Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
HUNYADY JÓZSEF: A tűbe fűzött fiú pnpp Árpád két úi verse. _______________________________—___________■— . ■■—■« H átország és akkoriban apám keresztvasat rakott a házunk ajtajára anyám meg lecsavarta az olajlámpa lángját szótalan foltozta ingeinket az emlékezetén tépődött lukakat és némán ültünk, mintha gyászban virrasztanánk és egy vén ember azt mondta nekünk talán száz év is beletelik, míg a halottak megerednek öntözzétek hát őket bőven a könnyeitekkel és egy nagy verem az első szoba földjébe ásva a hímes abroszoknak és asszonyoknak sehogyse bírom betemetni azóta és néztük, gyerekek, az idegen katonákat ahogy gondosan megtöltik a géppisztoly tárakat mintha raknák vissza egyenként a magot a napraforgótányérokba, mikből az ősszel kieszegettük és később gondosan elmagyarázták nekünk, mi történt mi meg azóta is azt hajtogatjuk amit akkoriban hallottunk és tanultunk: Bofaa, BoMa, BoSha. Töredék ... bánat... fekete madárláb-keresztek a hóra... ne sírj, néked adom gyerekkori abroncs-karikámat romolhatatlan, rozsdás glorióla. Nádasdi Éva: VIGYÁZVA JÁTSSZ! Felemelték fejüket a virágok, a dalok elkúsztak lábamig Már-már félek ennyi csodától, levethetem-e meddőségem álarcait? Ha feszül a híd mélységek felett, és nagyon szeret az áhított világ, még egyszer leteszem kezedbe suta-nagy vágyam áhítatát. Kedves, feszülő híd vagyok, s hiszem: az ember növekvő világ Virágok—vágyak óvjatok, jaj, ha ütemesen lépnek a katonák! Vigyázzva játssz a hangszer húrjain, és szelíd legyél, és mint a dalok! Vigyázzva érintsd kinyílt virágaim, és ne bántson, hogy belehalhattok. TAVASZ/ SZÉL F abök Fért otoan, árva volt, mint a szegény gyerek a meséskönyv- tea. Nyolc éves lehetett, amikor meghalt az édesanyja, egy hétre rá pedig hivatalos értesítést kapott, hogy az apja elesett a fronton. A hirtelen nekisudarodott, búzakék szemű, szalmaszőke legényke maga sem tudta volna elmondani, hogyan is nőtt íéL Mint az ég madarai vagy a mező virágai? Szívóssága és hihetetlen hajlékonysága miatt Menyétnek becézték Mivel pajtásai nem voltak, és kicsiny kora óta folyton felnőttek között dolgozott, hamar begubózott, és szívére ránőtt a bizalmatlanság páncélja. Nem bízott meg senkiben, csak önmagában. Akkor volt igazán boldog, ha egyedül kóborolhatott. Inkább egy falatot sem evett napokig, csakhogy senki előtt ne kelljen megalázkodnia ennivalóért könyörögnie. A folyón átívelő ócska vasfűd túlsó oldalán állt Franyó úr roskadozó malma. Franyó ür hétravasz, fukar, zömök, szőrmók férfiú volt. Csalt, lopott, feketézett, de soha senki rajta nem kapta. Menyét, ha a szétbombázott házak között talált valamit, azonnal hozzá sietett. A molnár tűnődő hüm- mögések közepette, úgy fintorogva, mintha lyukas foga fájLwak. na, bagó áron mindent megvett tőle. Menyét emlékezett rá, egyszer azt mondta neki: — Fiam, te olyan vékony vagy, hogy tűbe lehetne fűzni Ha nem lenne háború, kitanít- tatnálak cirkuszi kígyóember- nek! — Valahova a sarokba nezve így folytatta: — Én a te helyedben megpróbálnám kihasználni, hogy ilyen girnyó vagyok. Például... körülnéznék a városszéli ligetben. Az a sok hülye burzsuj a legelső bombázáskor mind elmenekült Nyugatra. Hanem a villáikat