Somogyi Néplap, 1971. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1971-12-25 / 303. szám
Vvrrrmtott a Rózsa Sándorban*. Lidi néni, a siratóasszony A szeretet anatómiája-Drága, kedves, jó testvé- • rém, Zóka, Peti, Katalin. Drága tüzfényes, igaz, jó testvérem, aki voltál. Aki betegségedben is meglátogattál engem. Most ’jába nézlek, 'jába kereslek, csak a temetőbe’ talállak, csak a temetőbe’...* Az, öregasszony fekszik az ágyon, és sír. Néha elcsuklik a hangja, aztán folytatja. Siratja a testvérét. Sírásnak és éneklésnek furcsa keveredése ez. Dallamos, és monoton, el- csuikló.' Lidi néni sír.. Sír, mert kérik, hallani akarják, milyen is volt régen a »sírás«. Aki először hallja, megdöbben. Mintha először jajongana meghalt testvéréért, annyi fájdalom, szenvedés van a hangjában. Pedig már nagyon sokszor, nagyon sok embernek »sírt« Zóka Peti Lidi néni. Akkor figyeltek föl rá, amikor Szenna népművészetét kezdték gyűjteni a kutatók. Fölkeresték a Rádió és a Népművelési Intézet munkatársai, hangját magnetofonszalagok őrzik. Ő vkrasztott a Rózsa Sándorban is... — Egyik reggel látom, hogy egy nagy autó áll meg a ház előtt. Kiszáll belőle egy fiatalember, aztán mondja, hogy Lidi néném, elvinnénk magát Pestre. Mondtam, beteg vagyok én, nem mesgyek el olyan hosszú útra. De csak beszél, hogy: meglátja, nem lesz semmi baj, még máma haza is hozzuk, estére itthon lesz. Aztán mondja, hogy minek. A sírást. akarják fölvenni a televízióban. Én meg mondtam, hogy magam nem megyek, de itt van a szomszédban az unoka- testvérem meg az ángyom» ha elkísérnek, akkor lehet róla szó. Ügy is lett. Hárman mentünk. Hát, a televízióban meg sokat köllött’ várni. Sokszor kezdték elölről a felvételt. Volt ott egy szép fiatal lány, az feküdt a koporsóban, őtet köllött siratni. Amikor vége lőtt, mondtam is neki: na,, angyalom, magát má’ életibe elsirattuk. Lehetett volna hosz- szabban is, de a kislány azt : sirat... A Rózsa Sándorban is a testvérét siratta a szegény lányban, akit Pruksa doktor megölt. Hiába mondták neki, hogy a lányának' nevezze. Nem volt hajlandó. Neki nincs lánya, mondta, őt nem sirathatja. — Mostanában senki sem siratja »úgy« a halottait — mondja Lidi néni. — Nem divat má.’ Csalt csöndben köny- nyeznek. Nehéz eldönteni, hogy menynyi az érzés, mennyi a megszokás Lidi néni sírásában. Az, mondta, ennyi is éppen elég kogy szeie\ ,sz!fepe^i’ volt... El is hiszem, olyan so- hogy CSak azokat Slratla’ akl" káig fekünni a koporsóba’... Ez volt Lidi néni szereplése a tv-ben. Nehezen szánta rá magát, hogy elmenjen, mert olyan sok ember előtt nem szívesen sír. Egyszer kérték, hogy »lépjen fel« a művelődési ház egy műsorában, de nem vállalta. Azt viszont megszokta, hogy sokan fölkeresik, a magnót is ismeri, de a nyilvánosságot nem szereti. Talán azért is van ez, mert Lidi néni nem »hivatásos« sirató. Ha régen meghalt valaki, akkor sem hívták siratni. Idegenek fölött csöndben virrasztó ttam — mondta. Ha jönnek hozzá, sokáig beszél a családjáról; az édesanyjáról, aki a testvére születésekor halt meg, az édesapjáról, aki