Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-27 / 98. szám

Az egészséges működéshez — egészséges együttműködés kellJ Körzeti színházak — műfajpótló előadások L egyen szabad szubjektív emlékekkel kezdenem a gondolatsort — úgy vélem, elvezet a lényeghez. Nevezetesen: érdemes szem­ügyre venni, milyen igények keletkeznek egy vidéken élő átlagemberben a színház iránt, mire azután fokról fokra ál­landó nézővé, színházba járó­vá válik. Ezeknek a keletkező igényeknek és mai reális lehe­tőségeink legjobb kihasználá­sának az egybevetése adhat azután választ a kérdésre: ho­gyan játsszunk vidéken szín­házat. Itt most természetesen nem a stílusra irányítva a ahogyan« kérdést, hanem a játszás szervezésére, szerke­zetére, ökonómiájára, követke­zésképp hatására. Azért a szubjektív indítás, mert magam is vidéken nőt­tem fel, méghozzá annak ide­jén félig-meddig, ma teljes ér­telemben színházi városban, éppenséggel Kaposváron, a du­nántúli színházak mostani fesztiváljának székhelyén. Már az iskoláskor kezdetén fellép a gyermekben az igény, a vágy a színház iránt — sőt meggyőződésem, hogy ekkor lép fel legelementárisabban. A gyermekben ez persze nem úgy lép fel, mint »színházi igény-«, hiszen jószerével azt sem tud­ja, mi a színház (a mai gye­rek persze a tévé révén sok­kal hamarabb tudja, mint a hajdani), hanem mint igény a megelevenedő történet, a já­ték iránt, az utóbbi szónak a legeredetibb és legtisztább ér­telmében. Ügy hiszem (ez kü­lön fejtegetést is érdemelne), itt kellene legjobban megfog­nunk a dolgot, vidéken és a fővárosban egyaránt, és itt ál­lunk a leggyengébben. Még a hajdan Kaposváron »tájoló« Gulyás-féle vándortársulat is tudta ezt, és rendezett időről időre gyermekelőadásokat. Ezek az előadások kitörölhe­tetlen emlékként rajzolódtak örökre belém. S ok tapasztalat igazolja, hogy akiben a gyer­mekkorban megalapo­zódott, abban folyamatosan fellép az igény a vidám és a komoly, a zenés és a prózai színházi játékok iránt, sőt, fő­leg a rádió létezése óta, na­gyon korán az opera iránt is. Nyugodtan Leszögezhetjük — immár hasonlóképpen tapasz­talati alapon is —, hogy mind­ezek a színház iránti igények ugyanúgy fellépnek (ha ugyan nem hamarabb és intenzíveb­ben) ma, a televízió korában, amint felléptek azelőtt. A tele­vízió okozta rövid pánikidő­szak után ez ma már teljesen világos. A kérdés tehát ma sem az, vajon a televízió-kor­szakban szükség van-e szín­házra, ezen belül vidéki szín­házra, hanem az, miként kell a színházi játszást megszervezni okosan, helyesen, a lehetősé­gek megszabta maximálisan magas színvonalon és a legna­gyobb hatékonysággal. Egy percre még visszatérek a példára. A három- négy év­tized előtti vidéki színtársula­tok — kivált harminc-, negy­venezer lakosú színházi város­kákban — nagyon mostohán, hézagosán, gyatra színvonalon elégíthették ki a gyermekkor­tól fokozatosan és változóan fellépő igényt — az operai igényt természetesen egyálta­lán nem. Az utóbbi vonatko­zásban az ottani lakosság tel­jesen esetlegességekre volt utalva: egyszer-egyszer amo­lyan »esztrád«-opera vállalko­zások, fővárosi vendégszerep­lések, néha külföldi vándor- társulat vendégszereplése volt minden, ami úgy-ahogy vála­szolt az ilyen igények kérdé­seire. Meg az, hogy az érdek­lődő tavasszal (a nemzetközi vásár idején), meg a nyár vé­gén (»Szent István«-napokon) kedvezményesen felutazott Budapestre, és vagy elkapott egy operai, illetve margitszi­geti előadást (itt esetleg pró­zát