nem tudták elvinni magukkal. Érted, mit mondok, ugye? ... — Stratárium van! — dör- mögte Menyét elsötétült arccal. — Ha elkapnak, felkötnek. Ez ki van plakátozva, Franyó úr. A molnár gúnyosan nevetett: — Ne röhögtess! Téged? Egy tizenhárom éves, nyápic köly- köt? Akár csendőr, akár nyilas fog meg, legföljebb két nagy pofont kapsz, meg jól nadrágon dörrentenek, és ... kezdheted elölről az egészet... Menyét végül is kiment a Horthy-ligetbe. Már az első alkalommal kiszűrt magának egy magános, palatetős villát A ház mögé került, és játszi könnyedséggel bújt át a lándzsahegyű, zöldre pingált vaskerítésen. Egy rózsakaróval óvatosan fölveszítette az egyik rosszul bezárt spalettát, és már bent is volt. Csodálatos tanyára lelt! A villa földszintjét hajdani gazdája úgy kirámolta ugyan, mintha termeszek falták volna fel a bútorzatot, de az alagsorban egy jókora, berendezett varrodát talált Menyét. A varrógépeket a régi tulaj elvitette, a villanymotorokat azonban ott hagyta. Vagy húsz villanymotor sorakozott egymás mellett a .munkapadokon. Első pillantásra megállapította: könnyű leszerelni őket, és a hóna alá vágva odébbállni velük. Aminek »eg jobban örült: a padlástérben beépített cselédszobák közül az egyikben ruganyos heverőt talált, meg egy nagy bőröndöt, teli May Károly és Verne Gyula könyvekkel. Franyó úr mohó szeme fentaikadt, amikor Menyét elvitte hozzá a legelső villanymotort Mindjárt telimert egy mély tányért csipetkés, kol- bászos bablevessel. Olyan sűrű volt, hogy Menyét kezében majdnem elgörbült a kanál, amíg belapátolta. Ügy jóllakott, hogy félreállt a hasa. Legnagyobb csodálkozására a molnár még egy kétkilós kenyeret is meg legalább negyedkiló abált szalonnát is a kezébe nyomott. Menyét remekül érezte magát a manzárdszobában. Egész nap a kanapén hevert, kenyerét csipegette, és szinte föl- falta a nagy bőrönd könyvet Ahányszor megéhezett, lelopakodott a csikorgó falépcsőkön az alagsorba, és elvitt egy villanymotort Franyó úrhoz, Napközben, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, kimászott a tetőre, hanyatt feküdt az átmelegedett palalemezéken a kémény tövében, és úgy gyönyörködte végig a légicsatákat. mikor komolyra fordult a helyzet Menyét megérezte a bajt, és kisurrant a városból. Egy közeli falu végéről figyelte az ütközetet, hogyan kergették ki az oroszok a városból a németeket Félelmetesen szép volt a tüzérségi párbaj! Legjobban a »Katyu- sákat« szerette. A legyezősze- rűen szétnyíló rakétafürt vonítva csapott le a városszéli német állásokra, s ahol a lövedékek földet értek, eleven náci nem maradt »Pedig mekkora pofájuk volt! Akár egy ólajtó« — gondolta Menyét »Hogy így meg úgy, majd a csodafegyver!« Késő délután, egyik percről a másikra véget ért a város ostroma. Menyét zavartan jött-ment a parasztház udyaráíL Nem találta sehol a helyét. Egy szekérre kéredzkédett féL A gazda tökrészeg volt, és akadozó nyelvvel malac nótákat harsogott Azután feje a mellére bukott, és húzta a lóbőrt A két ló arra csa- linkázott, amerre akart. Egyszer az egyik árokparton álltak meg legelni, máskor a másikon. Persze, a szájukban volt a zabla, nem sok örömük tellett az eddegélésben. Menyét megvonta a vállát, befurakodott a szekér derekába rakott illatos szénába, és békésen elszenderedett Mindig olyan ébren ahidt mint nyúl a barázdán. Szundikálás közben halk, tompa, percről percre erősödő robaj ütődött a dobhártyájának. »Ahá, Bombázók lesznek!