Somogyi Néplap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-25 / 47. szám
Vigyázz, ha jön a csősz! Ismertem egyszer egy esőszt, aki marcona arcával, harcias bajuszával gyerekkorom rettegett figurái közé tartozott. Bottal és kutyával járta a mezőt meg a szőlőhegyet, és sose lehetett tudni, melyik úton kerül szembe vele az ember. Ma már nincsenek csőszök. Mezőőrnek hívják azokat a cserzett arcú férfiakat, akik az erdészekéhez hasonló zöldes-szürke egyenruhát meg tenyérnyi jelvényt viselnek, és bot helyett fegyvert hordanak a vállukon. Csupán annyiban hasonlítanak a régi csőszökre, hogy róluk se lehet tudni, mikor bukkannak elő egy szénakazal vagy egy fá mögül, vagy a kukoricatáblák környékén. — Akkor kell legjobban vigyázni, amikor a termény kint van a határban — magyarázza suttogva Certi Pali bácsi, és az előadóra sandít, aki éppen a fegyverhasználat szabályairól beszél a marcali háromnapos mezőőrtanfolyamon, a Fegyveres Erők Klubtermében. A szabad mezőkhöz, tágas szántókhoz, hegyek-völgyekhez szokott csizmás emberek óvatosan mozognak a szünetben a modern kis asztalok között. Körülveszik az előadót: — Mit kell csinálni olyankor, ha az ember fegyveres tolvajjal kerül szembe. Például egy orvvadásszal? — ve"ti föl valaki. A többiek hüm- mögnek, mindenki töri a fejét, mit csinálna ő ebben a helyzetben. — Meg kell barátkozni vele — szól előre egyikük a hátsó sorból. Általános derültség. Jó tréfának vélik, pedig a hozzászóló komolyan gondolja. . — A mezőőr jelszava: Csak a halálod után öt perccel Iőjj! Célszerűbb fegyver helyett a furfangot használni. Többet ér egy barátságos jó estét, mint az, hogy fel a kezekkel. — Már amikor — dünnyögi egy bajuszos bácsi, ősz haján meglátszik a levetett kalap nyoma. — Engem majdnem elgázolt egy motoros a múltkor.. Láttam, hogy pakol valamit a csomagtartóra, hát megkérdeztem, mit visz. Persze tudtam, hogy mit, rendszeresen lopkodta a cukorrépát, már lestem rá, és elébe Szemlék közben Egyévesek A reflektorok fénye megvilágította a bordó bársonyfüggönyt. A színpadon a török- koppányi menyecskekórus helyi hagyományokat őrző népviseletben, piros bársonyszoknyában, díszes, hímzett kötényben, gazdagon • ékesített fejdíszben, kék díszítésű, fehér csípkeblúzban énekli a három népdalt. így volt ez a körzeti, a járási bemutatón. A páva körök megyei bemutatóján látjuk megint őket Buzsá- kon. * Fiatal együttes. Tisztán csengő népdalaikat minden erőlködés nélkül énekelték, szabadon szárnyaltak a dallamok, betöltve a termet. Mosolyogva, üdén adták elő énekszámaikat. E fiatal együttesnek csak egyéves múltja van. A kórus tizennégy tagú, s ebből csak négy a fiatal. — Szeretnek énekelni, de nemcsak így együtt, hanem otthon, családi körben is. Ez érthető. Talán ez volt az indítóok, hogy megalakuljon a csoport, s hetenként kétszer együtt — a szemlékre, találkozókra készülve — dalolhassunk — mondta Erős Lénárd, a kórus vezetője. — Volt* már kórus Törökkoppányban, de megszűnt, mert nem volt életképes. Ez az együttes nem máról holnapra alakult meg. Néha összejöttek az -asszonyok beszélgetni, diskurálni, s közben énekelfek is. Azokat a dalokat válogattuk ki most, melyek a ruhák mellett hűen őrzik a helyi hagyományt. Szedetnénk egy férfikart alakítani, s velük is szerepelni a Röpüli pávai-körön. A menyecskekórussal már többször szerepeltünk. Decsen rádiófelvétel is készült. Műsort au tunk az őcsényi, a török- koppányi napokat. Tervezünk egy vegyes kórust is. álltam. Erre se szó, se beszéd, felbörrögtette a motorját, és