sportlövészet Azt mondják című versét ad« Az összesített pontszámok alapján a legeredményesebbek a nagyatádiak voltak, így ők vették át a járási KISZ- bizottság alapította vándorserleget a kaposvári Kállai kollégiumtól. A nagyatádi József Attila Kollégium intézeti napját most már hagyományosan április 11-én, a költészet napján rendezik meg. A délutáni program író-olvasó találkozóval folytatódott, melynek vendégei: Thiery Árpád Jófcsef Attila-díjas író és Marafkó László költő voltak. Este diákbállal ért véget a kollégiumok negyedik nagyatádi találkozója. H. B. iMiss deroni malacai Richard Katz, az ismert német utazó és jó tollú újságíró mesélte egyszer nagyapámnak, akinek kollégája volt az Ullstein kiadóvállalatnál, hogy milyen nehéz dolog kitanulni a hajón való utazás összes fortélyait. Noha hosszú világcsavargásain nagy gyakorlatra tett szert, és kipróbálta az összes számbajöhető nációk hajójáratait, nem talált olyan bárkát vagy »úszó palotát«, amelyen nyugodt álomra hajthatta volna a fejét. Hol a bár volt túl közel, és áthallatszott a dzsessz, hol egy WC éjjeli forgalma zavarta a nyugalmát, avagy a fedél- zeten sétáló szerelmcspárok csókjai cuppantak túl hangosan. Egyszer fülkéjének az ajtaja fölött volt a jelzőcsengő, máskor meg tigrist szállítottak a hajón a melbour- ne-i állatkertnek, és szó sem lehetett alvásról. Rossz tapasztalatai fokozott elővigyázatosságra ösztönözték. Űjabb útja előtt gondosan tanulmányozta a hajó tervrajzát, és bizakodva szállt hajóra. Ezúttal nem érheti meglepetés. De alighogy lepihent az első este, hangosat rikoltott egy papagáj. A második rikoltásra kutyaugatás felelt. Még fel sem ocsúdott, amikor közvetlen közelről disznóröfögés hallatszott. Mintha kígyó csípte volna meg, úgy ült fel ágyában, és megnyomta a csengőt. — Disznóólban utazom vagy postahajón?... — támadt a belépő stewardra. Az fölényes nyugalommal nézett a feldúlt utasra, majd halk hangon közölte Katzcal, hogy a szomszéd kabinban utazik Miss Feroni, a híres artistanő, és a második ágyat kibérelte idomított malacai számára. — Hogy képzeli ezt?! — pattogott az utazó. — Panaszt emelek a kapitánynál! ölesse le ezeket a dögöket. Friss húsuk kellemesen élénkíti majd az étrendet! — Lehetetlen — felelte arcizomrándulás nélkül a hajópincér. — A művésznő ezer fontra biztosította a számot. A steward nyugalma még jobban felingerelte a világjáró írót. — Vegye tudomásul — ordította —, hogy feljelentem a hajót a... Nem fejezhette be a mondatot, mert kopogtak a falon, és megszólalt egy szemrehányó női hang: — Az isten szerelmére, hagyja végre aludni szegény állataimat! Boldog Balázs