« önkéntelen hátrapillantott a sötét országúira. Óriási, fekete árnyak közeledtek a szekér mögött, s mindegyiknek az orrán két kék fénykarika rezgeti. Szívébe nyillalt a felismerés: »Teherautók!... Szabálytalanul közlekedik a szekér!« Négykézláb a mélyen alvó, hol trés aeg paraszt mögé surrant, és a vállára csapott: — Hé, fater! Térjen ki, mert... A következő pillanatban fültépő reccsenést hallott, és irtóztató erő röpítette a magasba, mint csúzli a kavicsot Elsötétedett a világ előtte. Hirtelen reflektorok gyúltak fel, s izzó fényárba borult az éjszaka. Szemjonov alezredes, a szovjet teherautókaraván parancsnoka döbbenten ugrott le az első kamion vezetőfülkéjéből. A gépkocsi hatalmas kerekei alatt véres gomolyaggá gyúródva hevert a két ló, a paraszt és a szekér. Néhány másodperc múlva már mellette álltak a többi kocsi pilótái is. Szemjonov tagbaszakadt sofőrje káromkodott, akár a jégeső: — Nem volt kivilágítva a szekér, a teremtésit! — Valaki ült még a kocsin! — szólt közbe valaki1 — Azt is láttam, amikor leugrott! Hova lehetett? — Leugrott, barátom? Lerepült, akár egy ágyúgolyó! (Cs. Kovács László rajza) — kiáltotta az alezredes. — Elvtársak! Csatárlánc! Megkeressük! Zseblámpák villantak, és a szovjet katonák nekivágtak a mezőnek. Menyét a vad ropogásra eszmélt fel, ahogy a katonacsizmák alatt beszakadt a magas hóra fagyott jégkéreg. Menyét föltápászkodott, és megpróbált elfutni. Épp Szemjonov előtt ugrott föl. Az alezredes egy szemvillanás alatt átnyalábolta. Tüstént észrevette, hogy foglya egy kisfiú. Olyan gyengéden vitte az ismét elaléló legénykét, mint újszülött kölykét a tigris. »Egek!« — döbbent meg a magas, izmos, idősebb, deresedé halántékú, barna férfi. — »Akár a pihe, olyan könnyű ez a hosszú legényke! Mintha semmit se vinnék...« A városi rendőrkapitány dühösen nevetett, amikor Szemjonov belépett a szobájába Menyéttel. Izgatottan kiáltott fel: — Á, továris podpolkóvnik! Ez aztán a remei? fogás! Ezt a kis gazfickót két napja körözzük! Maguktól mit lopott el? B olondság! Elütöttünk az országúton egy kivilá- gitatlan parasztszekeret. Ez a kisfiú az eset egyetlen élő szemtanúja, aki igazolni tudja, hogy nü ártatlanok vagyunk. Kerényi, a rendőrkapitány, akinek csak a zubbonya volt egyenruha és két napja lépett hivatalba, de azóta szem- hunyásnyit sem aludt, fáradtan bólintott: — Rendben van, alezredes elvtárs. Akkor is ki kell hallgatnom. Neved? Apád? Anyád? Hol laksz? — hadarta vörösre gyulladt szemmel, 'és forrt benne a méreg, hogy még ezzel a kis csibészszel is őt terhelik. Más sem kellett neki, mint hogy meglássa: Menyét pimaszul elmosolyodik, amikor odavágja: — Ahol éppen rámesetele- dik, nagyságos uram! Kerényi áthajolt az íróasztala fölött, és nyakon csör- dítette Ferit Inkább csattant mint fájt, de Menyét úgy üvöltött, mintha élve nyúzták volna. Szemjonov rákversen pattant fel, és a revolveréhez kapott: — Sztoj! Arra kértem önt, hallgassa ki ezt a boldogtalan kis penészvirágot, nem pedig arra, hogy üsse agyon! — Az idős alezredes alig tudta elengedni a revolvere markolatát: — Ez ... fasiszta módszer! Mi pedig: kommunisták vagyunk. A magyar rendőrtiszt már röstellte magát, hogy így elvetette a sulykot, hiszen titokban ő is sajnálta ezt a kis vézna kölyköt. Sápadt volt, elesett, magános, rongyqs, és bűzlött a szegénységtől. Hanem a zászló becsületét meg kellett védenie a rendőrkapitánynak: — Ügy, úgy! Csak védje! Adjon még lovat is alá ja! Tudja, ki ez a szemétláda? A város egyik legveszedelmesebb tolvaja. Ha tudni akarja az alezredes elvtárs, a tulajdon két szememmel láttam annak a háznak a padlásáról, ahol rejtőzködtem, hogy ez a kis csibész két-három naponként ellopott egy-egy villany- motort a Steiner-ruhagyár- ból! Neki köszönhetjük, hogy nem tudjuk megindítani a termelést a gyárban! Szemjonov ajkába harapva hallgatott. Nem tehetett róla, valahogyan nagyon a szívébe zárta ezt a kis nyápic kölyköt, és a leghatározottabban érezte róla, hogy valahol ártatlan. Hirtelen bökte ki: — S azt már megkérdezte tőle, hogy ... miért lopott? Az alezredes ezt a feleletet várta, ezért rábólintott, amikor a tolmács megszólalt: — Jelentem, azt mondja, azért, mert éhes volt. Szemjonov alig tudta megállni, hogy föl ne kacagjon. Eszébe jutott 1919, a saját gyermekkora. Falkákba verődve kóboroltak, örökké üresen korgott a gyomruk, és csak vasúti mozdonyt, parazsat meg az égről csillagot nem loptak, hogy elverhessék gyötrelmes éhüket A kulá- kok odalöktek nekik egy-egy tányér borscsot, egy cipót megy egy darabka avas szalonnát, és megengedték, hogy ott alhassanak a szénapajtájuk padlásán. Az ősz halántékú ezredesnek csudajó kedve kerekedett. Végtelenül boldog volt, hogy nem kellett kis magyar védencében csalatkoznia. Lám, csak az éhség kényszerítette szegénykét a lopásra. Mindenkit végigkínált hosz- szú szopókás Kazbek cigarettával, aztán Menyét vállára csapott s cinkosan reákacsintva dörögte a meglepett, értetlenül hunyorgó fiúnak: — Semmi baj, kisfiam! Ettől te még mimszter is lehetsz. — Amikor a tolmács is kimondta: »minyiszter«, vidáman belekarolt a nyakigláb legénykébe. — Gyere, galam- bocskám! Legfőbb ideje, hogy jól megvacsorázzunk. Már biztosan megfőzték a scsit a szakácsok. Másnap már kora reggel visszahozott mindent Szemjonov egyik teherautója az al- méni malomból. A szovjet teherautó-pilóták segítették visszaszerelni a helyükre a villanymotorokat, és még aznap délben megindult ismét a munka a ruhagyárban. Menyéten lötyögött a felnőttre szabott pufajka, kucsma meg csizma. Mégis, mint az árnyék, mindenüvé követte a szovjet alezredest a ruhagyárban. Legföljebb arról lehetett csalhatatlanul megállapítani, hogy gyerkőc van a pufajká- ban, hogy állkapcsa mint az örökmozgó, állandóan őrölte a kockacukrot, amellyel valamennyi zsebét degeszre tömték a szovjet szakácsok. Tavasz van, gyönyörű. Bizonyosan a legszebb évszak mind a négy közül. A költők ugyan sokat énekeltek már a télről, a nyárról és az őszről is, de a legtöbb költemény a tavaszról született. A népdalok pedig kivétel nélkül a tavasz dicséretét zengik. Márpedig ha költőt többször is rá lehetett venni, hogy olyasmit énekeljen meg, amit szíve szerint nem kedvelt, a névtelen népdal alkotóját soha. Ügy tűnik, hogy az emberek számára a legnagyobb ünnep mindig a megújulás