nekem hajtott. Alig tudtam félreugrani. — Bejelentetted? — kérdezi a szomszédja. — Be hát. De nem történt ^emmi, Pedig megismertem az illetőt, tudtam, hogy ki az. — Ez az — bólogat az egyik —, ha elfogunk egy egyszerű dolgozót, azf megbüntetik. De ha olyat kapunk rajta, aki barátja a tsz-elnöknek vagy a tanácselnöknek, akkor a vezetőség így tesz e — és végigsimítja ősz haját, jelezve, hogy elsimítják a dolgot. — Nálunk a brigádvezető például megengedte az embereinek, hogy kukoricát vigyenek. Ha ő megengedte, te mit akadékoskodsz? — támadtak nekem, amikor rajtcsíptem őket. — A mi brigádvezetőnk jobban csináljé. Azt mondja: Én nem bánom, de ha a csősz elkap, akkor baj lesz. És szól nékem, hogy hol vigyázzak. ' — Az a baj, hogy nem kapunk olyan segítséget a vezetőségtől, amilyenre szükség lenne — foglalja össze egy fiatalember. Hát úgy látszik, tolvajt fogni nem könnyebb azóta sem, hogy 1968 óta a mezőőrök fegyverrel járják a határt. Sőt még nagyobb a felelősségük. Éppen ezért évente rendszeresen több napos tanfolyamon ismertetik velük például az igazoltatás szabályait, a növényvédelem terén előforduló mezőőri feladatokat, és azt, hogyan kell vezetni a szolgálati naplót. Előadásokat hallgatnak a szabálysértésekről és a mezőőrök büntetőjogi védelméről. Megszámolom — nem nehéz — hányán jöttek el erre a tanfolyamra. A marcali járás 42 mezőőre közül mindössze tizennyolcán. — Nekem ma reggel szólt az elnök — mondja egyikük. — Engem tegnap este érte sítettek — közli a másik. Rezes Zsuzsa A legfontosabb az asztal ■ NAGY CSALÁD Felújítják a házat. Horváth György lelkiismeretes ember. Belső parancsra autóbuszjegyet váltott és fölszállt a kaposvári járatra. Itt a hirdető ajtaján kopogott, a pénztárcájába nyúlt és kifizette a közleményt: »Köszönetün- ket fejezzük ki a Kaposvári Közgazdasági Technikum azon dolgozóinak, akik a karácsonyi ünnepekre ajándékcsomaggal szereztek örömet népes családunknak. Horváth család, Lá- bod.« Nincs mit keresnie a városban, ezután hazautazott, és ahogy elmúltak az ünnepnapok, ismét számlálni kezdte a lassan múló, szürke hétköznapokat. Álmát nem láttam, csak gondolom: foglalkozni kezdett azzal, hogy vajon lesz-e még ilyesmiben része? Egyszerre ennyi ruha, cipő kerüljön, a házhoz... Az asszony a tizenharmadik gyerekkel feküdt benn a kórházban, amikor a szomszéd ágyban fekvő Szőnyi Jánosné- val, a Kaposvári Közgazdasági Technikum dolgozójával megismerkedett. Horváth Györgytéves lehettem, amikor SW életemben először utaztam vonaton. Nagymamához utaztunk, a szomszéd városkába. Apám előresietep;, helyet keresett a homályos kupéban. Aztán visszajött ériünk, a levegőbe kapott, úgy emelt át a magas lépcsőkön meg a batyukon és kosarakon, amelyek eltorlaszolták a peront. Csodálatos hely volt ez a vonat, A széngúz sava.nykás szagával, sistergő gözfelhők- kel, falusi nénikékkel, nevetgélő diákokkal, a vonat mellett futó ezüst sínekkel, kiabálással. — Erre, erre ... .— mutatta édesapám, két termetes asz- szonyság a padra terített asztalkendőn kolbászt és kenyeret szelt. Az ablaknál, a sarokban egy szürke felöltővel leborított valami vagy valaki mocorgott. — Ott a farkas — mondta édesapám anyámhoz fordulva. — Alszik. — Jó — felelte anyám. — Hát akkor üljünk le. * Megrettenve bámultam anyámra. Hogyhogy üljünk le? Hiszen most mondta apám, hogy d farkas ... Szüléimén azonban nyoma sem volt a rémületnek. Apám föltette a polcra a bőröndöt, a nagymamának szánt kosarat, amelyet reggel borral, süteménnyel, gyümölccsel- töltöttünk meg. Rólam