is), vagy nem. N os, a hasonló és szeren­csére azért fokozatosan növekvő színházi igé­nyeket ma másként kell kielé­gítenünk. Másként is tesszük — az egybevetés a továbbiak­ban képtelenség. De közel sem tesszük egyelőre úgy, ahogy mai körülményeink, vidéki színjátszásunk máris magas és fejleszthető színvonala ezt lehetővé tenné. Pillanatnyilag a körzeti rendszerben történő játék látszik a legoptimáli­sabb struktúrának. Éppen vi­déki közönségünk és vidéki színházaink jogos igényei is emellett szólnak. És mivel az új struktúra alkalmazása kí­sérletképpen éppen Kaposvár­ról, Somogy és Zala együttmű­ködésével indult el (jó-rossz tapasztalatot egybevetve végül is eredményesen), és mivel or­szágos alkalmazására éppen az idén szeptembertől kívánunk sort keríteni — érdemes né­hány szót szólni a problémá­ról ezeken a hasábokon is. Az­zal természetesen, hogy itt csak az olvasóközönséget (és színházi közönséget) érdeklő néhány vonatkozás említhető — a részletek a szakemberek alapos megbeszéléseire tartoz­nak. Két dolgot kell okosan, cél­szerűen összeegyeztetnünk: a legfőbbet, a kulturális érdeket, a lakosság mind nagyobb há­nyada »közönséggé« előlépte­tésének, a játék színvonala emelésének elemi érdekét (ezek ugyanazon érdek külön­böző, elválaszthatatlan oldalai) — és természetesen az éssze­rűségből, a gazdaságosságból fakadó érdekeket, amelyek végső soron ismét az előbbiek­ben gyümölcsöztethetők. Hi­szen a mi szocializmust építő társadalmunkban a színház éppúgy nem »üzlet«, amiként a kultúra semelyik ága nem az, az iskolától a hanglemezig, a szépirodalmi könyvtől az is­meretterjesztő előadásig. Az ésszerűtlenül, gazdaságtalanul, hatástalanul játszó színház azt a pénzt emészti fel szükség­képpen károsan, melyet az el­lenkező módon üzemelő szín­ház eredményesen hasznosít. Már »lejárt lemez«, hogy egy korábbi elképzelés, amelynek megfelelően vidéki színháza­ink társulati művészestül, dísz­letestül (ugyanakkor egy sor elemi feltétel híjával) helybe mentek a színházzal megyé­jük, környékük kis községeibe, falvaiba is — semmilyen szem­pontból nem vált be. Az úgy­nevezett »tájolásnak« ez a formája még az évtizeddel ez­előtti körülményeknek sem fi­iéit meg. Az elképzelés két­ségkívül jó szándékú volt, de irreális, ennek megfelelően eredménytelen, nagyrészt ha­tástalan. Ráadásul az elmúlt évtizedben a helyzet is jócs­kán megváltozott — értve ezen elsősorban lakosságunk strukturális átcsoportosulását, a nagyfokú városiasodást, másrészt a televízió általános elterjedtségét is. Nyilvánvaló, hogy mindez (és sok egyéb té­nyező) változást kíván a szín­ház játszás vonatkozásában is. A lényeg: kidolgozott, érté­kes előadásokat adni az eddi­ginél szélesebb körű közön­ségnek. Hirtelenjében ellent­mondást fedezhet föl itt vala­ki, mondván: de hiszen akkor még több helyen, még több előadást kell tartani. Éppen itt a kapitális tévedés. Kevesebb bemutatót kell tartani, erre alkalmas méretű és színvona­lú helyen, hogy valóban kidol­gozott, értékes előadásokról beszélhessünk, és ki kell ik­tatni a színházi előadások fo­galomköréből minden olyan tényezőt (rosszul fűtött, rosz- szul világított, közönségre és színészekre nézve egészségte­len és hangulattalan helyisé­gek stb.), amely csökkenti a színház vonzerejét Ma már tények sokasága bizonyítja, hogy csakis ezen az úton he­lyes járnunk, hogy koncent­rálnunk kell a színházi ját­szást az alkalmas nagyobb he­lyekre, segítve és így szoktat­va a környező kisebb települé­sek közönségét is. A kicsiny, de színházi elő­adásra alkalmas helyi­séggel rendelkező köz­ségek élő színházzal történő ellátására ezenfelül rendelke­zésünkre áll az Állami Déryné Színház, amelynek éppen ez a funkciója. Ami pedig az imént vázolt játszásmódot illeti, ez jelenleg csakis a körzetesítés elveinek gyakorlati alkalma­zásával valósítható meg. Az elvek a szakemberek előtt is­meretesek. A lényeg: hazán­kat körzetekre osztottuk — vi­déki színházaink arculatuk­nak, sajátosságaiknak megfe­lelően kapták meg a »szerep­körüket« körzetük színházi igényeinek kielégítésében. Az egészséges működéshez egészséges együttműködés A. Ohockij: Ha jönnek a külföldiek — Tehát, kedves elvtársak — nyitotta meg a nagygyű­lést az áruház igazgatója —, elérkezett a nemzetközi tu­ristaév. Nem győzzük szem­mel tartani a városunkba ér­kező külföldieket, annyian vannak. De kérdem én: mit teszünk mi? Mit teszünk mi annak érdekében, hogy min­den zökkenőmentesen men­jen? Semmit, elvtársak! Még csak kellő felvilágosítással sem szolgálhatunk vendé­geinknek. És miért? Mert nem tudjuk az idegen nyelveket! — Én. tudok latinul! — kiál­tott közbe a rövidáruosztály vezetője. — A latin holt nyelv. Sem­mire se megyünk vele. — Filipcsák tud angolul! — hallatszott a sarokból. — Kedves Filipcsák, jöjjön közelebb! Bátran! Ne szégyel- lősködjön! A háztartási cikkek öreg el­adója félénken közeledett az elnöki asztalhoz. — Parancsoljon! Parancsol­jam — biztatta az igazgató és lelkendezve szorított ve­le kezet. — Maga tényleg tud angolul? — Pardon me, igazgató elv­társ ... Ez azt jelenti: bocsá­nat. — Nagyszerű! Harci felada­tot kap, Filipcsák! összeállít egy rövidke, a kereskedelem­mel összefüggő szakszerű ki­fejezésekkel tűzdelt, de köny- nyen érthető szótárocskát, melyet lefordít angolra. Vilá­gos? Mi ezt sokszorosíttat- juk, és szétosztjuk osztályun­kon ... Az öreg Filipcsák munká­hoz látott. Egy hét alatt el­készítette a szótárt. Az igaz­gató kívánságára olyan kife­jezéseket keresett, melyeket az eladó és a vásárló egy­aránt értett. íme: »Nem tudom.« »Nincs.« »Volt, de kifogyott.« , »Nem vagyok jós.« *Adjon U néhány kilót, ak­kor hordhatja.« »Nem látja, hogy ebédidő van?« »A kirakatból árut nem ve­szünk be.« »Előre megnézhette volna, hogy mit vesz.« »Nekem sincs száz kezem.« »Nem szakadhatok száz fe­lé.« »A kolbász nem ibolya, hogy szagolgassuk.« »Ne a kabátot szidja, ha egyszer görbe a háta.« »Panaszt az igazgatóságnál csak minden hó első hétfő­jén tehet.« Az igazgató roppant elége­dett volt. Figyelmesen átta­nulmányozta a szöveget, majd így szólt: — Remek! De még lenne egy kiegészítésem, amit fel­tétlenül fordítson angolra: »Leltár miatt zárva. Legkö­zelebbi áruház a másik vá­rosban.« így már nyugodtan jöhet­nek a külföldiek. Fordította: Banté ntaMB* szükséges — részben az érde­kelt megyék, részben a szín­házak között. Enélkül vidéki színházi játszásunkban össze­visszaság lesz, anarchia, amely végső soron természetesen a közönségnek és a színháznak egyaránt ártalmas. Régi kí­vánság, hogy színházi művé­szeinket ne törjük, fárasszuk agyon értelmetlen utazgatá­sokkal, adjunk nekik módot az alaposabb felkészülésre és helytállásra rangos előadáso­kon és városuk, körzetük köz- művelődési életében. Ilyesmit pedig csak renddel érhetünk el, anarchiával semmiképpen. Azért indokolt efféle kifejezé­sek alkalmazása, mert itt-ott akadnak ilyen jelenségek, fö­lösleges keresztül-katsul utaz­gatások az országon, nem