volt. S az is maradt. Tavasz van gyönyörű, a sok milliomodik az emberiség történetében, s kinek a tizenhatodik, kinek a huszadik, kinek a hetvenedik a saját életében. Meg-megújuló csoda, amely évenként ismétlődik, de mégsem ismétlődik meg ugyanúgy sohasem. A sok tavaszt látott nyugdíjas már a pádon üldögél, a tízegynéhány tavaszt látott fiatalok szintén a pádon, de inkább egymás, ölében. Hol gyérebb, hol dúsabb hajzatokat fújdogál a tavaszi szél, amely a népdal szerint vizét áraszt. Tavasszal vannak a tavaszi ünnepek. Az idén három nap is egymás után: kettő, amelyet a régi világból őriztünk meg, s a naptár szeszélyéből közvetlenül csatlakozik hozzájuk a harmadik, de mégis a legfontosabb, amely a világ hajnalára, az új élet első tavaszára emlékeztet. Kicsit zavarban is van a magyar ember: hogyan ünnepelje ezeket az ünnepeket együtt? A húsvétnak már régi hagyománya van. Ilyenkor szokás a locsoljcodás: a legények meglocsolják a lányokat, a lányok pedig gondoskodnak arról, hogy a legények meglocsolhassák a torkukat. S jóllehet, április negyediké jóval fiatalabb ünnepnap, mint a húsvét, már ennek is van hagyománya. Ilyenkor a legények nem locsolják meg ugyan a lányokat, de azért meglocsolják a torkukat. Fiatalabb, s idősebb legények egyaránt. Jó okuk van, hogy ezt tegyék: a sok-sok fáradtságos, gondokkal teli . hétköznap után ilyenkor is szokás visszanézni egy esztendőre, s még tovább, összemérve az életet a régebbi tavaszokéval. S ilyenkor döbbenünk rá, hogy jóllehet, a Tavasz mindig gyönyörű volt, mégis egyre szebb lesz. S ezen még az sem változtat, hogy némelyeknek, ahogy fújni kezdenek a másokat frissítő tavaszi szelek, rögtön úgynevezett tavaszi fáradságuk támad. Távol áll tőlem, hogy vitába szálljak az orvostudománnyal, de nem hiszek a tavaszi fáradtságban. Nem hiszek még akkor sem, hogy ha tudom, ilyentájban már fogytán vannak az emberi szervezetben az annyira fontos vitaminok. S akkor sem értem azokat, akik tavasszal fáradtak, ha tudom a magyarázatot: a fáradtak nem a tavasztól fáradtak, hanem csak tavasszal, mert a hosszú tél megviselte idegrendszerüket. Mert milyen idegrendszer az, amely visszafelé figyel, visszafelé panaszkodik? Ahelyett, hogy előre nézne, s örülne az elkövetkezendő napoknak, a természet megújulásának, a nyári örömöknek, a várható jó termésnek. Lehet, hogy ez orvosilag indokolt, emberileg semmiképpen sem. A tavaszi szélről miként juthat némelyek eszébe a hosszú tél, amikor már süt a nap, rügyeznek a fák, s az élet izgalma már ott vibrál a levegőben? S jóllehet kötelesség- szerűen megismétlem az ilyenkor szokásos intelmeket: aki gépkocsit vezet, az ünnepnapokon se feledkezzék meg arról, hogy a KRESZ minden előírása ilyenkor is kötelező, a mértéktartás a gyalogosoknak sem árt, mégis vidáman figyelem, miként koccannak össze a poharak vizet árasztó tavaszi szél ünnepeinek idején. Mert a tavaszi hangokhoz hozzátartozik az összecsendülő poharak csengése. S milyen jó, hogy tavasszal nemcsak a szerelmesek szeretik egymást. Most, három nap együtt, alkalmat ad rá, hogy megpihenjünk, s megfontoljuk: akármennyit is veszekedünk a hétköznapokon tulajdonképpen mégis szeretjük egymást. Pintér István SűlOCTI NÉPLAP jrl Vseéeaas, tSBSr. á®e»Ss Jii
