Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

Hősi harcok színhelyén 1945 eleje. Január köze- pén a Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt nyil­vánosságra hozta földre­formtervezetét. Két hónap­pal később az ideiglenes nemzeti kormány elfogadta a nagybirtokrendszer meg­szüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról szóló rendeletet. Az ország­ban mintegy 3200 földigény­lő bizottság alakult 35 000 taggal. Ezeknek az emberek­nek a zöme mezőgazdasági munkás, törpebirtokos volt, ók voltak a parasztság forra­dalmi eleme, sokan közülük később a Kommunista Párt tagjai lettek. Idős parasztember áll a romhalmazon. Mögötte autók, motorkerékpárok húznak el. Előtte földgépek dolgoznak, A romhalmaz helyén nemrég még ház magaslott. Régi ház. Az idős ember, a nagyatádi TÜZláP-teleppel szemben, azt nézi, hogyan egyengetik a he­lyet az új építkezéshez. Tör­meléken áll, így az utcai for­galom fölé emelkedik kissé. A látvány leköti: nem zavarja a nyüzsgés, a viharossá erősödő és port sodró szél. Magyar István a nagyatádi Búzakalász Termelőszövetke­zet fuvarozó részlegének a vezetője. Tsz-nyugdíjasként tölti be ezt a posztot Munka­helye egy parányi, alkalmi iro­da, ahova a szél befújta a ho­mokot, a szénport — itt be­szélgetünk. — Az imént az épületala­pozást figyelte a túloldalon, s úgy láttam, nagyon, lebilincsel­te a kép. — Igen, ój dolgok épülnek majd ott. Nagyatádon most sok minden készül — mondja. Kérem, hogy mesélje el an­nak az időnek a számára leg­érdekesebb élményeit, amikor a régi helyén ugyancsak újat, de a régitől eltérő újat kel­lett építeni. Ennél a munkánál ő is ott volt, ma úgy monda­nánk: progresszív erő volt Magyar Pista bácsi. Nem esik szó konkréten földreformról, agrárforradalomról — pedig.az volt, amit csináltak —, egy­szerűen földosztást mond ő is, én is. Ezt a szót mindenki vi­lágosan megértette aki-;őri ban. — Emlékezetes idő volt ez — Siófokon, a vasúti felüljárón, feszülten figyelve a vágányok között folyó munkát. Nehezen tudnám megmondani miért is álltunk ott annyian. Hiszen a kép teljesen megszokott, hét­köznapi volt: egy hatalmas ra­kodógép szenet rakott ki a hosszú, fémtestű vasúti vagon­ból. Mi több, a kép szokványos is volt, a munka folyamata, az egymást követő mozgássorok szabályosak, azonos ritmus sze­rint ismétlődök. A markoló karja a kilencven}okos szög két sarka között mozgott, ne­héz, öblös pofáit a szénbe marta, s a terhét rászórta az ott várakozó Ifa tehergépko­csira. Mégis... Tálán a nézőpont volt szo­katlan: felülről jól átlátva és belelátva a munka folyamatai­ba, mintegy kivesézett minden­egyes mozdulatot a figyelő szem. Vágy talán azért ácso- rogtunk néhányon, szemlélve a kirakodást, mert ebből a szo­katlan látószögből hihetetlenül impozánsnak tűnt maga a »markolás«. A nyitott, szélesre táruló, mohó markolópofák rá­zuhanták a matt rétegre, a mo­tor halkan zümmögni kezdett, ugráltak, pattogtak a szénda­rabkák, ma jd engedelmesen az összecsattanó pofák közé si­multak. Bámulatos volt a meg­hajtó motor tökéletes erőfölé­nye, mindegy számára, hogy a szénrétegek több Vagy keve­sebb ellenállást fejtenek ki, vastagabb vagy vékonyabb ré­tegbe kell hatolniuk. A motor kiszámított sebessége szerint mozgatja a markolópofákat, mindig ugyanúgy, mindig vál­tozatlan erővel, sebességgel Hideg nyugalommal, kísérte­ties egyenletességgel. Érdemes volt megfigyelni a többnyire a lapátjára támasz­meséli. — Három nagybirtok volt itt. Egy Kivadáron, egy Atádon, egy meg Simongáton. A három közül két földbirto­kost itt ért a fölszabadulás. Sok volt nálunk a cseléd. És fél­tek a földosztástól nagyon. Ügy bizony, féltele földet kap­ni. Mentek is az ispánhoz, az intézőhöz, hogy jó lesz-e ez így? Vajon írathatnak-e ők is a földből. Azok aztán azt mondták nekik, hogy csak bátran iratkozzanak föl, nem lesz abból semmi