is valamely nemes és kulturá­lisnak mondható cél érdeké­ben. (A fővárosi és egyes vi­déki színházak vendégjátékai más vidéken sem mindig olya­nok, amilyeneket mondjuk ki­vételes, jobbal nem pótolható alkalomként, egy megnyugta­tó rendszer megnyugtató rend­hagyó eseteiként indokolt üd­vözölnünk. Itt-ott »hakni« jel­lege van a dolognak — erre pedig semmi szükség. »Limo­nádéval« a vidék is, Budapest is kellően el van látva.) A kérdés ezeken a hasábo­kon nem kimeríthető Egyetlen fontos meg­jegyzést csali hozzá: minden színházi játszásra amúgy meg­felelő helyen szükség van az úgynevezett műfaj pótló elő­adásokra, ahol bizonyos mű­fajok élő színház formájában enélkül nem láthatók. Értem ezen a balettet és az operát. Szerencsének mondható, hogy az elmúlt évtizedben kifejlő­dött Pécsen az első és mind­járt nemzetközi szintre jutott vidéki balettünk, amely ráadá­sul előadási jellege szerint elég mozgékony is. Csak üd­vözölni lehet vendégjátékukat bárhol az ország említett jel­legű helyein. Hasonlóképpen színházuk körzeténél nagyobb hatósugárral kell működniük vidéki operatársulatainknak. Ennek azonban ma még szá­mos feltétele hiányzik, amit itt most részletesen megtár­gyalni képtelenség. Csak any- nyit ehhez: vidéki operatár­sulataink a jelenleginél na­gyobb figyelmet . érdemelnek. Immár nem is csak az opera­kérdéshez: jövendő vidéki kul­turális beruházásaink, fejlesz­tésünk egészénél figyelemmel kell majd lennünk a körzeti jellegnél mindenképpen meg­maradó színjátszás követelmé­nyeire. A jövő, a reális távlat kérdése ez. Rajk András Alonso koreográfiái Carmen. 'O.. ■ ' * A pécsi színház világhírű I balettkara szép számú közön­séget vonzott a Csiky Ger­gely Színházba kedd este. A színen nemcsak a Pécsi Balett mutatkozott be új műsorral, hanem a vendégkoreográfus és rendező is, a kubai Alberto Alonso. Két balettet láttunk; először Maros Rudolf Metropolisz cí­mű egyfelvonásosát, majd Bi­zet—Scsedrin Carmenját, szin­tén egyfelvonásban. Az első produkció ősbemutatója, a má­sodik pedig első hazai bemu­tatója volt a Pécsi Nemzeti Színháznak ebben az évadban. Éles koreográfus-rendezői portré rajzolódott ki az elő­adásból, amelyben ismét ér­vényre jutott a Pécsi Balett sokoldalú karaktere. Alonso felhasználta az együttes magas fokú, biztos tánctechnikáját, intellektuális . mondanivalóra érett mozgásművészetét. Ko­reográfiája elüt ugyan több te­kintetben is Eck Imre vagy Tóth Sándor ismert felfogásá­tól. Az előbbi intellektuális, árnyalt sokoldalúságától, az utóbbi szellemességétől. Alon­so koreográfiái sem hagyomá­nyosak; látszik, hogy alkotó­juk az újat keresés, a kísér­letezés útjait járja. Egészen sok előadói terület eszközeit alkalmazza. Színpadán nagy szerepet kap a tekintet, a majdnem színészi gesztus. Kü­lönös fontosságú a csend, a ze­ne nélküli »légüres« térben fo • lyó mozgás, amellyel a gépies­ség, a merev meghatározott­ság érzését kelti. A Pécsi Ba­Saj tó táj ékoztató a dunántúli színházak hatodik találkozójáról Tegnap a Latinca Megyei Művelődési Központban sajtó- tájékoztatót tartott Komor István színházigazgató és Csíkvár József, a megyei ta­nács művelődésügyi osztályá­nak főelőadója a dunántúli színházak hatodik találkozójá­ról. Mint már hírül adtuk, a rendezvényre május 2-a és 9-e között kerül sor Kaposváron és Zalaegerszegen. Négy 'bemutatót tartanak Kaposváron. Weöres Sándor Szent György és a sárkány című tragikomédiájának ősbe­mutatójával kezdődik a talál­kozó a Csiky