Somogyi Néplap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-11 / 35. szám
Faranában születtem ... Camara Sékou Hammala gnineai állampolgár. Felesége Sárközi Piroska Márta. Gyermekük a kétéves Krisztina. Nem a szenzációhajhászás vezetett hozzájuk. Mert ugyan miféle »szenzáció« 1972-ben az, ha két különböző bőrszínű ember megszereti egymást? Egy családot akartam megismerni és bemutatni, s egy távoli, számunkra jórészt ismeretien afrikai országot. „Nem volt történelmünk ?“ Hammalának sok meséini- valója van hazájáról, honfitársairól. Egymásba fűzi a magyar szavakat, már minden nyelvbotlás nélkül. — Guineában az átlag hőmérséklet huszonöt Celsius fok. Nehéz volt Magyarországon megszokni a telet. Nálunk a francia nyelv a hivatalos. Sok nyelvjárás él, én magam kettőt beszélek: a süsüt és a malinkit. Francia irodalmat tanultunk, francia történelmet. Azt mondták, nekünk nem volt saját történelmünk. De azért minden gyerek tudta, volt egy hadvezérünk, aki hadat viselt a franciák ellen. Almami Sa- morynak hívták. 1958-ban szabadultunk fel. Azóta saját történészeink vannak, akik feldolgozták múltunkat. Az irodalom is a felszabadulás óta fejlődik nálunk. íróink már nem »francia regényeket« írnak. Gulne ' ban az emberek hetvenöt százaléka mohamedán hitű. Egyébként: sok népdal terem mifelénk. Ügy mondják, a kongói és a guineai az igazi afrikai zene. A férfiak ünnepkor bitbuba, az asszonyok kámándzsiba öltöznek, ez a nemzeti viseletűnk. Kevés európai ismeri csak. Ünnepi ételünk a rizs marhahússal. Levest ritkán eszünk. A hazámban történteket innen is figyelemmel kísérem. Újságokat kapok, ezek segítenek ebben. „Megszoktak bennünket így — együtt“ Márta asszony szép arcát fekete haj keretezi. Szeme T eljes percig rázza a kezem, rámvillogtatja a Jogsorát, harsog a titkárnőért, frissen bontott Kenttel hadonászik az orrom előtt, rést nyit az ablakon, fölkapcsolja az összes létező villanyégőt. Erőltetett kedvességgel soroltatja a titkárnővel, mi mindene sorakozik a bárszekrényben. Köszönöm, mondom, nem élek velük. A titkárnő vállat von, és beteszi maga mögött az ajtót. Vendéglátóm homlokán ösz- szefutnak a ráncok. — Én nem tudhattam, hogy ön ilyen merev ember. Ügy gondoltam, jobb, ha ez a nyilatkozat amolyan baráti beszélgetésen születik. Most várja, hogy szabadkozzam, hogy dehogy is akarom megsérteni, eszébe ne jusson, csak hát a gyomrom, meg vezetek, a kávét viszont szíves, örömest, hogyne, a Kentet is elteszem, micsoda vendéglátás, honnan való az a naptár a falon, no persze, az ön beosztásában ez természetes. (Nem, nem, pajtás. Nem bánnám, ha most már kérdezhetnék tőled.) Hammala és családfa mindig a körülötte totyogó kislányon. — Hol ismerkedtek meg? — Itt, Kaposváron. Hammala tanulmányi kiránduláson járt a városban. Hosszú ideig leveleztünk, aztán házasság lett belőle. Budapesten esküdtünk, albérletben laktunk. Én az Egyesült Izzóban dolgoztam, a férjem az egyetemre járt. — A Műszaki Egyetem mezőgazdasági gépész szakára — szól közbe Sékou Hammala. — Ösztöndíjjal kerültem Magyarországra. A mi országunk mezőgazdálkodásra »berendezkedett« ország. Szükség lesz majd rám. Határtalanul örültem, amikor a városi rádiő közölte, hogy magyarországi ösztöndíjat kaptam. Én ezt az országot «. sportjáról ismertem elsősorban. Először épületgépész szakon tanultam, de engem mindig a mezőgazdasági gépek érdekeltek, ezért átkértem magam. Márciusban kapom meg a diplomát. Most a Mosonmagyaróvári Mező- gazdasági Gépgyár Kaposvári Gyárában dolgozom. Nagyon sokat köszönhetek a munkatársaimnak. ' — Milyen munkát bíztak a fiatal mérnök kezére? — Nagyon érdekes munkát végzünk. A vashulladékot hasznosítjuk. így a hulladékból is »arany« lesz. — Kellett-e előítéletekkel szembenézniük? — kérdezem Mártától. — Néha, főként falusiak, megnéznek bennünket. Itt a városban semmi furcsállást nem tapasztaltunk. Csakugyan. Nem kellett csatát nyerniük ahhoz, hogy a bájos Krisztina révén nagy népszerűségre tegyenek szett. A nagypapa ajándéka Beszélgetés közben toppan be Sárközi István, aki nem »szabályos nagypapa«, hiszen maga is fiatalos még. Kagylóíotelt hozott a kisunokának. Krisztina rögtön ki is próbálja. Barna arcocskája szinte ragyog az örömtől. S nemsokára megindul a tréfás vetélkedés Márta húga és a nagypapa között: kit szeret jobban a csöppség? Krisztina, aki néhány év múlva már két nyelv »tudora« lesz, most még csak szavakat mond: »Papa, nene, iszi, eszi, pá, szia«. A szobában kellemes meleg. A falakon üres hely alig akad. Együttesek fotói, plakátok, fényképek. — Nagyon szeretem a magyar népzenét — mondja vallomásszerűen Hammala. — És a magyar irodalmat. Gárdonyit kiváltképp. Az Egri csillagokat kétszer olvastam. Ma is könyvekkel tértem haza: Az emberi test című népszerű ismeretterjesztő művel és Mág Bertalan szórakoztató bűnügyi írásaival. Szeretem a francia Victor Hugót és az itáliai »reneszánsz-ember« : Leonardo de Vinci verseit is. — Kedvenc időtöltése? — Először a fotózás, másodszor a kocsivezetés — Volkswagen van —, harmadszor pedig a szurkolás. Fra- di-párti vagyok. Krisztina közben alaposan megismerkedett a fotós fölszereléssel, a tásíkák tartalmával. — Mi a legnagyobb kívánságuk? Az asszonyka arcán előbb tűnődő mosoly, aztán határozottság jelenik meg: — Természetesen ia lakás. Itt egy kicsit szűkösen vagyunk. — Milyen emlékeket visz majd magával Guineába városunkról? — ez az utolsó kérdés Hammalához. — Csak szépet. Kaposvár nagyon gyönyörű hely. S a Szabadság park benne a legcsodálatosabb1. Leshó László Krisztina és édesanyja. PARTVÉDELMI MUNKÁK Az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság 1971-ben kezdte meg a Duna partjának egységes kialakítását a Szigetközben. A nagyarányú vízügyi programnak megfelelően ezen a szakaszon betonlapokkal, terméskövekkel erősítik meg a Dunába vezető szigetközi mellékágak torkolatát, njűtárgvakat létesítenek a fakadó vizek elvezetésére. Jelenleg a Duna rajkai szakaszán építik a partot, és az egyik szigetközi mellékág torkolatát betonozzák. Programot igen — lakást nem Irodalmi színpad — A gyűlés ne csak félóra hosszat tartson, hanem addig, amíg jól érezzük magunkat. Meglehetősen ritka kívánság. Ha mindenütt addig tartana egy gyűlés vagy értekezlet, amíg a részvevők jól érzik magukat, valószínű, hogy sok helyen már az első öt percben befejeznék. Hogy ez az óhaj elhangzott, annak bizonyára oka van. Azon a listán szerepel, melyet a ruhagyár KISZ- szervezetének vezetői állítottak össze a