baj. Az az igazság, hogy még az én sza­vamban is kételkedtek. Én, miután megkaptam a megbí­zást az osztásra, és megalakult a kilenctagú bizottság, össze­hívtam a jogosultakat. Beszél tem nekik. De hát sok volt a kételkedő, a bizalmatlan em­ber. Amint megalakult a földmű­vesszövetkezet, annak is az el­nöke lettem, mint előtte a földosztó bizottságnak. Átvet­tük a lerombolt téglagyárat, de ott bizony nem indulhatott a munka addig, amíg újjá nem építjük. Kéményt meg egyebet kellett építeni. De miből? Fát vágtunk ki és eladtuk a szege­di gyufagyárnak, ezért kaptunk annyi pénzt, amennyi ahhoz kellett, hogy elindulhassunk. No, újgazdák vágták a fát. Mesélik ám egyszer, hogy ar­ra ment a Vidovich. Ö volt a három nagybirtokos közül az egyik, akinek a földjeit kiosz­tottuk. Megkérdezte tőlük, hogy ki vágatja itt a fát. Mondták neki, hogy a Magyar. kodó munkást, akinek egysze­rűen álig akadt valami tenni­valója. Hanyagul cigarettára gyújtott, majd a csikket szájá­ba dugva fél kézzel irányította a tehetetlenül billegő, lefelé ereszkedő markolófejet. Né­hány lapátnyi szétszóródott szén, egy slukk, kézjelek a gépkezelőnek, s nagy és mély szippantás a tavaszi levegőből — ez volt minden. Hirtelen eszembe jutottak a diákéveim, amikor éjjelente kemény, iz­zasztó, elcsigázó, több órás munkával raktuk ki a vago­nokból a sódert, a szenet és az egyéb ömlesztett rako­mányt. íme, a nehéz fizikád munka — ma. De azért volt bennem — és a körülöttem állókban — vala­mi kajánság is. A gépkocsi már-már megtelt, és semmi je­le sem volt annak, hogy sorá­ra vár a következő. Némi rosszmájúsággal — hiszen az ember annyi példát látott már — figyeltük, hogy miként vesz­tegel majd kihasználatlanul a rakodó csoda, várva, hogy a gépkocsi kiürítse rakomá­nyát, s üresen ismét a marko­lópofák alá álljon. A gépkocsi- vezető beindította a motort, s az alkalmi nézők soraiban már-már megindult az ilyen­kor szokásos méltatlankodás, formálódott a ráérősen nézelő- dők ítélete, hogy ugye, az ele­mi munkaszervezés meg egye­bek ... Ám, ahogy a rakomány sú­lyától ziháló teherautó eldöcö­gött, csattanás cáfolatként, mintha másodperc pontosság­gal kiszámították volna, talál­kozott a szembejövő üres gép­kocsival. Ismeretlenül is tisz­telni kezdtem azt, aki ilyen pontosan kiszámította. tsujHJi Tibor Erre őr. hagyjanak csak állva is fát, hogy legyen majd mire felkötni. Mármint, hogy en­gem. Hát, az emberek meg- hányták-vetették magukban a hallottakat, és szóltak, hogy most már aztán mi legyen? Így ment ez akkoriban ... Á földosztó bizottságban négyen voltunk parasztpártiak, hár­man kommunisták, a többi párton kívüli. Jól együtt dol­goztunk. Éppen ezért lehetett, hogy a későbbi szervezetek, amelyek innen nőttek ki, ugyancsak életképesek voltak. Olyan négyezer hold körül lehetett együttvéve a három nagybirtok, aminek egy részét felosztottuk akkor. Hat hold volt a legkevesebb, tizenkettő a legtöbb, amit egy-egy csa­ládnak adtunk. Majdnem há­romszázan jutottak földhöz. Amikor a bizonytalanság el­múlt, annál nagyobb volt az öröm. Tudja, amikor én a bi­zottságot vezettem és földet osztottam a cselédeknek, jó­magam nem voltam cseléd, hanem feles bérlő. De har­minchétig én is azt a kenye­ret ettem, ezért tudtam, mi a cselédsors. És velük éreztem. Amikor láttam, hogy a kapott földből gyarapszanak, egyre többre viszik, és hogy a közös cselédház helyett hogyan te­remtenek saját otthont, no, hát ez nagy öröm volt. A föld­osztó bizottságból, ha jól tu­dom, már csak ketten élünk, a Horváth Andor meg én .. Pista bácsi elnöke volt a már említett földosztó bi­zottságnak, de a Nemzeti Pa­rasztpárt és az UFOSZ helyi szervezetének, meg egy ideig a földművesszövetkezetnek is. 1950. október 22.: az első helyi tanácsválasztások dátuma Ma­gyarországon, s az öt évvel azelőtti földosztóból néhány évre a járási tanács elnökhe­lyettese