Somogyi Néplap, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-12 / 9. szám

Sport és h

ipk kum nemes vetélkedése, ** a társadalom kultúrájának egyik lényeges eleme. A kulturális színvonal emelkedése mindig fejlett sportéletet jelent s feltételez is. Az ókorban a legmagasabb kultúrájú állam — a görög — teremtette meg az olimpiai játékot, amely ma is az egész emberiség négyévenként megismétlődő, nagy nemzetközi seregszemléje.

Mi, magyarok az újkori olimpiai játékokon kezdettől fogva részt veszünk, az olimpiai eszmének valósággal alapító tagjai vagyunk. Népünknek jelentős kedvtelése és mindennapos szórakozása a sport, annak eredményei és eseményei iránt hazánkban széles néptömegek érdeklődnek.

Vannak persze a sport iránti lelkesedésnek túlzásai is. Ilyen például az egyesületi vetélkedésnek olyan hangsúlyozása egyesek részéről, amelyben a küzdelem nemes és tisztességes jellege elvész az egymásra irigykedő sportrajongók között. Akadnak a sport iránt érdeklődők sorában nacionalista és soviniszta érzeiműek is.

Nyugodtan elmondhatjuk azonban, hogy a sport, különösen a nemzetközi vetélkedés a versenyzőkben és a rajongókban egyaránt kifejleszti

mások erőfeszítéseinek elismerését, egymás megismerésére és megbecsülésére nevel. A sportversenyek nagyon gyakran soha nem látott embereket, egymástól eltérő fajú, bőrű és gondolkodású férfiakat, nőket kötnek össze a tartós barátság szálaival. Megtanulják egymás értékeit tisztelni, más népek hazája, szokásai, fejlődése iránt érdeklődni.

_ Rendkívüli hatásúnak minősíthetjük a sportot a haza- fiúi érzés és összetartozás ki- fejlesztésében is. Gondoljunk csak arra, hogy népünk fiainak és lányainak versengése a nagy világban a társadalom minden részében állandó érdeklődést kelt. Napilapjaink egész oldalt szentelnek a sportesemények és eredmények ismertetésének. A rádió ás a televízió legnépszerűbb adásai közé tartoznak a sportversenyek közvetítései. A nagy világversenyeken szereplő sportolóinkat milliók figyelme, féltése kíséri.

A sport, a versengés kivételes erejű érzelmi nevelő hatását főleg az ifjúságnál figyelhetjük meg. A sport minden ága tele van romantikus elemekkel. Az ifjúság képzeletét felgyújtja a testi-lelki felkészültségnek olyan foka, amelyet tehetséges sportolóinknál megtalálunk, s a legtöbb fiatal gondolatban rögtön azonosulni tud velük. A sportolás és a sikeres versenyek nagyon sok fiatalt indítanak el azon az áldozatos úton, amely megfelelő tehetség esetén az elismerés és dicsőség csúcsára vezet.

Hány fiatal választotta már kora ifjúságában példaképének az elismert és híres sportolókat? Hányán vettek már erőt önmaguk gyengéin, s mondtak le olyan élvezetekről ás szórakozásokról, amelyek gátjai a nagy eredményeknek. Hány és hány fiatal teszi félre a cigarettát, tolja el magától a borospoharat, kerüli el a lokálok és bárok pultjait csak azért, mert hasonló akar lenni példaképéhez, s tudja, hogy a siker kapuja csak áldozatok és lemondások árán nyílik meg.

S

portolóink eredményeiben és diadalaiban mindig ott van kimondatlanul is saját népünk erejének, tehetségének elismerése, a hazánkkal és népünkkel való egybeforrottság féltő, lelkesítő érzése.

A sport mai békés életünkben az egyik legnagyobb társadalmi nevelő erő: a hazafiúi érzésnek szinte mindennapos alkalma és ébrésztöje.

Tari János

Rézlemezbe „kopogja*

a Latinca-baifadát

Gyógyítlmtó-c a tüdőrák?

Számtalanszor hangzik el így a kérdés a beteg, az aggódó hozzátartozó vagy egyszerien azok részéről, akik tudomást szereztek a tüdőrák szörnyű pusztításáról.