Gergely Színház előadásában. Szerdán a vesz­prémi Petőfi Színház mutatja be Simon István Petőfi mű­véből készült feldolgozását, A helység kalapácsát. Ezt köve­tően a győri Kisfaludy Szín­ház Gerencsér Miklós Isten városa című drámáját, a Pécsi Nemzeti Színház pedig Herná­di Gyula Falanszter című drá­máját mutatja be. A bemuta­tókat Zalaegerszegen is meg­tartják azzal a különbséggel, hogy ott a pécsi színház Ör­kény István Macskajátékával lép színre. Napközben színész—néző ta­lálkozóra kerül sor — a FEK- és a TIT-klubban —, melye­ken értékelik az előadásokat is. Két szakmai tanácskozást rendeznek: szerdán Körzeti színház, pénteken pedig Szín­ház és közművelődés címmel. A látottakat szombaton érté­kelik a részvevők a megyei művelődési központban. A vi­ta vezetője Molnár Gál Péter kritikus. A zsűri elnöke előre- láhatóan Rádai Imre színmű­vész lesz. A színházi találko­zó díjait — melyeket a ren­dezők: megyei tanácsok, a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztálya és a Szín- művészeti Szövetség alapítot­tak — szintén szombaton ad­ják át. A találkozó Zalaeger­szegen zárul, a kaposvári szín­ház előadásának közönségvitá­jával T. T. lett magas színvonalon valósí­totta meg ezeket a rendezői- koreográfusi koncepciókat A Metropolisz zenében, tánc­ban egyaránt vízió, mely a meghökkentő kosztümök, fény­kontrasztok, mozgás-abszt­rakciók ellenére mégsem a jö­vőben, hanem nagyon is a je­lenben gyökerezik. És a jelen­hez is szól. Árnyékos, sza­bálytalan világítású térben, hi­deg-kék kosztümökben létezik egy groteszkül szögletes moz­gású csoport. Látszólag érint­keznek egymással, de kapcso­latuk gépies, személytelen. A táncosok szinte az emberi ter­mészetes mozgások formáit ta­gadva, igen nagy technikai biztonsággal hozzák létre ezt a személytelen mozdulatgeo­metriát. Óriási kontrasztként lép hirtelen egy világosbarna emberpár a színre. Zuhog rá­juk a fény, mozdulataikban csodálkoznak, szeretnek, vá­gyakoznak; egyszóval élnek! Néhány gépemberpár már- már eltanulná mozdulataikat, mikor a »gépcsoport« öntör­vénye visszarántja őket, sőt arra készteti, hogy semmisít­sék meg a párt A karok me­rev csápként zúzzák, őrlik, szorítják a földre mindkettő­jüket. Egy pár a »győztesek« közül mégis a színen marad, s a metropolisz-ön tudatlanság­ból ocsúdva nézi az emberpár újraéledő mozdulatait. Alonso optimizmusa ez, és figyelmez­tető víziója volt. Tartalmában korántsem eredeti felkiáltójel, talán túl általános is, de for­mailag, a színpadi képek kom­pozícióit tekintve mégis meg­győző és hatásos. Az Opera Carmenjától nem szabadulhat senki sem. Bizet muzsikáját Scsedrin úgy­szólván kordába fogta, az ára­dó dallamokat lekerekítette, egyszerűsítette, összevonta — úgy is mondhatnánk, balettre alkalmazta. Vota Emil látvá­nyos aréna-díszletétől közrefo­gott, szűknek tetsző porondon játszódik mozdulatokba tömö­rítve a Prósper Mérimée által megírt és Georges Bizet zené­jével szárnyaló romantikus szenvedélyű történet. Scsed­rin és Alonso is eltávolodott az operától, társadalmi helyzetek, konfliktusok tablóit komponál­va a színre sokkal egyszerűbb, realistább és szenvtelenebb fo­galmazásban, mint amilyen az opera. Bretus Mária Carmenje így is gazdag volt, a balettfigura minden hidegsége ellenére. Herda János és Koronczy László kiemelkedő teljesítmé­nye mellett említsük még meg Gombár Judit mindkét balett­ben nagyszerűen érvényesülő jelmezeit, Tröszt Tibor Somogyi Néplap

Next

/
Thumbnails
Contents