egyedül nevelte őket, s a testvéréről, akit még mindig két valóban gyászol — még hosszú évek után Is —, azt bizonyítja, hogy nem igazi szereplés ez... Mesélik viszont, hogy egyik alkalommal a sira- tás közepén megállt, és megkérdezte: — Tanár úr, be van kapcsolva a készülék? Megszokta a masinát, nem akart Ismételni. Lassan már húsz éve egyedül él. Családja nincs, rokonai meg-meglátogatják, s ő is elmegy hozzájuk esténként. A Rózsa Sándort is ott szokta nézni... Amióta folklórgyűjtők keresik, meg főleg amióta a tv-ben is szerepelt, egy kdcsit »sztár« lett Talán kárpótolta a sors a magányért Azért, hogy egy kicsit »kimaradt« az utóbbi húsz évbSL Neki van egyedül zsúpos háza Szennán... Simon Márta Kazincbarcikától Balatonszárszóig 1972 műkedvelőfeszfiváljai, művészeti rendezvényei Színjátszók a gyárvárosban — Amatőrfilmesek találkozója tok és jogos kifogás illette á tavalyi, s a tavaly előtti lesztiválozó kedvet, főleg az öncélú rendezvényeket. A Művelődésügyi Minisztérium előzetes tájékoztatása alapján ügy jellemezhetjük a jövő esztendőt: kevesebb rendezvény, és mégis több ígérkezik. A több az igényes, summás tartalmat jelenti. RENDEZVÉNYEKET szervezni, útjukra indítani őket — sokkal nehezebb feladat mintsem a régi bevált, kipróbált összejöveteleket évenként újra életre hívni. A jövő évben — a tervek alapján — úgy tűnik, megfelelő lesz az arány az ígéretes próbálkozások, az új- és útkeresés és hagyományos műkedvelő művészeti seregszemlék, rendezvények között. Hazánk otthont ad néhány rangos nemzetközi összejövetelnek is. így kerül megrendezésre a jövő év júliusában az alföldi nagyvárosban, Debrecenben az ötödik nemzetközi Bartók Béla kórusfesztivál és a nemzetközi karnagyi kurzus. Békéscsabán rendezik — harmadízben — a nemzetközi báb- fesztivált, Szombathelyen pedig a Savária táncversenyt. Tanácskozás, a közös gondok, eredmények megbeszélése emeli a Mezőkövesd—Miskolcon sorra kerülő Kis Jankó Boriról elnevezett, országos hímzőkiállítás és pályázat rangját, ahova a szomszédos országokat is meghívták. Túllépett országhatárainkon az amatőrfilmesek találkozója is: Székesfehérváron a huszadik amatőrfilmes randevú — jövőre először — nemzetközi lesz, s az európai ezeréves városok fotósai is szerepelnek majd ezen. A Tisza-parti metropolis — Szeged — pedig nemzetközi szakszervezeti néptánctalálkozó színhelye lesz. A hazai érdeklődés homlokterében természetesein & KI MIT TUD? áll az első helyen, s bizonyára nagy érdeklődés övezi majd a hazai egyetemek és főiskolák művészeti fesztiváljait is 1972 áprilisában — májusában. A borsodi gyárvárosban, Kazincbarcikán találkoznak országos fesztiválon a színjátszók és irodalmi színpadok. A tervek szerint ezen a találkozón somogyi együttes is szerepel, majd. Negyedik alkalommal gyűlnek össze Balatonszárszón a József Attila szavaló verseny _ részvevői a jövő év áprilisában,' harmadik alkalommal pedig az országos kamaratáncfesztivál részvevői Zalaegerszegen. Ka- marakórus-fesztivált rendeznek Pécsen, fúvószenekari találkozót Sikláson; sor kerül Budapesten a Röpülj Páva-körök országos bemutatójára.’ Keszthely ad otthont a nemzetiségi néptáncfesztiválnak is. S táncfesztivált rendez Baranya megye is külföldi részvevőkkel. Tekintsünk röviden az országos kiállításokra, pályázatokra is. A Magyar Nemzeti Galériában kerül sor a XX. századi magyar naív képzőművészeti kiállításra, a budapesti foto- klub rendezi az országos fotóművészeti kiállítást, és fazekaspályázatot hirdetett Baranya; Somogy pedig Balaton- lellén ad otthont a hagyományos Kapoli Antal faragópályázatnak. A KISZ kb és a Népi Iparművészeti Tanács írta ki az ifjúnépművész-pá- lyázatot Somogybán és Veszprémben találkoznak á szövetkezeti néptáncosok. Nem lehetne, hogy a két megye közösen rendezze? — kérdezzük már most. A program alapján, ha jobb is az arány a tavalyinál, mégis látunk sokszor ismétlődő témájú találkozókat, főleg a színjátszók körében. Rendeznek ilyent Fejér megyében, Balassagyarmaton, Budapesten. Szarvason, Csurgón, Vlsegrádon'és Kazincbarcikán. Nem kívánunk tamáskodni és okve- tetlenkedni előre, csupán azt szeretnénk, ha valamennyi elérné célját. A VÁRAKOZÁS jogos tehát és érthető. Annak örülnénk, ha nemcsak szűk szakmai műkedvelőtalálkozók lennének az ilyen alkalmak, hanem közönséget is vonzanának. Ugyanakkor nem tagadhatjuk: várakozásunkba elismerés is vegyül, mert megfelelőnek és harmonikusnak tartjuk a fővárosi és vidéki rendezvények arányát. T. T. Francis Bacon figyelmeztet bennünket egyik esszéjében arra, hogy a jósággal nem szabad kérkedni. Pedig hát a jóság, a segítő szándék jelenlevő társadalmunkban, mindennapjainkban, és valljuk meg, néha szótlanul, elismerés nélkül megyünk el mellette. Kézenfekvő, hogy az örömteli dolgok is méltóak a figyelemre, hiszen a mindennapi bajok miatti füstölgés mellett józan ítélettel kell adóznunk az elismerés mezején is. Mikor utoljára írtam a Somogy megyei Tanács Csecsemőotthonáról, bizony, csak füstölgésre futotta. Szűkös, Ingerszegény környezetiben, összezsúfol tan éltek azok az emberkék, akiknek legnagyobb az igényük a szeretetre, a féltésre, a fényre, a levegőre, a gazdag életből érkező valamennyi jelzésre, amely a nyiladozó értelmet hivatott mélyíteni, tágítaná Nemrég megint a csecsemőotthonban jártam. Múltkori füstölgésem most örömre változott — már amennyire az ember örömet érezhet elhagyott, szeretetre éhes, melegséget követelő, nagyszámú csöppségek társaságában. Mégis, örültem, mert van változás, mert szinte az anatómiáját lehet megfigyelni annak, amit úgy hívunk: emberi segítőkészség. Lehetőségeink korlátozottak, és egycsapásra nagyon nehéz orvosolni minden gondot. Ámde a lehetőségeken belü' sok mindent lehet tenni. S ezt bizonyltja’ a csecsemőotthonban látott kép is. A vezetőnő nem kis örömmel vezetett végig az épületben. Éppen ebéd utáni idő volt: a kis asztalak mellett nem ült senki, a kis fehér ágyakban lakóik megelégedett jóllakott gyermekmosollyal álmodtak. Néhámyan ébredeztek már, és mosolyogtak a belépőre. Már a múltkor is leírtam, de nem állhatam meg, hogy ne ismételjem: az itteni gyerekek mosolya a legszebb a Iegmegha- tóbb üdvözlés