A betegség döbbenetes előretöréséről a statisztikai adatok tanúskodnak: az elmúlt fél évszázad alatt a fejlett országokban a tüdőrákban megbetegedettek száma harminc- ötvenszeresére emelkedett. Így lett nálunk Is a tüdőrák a leggyakrabban előforduló rákbetegségek egyike. A tuberkulózis csökkenésére és a tüdőrák gyors szaporodására jellemző, hogy Magyarországon a 60-as évek második felében a tuberkulózis és a tüdőrák halálozási görbéje kereszteződött. Ez azt jelenti, hogy hazánkban már hosszú évek óta többen halnak meg tüdőrákiban, mint tuberkulózisban.

Ennek alapján érthető, hogy egészségügyi kormányzatunk a tüdőgyógyász szakhálózaton keresztül nagy erőfeszítéseket tesz a tüdőrák elleni küzdelem szervezése, a betegek időben történő felkutatása és eredményes kezelése érdekében.

Közismert tény, hogy a rákbetegség eredetének valódi oka még ma is tisztázatlan, ezért nem rendelkezünk kezelésére olyan hatásos gyógyszerekkel, mint például gyulladásos megbetegedéseknél az antibiotikumokkal, melyek a gyulladást okozó baktériumokat elpusztítják. Mai gyógyszereink csak lassítják a rák- daganat növekedését, de elpusztítani nem képesek.

A tüdőrák kezelésében és gyógyításában ezért jelenleg egyetlen valóban eredményes gyógymódot ismerünk: a megbetegedett tüdőrésszel együtt a rákdaganat gyökeres sebészi eltávolítását, tehát a műtétet. Ennek igazolására beszéljenek ismét a számok: 100 felismert, de nem operált tüdőrákos betegből a felismeréstől számított 1 évet legföljebb 40, a 2 évet legföljebb egy-két beteg éli túl. Ezzel szemben az időben és gyöke- keresen megoperált 100 tüdőrákos betegből a 3 évet több mint hatvan, az 5 évet több mint negyven operált beteg túléli. Az operáltak gyógy- eredményei tehát nyi'lvánva- Sóan és többszörösen jobbak,

mint a más módszerekkel kezeiteké.

Ha tehát ennyire kézenfekvő és világos a teendő, miért szedi áldozatait mégis változatlanul ezrével a tüdőrák?

Először, mert a tüdőrák rendkívül alattomosan kezdődik, kezdeti szakaszában nem okoz panaszt, tünetet, fájdalmat, mivel a tüdőben fájdalomérző idegek nincsenek. A tüdőrák röntgenvizsgálattal pedig már ekkor felismerhető, és ebben legfontosabb eszközünk a tüdőszűrővizsgálat. A legjobb eredményeket a tüdőrák ebben a szakaszában végzett műtét adja. Az ilyen betegek egy része, egészségesnek érezvén magát, nem érti meg máért akarják tüdejét megoperálni, és a műtéti javallatot elutasítja.

Másodszor, mert a tünetek (fokozott köhögés, fogyás, ismétlődő lázak, tüdőgyulladások stb.) jelentkezésének kezdetén nem fordulunk azonnal a tüdőgondozó intézetben az illetékes szakemberhez, mert műló, veszélytelen kellemetlenségnek véljük panaszunkat.

Pedig a tüdőrák korai felismerésének útja ez, ekkor még segíteni (operálni) tudunk. Különösen fontos ez az 50 éven felülieknél. A hosszú várakozás időt ad a rák szóródásra, megjelennek a súlyos tünetek, amikor méx csak mindezek enyhítéséről lehet szó.

Sajnos még mindig elég sokan elutasítják, vagy nem javaitják a műtétet, annak veszélyeire hivatkozva. Sokan nem tudják, hogy a szakszerűen végzett mellkasi műtét veszélye sem Kaposváron, sem másutt nem nagyobb, mint egy hasi műtété, és nem számolnak azzal, hogy a meg nem operáltak halálozása egykét éven belül 98—99 százalék. Ki merne sorozatban operálni e kockázatnak csak a felével is?