lett. Ebben az eszten­dőben lépett be a kommunis­ták soraiba. Később állami gazdaságban dolgozott — ma a nagyatádi termelőszövetkezet nyugdíjasa. Két éve kormány­kitüntetést kapott. — A szövetkezet fuvarozó­részlegét vezetem itt a TÜZÉP-telepen. Négy fogatot irányítok, nem nagy munka. A kocsik házhoz szállítják a tüzelőt, az építőanyagot. Hat- vankilencben mentem nyug­díjba. De jó is volna, ha még sokáig ilyen egészségben tarthatnám magam ... Ezzel búcsúzunk. Hogy évek múlva is Ilyen erőben, egész­ségben láthassuk ismét. Ak­korra talán már állnak az új létesítmények szemközt, a romhalmaz helyén, és megint felidézzük az elmúlt időnek egy-egy eseményét, amely ma már — történelem ... Hernesz Ferenc „Diák Történelmet tanítanak az igazgatói tanácsteremben. Az előadást a párnázott ajtón át is lehet hallani, pedig a tár­gyalóasztalok mellett néma csöndben figyeli a tanárt a ti­zenhat kék köpenyes munkás­diák. A VBKM Kaposvári Villa­mossági Gyárának több mint 150 »dreg" diákja van. Általá­nos iskolás, középiskolás és egyetemista. A gyárban évente 1400 munkanap tanulmányi szabadságot adnak ki. Ebbe nem számolták bele a tanítá­sokon való részvételhez bizto­sított távollétet. — Megéri? Szerecz László gyárigazgató: — Van, aki azt mondja nem, van, aki így felel: feltét­lenül. Az én véleményem: nem csak az egyénnek, a gyár­nak is érdeke, hogy képzett munkásai, jó technikusai, az üzemet szerető mérnökei le­gyenek. Az igazgató a gépészmér­nöki diplomája mellé tavaly szerezte meg a mérnök-köz­gazdász oklevelet. — A gyár érdekéből az is következik, hogy elsősorban azokat támogatjuk, akik olyan iskolába iratkoznak be, ahol a képzés a mi munkánkhoz nyújt segtíséget. Ezért mon­Egy darabka a mából Vagy négyen-öten álltunk Koszorúzás Nagybajomban Űttörök haladtak az élen. Utánuk vonultak a község, a járás vezetői, Nagybajom la­kói, hogy leróják kegyeletüket, elhelyezzék koszorúikat a nagy somogyi tankcsata több mint huszonhét évvel ezelőtt elhunyt szovjet hőseinek em­lékművénél. A felszabadulás­ra emlékeztek tegnap Nagy­bajomban. Kányás Kálmán, a párt- szervezet csúcstitkára nyitot­ta meg az ünnepséget, majd felhangzott a szovjet és a ma­gyar himnusz. Szavalat követ­kezett ezután, majd Dombó­vári László, a megyei párt- vb tagja, a kaposvári járási pártbizottság első titkára mon­dott ünnepi beszédet. Megem­lékezésében felidézte Somogy felszabadításának eseményeit. — 1944. december elseje és ötödiké között megyénk, já­rásunk nagy része már fel­szabadult. December 5-én azonban a 2. német hadsereg azt a parancsot kapta, hogy mindenáron akadályozza meg az 57. szovjet hadsereg előre­nyomulását a Balaton és a Dráva között, védje a zalai kőolajmezőt — ez ugyanis a német hadiipar számára nél­külözhetetlenné vált. A néme­teknek átmenetileg sikerült tartaniuk magukat — Nagyba­jom és környéke 1944. decem­ber 6-tól 1945 március 29-ig frontterület volt. 29-én indult meg az 57. szovjet és az első bolgár hadsereg támadása. Az első napon áttörték az ellensé­ges védelem első övezetét, és Nagybajommal együtt tizenki­lenc községet szabadítottak fel. Visszamelékezések szerint Nagybajom március 29-én dél­előtt 9 órakor szabadult fel. A szovjet győzelem Somogy földjén a legerősebb német erőket verte szét. A hónap de­rekán ezt követő szovjet tá­madás a magyarországi fel­szabadító harcok utolsó szaka­szát jelentette. Értékét, jelen­tőségét bizonyítja, hogy a szov­jet parancsnokság külön pa­rancsban, Moszkva pedig 224 löveg és 20 össztüzével köszön­tötte. Hősies magatartásáért harminc szovjet katonát része­sítettek magas kitüntetésben, közülük hatan a Szovjetunió hőse kitüntetést kapták helyt­állásukért. Emlékeztetett a falusi cse­lédek, zsellérek nyomorúságá­ra — ennek ismerői, szenve­dői voltak a somogyiak is. Szólt a felszabadulás után be­következett fejlődésről, So­mogy iparosodásáról Az