levették a kabátot, hagyták, hogy a fülke túlsó ablakához húzódjam, és mit sem törődve szepegő félelmemmel — anyám elővette a könyvét, A farkas apám az újságját, és engem sorsomra hagytak. A farkas pedig aludt. Néha horkant egyet, ilyenkor megrebbent feje fölött a kabát. Máskor előnyújtotta hosszú lábát. A lábán valóságos fekete cipő volt, de ez persze nem tette kevésbé félelmessé. Minden valamirevaló gyerek tudja, hogy a farkas liszttel szokta bekenni a mellső lábát, hogy becsapja a kecskegidát, cipőt húz és elváltoztatja a hangját, amikor Piroskát akarja felfalni. Bejött a kalauz, kérte az új felszállók jegyeit, apámmal barátságosan üdvözölték egymást, majd a farkas felé bökött : t — Hadd aludjon. — Persze — mondta apám. Persze — nyugodtam meg én is. Hát persze. A farkas most alszik. Nem szabad hangosan beszélni, nem szabad sokat mocorogni, nehogy... Jaj. A kabát most félelmetesen mozogni kezdett, a farkas szuszogott, morgott, cipőbe bújtdtott szőrös lábát előre-hátra csúsztatta a padlón. Aztán megint elcsitult, békésen hortyogott tovább. Szerencsénk volt, nem érezte meg az emberszagot. — Kérsz almásrétest? — kérdezte édesanyám. Csak némán ráztam a fejemet. Nem kérek, dehogyis kérek. — Mindig ilyen jó ez a kislány? — érdeklődött csodálkozva az egyik asszonyság. — Talán beteg — tóditotta a másik. — Dehogyis. Csak először utazik vonaton. Meg van il- letödve — így édesapám. Istenem, istenem, miért beszélnek olyan hangosan? — akadozott a lélegzetem. Nem látják az út mentén húzódó sötét erdőket? A piros cseréptetőket kivillanni a fák közül? Valamelyikben ott lakik ez a farkas, mielőtt leszáll, felébred, s ha felébred, szőröstül-bőröstül bekap minket. Ha volna valami varázsszerünk. Ha kővé lehetne változtatni a gonosz farkast. Vagy önmagunkat láthatatlanná. Ha jönne egy jóságos tündér, aki azt mondja, jótett helyébe jót várj. Ha jönne a mesebeli vadász, vagy legalább egy tündérkirályfi ... A vonat zakatolva nyelte az utat. Erdők, patakok, sorompók, falvak, felhők szaladtak visszafelé, és a farkas még mindig aludt. Egy-egy állomásnál vészesen horkant. — A következő állomásnál leszállunk, készülj — mondta édesapám. Megint levették a bőröndöt, a kosarat, a kabátomat, még piros sapkát is nyomtak a fejembe. Igazán olyan voltam, mint a mesebeli Piroska, csak ' az hiányzott, hogy a farkas megegyen. Még mindig nem mertem elmoccanni a sarokból, megbabonázva néztem a farkast. Tudtam, hogy komiszság, amit kívánok, de szívből óhajtottam, hogy még egy kicsit aludjon, még legalább' egy negyed órát, legalább addig aludjon, amíg mi leszállunk. Egye meg helyettünk a barátságos néniket és az újságot olvasó, idegen bácsit... A vonat sípolva megállt. — Te, én felköltöm a farkast — mondta apám. — Erdőbényén neki is le kell szállnia... — Ne, apu, ne keltsd föl! — kiáltottam magamon kívül. — Igaza van a gyereknek — mondta anyám. — Majd a kalauz. Másnap nagymama üres teára és ricinusra fogott, mert szerinte csakis elrontott gyomrom okozhatta, hogy egész éjjel fogcsikorgatva ordítoztam, hogy a kalauz bácsit se egye meg a farkas ... — Már a vonaton is olyan szótlan volt, még almásrétest sem akart — mondta apám. — Ja, igen, nem is meséltem, mama. Egy kupéban utaztunk a Farkas Jenővel, tudod, most nevezték ki Erdőbényére ... Fehér Klára né nem takargatta, hogy a család bizony nagyon nehéz körülmények között él. A legkisebb poronty egyéves. Karácsonyra egy személy- gépkocsi állt meg a ház előtt Szőnyi Jánosné ajándékaival Az ember a maga készítette »■gardrób« előtt