A föltett kérdésre az elmondottak alapján válaszunkat úgy fogalmazhatjuk, hogy napjainkban képesek vagyunk korai, gyökeres műtéttel a betegek életét jelentősen meghosszabbítani. Akik a választ túl óvatosnak, esetleg elégtelennek vélnék, emlékezetükbe szeretném idézni, hogy 15—20 évvel ezelőtt a tüdőrák felismerése egyértelmű volt a halálos ítélettel. Ezt tekintve az előrehaladás felbecsülhetetlen. A siker előfeltétele a korai felismerés, a gyors kivizsgálás és azonnali műtét. Eszköze a tüdőszűrő-vizsgálaton való pontos részvétel, a jelentkező tünetek és panaszok haladéktalan tüdőgyógyintézeti kivizsgálása. Így elérhetjük, hogy a tüdőrák egyre kevesebbet pusztítson, és mind több beteget ragadhassunk ki karmai közül. Ehhez, vagyis a betegség korai felismeréséhez és eredményes kezeléséhez minden eszközzel rendelkezünk, így az orvos és a beteg kifogástalan együttműködésétől és összefogásától függ, milyen eredményt érünk el a tüdőrák gyógyításában.

Dr. Csorba Lajos

kék és zöld emblémák, Hévíz, BaAmint belép az ember a dekorációs műhelybe, azonnal odavonja a te. kintetét Lenin

rézdombo látású portréja. Én ebben gyönyörködtem a legtöbbet Rajbár István barcsi grafikusnál. Talán azért is, mert a portré környezete is olyan szép.

Zöld üv-egbal- lon virágok- k"l. kis nvírfa- tönk, asztalka, rajta gyertya- tsrtő.

Odakint az előtérben tablók, dekorációk, körben a falon pedig képek. Bal oldalon arany, piros, fóliára nyomott Balaton, Siklós, dacsony, Csokonyavisonta felirattal. Ott van közöttük a vadászati világkiállítás emblémája is, ez iránt akkora volt az érdeklődés, hogy 15 ezret rendeltek belőle. S éppen most jár Barcson a Fővárosi Papír- és Írószer Vállalat képviselője, ő a Halász- bástyát ábrázoló húszezer fó- lianyomatot kért.

— Eddig még senkt sem tudja ezt csinálni nálunk... Sok cégtől jönnek hozzám Pestről, s mondják, hogy próbálkoznak vele itt-ott, de meg sem közelíti az enyémet.

— Van talán valami titka a fólianyomatnak?

— Persze. Többek között az a massza, amellyel leöntöm. Ez adja meg a tartását. Én Frankfurtban és Münchenben lestem el a fogásokat több grafikusnál. Természetesen nem jegyezhettem előttük semmit, s bizony- hosszú hónapokig kísérleteztem, amíg sikerült.

Mutatja, hogyan készül a nyomólemez, mint teszt rá a fóliát a nyersgumira, s mint- formálódik ki az egész a kéziprésben.

Szívesen kísérletezik még a »műfával*.. A papírboltokban is kapható famintázatú tapéta könnyebb, mint a furnér. Van egy speciális kése, amellyel metszi. Az intarziához hasonlít, ha többféle mintájú anyagot használ fel egy-egy képhez. S ő valóban válogathat a tapéták között, éppen most kapott külföldről egy teljes kollekciót.

— Tavalyelőtt tanulmányúton voltam Nyugat-Német- országban, Ausztriában, Svájcban a járási pártbizottság ösztönzésére. Stuttgartban elmentem a DC-fix gyárba, ahol az öntapadós tapéták készülnek. Mindent megmutattak, kivéve a keverési arányt, az ugyanis hétpecsétes titok.

Albumot tesz elénk. Fényképek a legszebb kirakatairól, dekorációiról. Kivágott újságcikkek, köszönőlevelek váltakoznak a képekkel. Mindig kapott díjat, oklevelet a politikai ünnepek, évfordulók tiszteletére rendezett kirakatversenyeken, ugyanis nemcsak a szemre, hanem az észre és a szívre is hatott a kirakataival. Amikor megkérték, tervezett díszletet, nem is egyszer. Egyik szívesen vállalt elfoglaltsága az önképzőkör művészeti vezetése.

— Nagy sikere volt az Emlékezz és harcolj című montázs-kiállításomnak. A tv is mutatott belőle részletet, aztán a KISZ kb is felkarolta, s vitte városról városra. A napokban nálam járt a csurgói gimnázium párttitkára, hogy elvihetnék-e az anyagot. Mos' éppen egy kis felújításra szorul, mert a sok vándorlás

közben egyik-másik tablflk

montázs megsérült.

Rajbár István kát évtizeddel ezelőtt végezte el az Iparművészeti Főiskolát. Bejárta már az országot, amikor fölfigyelt a barcsi f;ns.z újság- hirdetésére. Kirakatrendezőt kerestek, s még lakást is felajánlottak. Felsőmocsoládi születésű lévén megragadta ezt a somogyi lehetőséget, s letelepedett a Dráva partján ötvennyolc szeptemberében. Azóta ő a barcsi áfész dekorációs részlegvezetője. Aki már járt a nagyközségben, biztosan észrevette, hogy átlagon felüliek itt a kirakatok. S ez neki és munkatársának, Porkolábnénak köszönhető.

— Az egyhónapos tanul- mányutamon sok kirakatot megnéztem odakint. Amit ellestem, azonnal felhasználhattam itthon, mert éppen akkor hirdették meg a kirakatversenyt a felszabadulás 25. évfordulójának tiszteletére. Nézze, ezt a köszönő levelet kaptam a pártbizottságtól... Igen örültem neki. Tudja, én itt lettem párttag öt évvel ezelőtt. Mindig szerettem a politikai témákat. Mást ne mondjak, nézem a tv-t, s ott van mellettem a papír, ceruza, s ha valami megragad, eszembe jut, máris húzogatom a vonalakat. Most néhány na- gvobb téma izgat. Szeretném néldául több rézlemezen megörökíteni a Latinca-baBadát, aztán az Intern acionálét, a proletariátus nemzetközi himnuszát.

Kinyitja a háta mögött levő ajt#, s a kis raktárféléből egy rámát hoz ki.

— Gyűrűskének mondják a horgászok ezt, amiből csináltam. Ilyen rámát képzelek a Latinca-balladához. Amikor van egy kis időm, akkor a Dráva-parton pecázok, mert a viz, a természet, a madarak az én világom. Számtalan vázlatot készítek, aztán ez lesz belőle — a falra mutat, ahol árával hangulatot árasztó képek sorakoznak.

— S mikor készülnek eä a rézdomborítások?

— Hát erre bizony nehéz válaszolni. Tizenkét hónap óta sok rajz, vázlat került ki a kezem alól. Nehéz elindulni az ilyen témával...

Az elképzelések azonban lassan megérnek, s bizonyos, hogy egyszer formába önti őket.

L. G.

Egy cigaretta erejéig

— Köszönöm, hogy haza- kísértél.

— örömmel tettem.

— Hát akkor...

— Elküldsz?

— Másról nem volt szó. Így is suttognak már rólunk.

— Részegek valamennyien. Nem figyelnek ilyesmire.

— Elfelejted, hogy falun vagyunk... Es különben is, a szakácsnők józanok. Az ő szemük mindent lát. Te városi fiú vagy, a falut csak hírből vagy könyvekből ismerheted.

— Igaz. De te is városban élsz, már évek óta.

— Hétközben. Vasárnaponként itthon vagyok, és akkor a helyi szokásokhoz kell alkalmazkodnom.

— Ügy hallottam, az is a hagyományokhoz tartozik, hogy a lakodalmak éjszakáján eltűnik egy-egy pár... Ez amolyan bocsánatos bűnnek számít...

— Mifelénk nem.

— Szóval, nem hívsz be? Elég hideg van ahhoz, hogy januárban hajnali ötkor az ajtó előtt topogjunk.

— Persze. Na, mindegy. De azt már igazán ne kívánd, hogy olyan környezetben fogadjalak, amit egy mérnök család egyetlen csemetéje megszokott. Aki ráadásul, alig fél év múlva már cselédkönyves orvosként élvezi betegei bizalmát és háláját. Egy szövőnő, aki özvegy édesanyjával él, nem veheti fel a versenyt a magadfajta úriemberrel,

— Megértettem a figyelmeztetést ... En ne haragudj, hogy meg akartalak látogatni. SzervuszI

— Hagyd az érzékenykedést! Gyere, elszívunk egy cigit ott bent.