ipa­rosodás része a nagybaj omi ruhaüzem, melyet 1968-ban te­lepítetlek a községbe, és már 214 munkással dolgozik. Felszabadulásunk 27. évfor­dulóján fejezzük ki köszöne- tünket a Szovjetunió népeinek és pártjának felszabadítá­sunkért és az azóta nyújtott sokoldalú segítségért — fe­jezte be beszédét Dombóvári László. Ezután a járási pártbizott­ság és tanács, a község párt- és tömegszervezeteinek képvi­selői koszorút helyeztek el az emlékmű talapzatán. Este a Szovjet Hadsereg Központi Ének- és Táncegyüt­tese adott ünnepi műsort a művelődési házban. S. M. “-munkások dóm, hogy nagyon megéri ta­nítani a munkásokat. A százötven »öreg« diák mellett egyre több betanított munkás vállalkozik arra, hogy megszerezze a szakmunkás-bi­zonyítványt. A gyárban most körülbelül ezren dolgoznak szakma nélkül. Van tehát kit átképezni. S emellett jönnek az új iparitan uló-iskolát végzet­tek is. Korábban aki itt tanult, szakmunkás-bizonyít­vánnyal a kezében elment. Most egyre többen maradnak. A múlt évben végzett 84 ipari tanuló közül 76 ma is a gyár­ban dolgozik. Szép arány. — S a történelemóra? — Ahhoz, hogy valakiből szakmunkás legyen, először a nyolc osztályt kell elvégeznie. A gyárban összegyűjtöttük azokat, akik még nem végez­ték el, s nekik szerveztünk itt kihelyezett osztályt. Januárig hetedikesek voltak, most már nyolcadikasok. o A gyár sokat áldoz. — Mi csak annak az ember­nek a továbbtanulását támo­gatjuk, aki szorgalmával, munkájával már bizonyított. Dr. Mátyás József, a sze­mélyzeti osztály vezetője, szinte minden továbbtanulót jól ismer. Röviden fogalmaz: — Higgye eá, aki továbbta­nulásra adja munka mellett a fejét, az is sokat vállal. Műhelycsarnok. Pasztell­színű falak, bonyolult vezérlő- berendezések Itt hallom a to­vábbtanulóktól az első som­más véleményt: — Sok embernek van kedve tanulni kitartása nem min­denkinek, Szeptemberben öt- venen kezdtük a technikumot, most huszonötén vagyunk. A technikum — a pécsi Zi- pemovszky Károly Műszaki Szakközépiskola — éppen a VBKM Kaposvári Villamos- sági Gyárának kezdeményezé­sére indított kihelyezett osz­tályt a megyeszékhelyen. A huszonöt »megmaradt« diák között egy házaspár is van. Kesztyűs János és felesége. A vezérlőműhelyben néhány mé­terre dolgoznak egymástól. Az iskolapadban egymás mellett ülnek. A férj szakmája szerint villanyszerelő, a feleség gép­ipari szakközépiskolát végzett Tőlük hallom: — Sok szabad időt visz el. Kedden iskola, s minden két hétben egyszer csütörtökön gyakorlat Tanulni készülni kell rá. Volt, amikor főztem a konyhában, s eszembe jutott, hogy nem tudom még a leckét. Előkaptam a könyvet, megnéz­tem, s míg kevertem a levest, gondolkodtam rajta. . Szóval az az igazság, ha rendszere­nyebben menne, de ha két es­tét kihagy, a másik kettőn ti­zenegyig is a könyv mellett kell ülnie. — Miről kell lemondani a tanulás miatt? — Ha beosztja az ember az idejét, nem sokról... Legföl­jebb kevesebb jut tracesolásra. o Ha a gyár valakit tanulni küld, megbecsülést is jelent. Miért? Mert számítanak ra, alkalmasnak tartják, hogy ne­hezebb, bonyolultabb felada­tok megoldására is képes lesz. — Szakmailag jól felkészüli a gyakorlatot ismerő emberek­re van szükségünk — mondta az igazgató. — Azt várni, hogy majd kopog az ajtón egy frissen végzett szakközépisko­lás, üzemmérnök vagy friss diplomás egyetemista, aligha lenne helyes álláspont. Keres­sük a ml profilunk iránt ér­deklődő diákokat. Ma huszon­hat mérnök, négy közgazdász, tizenegy üzemmérnök, 152 szakközépiskolát, s három számviteli főiskolát végzett szakember dolgozik a gyárban. S emögött ösztöndíjak, sok­sok tanulásra buzdító beszél­getés van. A gyár jó úton jár. A holnap feladataira szak­emberek dolgában is fel kell készülni. sea tanulna az ember, köny­Keresa Imre SOMÜGTT NlPfiAF Vasárnap, 19?2. április 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents