Somogyi Néplap, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-27 / 22. szám
Eszménk erejével MESÉS BUSINESS M&wdHfc, bővített kiadásában jelent meg újra Aczél György könyve, az Eszménk erejével. A kötet a politikus beszédeit, hozzászólásait, a vele készített interjúkat s a cikkeit tartalmazza. Tágabb értelemben pártunk jelenlegi kultúrpolitikájának summáza- ta. több helyütt — főleg aktuális kérdésekben — analitikus elemzése. A beszédeket, hozzászólásokat, amelyeket korántsem orátord hatások, keresett stílusfiogások, hanem meggyőző, tiszta logikájú érvelések jellemeznek és kísérnek, ciklusok foglalják össze. Kulturális életünk ideológiai kérdéseiről — ez áll az első fejezet élén. Visszatekintés, szerves viszonyításban a inával, a jelen időszerű és alapvető kérdéseinek elemzése; előremutató vita igényével, a szembenézés őszinteségével. Az olvasás után, kulturális életünk folyamatát szemlélve gondolataink többször visszatérnek kiindulópontként ehhez az első fejezethez, hiszen a benne foglaltok egyszersmind követendő mértéket jelentenek, s megfontolásra, józanságra intenek. A művészet — az igazi művészet — csupa hevüilés, érzelmi gazdagság, de szemlélete, megítélése gondolati, eszmei tisztaságot, higgadtságot kíván. Többször is említi a szerző azokat a műveket, amelyeket az 'ötvenes évek torzult művészetszemléletének hatása alatt igaztalan visszhang kísért, viszont' intő módon hangsúlyozza, hogy ne az ötvenes évekkel, hanem a torzulásokkal, ne a nagyszerű eredményeket is produkáló korral, hanem az elrontott tettekkel vitázzunk. Több ízben is említi a vita fontosságát. »■Nem lenne helyes, ha a pártvezetés szakmai-tudományos kérdések határozatokkal való eldöntésére vállalkozna, ha művészeti alkotások esztétikai analízisét végezné el az esztéták helyett... Ezekben a kérdésekben a terület felkészült marxista művelőinek kell kialakítaniuk azt ,az álláspontot, amely összhangban áll a marxizmus—leninizmus eddigi eredményeivel, a párt politikájával és ideológiájával. ... A kulturális életben az élénk, elvszerű marxista kritika a szocialista demokrácia elengedhetetlen feltétele; alkotóeleme ... a marxizmus megkövetelte helyes választ olykor csak hosszabb viták után lehet megtalálni. A vitákat ezért is végig, kell vinni« — írja a Kultúra és demokratizmus című fejezetben. (Az első ciklus tartalmazza többek között az MSZMP X. kongresszusán elhangzott hozzászólását is.) A Művészetpolitilzánk néhány kérdéséről összefoglaló cím alatt megjegyzéseket olvashatunk a művészeti kritikáról, a színházpolitikáról; zenei műveltségünkről, irodalmi feladatainkról, a magyar és a szovjet kultúra kapcsolatairól. Ezek a megjegyzések sohasem a terület »perem-kérdéseit«, felületét illetik, hanem nagyon is lényegbe vágó, alapvető gondokat vetnek fel, kritikusan és megoldást sürgető egészséges türelmetlenséggel. Amit a művészeti kritikáról ír, tulajdoniképpen a kritika kritikája. Hiszen lép- ten-nyomon tapasztalható a szerző által felvetett »langyossága, a »művek körüljárása« és a »semmitmondó óvatoskodás«. A szocialista színházról írottakra hívjuk fel ezúttal az olvasó figyelmét. Az okfejtést világos helyzetkép indítja, annak megállapítása, hogy a szocialista színházkultúra nem azonos a szocialista országok színházkultúrájával. Tavaly, az MSZMP KB kultúrpolitikai munkaközösségének illésén elmondott felszólalása programadó is, a szocialista színházak megteremtését illetően. »A szocialista színház továbbfejlesztésében a munka és a felelősség döntő része a színházakra és azok vezetőire, alkotó művészeire hárul... Valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy jól gazdálkodjunk azzal a támogatással, amelyet a magyar állam a színházművészetnek biztosít« — hangsúlyozza. A III. »-tárgykör« élén a Tudománypolitikánkról címszó áll. A párt tudománypolitikai elveiről, irányelveiről, az Akadémia reformjával kapcsolatos vitáról és állásfoglalásról olvashatunk ebben a részben. A közművelődésről szóló ciklus — úgy vélem — minden népművelő számára izgalmas olvasmány is. S nem véletlenül éppen arról a területről szól első ízben, ahol a legnagyobbak tennivalóink. »Tudomásul kell venni: a falusi kulturális életben egyszerűen nem is tudunk előbbre jutni, ha itt szemléletbeli változás be nem közvetkezik« — írta a Népművelés hasábjain 1962- ben. Éppen tíz esztendeje ennek, hiszen az évfolyam első számában jelent meg írása. A sorok és az évszám is megálljt parancsol az olvasásban — mint teszik -ezt általában a gondolatébresztő olvasmányok az olvasóikkal. Ez persze nem olyan merengés, mint egy regény fölött lenni szokott, inkább számvetést parancsol 1972-ben. Az eltelt évtized valóban izgalmas, szép eredményeket hozott, de nyugtalanító eredménytelenségeinket is élőnkbe idézi, s tennivalóink sokaságát is, mintegy igazolásául. az 1962-es cikk befejező mondatának: »Ezért nagyon dicsőséges, nagyon szép és nagyon nehéz szakasz az, aminek elébe nézünk.« A következő fejezet az ismeretterjesztés és értelmiség kapcsolatáról szól, majd a népművelésnek szocialista társadalomban betöltött szerepéről olvashatunk. A könyv elejéről feljegyzett megállapítás (»Hányán vannak nálunk olyan párttagok, szakemberek, akik képesek irányítani egy erőmű felépítését... — ugyanakkor a lakásukat ósdi, értéktelen bútorokkal rendezik be, a színházakban szívesebben nézik meg a tingli-tanglit, mint Shakespeare-t«) itt újfent értelmet nyer. »A szocialista embert teljes, harmonikus, adottságait és lehetőségeit megvalósító egyéniségnek képzeljük el.« Izgalmas publicisztika tulajdonképpen a hozzászólásokból, cikkrészletből összeálló Társadalom — Ifjúság — Eszmények című fejezet. Nemcsak arra ad választ, »hogy állunk a fiatalokkal«, hanem arra is, »hogy álljunk a fiatalokkal«. »A fiatalok jobbat akarása társadalmunk fejlődésének nélkülözhetetlen lendítőereje« írta a Népszabadság 1970-ben. A kötetben olvashatjuk az V. nevelésügyi kongresszuson elhangzott hozzászólását, s az Anyanyelvűnk című fejezet — a tavaly májusban elmondott — zárja a könyvet. Cikkünk nem élt a teljes ismertetés igényével, sokkal inkább akarja az olvasó figyelmét a kötet elolvasására irányítani, a könyv néhány olyan gondolatát kiemelve, amely megyehatárunkon belül érdemel nagyobb odafigyelést és hasznosítást. Ki ne ismerné a harmincszoros Qscar-díjas Walt Disney világhírű figuráit, a kétbalkezes Miki egeret, az önmagát állandóan mérgesítő Donald kacsát, és a cicasze- lld, örökké beugrató Plútó kutyát. És sorolhatnánk tovább Pinocchiót, a három kismalacot, Hófehérkét, Hamupipőkét meg a többi, megelevenedett mesét. Lánya, Diana Disney-Miller írja: az úgynevezett Disney-birodalom negyvenöt esztendővel ezelőtt édesapjából és egy Miki egérből állott. 1955-ben a már nem használt díszletekből, kellékekből a kaliforniai Anaheim- ben megvalósította Disney- landot (azaz Disney-országot), a gyermekek nemzeti paradicsomát. Ennek a Disney-országnak az évek során vendéglátóüzemei, vidámparkjai,. filmvállalatai alakultak, és rendkívüli látogatottsága 1970- re már 167 millió dollárt jövedelmezett. A múlt év ősze új fordulatot hozott. Miki egér, Donald kacsa és Pluto kutya új otthont kaptak — a floridai Or- landóban —, az úgynevezett Walt Disney-világot. Ott hasznosították mindazt a tapasztalatot, amit Disney-ország teremtett. A különbség mégis óriási. Nem csupán azért, mert amíg Disney-ország csupán 100 hektár volt, az új Disney-világ közel 14 000 hektárnyi területet foglal el. Az új helyen a Hamupipőke háza kétszer olyan magas, mint a korábbi (természetesen luxusvendéglővel!). A régi helyen csak egy mozgó elnökbábu volt (Ábrahám Lincoln), a Walt Disney-világ elnöki csarnokában pedig mind a 36 amerikai elnök ott díszeleg. Eredeti öltözékében, s nem úgy, mint Madame Tussaud londoni panoptikumában : mozdulatlanul, hanem mozgásban. A hatalmas csarnokokat vendéglők, éttermek, szállodák és különféle szórakozóhelyek ölelik körül, s így a Disney-világ egyben vidámpark és üdülőtelep, nem kevesebb mint 400 millió dollár értékben. A Disney-világ főutcáján, amely a századforduló jellegzetes amerikai városainak mintájára készült, mindig nagy tömeg tolong. A felhőkarcolók közé' szorult emberek csodálják a régi, földszintes Amerikát. S a hagyományok- ‘ hoz híven Mickey Mouse veDisney „új világa'* zeti végig a látogatókat a mesekirályság főutcáján, és üdvözli a többi Disney-figura élén a vendégeket. Másutt szintén Mickey egér vezényli egy elektronikus rendszer által mozgatott egérmusical zenekarát. Tekintettel a távolságokra: a Disney-világot villanyvonatok szelik keresztül-kasul, hogy mindenhová eljuttassák az érdeklődőket. Az ügyes vállalkozók, akik jól ismerik a gyermeki érdeklődés és a gyermekkori nosztalgiák vonzását, nem véletlenül építették fel a Disney-világot a floridai Orlandófaan, egy borókaerdő közepén. Azt tervezik, hogy nem messze Orlandótól hatalmas üdülőtelepet létesítenek, luxusszállókkal, sportpályákkal és szórakozóhelyekkel. Jellemző az eddigi méretekre, hogy a vállalkozásnak máris 6000 alkalmazottja van, és már most olyan nagy a zsúfoltság, hogy jóformán semmihez sem lehet hozzáférni. Walt Disney 1966-ban hunyt el. Utolérhetetlen bájú figurái, amelyekkel sok gyermeknek és felnőttnek szerzett felejthetetlen órákat, már lekerültek a filmszínházak műsoráról. A floridai Oriandóban — tulajdonképp« nem is túl nagy távolságra Cape Kenne- dytői — a Disney-világ a vállalkozók jóvoltából még mindig a mese szerepét tölti be. Ámde most ez már nemcsak a gyermekek számára mese, hanem a vállalkozók számára is mesés hasznot jelent. Disney életében az alkotó művész zsenije volt az üzlet forrása, most életműve ebben az úgynevezett Disney-világban voltaképpen csak ürügy egy jó vállalkozáshoz. Az öregasszony és a levelek ■fgy élek én, kedveském, / látja. Olyan szép itt minden. No, nemcsak tavasszal, hanem télen, nyáron meg ősszel is. Szegény uram mindig azt mondta, hogy az apját sokáig csúfolta a falu, hogy ide építette ezt a házat. Mi meg mindig azt mondtuk: benne élünk a bibliai paradicsomban ... Télen ide járnak a gyerekek a faluból ródlizni, és kijönnek az őzek meg a nyulak is az erdőből, eleségért. Senki se mondta nekünk, hogy etessük őket, de látja, ott van az a féltető, alatta a jászol. Oda mindig tettünk egy kis szénát, és a kukoricát is úgy morzsoltuk, hogy maradjon a csutkán néhány szem, s azt is kitettük az etetőhöz... Hogy- hány éve élek így, magamban? Van annak már tizenöt éve. Az uram a háborúból hozta a baját, nyomoréban jött haza. A két fiú akkor volt amolyan serkenő bajuszú. Ikrek voltak. De minek is beszélek én most erről? Szóval, magamra maradtam. Hallottam vagy olvastam valahol, már nem is tudom hol, egy öreg emberről, aki úgy élt, mint én most itt, és élete alkonyán szépen elrendezett magában mea maga körül mindent. Olyan szépen, hogy még a koporsóját is megcsináltatta, meg a fa- keresztat, s rá föliratta a nevét is, csak azt nem, hogy mikor halt meg. Merthogy azt akkor még nem tudhatta, így beszerzett mindent, fölvitte a padlásra, megírt egy levelet, hogy ezeket a dolgokat ott keressék majd ... Tudja, hogy én is gondoltam már erre? Persze, lehet, hogy most azt mondja, butaság. Mert tényleg az egy kicsit. Minek a halállal gondolni? Sokszor találkoztam már vele. Apámat, anyámat, az uramat, az anyósomat meg az apósomat én öltöztettem feltétébe, amikor itthagytak. Jön az, tudom. Egyszer majd csak eljön. Aztán mit is mondhatnék? Közelebb vagyok a hetvenhez, mint a hatvanhoz, sokat megértem. Ami idő hátravan, az a várakozásé lesz. Tulajdonképpen a fiaimat, az unokáimat is várom. De minek is beszélek én most erről? A téeszcsések összeapritot- ták a fámat, motoros fűrészszel. Jó apróra vágták. Ingyen csinálták, de adtam nekik húsz forintot sörre. Nem is tudom, hogy adják a sört mostanság, kapnak-e érte két üveggel, merthogy kette n voltak a fűrészelők ... Én is dolgoztam ám a brigádban, a többi asszonnyal, még évekkel ezelőtt. Azért is kapom a járadékot. Nem sok, de nekem már nem is kell a sok. Még emlékeznek rám a faluban, tudom. Tavasztól őszig a brigadéros, ha erre járt, hetente kétszer-háromszor benézett hozzám. Beszélgettünk, itt hagyta a biciklijét, ha a közelben akadt dolga. Most meg, hogy tél van, az erdős dugja be az orrát időnként. Én azt hiszem, hogy ezeknek mondta valaki, hogy olykor nézzenek be hozzám. Talán a két elnök közül valamelyik, vagy a téeszcsé vagy a tanács elnöke. Nehezen hiszem, hogy csak úgy maguktól... De az is lehet, hogy tényleg nem küldi őket senki, csak jólesik nekik megpihenni télen a meleg, nyáron meg a hűs szobában. Mert az ő lakásuk, az mesz- szire van ide... Látom, a képeket nézi. Hát, bizony ilyen volt az uram. Még a háború előtt. Meg katona korában. Szép, fess ember ... Szépeket tudott mondani. Sokszor mérgelődtem is, mert azt hittem, hogy csak engem akar mérgesíteni vele. Azt mondta, hogy én vagyok a nagyságos asszony, és hogy ő ezért nekem csak kezitcsókolommal köszönhet ... Hát ilyeneket mondott. Így írta alá még a tábori postai levelezőlapot is, hogy kezitcsókolom, nagyságos asszonyom ... Pedig akkor már nem volt éppen fiatal. Túl járt a negyvenen, amikor kivitték a frontra. A gyerekek meg, édes istenem, de jálcat is nevettek, amikor elolvastam nekik... De minek is beszélek én most erről? Megvannak ám még azok a levelek. De meg ám! Itt senki sem rámol el semmit, csak én, így aztán semminek se veszhet