tagoknak: ebben azt tudakolják, hogy mit és hogyan szeretnének dolgozni, szórakozni ebben az évben. Akadt ilyen kívánság is. Aki kérte, bizonyára a KlSZ-gyű- lésen szeretne találkozni a többiekkel. Szeret beszélgetni, vitatkozni. Több ilyen kérés azonban nem fordult elő a sok-sok kitöltött kérdőíven. Ügy látszik, a gyűlések és értekezletek kedvelői mégsem a fiatalok közül kerülnek ki. Annál többen (szinte mindenki) hiányolják a közös kirándulásokat. Akadt olyan fiattá, aki azt is megjelölte, hova utazna szívesen — a nyugati országrészbe, vagy a várfjúsági divatbizottság — ros környékére —, a többség pedig egyszerűen csak kirándulni akar. Menjünk közösen színházba, moziba — javasolják sokan. A kitöltött kérdőívekből az is kiderül, hogy a szórakozásnak nemcsak ezt a módját kedvelik, hanem nagyon szívesen részt vennének TIT-előadásokon, író-olvasó találkozókon (elsősorban Somogybán élő, vagy innen elszármazott írókkal, költőkkel) — és természetesen nagyon kellene egy Ifjúsági klub, ahova akkor mennének, amikor idejük és kedvük van. Legyen vetélkedő — legalább egy Ki mit tud? — írja az egyik kislány. Itt a gyárban »házi« divatbemutatót is lehetne rendezni — hangzik a másik javaslat. A ruhagyári fiatalok szervezett sportéletet is szeretnének — ez is kiderül a válaszokból. »Női futballcsapatot kellene alakítani, de ha nem megy, kézi- vagy kosárlabda is jó lesz« — olvasható egy lapon. Régebben volt MHSZ lövészcsapat — jólenne felújítani. Vértess Elemérné KISZ-tit- kárral válogattunk a kérdőívhalomban. Ne csak gyűléseket... — Jó ötlet volt, hogy felmérték az igényeket. Most már csak az a kérdés, hogy a sok kívánságból mennyit tudnak megvalósítani? — Sokat, de mindent nem. Már csak azért sem, mert a kérések teljesítéséhez a KISZ egyedül kevés. Valószínű, hogy klubot nem tudunk nyitni — egyelőre nincs erre alkalma* helyiség, meg pénzünk sem. Jó néhány olyan javaslat van azonban, amelyet már megvalósítottunk, vagy a közeljövőben megoldunk. Rendeztünk már divatbemutatót, Ilyet a jövőben is tervezünk. Működik nálunk ifjúsági divatbizottság is. Ami a közös színház-, mozilátogatást és kirándulást illeti — természetesen szervezünk azt Is. Most alakítottunk irodalmi színpadot. Még csak a kezdeti lépéseket tettük meg, de úgy látszik, sikeres folytatása lesz. — A fiatalok azonban nemcsak kulturális igényeket jeleztek a kérdőíveken, hanem például lakásgondjaik megoldását is a KISZ-től várják. Ebben tudnak-e segíteni? — Sajnos, nem. Még azok is bajban vannak, akik szövetkezeti lakásra fizettek be, INTERJÚ — Már megbocsásson, elfelejtettem a vezetéknevét. Csak a megszólítás miatt kérdezem ... Ügyeske, kétséget akar bennem ébreszteni, netán szégyenérzetet, hogy merészelek fenntartani egy tekintélyes gazdasági vezetőt, aki még a nevemet sem tudja. (De hát nem veszem be, tudom, hogy ismersz, K.-tól érdeklődtél, biztosan jövök-e ma, meg láttam a szomszéd szobában a nevem egy csomagocskán: repinaptár, golyóstoll, egyebek.) Egyébként, mondom, aranyos fogás volt, egyszer más is csinálta velem, akivel fél órája vitatkoztam húsz ember előtt. Érvei fogytával, lilán a méregtől, tagoltan tudakolta, mi is a keresztnevem, már csak azért, hogy tudja, kit tisztelhet bennem. Mondtam volna el a meghökkent jelentkezőknek, hogy négy éve majdnem mindennap köszöntjük egymást, hogy cirka húsz esetben jártam a hivatalában? Ez a jóember úgy találta: a legjobb, ha tíz percre elfelejti a keresztnevemet. Időtakarékossági szempontok miatt helyesebb, ha az ember a bosszantására irányuló első kísérletet szemmel láthatóan tudomásul veszi. Ha nem így cselekszik, a »partner« újakkal próbálkozik. De ne kanyarodjunk el vendéglátómtól! Fél percnyi csend után szárazon érdeklődik, hogy van-e fölhatalmazásom faggatni őt. Mondom: már beszélgettem az igazgatóval, ő azzal köszönt el, hogy itt részleteket is megtudhatok az ügyről. — És mit mondott még az igazgató? Három mondatban összefoglalom. Bólogat. — Felelősség, nagy felelősség. A dolgozókkal én érintkezem. nem akarok olyanokat mondani aminél megránthatnám gyümölcsöző kapcsolatunkat. — Ezt nem is kértem. Nekem négy számra volna szükségem. — Igen, igen, de ki tudja, mi jelenik meg abból, amit most elmondok, az újságíró ugyebár tömörít, átfogalmaz, kiélez. Hál én nem is tudom... Egy pillanatig nagy kedvem támadt, hogy fölálljak, de hát isten bizony kell az a statisztika. — Tud egyáltalán ön valamit a mi profilunkról? Most felkészülök egy hosz- szabb »tájékoztatóra«, minek során interjúalanyom fölényesen elhint pár tucat faramuci szakkifejezést, gondosan ügyelve arra, hogy minél homályosabban fogalmazzon. No. de én is olvasok újságot. A lehetetlen duma végén be cenevén emlékezik meg néhány vezető beosztás tulajdonosáról. Halkan megkérdem, mennyi az idő. Fölhorkan. — Kiteszem a szívem, a lelkem. maga meg elrohan? Rázom a fejem. Most kerülnek terítékre a főnökeim. Uram-atyám, eszébe sem jut, hogy őket is megkérdezhetem, tényleg puszipajtások, és együtt zakatolnak, egyformán régi motorosok, akik nem tűrik, hogy a másikat sérelem érje. Az utóbbit többször hangsúlyozza. — Kérdezhetek? — Szigroúan az én hatáskörömbe tartozókról. — Esküszöm, csak ez a cél vezérelt, amikor bekopogtam önhöz. — Nem gondolja, hogy túllépi a határokat? — Még meg sem szólaltam. — Csak figyelmeztettem a miheztartás végett. Tudom, a sajtó nagyhatalom, ezen a széken viszont én ülök. Világos? Jogom van megvédeni az érdekeinket. — Nem haragszik, ha megkérdem: ki ellen védi most’ — Elkanyarodtunk a témától. Nem ryresszó ez, kérem. Nem sokkal a beszélgeti ■ sünk után találkozott ifjú kollégámmal. Szóba kerültem én is. — Kellemes ember — mondta rólam. — Jól elpálin- kázgattunk. Pintér Dezső mert nőtt a »beugró«, telekgondjaik vannak. Több mint másfél éve húzódik egy tár- sasház építésének megkezdése... — Sokan kérték, hogy a KISZ szervezzen találkozókat a vidéki részlegekben dolgozó fiatalokkal is. Erre sor kerül? — Természetesen már a közeljövőben. A KISZ-titkár nem ígérgetett. Nem mondta, hogy persze, mindent megvalósítunk abból, amit a gyerekek kértek. Amire azonban lehetőségük van, azt már el is kezdték. És ez már elég ahhoz, hogy valóra váljon az, amit az egyik fiú kért: ne csak gyűlésekből álljon a KISZ-ólet! Ehhez a KISZ-tagok Is hozzájárultak azzal, hogy nemcsak kértek, javasoltak, hanem társadalmi munkát is felajánlottak a gyárnak. Arról biztosították a közösséget, hogy számíthat rájuk. Simon Márts SOMOGYI NÉPLAP Fén&ako 1972. február IL 5