minden belépő felé; ez a mosoly kitárt, szeretetre vágyó lelkecskékből érkezik, és csupa jót, csupa sze- retetet tételez fel az érkezőről. Igen... mindenkinek saját ágya van már. Némileg csökkent a létszám, és így tágasabb is a csecsemőotthon lakótere. A padlót szőnyegek borítják, ahol csúszkálhatnak, kedvükre mozoghatnak az apróságok. A fürdőszobát zöld csempe fedi, tisztaság és tágasság itt is. Az új játékpolcokon pedig nagy szemű babák, kék tetejű autók várják, hogy egy félórára — órára gazdául szegődjön hozzájuk valamelyik gyerek. Látszólag kis dolgok ezek, de a gyerekek névelődése szempontjából óriási a jelentőségük. A vezietőnő pedig meghatottan így summázta: »Higgye el. most már ott tartunk, aki ,tud, segít nekünk«. És ejső helyen a somogyi Patyolat .vállalatot említette. A ruhaneműk, pelenkák tisztántartásával, a pontos szállítással' és lelkiismeretes jóindulatukkal vívták ki az intézet dolgozóinak elismerését. A vállalat Május 1. Brigádja egyébként nemrég meglátogatta és megajándékozta a kicsinyeket. Műszakiak érkeztek a laktanyából, akik festettek, vízvezetéket szereltek és csempéztek az otthonban. Ügyes kezük nyomán még lakályosabb lett az intézet... A csecsemőotthon KISZ-fiataljai vállalták, hogy a gyermeknapon elviszik a csöppségeket "a Balatonhoz, s ehhez a Volán 13. sz. Vállalat adott nekik — teljesen ingyen — autóbuszt. Érkeznek kedveskedő felnőttek a textilruházati ktsz- től, a textilművek leányotthonából, a villamossági gyárból, az elektroncsőgyárból, a tanácsi tervező irodából, a vízművektől ... És folytathatnánk a sort! Mert ismerek olyan mezőgazdasági főiskolára járó fiúkat is, akik bemennek néha az intézetbe, kézen fognak egy-egy kicsit és kiviszik sétálni a városba. Hiszen n«m kórházi környezetre, hanem a mozgó élet hatásaira igényesek ezek az emberkék. És arra a szeretetre, amelynek anatómiájáról az imént szóltam. Sok következtetést lehet ebből levonni — az emberségre, a mindennapjaink levegőjében jelenlevő segítő szándékra vonatkozóan. Ezt már az olvasóra bízom. Csak annyit még a legilletékesebb, a még írni nem tudó kicsik nevében: köszönet mindezért. Tröszt Tibor V Apám kóstolót hozott Az asszony a gyerek ruháit mosta, amikor a csengő megszólalt. Ijedten rezzent össze az éles berregésre. Hány óra lehet? Későre jár. Tíz biztosan elmúlt. Idegesen csapdosta le kezéről a habfoszlányokat. Az ajtó előtt gyanakodva megállt. — Ki az? — Én vagyok, lányom. Az apja állt előtte. Fején fekete kalap. Vejétől kapott, használt, sötét télikabátja lelóg keskeny válláról. Látszik, hogy más testalkatra készült. Lánya hozzáértette arcát az apjáéhoz; nyirkos és borostás volt a bőre. Orrát megcsapta a zsúfolt, telefüstölt vonatfülke áporodott levegője is. — Miért nem írta meg, hogy jön? — Nem volt nekem arra időm. Tegnap le kellett vágni a disznót. Gondoltam hozok gyorsan egy kis kóstolót az ünnepekre. Széles szájú, kopott műbőr- táskát tesz ie a konyha kövére Bontsd kb, ■mart volt a vonatban... — Jő, de minek fáradt vele? Üljön lel Mindjárt adok valami vacsorát. — Maradj csoki Haraptam a vonatban. — Legalább egy kis teát... — Hagyd csak, lányom! Az asszony a konyhaszekrényben keresgél. Egy zacskóban mézespuszedlit talál. Apja elé teszi. — Hogy vannak otthon? (Sipító hangok. Csapkodás: — Az én házamban! — Mi a magáé? Majd mindjárt megmondom! Ki dolgozik érte? — Belerokkantam a munkába, te szégyentelen! És ezt kapom vénségemre? — Hagyja a feleségemet anyám! — Még te is ellenem fordulsz? A tulajdon fiam?! Kitúrnátok a házamból ezzel a ... De én ezt nem bírom tovább. Ügy is elemésztem magam! Áll a konyhaajtóban. Aztán megfordul, és megy. Párásmeleg istálló félhomálya. Vágyálom. Csak megy. Egész éjjel. Hajnalban a szomszéd falu várótermébe húzódik. A• fia ott talál rá reggel. — Mit szégyenít bennünket, apám? Meghunyászkodva megy utána.) — Köszönöm kérdésedet. Megvagyunk ... Olyan szegényesen. — Csak békesség legyen. Anyám? Nem beteg? — A lábát fájditja. Csókol- tat benneteket... Üzeni, hogy gyertek majd el látogatóba. .. .És ti? Hogyan éltek? A. Feri ... Lefeküdt már? (Alkoholbűz. Lassú tétova mozdulatok. — Na! Semmit sem szólsz? Most haragszol, mi? Mert nem ülök mindig a szoknyád mellett! Nekem nem lehet egy- kicsit beszélgetni a haverokkal1? — Vagy: — Kérsz vacsorát? Egy kis citromos teát? Esetleg hideg tejet? — Tudom, csak azért kedveskedsz, mert ideges vagy. Nem a szívedből jönnek a szép szavak. A legszívesebben kirúgnál. Igaz? De vedd tudomásul, nem megyek sehova! A lakás fele az én nevemen van. — Nem, még nem jött haza. Gyűlésen van... Mondta, hogy sokáig tart. — Persze. Felelős állásban van. (Telefon. ’Sürgősen szeretnék beszélni önnel. Keressen fel a napokban... A férje ügyében. Fontos...« — Három napja berreg az agyában a csengő. Szüntelenül hallja. Meg a kimért, főnöki hangot. »A férje ügyében. Fontos.*) — Igen, sokat dolgozik. — Szóval megvagytok.... A gyerekek? (Ellenőr zökönyv. Panaszok. »Nevelőivel szemtelen.- Zavarjam órái*. Ma is nyolc óra után ért.. haza. Pofonok. — hol voltál? — Vállvonoga- tás. A kisebbik lefekvéskor mindig megkérdezi: — Apu mikor jön haza?) — Csintalanok. Mint a gyerekfélék. — Nem baj. Csak életrevalók legyenek. És egészségesek. Meg jól tudjanak tanulni. (Kettesek meg hármasok. Az egyes sem ritka. Az apót okozza. Hogy nem foglalkozik velük eleget. Ez az anya kötelessége!) —• És te lányom? Egészséges vagy? (Nyugtatók. Álmatlanság. A pulzusa váratlanul száznegyvenre ugrik az íróasztal mellett. Az orvos azt mondta, legalább a cigarettát csökkentse. Meg pihenni kellene. Persze. Aludni hosszan, álom- talanül.) — Még bírom. — Az a fontos. Hogy egészség legyen,.. Akkor minden jól van. — Egyen, apám! Más édességféle most nincs itthon. Pedig tudom, hogy maga szereti. De hozok egy kis befőttet. — Ne fáradj. Inkább tedd a dolgodat tovább! Nem akarlak fönntartani..,. Én meg lefekszem. — Jó. Megágyazok... Ad* dig fürödjön meg. Hajnalban lekíférte az asá- eára. A sűrű ködben fénylett az aszfalt. Megrázkódott a nyirkos hidegben. — Köszönjük a kóstolót. Csókoltatok mindenkit. ÉM kellemes ünnepeket, apám! — Nektek is, lányom. EPaá! Lászf« saveoTi »•ww. m üiPLA? EZ i