Belekarol.

Parányi előszobába léptek. A lány kézen fogva vezeti a jobbra nyíló szobába.

Két, magasra vetett ágy. A végükben sezlon. A sarokban asztal, két székkel. Fölötte polc. Rajta könyvek, csecsebecsék. Jobbra olajkályha hideg csillogása.

— Be kellene gyújtani — mondja a fiú.

— Amíg elszívunk egy cigarettát, éppen átmelegszünk.

A lány szeme nevet.

— Keresek gyufát.

— Anyád mikor jön haza?

— Valamikor délelőtt. Ha nagyjából kitakarítanak a lakodalom után.

Télikabátban ülnek az asztal mellett. Rágyújtanak.

— Azt hiszem, mindent tudunk egymásról — mondja a fiú. — Egész éjszaka dumáltunk.

— Sajnállak, hogy nem alvadt jobb koszorúslányod.

— Buta vagy! Jól éreztem magam veled ...

(— Te jó ég! Mindjárt elfogy a cigaretta, és még sehol sem tartok. Valami hatásos megjegyzéssel meg kellene tudnom, számíthatok-e sikerre.)

— Társadalmi kötelezettbég. De azért elég jó pofát

vágtál hozzá... A lányok majdnem megpukkadtak az irigységtől.

— Te meg hálából be sem akartál hívni.

— De végül is itt vagy.

— Egy cigaretta erejéig.

(— Sosem voltam még ilyen mamlasz. Kettesben vagyok egy csinos fiatal lánynyal, egy áttáncolt éjszaka után, és mintha megbénult volna a nyelvem. Nevetniva- ló, félszeg kamaszként viselkedem! Nincs több lehetőség, tényleg el kell mennem.)

— Kérsz valamit inni? Vermut meg pálinka van itthon.

— Tudod, hogy nem szeretem a szeszes italt.

— Ritka fiú vagy.

— Ritka bolond, mi? Itt ülök egy csinos lánnyal, egyedül egy szobában, és ...

— Es?

(— No, még ez kellett! Ez a kérdés meg ez az ártatlanul naiv tekintet.)

Kopognak az ajtón. De már nyitják is.

— Ki az?

— Én vagyok, Zsuzsikám, Juliska ángyod. Anyád küldött, hogy adnád ide a zsú- rolókefét.

— Mindjárt megkeresem. Lépjen be addig, már melegszik a szoba.

— Nem aketrok ám zavarni.

— Nem zavar — mondja a fiú. — Hazakísértem Zsuzsát. Búcsúzásként meg elszívtunk egy cigarettát... De már megyek is. Maradtak még a lagziban?

— Ajaj! Lehetnek vagy húszán. Összekapaszkodva táncolnak.

— Itt van, ángyi néném.

— Köszönöm, lányom ... És ne haragudj, hogy zavar- golódtam.

Ahogy betette maga után az ajtót, a fiú is föláll.

— E zekután már tényleg mennem kell.

— Ahogy gondolod. Felőlem maradhatsz is.

(— Erre megint nem tudok válaszolni.)

— Persze. Meg mehetek is... Kösz!

Odalép a lányhoz. Átfogja a vállát. A tekintetét keresi.

— Most már mindegy, mit válaszolsz, de őszintén felelj: hogyan képzelted el a következő órát, amikor karon fogva bevezettél?

A lány öregesen felvonja szemöldökét. Arca fölényes mosolyból, belenyugvásból és valami ősasszonyi titokzatosságból kevert, kedves fintorba húzódik. Így néz rá néhány másodpercig, aztán megvonja a vállát, és félig elfordulva válaszol:

— Vannak helyzetek, amikor nem szoktam megtervezni a következő órát. Még elképzelni sem... Nem akarom.

A fiú nézi a prémes gallérból lehajló fejet, aztán hátulról magához szorítva, gyengéden halántékon csókol- ja.

Paál LásrM