elhúzta a függönyt, és a kabátokra, a ruhaneműre mutat. — Ezt mind ő gyűjtötte — mondja, mintha maga is adni készülne. — Édes uram. Így kezdi mindegyik mondatát, melyet úgy alkot meg, mint én vagy más. Véletlenül sem bukik elő egy cigányszó sem. — Az apám is csak magyarul beszélt — vall Horváth György az anyanyelvéről, melyen éppen most fogalmazott meg egy levelet rokónának. A nyelvvel már nem, de az élettel ő is birkózik, miként az apja. Jutott-e nála följebb? Ez összesen: háromezer kétszáz forint. — A családi pótlék? — Ezerháromszázhat volt eddig, a fölemelt: kétezer forint. így összesen: ötezer-kétszáz. — Jolán hány osztályt járt? — Négyet. — Tibor? — ötöt. Szerettem volna, ha tanulnak, Tibor szorgalmas is volt. De kell a pénz. Induljunk el egy elképzelt bevásárló körútra Horváthné- val. — Tej? — Három liter. —, Kenyér? — Négy kiló. — Bab? — Elég belőle egy liter, nem szeretik. — Liszt? — Kifőtt tésztához egy alkalommal két kiló. — Hányszor esznek húst hetenként? — Átlagosan kétszer. — Mennyit vesz egyszerre? — Négy-öt kilót. A családban senki sem sovány, ritkán fordul elő betegség. Horváth Györgynek egy kicsit gyengék az idegei, árt a fűrészpor is neki. A nappali szobában délutánra rendet tettek. A polcokon könyvek, a padlót fölkenték. Ahogy Jolán, Tibor, János fölveszi a hangszerét, van benne valami fájdalmas mozdulat. — Az erdőben áll egy kis csárda, nyáron szombat-vasárnap ott játsszunk — mondja a zenekar vezetője, Horváth György. Szeméből látják, mikor kezdjenek. — Ha ez se volna, még szegényebbek lennénk — lép elém a nagy család oszlopfője. Az asszony i testvére Amerikában, a falon színes fényképek róluk. Talán fényképből van a legtöbb Horváthéknak. Közülük egyre biztosan emlékezni fogok. Gábor az iskolapadban ül, előtte az ábécés könyv, a háta mögött Magyar- ország térképe. Hát ez bizony sokat mond. A minap, még hozzá sem , fogtam a riporthoz, Horváth v # Hárman a tizenháromból. Reggel bekopogtattam hozzájuk, hogy otthon lesznek-e délután, mert beszélni szeretnék velük. Hogyan él egy nagy család? A rend nem tartozik a mindennapokhoz még náluk, de azt tudják, hogy ha valaki látogatóba érkezik, azt tisztasággal kell fogadni. Délutánra csodát tettek a házban. — Mit ettek ebédre? — Tésztát, galuskát. A konyhában két asztal szükséges a családnak. Az egyik magasabb, felnőtthöz szabták, a pnásik a kicsinyeké. A Horváth gyerekekből három férjhez ment, tíz;en vannak otthon, meg a szülők. A gyerekek is vártak bennünket, az iskolások pedig beszélgetés közben értek haza. Jolán és Tibor az aoa mellett dolgozik az állami gazdaságban Segéd munkások. Fűrészoorhegyek - kel birkóznak naponta. — A kereset? ■ — Jolán: kilencszáz, Tibor: kilencszáz, én: ezernégyszáz. György fölkeresett a szerkesztőségben. Valami fölcsillanhatott előtte azon a napon, otthon, Lábodon. Velük törődni kell! — A munkahelyén próbálkozott? — A gyerekek miatt jöttem nézett egyenesen a szemembe. — Nekik tanulni kellene, nem a munka, korán ... Két égő, fekete szem néz rám, csak én látom őket. Jánosé. A hangja, a hangja ... Boldogságról és könnyekről énekelt. Neki föltétlenül tanulnia kellene zenét, éneket. Csilingelő hangja van. Tisztán szól. mit a madáré. Kinézek az ablakon. Sportpályára nyílik. Néhányan tréningeznék. Az egyik, hogv magasabbra ugorjon, a másik, bogv gvorsabban fusson, az a kislány a gerelvt választotta, szóval ők valamennyien a szebb eredmény reményében élnek. Horányi Barna SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1972. február 25. 5
