Somogyi Néplap, 1972. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-29 / 75. szám
Mondani és kérdezni Párbeszéd: — Mi van nálatok? — Semmi. Sok a meló. — Miért van ilyen nagy »hajtás«? — Nem tudom. Van ... Vélemény. Nagy Lajos, a Kaposvári Elektroncsőgyár igazgatója mondta: — Manapság divat megkérdezni a munkásokat, ismerik-e, s ha igen, milyen mértékben a vállalat tervét, célkitűzéseit. Tudják-e, hogyan kapcsolódik a saját tevékenységük a gyár egészéhez, hová kerül, mi lesz abból az alkatrészből, amelyet éppen csinálnak? Ha meg tudják mondani, azt felelik: jól tájékozottak a munkások, ha nem, azt, hogy hibás a gyárban, az üzemben az információs rendszer. Valahol kimarad egy kapcsolat. Szerintem még egy kérdést fel kell vetni ilyenkor: miért nem tudja — ha nem tudja — az alapvető számokat, a munkájával közvetlenül összefüggő dolgokat. Az üzem nemcsak munkahely, hanem közösség is, s a brigádértekezleten, a termelési tanácskozáson és még számtalan fórumon hangsúlyozzuk: ezek a feladataink, s csak együttesen tudjuk megoldani. A gyár egészéről, az egyes üzemekről és a saját munkájához kapcsolódó folyamatokról is képet kap minden ember. Ha odafigyel. Ha odafigyel — fogalmazta meg az igazgató. — S ezzel korántsem azt akarta mondani, hogy a lehető legjobb a gyárban a tájékoztatás rendszere, módszere. Kiforrott, hibátlan információ áramlásról egyébként sem beszélhetünk, de tökéletesebb, jobb módszerekről igen. A Kaposvári Elektroncsőgyárban például a tájékoztatás, tájékozódás szükségességéről rendszeresen szó esik a középvezetők — továbbképzésnek is számító — munkaértekezletein. Módszereket beszélnek itt meg a soron következő feladatokra való felkészülés kapcsán. — Törjük a fejünket, hogyan lehetne »csipkerózsika álmukból« felébreszteni az üzemi híradókat, tájékoztató táblákat — mondta az igazgató. — Szerintem megéri a pénzt, ha egy nyüzsgő embernek azért adunk fizetést, hogy a másik ezernyolcszáz dolgozónk tájékozott legyen, s értse a munkájával kapcsolatos összefüggéseket. Dohány Imre, a Siófoki Kő- olajvezeték Vállalat igazgatója: — Négyezer embert informálni nem könnyű dolog. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a mi vállalatunk szinte az egész országban dolgozik. A termelési tanácskozás kevés volt erre. Ott — abban a néhány órában — nem lehetett mindent elmondani. Egyre szükségesebbé vált a fórum megteremtése. Mit tegyünk és hogyan? Néhány éve ezek a kérdések foglalkoztattak bennünket. Azt hiszem, e gond megoldásával a vállalat üzemi lapja nagyon sokat segít nekünk. Megalapítása óta nincs ilyen gondunk. Abban a legilletékesebbek válaszolnak a munkások kérdéseire. Aki a hajdúszoboszlói issemben dolgozik, tudja, hogy mi történik — teszem azt — Budaörsön a gáztöltő állomáson. Ismeri a legfrissebb utasításokat is. Húsz éve vagyok ennek a válalatnak az igazgatója: mindig érdekelt, hogy ki milyen ember, kire tudok számítani a legnehezebb feladatok megoldásában is. A törzsgárda tagjai közül most is meg tudom név szerint jelölni azokat, akik egy-egy hirtelen jelentkező feladatot gyorsan, pontosan megoldanak. Tudom, ki mire képes. Ha nem kapnék rendszeres információt a munkákról, azt hiszem, nem tudnám ezt megtenni. Ha viszont én igénylem az információt — gondolom — a munkásaink többsége ugyanígy van vele. A két igazgatói véleménynek van néhány közös vonása. Az egyik: érzik, tudják, hogy jól tájékozott, a feladatokat értő munkások nélkül nincs olyan vállalati szervezet, amely képes lenne a feladatokat megoldani. A másik: a mostani információs rendszer még nem a legtökéletesebb, sok javítani, finomítani való van rajt, s emellett kell — és érdemes — keresni az új megoldási lehetőségeket is. A harmadik : nemcsak tájékoztatni, hanem tájékozódni is kell. A munkaügyi döntőbizottság vezetőitől hallani nem egyszer a panaszt: a legalapvetőbb jogszabályokkal, a kollektív szerződés rendelkezéseivel sincsenek tisztában az emberek. Csak nekik felróni ezt nem lenne igazságos. »Ha valamit nem értek, megyek és megkérdezem, miért van így? — mondta Nagy Lajos, az elektroncsőgyár igazgatója. — S nagyon örülnék, ha munkásaink is az eddiginél jóval többször kérdeznék a brigádvezetőt, a művezetőt, a szakszervezeti titkárt, a párttitkárt, az igazgatót, a főmérnököt, s mindenkit, aki tájékoztathat: mondja, miért így van, s miért jó ez?« Kercza Imre Előkészületek 100 éves a vasútállomás »... ma már alig tudjuk elképzelni azt a lelkesedést, amellyel Kaposvár közönsége az 1872. augusztus 14-én, reggel 4 óra 45 perckor Dombóvár felől 13 kilométeres óránkénti sebességgel berobogó első gőzüzemű vonatot fogadta.« A mondatot azokból az anyagokból idéztük, amelyet már több hónap óta gyűjt a kaposvári vasútállomás vezetősége és KISZ-bizottsága, a vasútállomás átadásának 100. évfordulóján rendezendő ünnepségekre. Ha nem is a legnagyobb pályaudvarok közé tartozik, de az átadás óta ugyancsak sokat fejlődött Kaposvár vasútállomása. Ma már hat irányból fogadnak vonatokat és indítanak ugyanennyi felé. A bővítés lassan haladt Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első dombóvár—kaposvári vonalat kövesse a mocsoládi felavatása. 1896- bgn adták át a fonyódit, 1900. november 1-én pedig a Kaposvár—Szigetvár közötti vasúti pályát. A nagy jelentőségű centenáriumi ünnepségekre célul tűzték ki a vasút helyi vezetői, hogy a lehetőségeken belül igyekeznek minden adatot összegyűjteni a történeti áttekintés érdekében. Fölkeresik a megyei levéltárat, a Közlekedési Múzeumot, és igyekeznek az idős vasúti dolgozók személyes emlékei, élményei alapján is kiegészíteni az anyagot. Bíznák abban, hogy amint híre megy munkájuknak, sokan keresik föl őket archív anyagokkal, régi menetrendekkel vagy emlékekkel. Gyorsan elrepült az idő tegnap este nyolctól kilenc óráig. A Fórum nagyon nehéz posztján sikerrel állt helyt Komócsin Zoltán, a Politikai Bizottság titkára, aki a csepeli zottság titkára, aki a Csepeli Munkásotthonból felelt az ország nagy családját foglalkoztató kül- és belpolitikai kérdésekre. A televízió képernyője előtt ült ez időben a kaposvári Ha- buczky Józsefné is, a Pamut- fonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárának munkamódszer-átadója. Az a foglalkozása, hogy a szakma tanulóival megismerteti munkájukat. Párttag, a marxista középiskolát az 1970—71-es oktatási évben végezte el. — Elégedett-e azokkal a kérdésekkel, amelyek elhangzottak, és véleménye szerint »jól képviselték-e« a kérdezők a magyar állampolgárokat? ÜGYELETES RIPORTERÜNK JELENTI Munkások a Fórumról — A kérdésekre tökéletes válaszokat adott a Központi Bizottság titkára. A sok kérdés miatt nem volt ideje egy- egy témával részletesebben foglalkozni, de így is elmondta minden esetben a lényeget. — Miről szeretett volna még hallani, ami egyáltalán nem került szóba? — Létszámában sokszorosára nőtt a magyar munkásosztály. Az eszmei-politikai képzettségben azonban úgy érzem van még adósságunk. A munkásöntudattal is baj van esetenként például nálunk is. De ez a hiányosság nem jellemző. Szerettem volna hallani mégis a munkásság eszmei-politikai neveléséről. A munkás- osztályba bekerülni szerintem dicsőség. Nem volt egyetlen kérdés sem arra vonatkozóan, hogy a jövőben még milyen segítséget kapnak a munkások, milyen »előnnyel« jár, hogy valaki becsületes, jó dolgozó? Olyanra gondolok, mint a fizikai dolgozók gyermekeinek tanulásban való segítése. Nem tudom, hány kérdés maradt megválaszolatlanul, gondolom, olyan is akadt bőven. Brutyó Béla is próbálkozott, hogy eljusson a kérdése Komócsin Zoltánhoz. A telefon mindig foglaltat jelzett. Ez egyben kicsit bírálat is, hiszen túl nagy fölényben voltak a pestiek. Ezentúl jobban kell biztosítani, hogy a vidéki hívások is arányosan érvényesülhessenek. — Milyen kérdést szándékozott föltenni? — Az egypártrendszer