nyoma... De látom, maga csak a képeket nézi. No, látja, ott az ablak mellett, az vagyok én... Vagyis hát, az voltam. Ugye, nehezen hiszi, hogy az ott egy parasztmenyecske? Pedig úgy igaz... Sokan mondták rám akkoriban, hogy ez aztán a szép asszony! Megnéztek az emberek az én falumban, de itt is, ahol az uram született, és máshol is, ha elmentünk búcsúba, lakodalomba. Az uram büszke volt rám nagyon... És nagyon szerettük egymást. Akkor ezt nem szégyelite az ember... Most, hogy a postás néha hoz egy újságot meg olvasom a kalendáriumot, erről nem úgy beszélnek az emberek, mint mi akkoriban. De hát nekem ezzel semmi bajom sincs. Az uram régi-régi leveleit előveszem, ha nagyon visszavisz azokba az időkbe az emlékezés, és akkor én megint ott vagyok. Vele meg a gyerekekkel. Hogy miért nem beszélek erről? Ezt kérdi? A gyerekeimről ... Ketten voltak, és nagyon szépek voltak. Nem csoda: jutott beléjük az anyjukból is meg az apjukból >s olyasmi, amitől ilyenek tetteik. Az egyik ipart tanult. asztalos mesterséget. A másikból, az okosabbikból mérnök lett. De örült volna az uram, ha látja, mire vitte a két gyerek... Aztán, tudja, ötvenhatban, amikor úgy ösz- szegabalyodott minden, az én két szép fiam kiment Ausztriába. Akkor már felnőtt emberek voltak. Egy gyárban dolgoztak mind a ketten, és egyszer csak üzenik az egyik barátjukkal, hogy ők mennek. Pedig semmi rosszat nem tettek, ezt az az ember is mondta. Most Amerikában vannak, családjuk van... írnak, csomagokat küldenek. De nincsenek itt... Hívtak, hogy én menjek. Éppen a téeszcsé brlgadérosa volt itt akkor, amikor az egyik olyan levelet hozta a postás, amelyikben azt írták, hogy menjek... Szépen írtak. Hogy majd fölváltva leszek kettejüknél, mert mindegyikük szeretne velem lenni. És hogy milyen szép ott, náluk minden. A feleség, a gyerekek ... Látja, itt vannak a képek, a levelek. Színes képek, olyanok, mint az ünnepi levelezőkártya. Több mint tíz éve hívnak, és ígérik, hogy egyszer majd eljönnek. Akkor azt mondta a brigadéros: ♦Nézze, úgy mondják, hogy az öreg fát már nem szabad új földbe átültetni, mert az nem él meg ott Maga is ágf lenne. Háé nem jó magának itt? És azok a gyerekek, ha igazán vágynának az anyjuk •után, nem jöhettek volna már el legalább egyszer, ha csak látogatóba is? Vagy végleg? Hát mi akadálya van ennek? És ha tényleg olyan jó nekik ott, mondjuk, hogy így van, hányszor átrepülhettek vagy áthajózhaitak volna már eddig is, ide, magához? No, látja. Magától várják, hogy nekivágjon ilyen hosszú útnak. Még ha megküldik is rá az útiköltséget, akkor sem szép ez egy gyerektől. Itt meg ráadásul két gyerekről van szó, két háládatlan gyerekről...« Ezt mondta a brigadéros. Én meg csak sírtam, folyton sírtam. Én mindig hittem, reménykedtem, hogy egyszer majd jön a levél vagy a távirat, hogy érkeznek, hogy már itt is vannak. De csak nem jönnek... Látja, milyen szép itt mirháén, a ház körül? Várom, hogy leessen már a hó. Addig nem jönnek ki az őzek az erdőből az etetőhöz, mert máshol is találnak eleséget. Ha fehér lesz a kert, az erdő, akkor majd előjönnek... És itt lesznek a faluból a gyerekek is, akik nevetnek, ród- liznak. És megjön az erdős, aki a boltból kihozza nekem, ami kell. Kocsi hozza ki e faluból a szénát meg az abrakot és megtöltik az etetőt Közben telik az idő... \SlmwBssh Wee&w IdHOfiT!XlFLáP 5