Magyarországon könnyíti vagy nehezíti pártunknak a vezetést? A Fórum egyébként nekem is tetszett, annak külön is örülök, hogy Komócsin Zoltánt egy kicsit emberi oldaláról is megismerhettük. Korányi Barna — Az én munkahelyemen is ezek a kérdések foglalkoztatják az embereket, amelyekről hallottunk. A párttagok körében a legemlegetettebb téma Kína és a Szovjetunió, Kína és Amerika, a Szovjetunió és Amerika kapcsolata. Ügy érzem, megnyugtató, hogy ezekre a kérdésekre a Központi Bizottság titkárától kaptunk válaszokat. Az alapszervezeti párttitkárokhoz is gyakran fordulnak hasonló kérdésekkel a dolgozók, s ha most ők is hallgatták Komócsin elvtársat, még alaposabb feleletet adhatnak. 1945 óta a párt tagja Brutyó Béla, a húskombinát gépésze. Az üzemi szakszervezeti bizottság munkavédelmi felügyelője és a Magyar—Szov jet Baráti Társaság elnökségi vezetőségi tagja. — Elégedett Komócsin elvtárs válaszaival? Vetik a napraforgót Sok mufea vár a vései Űj ßlet Termelőszövetkezet gépeire. A tavaszi munkák során mintegy száz holdon vetnek napraforgót. Kinek drága? N em tudom, honnét ered, de bizonyára Önök is ismerik azt a régi mondást, hogy »A kibicnek semmi sem drága!«. A kibic köztudomásúan valamiféle kíváncsi szemlélődő a játékban, aki nem a legjobban ért hozzá, de azért beleszól; aki a kockázat legcsekélyebb veszélye nélkül meggondolatlan lépésre, hamis ítéletalkotásra késztetheti a játékosokat. A kibickedő embertípus — szerencsére nem sok van belőlük— bizonyos áttétellel a félig-meddig remetét juttatja eszembe, azt, aki szánt szándékkal elzárja magát a külvilágtól. Szinte magam előtt látom, amint hangyaszorgalommal »magaslest« épít a társadalmi valóság közepén, felkuporodik a tetejére, hogy nagyobbnak látsszon, kényelmesen elhelyezkedik odafönt és lenéz. De nem lát, csak azt, amit zártságában maga köré képzelt Felülről,kívülről, tapasztalatok nélkül. Nem szeretem a ki bicékét. Azonos szerzőtől több cikket olvastam az elmúlt hetekben. Ezek késztettek arra, hogy szót váltsunk a fenti magatartásról, egyetlen konkrét tapasztalat ürügyén. Nem vonom kétségbe a szerző íráshoz való jogát, még publikációs lehetőségeit sem. A cikkíró alapállását és módszerét kifogásolom, s áltállá mindazokét, akik kancsal szemmel, ferdítő hajlammal igyekeznek »reális« képet festeni valóságunkról. Érdekes, hogy éppen a Valóság 3. számában bukkantam rá Laczkó András nagyatádi pedagógus írására Somogyi tapasztalatok címmel. Hozzászól egy tanulmányhoz, s ezt elismerésre méltónak tartom. »Szokatlan« bátorságra vall azon-' ban a többes szám első személy használata: »A Somogy megyei pedagógusok helyzetéről adunk rövid összefoglalót« — írja. Kik adnak? Ö egyszemélyben. És »/enségtöbbesben« kitekintve a kollégium meglehetősen zárt világából. Ez a szerénytelenség alighanem módszeréből fakad. De zavarosabbnál zavarosabb eszmefuttatása, rémlátása és kiragadott »példái« jobban fölháborítottak ennél. Mindjárt az elején azt írja, hogy »... a hivatástudatot a lakás határozza meg«. Érdekesebb ez az újszerű »meghatározás*<, ha ide írom szó szerint két évvel korábbi önvallomásából: »Univerzális képzettségű ember szerettem volna lenni — tanár lettem, vidéken«. (Köznevelés 70/11.) Lehet, hogy baj van a hivatástudattal? Lehet. De meggyőződésem, hogy álláspontjával több mint háromezer somogyi pedagógus szállna szembe, nincs szükség hát arra, hogy én vitatkozzam. Csak éppen nem szeretem a rózsaszínt, és elvetem a feketét is, ha bárki is képtelen arra, hogy a kettő közül a valósághoz hűen válasszon a színskálából, ha képet fest életünkről. Laczkó András voltaképpen a . pedagógusok élet- és munkakörülményeiről beszél, hogy általa az önértékelés — szerinte objektíve létező — okairól és a pedagógusok állandó önigazolásáról szóljon. Azaz magyarázkodjék — részigazságok segítségül hívásával. Mondhatnám úgy is: védi pedagógustársait, miközben ellenük szól. Megpróbálja szembeállítani az orvost, az agronómust a pedagógussal, mert míg az előbbieknek új házak épülnek, addig — úgymond — az utóbbiakat elhagyott, ósdi parasztházakkal »áldja« meg a társadalom. Emiatt azután »társadalmi mellőzöttséget« éreznek a pedagógusok. N em tudom, mit éreznek. De hogy mellőzöttségről nincs szó, ezt bizonyíthatom. Laczkó is leírja ugyan, hogy »... falun viszonylag (a kölcsönakció bevezetése óta) jobb a helyzet«, de nem veszi komolyan. Nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy Somogybán az elmúlt öt évben 245(!) pedagógus kapott kölcsönt lakásépítésre több mint 34 millió forint értékben. Több mint 6 millióért vettünk szolgálati lakásokat. (Csak a saját járásában 92 szolgálati lakás van, s 44 új lakás épült kölcsönnel.) Azután föl kell mérnie, hányán laknak állami, hányán szövetkezeti lakásban és maguk építette családi otthonban. Valóban olyan sötét lenne a kép, mint ahogy ő látja? Van lakásgondunk — senki sem vitatja. De a pedagógusoknak — arányaikban is — kevesebb, mint más társadalmi osztálynak vagy rétegnek. Az egyoldalú szemlélődés csak a kibicek sajátja... És ez jellemzi más »megállapításait« is. Háborog, hogy a falusi pedagógusok csecsemőinek 16 százaléka jut csak bölcsődébe, s nem tudja, hogy a falu csecsemőinek csak 3,7 százaléka. Számon kéri a falusi közétkeztetést, és nem látja be, hogy ez hosszú távon is csak illúzió. Beszél az ingázó pedagógusokról, és nem akarja tudomásul venni, hogy többségük maga választja ezt az utat, mert egyszerűen nem akar kiköl- *tözni falura. Jogosan kifogásolja az iskolák felszereltségének hiányait, de nem akarja tudni, hogy évek óta — nemtörődömségből, az iskolák felelőtlenségéből — nem használják föl az erre szánt pénzt. (1971-ben húszmillió maradt meg). Hangzatos számokat közöl a túlórázásról. Magam is tudom: a tavalyi túlórákkal 350 pedagógust pótoltunk. De sok helyen azért, mert fizetéskiegészítés címén — még a státusok üresen hagyásával is — ragaszkodnak a túlórapénzhez. Ez is a társadalom »túlterhelése«? Miért ez a hallatlan egyoldaLúság? Laczkó András panaszkodik. Szerinte vannak magyartanárok, akiknek »nincs idejük könyvet olvasni«, és általában lehetetlen rendszeresen moziba, színházba járni, televíziót nézni, újságot olvasni. Legszívesebben azt mondanám: ha vannak ilyenek, adják vissza a diplomájukat. De szerencsére nem kell elragadtatnom magam. Mert mindenkinek van ideje, ha van igénye az olvasásra. így talán elgondolkoztatóbb a helyzet... A Népszabadságban nemrég Mennyit segítsünk? címmel adta közre »okfejtéseit« Laczkó András. Ügy általában, helyhez, iskolához kötöttség nélkül, de »konkrét« számokkal, adatokkal S mert nagyatádi, s mert az ottani középiskola pártszervezete, tanári kara, matematikai munkaközössége válaszolni akart a cikkre, és vitatkozni írójával, hívta a szerzőt előzetes megbeszélésre. Az írásos válaszban az áll, hogy ha író—olvasó találkozóra gondolnak, azért 300 forint tiszteletdíjat kér; ha baráti beszélgetésre, akkor ragaszkodik a magnetofonfelvételhez. Laczkó András nagyatádi kollégiumi nevelő írta ezt a nagyatádi iskola tantestületének... Talán e kis »apróság« is hozzátartozik a témához. S utána újabb cikk a Népszabadságban, amelyben Tóth László névtelenül bár, de megvédi Laczkót az atrocitások ellen, mondván: »A megoldás ...a demokratikus közszellem megteremtése, amiben az a fontos, hogy miként lehet javítani a bírálatban foglaltakon, nem pedig az, hogy személy szerint kiről szól.« S ezzel tökéletesen egyetértek. Csakhogy a bírálat nem igaz! Amire alapozzák: nem igaz! Akkor pedig az a fontos, hogy ki mondta, és miért.... ? Haragom a kibicek ellen való. Ne akarják mindenáron hamis jelzéseket kinyilatkoztatva meggondolatlan Ítéletre, igaztalan véleményalkotásra rávenni az embereket. De féltem is őket. A kibicek lába alól ugyanis előbb-utóbb kicsúszik a talaj. Jávori Béla SOMOGYI NÉPLAP tea«**, tnareiua 29.
